9.

Kökény Treszka Fogadója

Kökény Treszka fogadójában átlagos, békés téli este volt. A beszélgetés egyenletes moraja töltötte meg a termet. A törzsvendégekből és átutazókból álló vegyes társaság a kis fatüzelésű kályha körül felállított, nagy faasztalok körül ült. Treszka az imént látogatta sorra az asztalokat, és eltréfálkozott a vendégeivel, miközben körbekínált néhány szelet frissen sült árpatortát, és újra megtöltötte az olajlámpákat, amelyek egyfolytában égtek ezen a homályos téli délutánon. Most viszont már újra ott szorgoskodott a bárpult mögött, óvatosan töltögetve a Springo-féle sörkülönlegességet az öt frissen érkezett északi kereskedő korsójába.

Treszka egy pillantást vetett a kereskedők asztala felé, és meglepődve látta, hogy új vendégei korántsem vágnak olyan búvalbélelt képet, mint az északról érkezett kereskedők általában szoktak, hanem fülig érő szájjal vigyorognak.

Treszka elmosolyodott. Büszke volt rá, hogy az ő fogadójában mindenki jól érzi magát, és ha sikerült öt savanyú kedvű kereskedőt megnevettetnie, még mielőtt akár csak egy korty Springo-féle sörkülönlegességet is ittak volna, az már tényleg komoly teljesítmény!

Odavitte az öt korsót a kereskedők asztalához, amely az ablaknál állt, és ügyesen lerakta őket a vendégei elé, anélkül, hogy akár egy csepp is kilöttyent volna. De a kereskedők ügyet se vetettek a sörre, ehelyett lázasan dörgölték a párás ablakot mocskos kabátjuk ujjával, és a szemüket meregették a kinti sötétségbe. Egyikük mutatott valamit a többieknek odakint, mire mindnyájan harsány hahotában törtek ki.

A nevetés átragadt a többi vendégre is. Más asztaloktól is kezdtek odagyűlni az ablakhoz és kifelé bámultak. Végül már a kocsma teljes közönsége ott tolongott és lökdösődött a hátsó fal hosszú ablaksoránál.

Treszka is kikukucskált, hogy lássa, min mulatnak ilyen jól, és leesett az álla.

A telihold ragyogó fényénél a Fő-fő Varázslót, Madam Dicsfalvi Marciát pillantotta meg, aki tetőtől talpig mocskosan ott táncolt a városi szeméttelep szemétdombjának a tetején, mint egy őrült.

Nem, gondolta Treszka, hát ilyen nincs!

Újra kikukucskált a koszos ablakon, és nem hitt a szemének. A szemétdombon táncoló nő csakugyan Madam Marcia volt, méghozzá három gyerekkel… Három gyerekkel? De hiszen mindenki tudta, hogy Marcia ki nem állhatja a gyerekeket! Aztán volt ott még egy farkas is, és még valaki, aki halványan ismerősnek tűnt Treszka számára. Nézzük csak, vajon ki lehet az?

Megvan: Timót az, Sára mihaszna férje! Hej-ráérünk-arra-még Timót! Hát persze!

De vajon mi a csudát keres itt Dicsfalvi Marcia társaságában? Ráadásul a hét közül még három gyereke is velük van! Vajon Sára tud erről?

No, ha még nem tud, rövidesen meg fogja tudni!

Treszka úgy vélte, neki, mint Számos Sára legjobb barátnőjének, kötelessége azonnal elmenni hozzá, és tájékoztatni erről a dologról. Úgyhogy a kocsmát rábízta a mosogatófiúra, és kiszáguldott a holdfénybe.

Végigcsattogott a fogadó pontonhídjáról a szárazföldre vezető famólón, aztán a hóban gázolva felfelé rohant a domboldalon, a szeméttelep irányába. Futás közben agyában megszületett az elkerülhetetlen következtetés.

Timót megszökött Dicsfalvi Marciával!

Igen, a dolog napnál világosabb! Sára már nemegyszer panaszolta neki, hogy Timótnak örökké Marcián jár az esze. Attól a perctől fogva, hogy Timót lemondott inasi posztjáról Alther Mella mellett, és Marcia vette át a helyét, Timót részben utálkozva, részben elbűvölten figyelte utódjának szédületes karrierjét, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindez az ő osztályrésze is lehetett volna. Azóta pedig, hogy Marciából tíz évvel ezelőtt Fő-fő Varázsló lett, a helyzet – ha ez egyáltalán lehetséges csak tovább romlott.

Timót állandóan Marcia viselt dolgain rágódott, igen, pontosan így mondta a barátnője.

Persze – gondolta Treszka, aki időközben elért a hatalmas szemétdomb tövébe, és most nagy üggyel-bajjal megindult felfelé azért valljuk be, Sára is megéri a pénzét! A vak is látja, hogy az a kicsi lány nem Timóttól van! Még csak nem is hasonlít a többi gyerekre! És amikor egyszer ő, nagyon tapintatosan, megpróbálta kipuhatolni, kicsoda valójában Jenna apja, Sára azonnal másra terelte a szót. Igen, igen, valami nagyon nincs rendben Számoséknál már évek óta! De azért mindez nem mentség arra, amit Timót most művel! Nem, egyáltalán nem mentség – gondolta Treszka ingerülten, miközben felfelé botladozott a szemétdomb tetejére.

Az öt viharvert alak elindult lefelé a dombról, és éppen Treszka felé tartottak. Megpróbált integetni nekik, de meg se látták. Szemlátomást mélyen a gondolataikba merültek, és néha meg-megtántorodtak, mintha szédülnének. Most, hogy közelebb jöttek, Treszka látta, hogy nem tévedett: csakugyan azok, akiknek gondolta őket.

–  Számos Timót! – kiáltott rá a varázslóra dühösen.

Az öt toprongyos alak hevesen összerezzent és az asszonyra bámult.

–  Csitt! – suttogta négy hang olyan hangosan, amennyire csak merték.

–  Nekem ne csittegjetek itten! – fakadt ki harciasan a fogadósné. – Mit képzelsz te magadról, Számos Timót? Elhagyod a feleségedet ezért a. ezért a cemendéért! – Azzal vádlón Marcia felé bökött a mutatóujjával.

–  Én? Cemende? – hápogta Marcia.

–  És még szegény gyerekeidet is magaddal hurcolod! – folytatta Timót leckéztetését Treszka. – Hogy voltál erre képes?

Timót, átgázolva a szeméttengeren, Treszkához lépett.

–  Mit fecsegsz te itt összevissza? – förmedt rá. – És nem tudnál véletlenül csendben maradni?

–  Csitt! – visszhangzott mögötte a három hang.

Treszka végre lecsendesedett.

–  Ne tedd ezt, Timót! – suttogta rekedten. – Ne hagyd el azt a kedves feleségedet és a családodat! Kérlek!

Timót értetlenül meredt rá.

–  Eszem ágában sincs! – mondta. – Honnan vetted ezt a badarságot?

–  Szóval nem hagytad el Sárát?

–  Mondom, hogy nem!

–  Csitt!

Már odalenn botorkáltak a hatalmas szemétdomb alján, mire Treszka fölfogta, mi a helyzet. Leesett az álla, és a szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor Timót elmondott neki a történtekből annyit, amennyire szükség volt ahhoz, hogy a maguk oldalára állítsa – vagyis nagyjából mindent. De nemcsak az a fontos, hogy Treszka tartsa a száját, döbbent rá Timót: a segítsége is elkelne. Marcia azonban már nem volt ebben olyan biztos. Ha választania kellett volna, kiktől kérjen segítséget, Kökény Treszka aligha szerepelt volna a lista élén. Ezért úgy döntött, közbelép és kézbe veszi az irányítást.

–  Igen! – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, amikor leértek a szemétdomb aljára, és újra szilárd talajt éreztek a lábuk alatt. – Azt hiszem, számíthatunk rá, hogy bármelyik pillanatban utánunk küldhetik a Vadászt és a falkáját.

Timót arcára egy villanásnyi időre kiült a rémület. Nagyon is jól tudta, ki az a Vadász.

Marcia azonban nyugodt és gyakorlatias maradt.

–  A szemétledobót újra eldugaszoltam szeméttel, a patkányajtóra pedig Nyithatatlan Lakatot és Törhetetlen Rácsot varázsoltam – mondta. – Ha van egy kis szerencsénk, azt fogja hinni, hogy bennrekedtünk, és még most is ott vagyunk.

Nicko a puszta gondolatba is beleborzongott.

–  De rövidesen rá fog jönni, hogy tévedett – folytatta a Fő-fő Varázsló. – És akkor perceken belül itt terem, hogy körülnézzen – és hogy kérdezősködjék! – Azzal keményen Treszkára nézett, mintha csak azt akarta volna mondani: – És te leszel az, akitől kérdezősködni fog!

Hirtelen mindnyájan elnémultak.

Treszka rezzenéstelenül állta Marcia tekintetét. Tudta, mit vállal magára. Tudta, hogy nagy bajba kerülhet, de Treszka hűséges barát volt. Vállalta, hogy megteszi, ami tőle telik.

–  Nohát akkor – mondta határozottan. – Gondoskodnunk kell róla, hogy mire ideér, ti már árkon-bokron túl legyetek, igaz?

Levitte őket a vendégszállásra, amely a fogadó mögött helyezkedett el, és ahol sok megfáradt utazó talált magának meleg ágyat éjszakára, és még tiszta ruhát is, ha szükségük volt rá. A szálláson ilyenkor nem volt egyetlen vendég sem. Treszka megmutatta nekik, hol találnak tiszta ruhát, és arra biztatta őket, vigyenek magukkal minél többet, hiszen hosszú és hideg éjszakának néznek elébe. Gyorsan megtöltött egy vödröt meleg vízzel, hogy a szemétledobóban rájuk tapadt piszok nagyját le tudják mosni, aztán kiszáguldott.

–  Tíz perc múlva találkozunk a mólónál – szólt hátra a válla fölött. – Elvihetitek a hajómat!

Jenna és Nicko boldogan szabadultak meg szennyes ruháiktól, de a 412-es fiú nem volt

hajlandó átöltözni. Neki aznapra már elege volt a változásokból, és úgy döntött, ragaszkodik ahhoz, ami éppen rajta van, még ha az egy vizes és mocskos varázslópizsama is.

Nem maradt más hátra, Marcia kénytelen volt a Mosdató és Öltöztető Varázslathoz folyamodni. Vastag pulóvert, nadrágot és irhakabátot varázsolt a fiúra. A fejére pedig egy tulipiros sildes sapka került, amelyet Timót talált számára.

Marciát alaposan felbosszantotta, hogy csak varázslat segítségével tudta felöltöztetni a 412-es fiút. Későbbre akarta tartogatni az energiáit, mert gyanította, hogy minden erejére szüksége lesz, ha valamennyiüket biztonságba akarja juttatni. Egy kevés energiát természetesen már elhasznált az Egymásodperces Száraztisztítás varázsigére, amely ráadásul menet közben Egyperces Száraztisztítássá alakult át, olyan szörnyű állapotban volt a köpönyege – és a mártásfoltok még így sem jöttek ki belőle! Márpedig Marcia szerint egy Főfő Varázsló köpönyege nem egyszerű köpönyeg volt, hanem a Mágia finoman hangolt eszköze, és a legnagyobb tisztelettel kellett bánni vele.

Tíz perccel később mindnyájan lenn voltak a mólónál.

Treszka és vitorlás hajója már várták őket. Nicko elismerő pillantást vetett a kis zöld vitorlásra. Kedvelte a hajókat. Ami azt illeti, a világon mindennél jobban szeretett a nyílt vizeken kalandozni egy jó kis hajón, márpedig ez itt jónak tűnt. Széles volt és megbízható, biztosan ült a vízen, és két piros vitorlája vadonatújnak látszott. Még a neve is szép volt: Muriel. Nicko meg volt elégedve.

Marcia kétkedő pillantást vetett a hajóra.

–  Végül is hogy működik ez az izé? – kérdezte.

–  Vitorlázik – kottyantott közbe Nicko.

–  Kicsoda vitorlázik? – kérdezte Marcia összezavarodva.

–  A hajó – magyarázta Nicko türelmesen.

Treszkán a nyugtalanság jelei mutatkoztak.

–  Szerintem indulnotok kéne! – mondta, és zaklatott pillantást  vetett hátrafelé,  a

szemétdombra. – Beraktam egy pár evezőt is, szükség esetére.  Meg ennivalót. Figyeljetek,

most eloldom a kötelet, és tartom addig, amíg mind be nem szálltok a csónakba!

Jenna mászott be elsőként, aztán megragadta a 412-es fiút a karjánál fogva, és berántotta. A fiú egy pillanatig ellenállt, de aztán megadta magát. Úgy érezte, kezd nagyon elege lenni ebből az egészből.

Harmadikként Nicko szállt be, aztán Timót lódította a vonakodó Marciát a mólóról a hajóba. A Fő-fő Varázsló tétován lezöttyent a kormányrúd mögé, és beleszimatolt a levegőbe.

–  Mi ez a förtelmes bűz? – motyogta.

–  Halszag – vetette oda Nicko, és magában azon töprengett, vajon ült-e már hajón Marcia életében.

Végül Timót is beugrott a hajóba, Maxival a nyomában, és a Muriel kissé mélyebben merült a vízbe.

–  Akkor most ellöklek benneteket! – mondta Treszka nyugtalanul.

Odahajította a kötelet Nickónak, aki ügyesen elkapta, és takarosan elrendezte a hajó orrában.

Marcia megragadta a kormányrudat, a vitorlák vadul csapkodtak, és a Muriel orra kellemetlenül éles szögben bal felé rándult.

–  Ha akarod, tartom én a kormányrudat! – ajánlotta fel Nicko.

–  A micsodát? Ó, ezt a nyelet itt, vagy mit? Kösz szépen, Nicko! Nekem spórolnom kell az erőmmel! – Marcia szorosan maga köré húzta a köpönyegét, és megpróbált, amennyire csak a körülmények engedték, méltóságteljesen a hajó oldalába csusszanni.

Ami azt illeti, nem érezte magát valami fényesen. Még soha életében nem ült hajón, és úgy döntött, ha egy mód van rá, soha többet nem is fog. Kezdjük azzal, hogy egy ilyen hajón nincsenek székek. Nincs szőnyeg, még egy vacak párna se, és ami a legrosszabb, nincsen az ember feje fölött tető. És nem elég, hogy az ő ízléséhez képest egy kicsit túl sok a víz a hajó körül, ráadásul még a hajóban is van belőle jócskán! Lehetséges, hogy süllyednek? És ez a szag, hát ez valami hihetetlen!

Maxi viszont majd megőrült izgalmában. Sikerült neki egy és ugyanazon pillanatban rátipornia Marcia féltett cipőjére, és pofon teremtenie a Fő-fő Varázslót a farkával.

–  Menj már odébb, te hibbant jószág! – szólt rá Timót, és odébbtolta a kutyát a hajó elejébe, ahol kitarthatta hosszú farkaskutyaorrát a szélbe, és sorra szimatolhatta a vízből áradó szagokat. Aztán Timót bepréselte magát Marcia mellé, aminek a Fő-fő Varázsló nem túlságosan örült, Jenna és a 412-es fiú pedig a csónak másik felében kucorodtak össze.

Nicko a kormányrudat markolva boldogan állt a tatnál, és magabiztosan irányította a hajót a folyó közepe felé.

–  Hová megyünk? – kérdezte.

Marcia gondolatait még mindig túlságosan lekötötte az a tény, hogy ennyi víz van a közvetlen közelében, semhogy válaszolni tudott volna.

–  Zelda nénihez – felelte helyette Timót. Sárával együtt döntöttek így, akivel aznap délelőtt, Jenna távozása után alaposan meghányták-vetették a dolgokat. – Zelda nénihez megyünk, és egy darabig nála fogunk lakni – jelentette ki.

A szél belekapott a Muriel vitorláiba, és a kis hajó egyre gyorsabban siklott a folyó közepe felé, ahol erősebb volt a sodrás. Marcia lehunyta a szemét: szédült. Tényleg rendjén van, hogy egy vitorlás ennyire megdől? – tépelődött.

–  Ez a Zelda néni. ő a Marrami-láp őrzője? – kérdezte gyönge hangon.

–  Aha – felelte Timót. – Őnála biztonságban leszünk. Amióta tavaly a mocsári manók megtámadták, egyfolytában elvarázsolva tartja a házát. Senki sem fog ott megtalálni.

–  Helyes! – mondta Marcia. – Akkor menjünk Zelda nénihez!

Timót csodálkozó pillantást vetett rá. Először fordult elő, hogy Marcia vita nélkül elfogadta egy javaslatát. De hát most – gondolta magában Timót vigyorogva –, most valamennyien egy csónakban evezünk!

Így hát a kis zöld vitorlás egyre távolodott, majd végleg eltűnt az éjszakában. Treszka pedig ott maradt a parton, és hősiesen integetett utána. Amikor a Muriel eltűnt a szeme elől, egy darabig még ott állt a mólón, és hallgatta, ahogy a hullámok megtörnek a hideg köveken. Aztán megfordult, és elindult visszafelé a behavazott folyóparton. A fogadó nem volt messze a mólótól: az ablakaiból sugárzó sárga fény megvilágította Treszka útját. Ahogy sietős léptekkel igyekezett vissza a meleg, zajos és barátságos fogadóba, látta, hogy néhány vendége kifelé bámul az ablakon, de nem látszott rajtuk, hogy észrevették volna a fogadósné apró alakját, amint átgázol a havon, és felszalad a pontonhídra vezető feljárón.

Belökte a fogadó ajtaját, és becsusszant a lármás melegbe: csak legrégibb törzsvendégei vették észre, hogy valami nyugtalanítja. És igazuk is volt: Treszka gondolatai, tőle szokatlan módon, most csak egyetlen dolog körül forogtak: Vajon mennyi időbe telik, amíg a Vadász ideér?