46.

A látogató

Másnap reggel, amikor Jenna kinézett az ablakon, a Bosszúból már nem látott egyebet, csak a legmagasabb árboc csúcsát: úgy állt ki a lápból, mint valami magányos zászlórúd. A tetején még ott verdestek a fővitorla rongyai. Jennának nem sok kedve volt hozzá, hogy a Bosszú maradványait nézegesse, de neki is, akárcsak a kunyhó többi lakójának, akik valamivel később ébredtek, a saját szemével kellett látnia, milyen sorsra jutott a Sötét hajó. Jenna behajtotta a spalettát, és elfordult az ablaktól. Volt egy másik hajó, amit jóval szívesebben látott volna viszont.

A Sárkányhajó.

Kilépett a kunyhóból a kora reggeli, tavaszi napsütésbe. A sárkányhajó méltóságteljesen, mozdulatlanul lebegett a Várárok vizén. Nyakát kinyújtotta, arany fejét büszkén a magasba tartotta, hogy jobban érjék a napsugarak, amelyek évszázadok óta most először hullottak rá. Olyan fényesen csillogtak a zöld pikkelyek a nyakán és a farkán, aranyozott törzse olyan vakítóan villogott, hogy Jennának hunyorognia kellett, amikor ránézett. A sárkány szeme félig csukva volt.

Jenna először azt hitte, még alszik, de aztán rájött, hogy a sárkány a napfénytől óvja a szemét. Azóta, hogy Hotep-Rá a föld mélyébe rekesztette és otthagyta, nem érte erősebb fény a lámpások tompa világosságánál.

Jenna leszaladt a mólóhoz vezető lejtőn. A hajó hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint amekkorára az előző éjszakáról emlékezett, és most, hogy az árvíz levonult a lápról, szorosan beékelődött a Várárok két partja közé. "Remélem, nem érzi úgy, hogy csapdába esett" – gondolta Jenna. Lábujjhegyre állt, és kezét a sárkány nyakára fektette.

–  Jó reggelt, úrnőm! – hallotta a fejében a sárkány hangját.

–  Jó reggelt, Sárkány! – suttogta Jenna. – Remélem, kényelmes szállásod van itt a Várárokban!

–  Vizet érzek magam alatt, és a levegő teli van napfénnyel és a tenger sós illatával. Mi kell még? – kérdezte a sárkány.

–  Semmi. Semmi az égvilágon! – helyeselt Jenna. Leült a mólóra, és nézte, ahogy a kora reggeli köd pászmái felszívódnak a nap melegében. Aztán elégedetten nekidőlt a hajó oldalának, és figyelte, hogyan fröccsen és csobban meg a Várárok vize a benne úszkáló lápi lények mozgásától. Mostanra már megszokta ezeket a víz alatti élőlényeket. Már nem borzadt össze, ha látta, amint az angolnák a Sargasso-tenger felé tartva, hosszú útjukon végigsiklanak a Várárkon. A Vízibanyák sem zavarták már túlságosan, bár amióta egyszer az egyik rátapadt a nagylábujjára, és nem is volt hajlandó elereszteni, míg csak Zelda néni meg nem fenyegette a húsvillával, soha többet nem tapicskolt mezítláb az iszapban. A Lápi Pitont pedig valósággal megkedvelte, de ez valószínűleg csak annak volt köszönhető, hogy a nagy kígyó a nagy olvadás óta nem tért vissza a Várárokba. Jenna már minden állatot felismert a hangjáról, vagy arról, hogyan loccsan meg körülötte a víz, most azonban, ahogy ott ült a napfényben, és álmatagon hallgatta, hogyan lubickol a vízipatkány, és hogyan cuppog a mocsárban az iszaphal, valami olyan zajt hallott, amelyről nem is sejtette, miféle állattól származhat.

Ez a lény, bármi volt is, szánalmasan nyögött és nyöszörgött. Aztán fújtatott, csapkodott és a változatosság kedvéért nyöszörgött még egy kicsit. A hangja egyetlen, általa ismert állatéra sem emlékeztette Jennát. Ráadásul úgy hangzott, mintha ez a lény elég nagy lenne. Jenna óvatosan, hogy a valami meg ne lássa, odakúszott a sárkányhajó vastag, zöld farkához, amely összetekeredve feküdt a mólón, és kikukucskált mögüle. Szerette volna látni, miféle állat az, amelyik ekkora ribilliót csap.

De nem állat volt, hanem a Varázslóinas.

Ott feküdt arccal lefelé egy szál kátrányos deszkán, amely alighanem a Bosszú roncsának egy darabja lehetett, és puszta kézzel evezett a Várárokban. Szemlátomást nagyon ki volt merülve. Mocskos, zöld köntöse rátapadt, és csak úgy gőzölgött a kora reggeli melegben, vékony szálú, csapzott haja a szemébe lógott. Úgy festett, mint akinek már ahhoz sincs ereje, hogy felemelje a fejét és megnézze, merre sodorja a víz.

–  Hé! – kiáltott rá Jenna. – Takarodj innét!

Felkapott egy kődarabot, és a Varázslóinas felé hajította.

–  Ne! Kérlek, ne bánts! – nyöszörögte a fiú.

Ekkor Jenna háta mögött hirtelen felbukkant Nicko.

–  Mi a baj, Jen? – kérdezte. Követte a kislány pillantását. – Hé, húzz el innét! De rögtön! – rivallt rá a Varázslóinasra.

Az azonban mintha meg se hallotta volna. Odakormányozta a deszkáját a mólóhoz, aztán csak feküdt rajta kimerültén.

–  Mit akarsz? – förmedt rá Jenna.

–  Én. a hajó. elsüllyedt. Csak én menekültem meg.

–  A szemét mindig a felszínen marad – mondta megvetően Nicko.

–  Elárasztottak minket azok a lények. Olyan kis barna, nyálkás. valamik! – A fiú összeborzongott. – Lehúztak minket a lápba. Nem kaptam levegőt. Mindenki odalett. Kérlek, segítsetek!

Jenna tétován bámult a Varázslóinasra. Aznap reggel azért ébredt olyan korán, mert egész éjjel lidérces álmok gyötörték, teli visító mocsári manókkal, akik lefelé rángatták az iszapba. Megrázkódott az undortól és a félelemtől. Gondolni sem akart az álmára. Márpedig ha ő gondolni se bír rá, mennyivel rosszabb lehetett ennek a fiúnak, aki tényleg ott volt a hajón?

A Varázslóinas látta, hogy Jenna tétovázik, és tovább próbálkozott.

–  Én. sajnálom, hogy rálőttem az állatotokra.

–  A Lápvány nem állat! – fakadt ki Jenna méltatlankodva. – És főleg nem a miénk! Itt él a lápon, akárcsak mi. Senkinek nem a tulajdona!

–  Ó. – A Varázslóinas már látta, hogy hibát követett el. Visszatért hát ahhoz a taktikához, amely korábban sikeresnek bizonyult.

–  Tényleg sajnálom. Én csak. annyira félek.

Jennának megesett rajta a szíve.

–  Mégse hagyhatjuk, hogy itt maradjon ezen a deszkán! – mondta Nickónak.

–  Miért ne? – vágott vissza Nicko. – Hacsak azért nem, mert összemocskolja a Várárkot!

–  Be kell vinnünk a kunyhóba! – jelentette ki Jenna. – Na, gyere, add a kezed!

Ketten felrángatták a Varázslóinast a deszkáról, és félig felcipelték, félig feltámogatták az ösvényen, aztán be a kunyhóba.

–  No nézd csak, mit hozott be a szemétből a macska! – jegyezte meg Zelda néni, amikor Nicko és Jenna lehuppantották a Varázslóinast a tűz mellé. A 412-es fiú felébredt a zajra, és fátyolos tekintettel nézett körül, aztán felállt, és odébbment. Tisztán látta a Fekete Mágia rövid felvillanását, amikor a Varázslóinast betámogatták a szobába.

A Varázslóinas sápadtan, vacogva ült a tűz mellett. Szemlátomást igen rossz bőrben volt.

–  Egy pillanatra se vedd le róla a szemed! – intette Nickót Zelda néni. – Megyek, és csinálok neki egy bögre forró teát.

Azzal kiment, majd rövidesen visszatért egy bögre kamilla- és kelkáposztateával. A Varázslóinas undorodó grimaszt vágott, de azért megitta. Legalább meleg, gondolta.

–  Most pedig – fordult a fiúkhoz Zelda néni, amikor az megitta a teáját – jobb lesz, ha megmondod nekünk, miért jöttél ide! Vagyis inkább nem is nekünk, hanem Madam Marciának. Marcia, látogatónk van!

A Fő-fő Varázsló ott állt az ajtóban: éppen akkor tért vissza kora reggeli sétájáról. Megkerülte a szigetet, részben, mert kíváncsi volt, milyen sorsra jutott a Bosszú, de leginkább azért, hogy érezze az édes tavaszi levegőt és a szabadság még annál is édesebb ízét. Bár Marcia erősen lesoványodott csaknem öthetes fogsága alatt, és a szeme alatt még mindig karikák sötétlettek, sokkal jobban festett, mint előző este. Bíborszínű selyemköpönyege és tunikája üdének, frissen mosottnak tűnt, hála az Ötperces Mélytisztító Varázslatnak, melynek segítségével – azt remélte – megszabadult a Fekete Mágia utolsó maradványaitól is. A Fekete Mágiát nem egykönnyen lehet eltávolítani semmiféle anyagból, amellyel érintkezett, így hát ezúttal nagyon alapos munkát kellett végeznie. Az öve csak úgy ragyogott az Ősi Fényesítő Pasztától, nyakában pedig ott függött az Akhu-Amulett. Marcia remekül érezte magát a bőrében. Visszatért belé a Mágia, megint ő volt a Fő-fő Varázsló, egyszóval minden rendbe jött.

Mármint ha a kalucsnit nem számítjuk. Marcia már az ajtóban lerúgta a lábáról ezt a vérlázító lábbelit, és bekukucskált a kunyhóba, amely a ragyogó tavaszi napsütés után sötétnek tetszett. A tűz mellett azonban meglátott valamit, ami még a kunyhó sötétjénél is sötétebb volt. Eltartott néhány másodpercig, amíg felismerte a tűz mellett üldögélő alakot. Marcia arca elfelhősödött.

–  No nézd csak, a patkány a süllyedő hajóról! – fakadt ki.

A Varázslóinas nem szólt egy szót sem. Lopva Marciára sandított, és szénfekete szemének pillantása megállapodott az Akhu-Amuletten.

–  Senki ne érjen hozzá! – figyelmeztette a többieket Marcia.

Olyan furcsa hangsúllyal mondta ezt, hogy Jenna meglepődött, de azért odébbhúzódott a Varázslóinastól. Nicko követte a példáját, a 412-es fiú pedig odalépett Marcia mellé.

A Varázslóinas egyedül maradt a tűznél. Megfordult, és szembenézett a kunyhó lakóival, akik most félkörben álltak körülötte, és megvető arccal néztek rá. A dolog nem a tervek szerint halad, gondolta. Ezeknek itt sajnálniuk kellene őt. A Királynőivadék eleinte sajnálta is. őt sikerült megnyernie magának. Sőt, még azt a hibbant fehér boszorkányt is. Micsoda balszerencse, hogy annak a minden lében kanál Fő-fő Varázslónak éppen most kellett beállítania! A Varázslóinas a homlokát ráncolta tehetetlen dühében.

Jenna ránézett. Volt rajta valami szokatlan, de nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Talán annak a rettenetes éjszakának a nyoma lehet, amit ott töltött a süllyedő hajón, gondolta. Ha valakit sok száz, visító manó próbál leráncigálni az iszapba, nem lehet csodálkozni rajta, ha másnap olyan sötét, űzött tekintettel néz a világba, mint most ez a fiú.

Marcia azonban jól tudta, miért fest a Varázslóinas másként, mint szokott. Reggeli sétája során látott valamit, és ettől kezdve minden világos volt számára, jóllehet ez a látvány elvette az étvágyát a reggelitől. (Bár, valljuk be, nem kellett sok hozzá, hogy az ember étvágya elmenjen Zelda néni reggelijétől.)

Amikor tehát a Varázslóinas hirtelen talpra szökkent, és előrenyújtott karokkal feléje futott, mintha egyenesen a torkának akarna esni, Marcia már készen várta. Letépte a görcsösen markolászó ujjakat az Amulettjéről, és egyetlen villámcsapással, amelynek csattanása messzire elhallatszott, kilökte a Varázslóinast az ajtón.

A fiú ott hevert eszméletlenül, kiterülve az ösvényen.

A kunyhó lakói köréje gyűltek.

Zelda néni meg volt botránkozva.

–  Marcia – hebegte ezt azért nem kellett volna! Lehet, hogy ez a legvisszataszítóbb kisfiú, akivel szerencsétlenségemre összetalálkoztam életem során, de azért mégiscsak egy kisfiú!

–  Nem feltétlenül! – felelte komoran Marcia. – És még nem fejeztem be. Kérlek, álljatok mindnyájan hátrébb!

–  De hát – suttogta Jenna – ő a testvérünk!

–  Szerintem nem az! – felelte szárazon Marcia.

Zelda néni rátette a kezét Marcia karjára.

–  Marcia, tudom, hogy haragszol! Meg is van rá minden okod, azok után, amiken keresztülmentél, de nem kellene a mérgedet egy gyereken kitöltened!

–  Nem is teszem, Zelda! Ennyire már ismerhetnél! Csakhogy ez itt nem gyerek. Ez itt DomDaniel!

–  Micsoda?!

–  És különben is, Zelda, nem vagyok Feketemágus! – tette hozzá Marcia. – Soha senkinek nem oltom ki az életét. Legfeljebb annyit tehetek, hogy visszaküldöm oda, ahol akkor volt, amikor ezt a borzasztó dolgot tette. Nehogy még hasznot is húzzon abból a szörnyűségből, amit elkövetett.

–  Ne! – ordította a Varázslóinas alakját öltött DomDaniel.

Magában dühöngött, hogy a Varázslóinas éles, vékony cérnahangján kénytelen megszólalni. Már akkor is éppen eléggé idegesítette, amikor annak a szerencsétlen fiúnak a szájából hallotta, de most, hogy a saját torkából tört elő, elviselhetetlen volt.

DomDaniel nagy nehezen feltápászkodott. El sem tudta hinni, hogy kudarcot vallott a terve, és nem sikerült visszaszereznie az Amulettet. Pedig már-már sikerült bolonddá tennie őket! Ostoba szánalomból befogadták a kunyhóba, és gondoskodtak volna róla mindaddig, amíg el nem jön a megfelelő pillanat, hogy visszaszerezze az Amulettet. És akkor. Ó, mennyire másként alakult volna akkor minden! Kétségbeesésében úgy döntött, tesz még egy utolsó kísérletet. Térdre vetette magát Marcia előtt.

–  Könyörgök! – esedezett. – Higgye el, téved! Csak én vagyok az! Nem én vagyok.

–  Tűnj el! – rivallt rá Marcia.

–  Neeeee! – sikoltotta a Feketemágus.

De Marcia folytatta:

Tűnj el!

Térj vissza oda,

Ahol akkor voltál,

Amikor még az voltál,

Aki voltál!

A következő pillanatban a Feketemágus eltűnt: visszatért a Bosszúra, amely ott hevert mélyen eltemetve a láp iszapjának sötét mélyén.

Zelda néni zaklatottnak tűnt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a Varázslóinas valójában DomDaniel volt.

–  Borzasztó! Hogy tehetted, Marcia! – dadogta. – Szegény fiú!

–  Szegény fiú, egy nyavalyát! – tört ki a Fő-fő Varázsló.

–  Gyertek, mutatok nektek valamit!