39.

A találkozó

Aznap éjjel a Varázslóinas megszökött a macskakijáraton keresztül.

Bert, aki lélekben továbbra is macska volt, szeretett éjszaka odakinn csatangolni, ezért Zelda néni egyirányú zárvarázslatot alkalmazott az ajtóra. Így Bert ki tudott menni, de semmi nem tudott bejönni, még Bert sem. Zelda néni nagyon ügyelt, nehogy a kóbor mocsári manók és lidércek bejuthassanak a kunyhóba.

Amikor aznap éjjel, a Varázslóinast kivéve, már mindenki elaludt, és Bert úgy határozott, odakinn tölti az éjszakát, a Varázslóinas a nyomába szegődött. Csak nagy nehezen tudta bepréselni magát a járatba, de mivel olyan vékony volt, akár egy kígyó, és legalább kétszer olyan ügyesen kúszott-mászott, sikerült átfurakodnia a szűk macskaalagúton. És mialatt kúszott kifelé, a ruhájára tapadt Fekete Mágia feloldotta a zárvarázslatot. Ő pedig rövidesen kidugta felhevült arcát a macskakijáraton át a fagyos éjszakai levegőre.

Amikor Bert észrevette, üdvözlésként jókora koppintást mért az orrára, de a Varázslóinast ez sem ijesztette el. Sokkal jobban rettegett attól, hogy beszorul a macskaalagútba, és a lába a házban ragad, miközben a feje már odakint van. Az volt az érzése, ha beszorulna, senki sem sietne túlságosan hamar a segítségére. Így hát tudomást sem vett a dühös kacsáról, és hatalmas erőfeszítéssel kiszabadította magát az alagútból.

Ezután egyenesen a móló felé szaladt, nyomában Berttel, aki megint megpróbálta megragadni a gallérját, de ezúttal a fiú fürgébb volt nála. Dühösen ellökte a kacsát, aki nagy huppanással a földre esett, és csúnyán felhorzsolta az egyik szárnyát.

A Magóg ott feküdt, teljes hosszában elnyúlva a kenuban, és álmában csöndesen emésztette az ötvenhat pajzsbogarat. A Varázslóinas vigyázva átlépett fölötte. Nagy megkönnyebbülésére a lény meg se moccant: ha valamit, hát az emésztést a Magóg roppant komolyan vette. A Magóg-nyál bűze a Varázslóinas torkára szaladt, de azért vitézül felkapta a nyállal borított evezőt, és rövidesen már messze járt a Várárokban. A kanyargó csatornák labirintusa felé igyekezett, amely keresztül-kasul átszőtte a Marrami-lápot. A Deppen-árok felé tartott.

Alighogy a kunyhót maga mögött hagyta, és kiért a láp széles, holdsütötte síkjára, elfogta valami enyhe nyugtalanság. A Magóg még mindig az igazak álmát aludta, és amikor a Varázslóinas felidézte magában azt a rengeteg rémtörténetet, amelyeket arról hallott, mi minden történhet a lápon éjszaka, borzasztóan védtelennek érezte magát. Igyekezett olyan csöndesen evezni, ahogy csak bírt, mert attól félt, meg talál zavarni valamit, ami nem szeretné, ha megzavarnák. Vagy ami még rosszabb: valamit, ami alig várja, hogy megzavarják. Körös-körül mindenhonnan a láp éjszakai neszei hallatszottak. Tompán, a föld alól hallani lehetett egy falka mocsári manó visítását, akik éppen egy gyanútlan lápi macskát rángattak le a fortyogó iszaptóba. Aztán valami undok kaparászást és cuppogást lehetett hallani, ahogy két jókora Vízibanya megpróbált rátapadni a szívókájával a kenu fenekére, hogy átrágják magukat a fán, de azon nyomban le is csusszantak róla, hála a Magóg-nyálnak.

Nem sokkal azután, hogy a Vízibanyákat lerázták, felbukkant egy Lápi Jajongó. Mindössze egy kis fehér ködfoszlány látszott belőle, de olyan átható, nyirkos szagot árasztott, amely a Varázslóinast DomDaniel rejtekhelyének föld alatti üregére emlékeztette. A Lápi Jajongó letelepedett a Varázslóinas mögé, és dalolni kezdte a leggyászosabb és leg-idegesítőbb dallamtalan dalt, amelyet a fiú életében hallott. A dallam ott kavargott a fejében: – Víííí-díííí- vaaaa-duuuu… Viiiií-díííí-vaaa-duuuuu… Víííí-díííí-vaaaa-duuuu… úúúúú! – újra meg újra, míg végül úgy érezte, mindjárt megőrül.

–  Hagyd abba! – üvöltötte végképp türelmét vesztve. Bedugta a fülét az ujjával, és harsányan énekelni kezdett, hogy elnyomja a kísérteties dallamot.

–  Nem figyelek oda, nem figyelek oda, nem figyelek oda! – kántálta, ahogy csak a torkán kifért, miközben a Jajongó diadalmasan keringett a kenu körül, roppant elégedetten aznap éjszakai teljesítményével. Általában sokkal tovább tartott, míg sikerült egy fiatal emberi lényből tébolyultan visítozó idegroncsot csinálnia, de ma éjszaka szerencséje volt. Küldetését befejezve a Lápi Jajongó szétoszlott vékony ködlepellé, és tovalibbent, hogy az éjszaka hátralévő részében ott lebegjen elégedetten kedvenc tőzeglápja fölött.

A Varázslóinas csökönyösen tovább evezett, és többé ügyet se vetett az egymást követő lápi lidércekre és mocsári mumusokra, sőt még a csábos lidércfények sorára sem, amelyek órákon keresztül ott táncoltak a kenu körül. Eddigre már tehettek felőle bármit, feltéve, hogy nem énekeltek.

Mire a nap a horizont fölé emelkedett a Marrami-láp szélén, a Varázslóinas rádöbbent, hogy reménytelenül eltévedt. Ott volt egy nagy darab, jellegtelen lápvidék kellős közepén, és bármerre nézett, a táj mindenütt teljesen egyformának tűnt. Holtfáradtan evezett tovább, mert fogalma sem volt, mi mást tehetne, és délre elérkezett egy széles, sima vízfelülethez, amely úgy festett, mintha tényleg vezetne valahová, ahelyett, hogy elvékonyodva egy újabb vizenyős ingoványba torkollana. Kimerültén befordult a széles csatornába, amelyről utóbb kiderült, hogy a Deppen-árok felső vége, és lassan a folyó felé igyekezett. Idővel észrevette, hogy az árok fenekén egy óriási Lápi Piton lappang és próbál kiegyenesedni, de annyira fáradt volt, hogy ez a felfedezés sem rázta meg túlságosan. De nemcsak fáradt volt, hanem nagyon elszánt is. Találkozója volt DomDaniellel, és megfogadta, hogy ez alkalommal nem szúrja el a dolgot. A Királynőivadék rövidesen nagyon megbánja majd, hogy így bánt vele. Mindnyájan nagyon meg fogják bánni! Különösen a kacsa.

Aznap reggel a kunyhó lakói nem akartak hinni a szemüknek, amikor észrevették, hogy a Varázslóinasnak sikerült kipréselnie magát a macskaalagúton.

–  Azt hinné az ember, ekkora tökfej nem fér át ilyen szűk nyíláson! – mondta Jenna megvetően.

Nicko kiment, hogy körülnézzen a szigeten, de nagyon gyorsan vissza is tért.

–  Eltűnt a Vadász kenuja – mondta –, márpedig azzal gyorsan lehet haladni. Eddigre már messze járhat.

–   Meg kell állítanunk – mondta a 412-es fiú, aki nagyon is jól tudta, milyen veszedelmes lehet egy ilyen fiú, mint a Varázslóinas. – Még mielőtt elmondhatná valakinek, hogy hol vagyunk. Mert biztosan megteszi az első adandó alkalommal…

Így hát Jenna, Nicko és a 412-es fiú elkötötte a Muriel Kettőt, és a szökevény nyomába eredtek. Mire a sápadt tavaszi nap felkelt a Marrami-láp fölött, hosszú, ferde árnyékokat vetve a mocsarakra és ingoványokra, az ormótlan csónak már ott siklott velük a csatornák és árkok labirintusában, lassan, de biztosan. Bár Nicko kibírhatatlanul lassúnak találta a haladásukat, mert tudta, milyen gyorsan lehet evezni a Vadász kenujával. Éberen figyelte, nem látja-e meg valahol a karcsú, fekete kenut. Félig-meddig arra számított, hogy vagy felfordulva fogja viszontlátni a mocsári manók valamelyik iszaptavában, vagy üresen sodródva valamelyik árokban, de nagy csalódására nem látott semmit, csak egy hosszú, fekete fatörzset, amelynek láttán egy pillanatra vérmes reményei támadtak.

Kis időre megálltak, hogy elmajszolják a magukkal hozott kecskesajtos és szardíniás szendvicseket, nem messze a Lápi Jajongók kedvenc mocsarától. De senki nem zaklatta őket, mert a Jajongók már régen eltűntek onnét, felszívódtak a kelő nap melegében.

Már kora délutánra járt, és szürkén szemerkélt az eső, mire beeveztek a Deppen-árokba. A Lápi Piton ott szundikált az iszapban, félig eltakarta a levonulófélben lévő dagály lustán áramló vize. Utasainak nagy megkönnyebbülésére ügyet se vetett a Muriel Kettőre, csak feküdt, és várta az újabb haláradatot, amelyet a dagály hoz majd magával. A csatornában nagyon alacsonyan állt a víz, a meredek partfalak mindkét oldalon eltakarták a kilátást a kenu elől. Így hát a csónak utasai csak akkor látták meg, mi vár rájuk, amikor már a Deppen-árok utolsó kanyarulatába is befordultak:

A Bosszú.