26.

A Téli Napforduló Ünnepe

–  Nem, köszönöm, Galen, de semmi kedvem elmenni azoknak a boszorkányoknak az ünnepi lakomájára. Mi, Varázslók, nem szoktuk megünnepelni a téli napfordulót! – mondta Sára Galennek aznap reggel, miután Timót távozott.

–  Hát én pedig elmegyek – jelentette ki Galen –, és az a véleményem, hogy ti is jól tennétek, ha eljönnétek! Az ember nem utasítja vissza csak úgy, minden ok nélkül egy Wendroni boszorkány meghívását! Nagy megtiszteltetés, hogy meghívtak bennünket. Ami azt illeti, nem is értem, hogyan sikerült Timótnak elintéznie!

–  Hmm – Sára mindössze ennyit felelt.

De ahogy telt-múlt a délután, és nőstényfarkas-sült ínycsiklandó illatát sodorta a szél az erdő felől a fa-házba, a fiúk egyre izgatottabbak lettek. Galen kizárólag zöldségen, gyökereken, és magvakon élt, vagyis csupa olyasmin, amivel – Erik véleménye szerint – ők odahaza legfeljebb a nyulakat szokták etetni.

Sűrűn záporoztak a hópelyhek a faágak rései közt, amikor Galen kinyitotta a fa-ház csapóajtaját. Egy ügyes emelőrendszer segítségével, amelyet ő maga tervezett, leeresztette a hosszú falétrát a hóba, amely vastagon borította az erdő talaját. A fa-ház egy sor talapzaton állt, amelyeket három, ősöreg tölgyfára erősítettek fel sok száz évvel azelőtt. A talapzatokra több kunyhó is épült teljes összevisszaságban az évek során. A kunyhók falát benőtte a borostyán, és annyira beleolvadtak a fákba, hogy odalentről nem is lehetett őket észrevenni.

Samu, Edi és Erik, valamint Jojó a vendégkunyhón osztoztak a középső fa legtetején, és volt egy saját kötelük, amelyen lecsusszanhattak a földre. Miközben a fiúk azon veszekedtek, ki csússzon le a kötélen először, Galen, Sára és Treszka nyugodtan lesétáltak a létrán.

Galen igencsak kiöltözött a Téli Napforduló Ünnepére. Egyszer, sok évvel azelőtt, amikor meggyógyította az egyik boszorkány gyermekét, már részt vett egy ilyen lakomán, és tudta, hogy az csakugyan rendkívüli esemény. Apró termetű nő volt, arcbőre naptól cserzett, mivel már évek óta élt a szabad ég alatt az erdőben. Rövidre nyírt, kócos vörös haja volt, nevető barna szeme, és rendszerint nagyon rövid, zöld tunikát, macskanadrágot és köpenyt viselt. Aznap azonban a Téli Napforduló Ünnepének tiszteletére a legjobb ruháját vette fel.

–  Te jó ég, Galen, hogy kicsípted magad! – mondta Sára, hangjában enyhe rosszallással. – Ezt a ruhát még nem is láttam rajtad. Igazán. khm. nem mindennapi!

Galen nemigen járt el otthonról, de ha mégis társaságba ment, adott rá, hogy elegáns legyen. A ruhája úgy festett, mintha sok száz, színes levélből varrták volna össze, a derekát pedig élénkzöld sállal kötötte át.

–  Ó, köszönöm! – felelte. – Én magam varrtam!

–  Mindjárt gondoltam! – mormogta Sára.

Treszka visszalökte a létrát a helyére a csapóajtón keresztül, és a társaság nekivágott az erdőnek. Arrafelé tartottak, amerről a sült hús ínycsiklandó illata áradt.

Galen vezette a kis csapatot végig az erdei ösvényeken, amelyeket vastagon borított a hó, és erdei állatok különféle nagyságú és formájú lábnyomai szeltek keresztül-kasul. Hosszú, fárasztó gyaloglás után egy kőbányához értek: valaha itt fejtették a palát a Várban folyó építkezésekhez. Megérkeztek: ez volt a Wendroni boszorkányok találkozóhelye.

Harminckilenc boszorkány gyűlt össze a pattogva égő tűz körül a kőbánya kellős közepén. Valamennyien vörös ruhát viseltek a Téli Napforduló Ünnepének tiszteletére. A kőfejtő talaját frissen vágott örökzöldekkel hintették fel. Az ágakat már vékony rétegben belepte a hó, amely lágyan szállingózott körülöttük: a tűzre hulló pelyhek sisteregve megolvadtak, majd azonnal el is párologtak a hőtől. A levegőben fűszeres ételek mámorító illata lengett. Nyársak forogtak, rajtuk nőstényfarkas-hús pirult, rotyogó üstökben nyúlpörkölt főtt, föld alatti kemencékben mókushús sült, Egy hosszú asztal csak úgy roskadozott a mindenféle édes és sós ínyencségektől. A boszorkányok az északi kerekedőktől szerezték be ezeket a finomságokat, és az évnek erre a legfontosabb napjára tartogatták őket. A fiúk szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Még soha életükben nem láttak ennyi ennivalót egy helyen. Még Sárának is el kellett ismernie magában, hogy lenyűgöző a látvány.

Ahogy ott tébláboltak bizonytalanul a bejáratnál, Berki Lia észrevette őket. Felcsippentette vörös szőrmeköntösének szegélyét, és eléjük sietett, hogy üdvözölje őket.

–  Isten hozott mindnyájatokat! Kérlek, csatlakozzatok hozzánk!

A boszorkánygyülekezet tiszteletteljesen kettévált, hogy Lia, az Anyaboszorkány odavezethesse kissé megszeppent vendégeit a tűz mellé, a legjobb helyre.

–  Úgy örülök, hogy végre megismerhetlek, Sára! – mosolygott Lia. – Bár én úgy érzem, mintha már réges-régóta ismernélek. Timót annyit mesélt rólad azon az éjszakán, amikor megmentett!

–  Valóban? – kérdezte Sára udvariasan.

–  Bizony. Rólad és a kisbabáról beszélt egész álló éjszaka.

–  Tényleg?

Az anyaboszorkány átfogta Sára vállát.

–  Ne félj, mindnyájan kutatunk a fiad után! Biztosan tudom, hogy a végén minden jóra fordul. És azzal a másik hárommal is minden rendben lesz, akik most nincsenek veled.

–  Másik hárommal? – kérdezte Sára.

–  A másik három gyermekedre gondoltam.

Sára sietős fejszámolást végzett. Néha már maga sem tudta, hány gyereke is van voltaképpen.

–  Kettő – mondta végül. – Még két gyerekem van.

A Téli Napforduló Ünnepe jócskán belenyúlt az éjszakába, és miután felhajtott néhány pohárral a Boszorkányfőzetből, Sárának sikerült egy időre elfelejtenie, mennyire aggódik Simonért és Timótért. Sajnos, másnap reggel összes aggodalma visszatért, ráadásul hatalmas fejfájás kíséretében.

Timót viszont korántsem töltötte ilyen vidáman a Téli Napforduló Ünnepét.

Amikor kiért az erdőből, rátért a folyóparti ösvényre, amely közvetlenül az erdő mellett vezetett. Aztán kívülről megkerülte a Vár falát, majd pedig, miközben a jeges szél nagy lökésekben fújta az arcába a havat, az Északi Kapu felé vette az útját. Szeretett volna ismerős környékre érni, mielőtt eldönti, mitévő legyen. Mélyen az arcába húzta szürke csuklyáját, hogy eltakarja zöld varázslószemét, mély lélegzetet vett, aztán átsietett a hófödte felvonóhídon, amely az Északi Kapuhoz vezetett.

A kapusfülkében Morc volt szolgálatban, aki aznap szemlátomást bal lábbal kelt fel. A közelmúltban komoly problémák adódtak a családjában, és Morc egész délelőtt ezeken rágódott.

–  Hé, te! – mordult rá Timótra, és nagyot toppantott. – Szedd a lábad! Még a végén lekésed a kötelező utcatakarítást!

Timót szedte a lábát.

–  Hé, ne olyan gyorsan! – kaffogta Morc. – Jössz nekem egy garassal!

Timót beletúrt a zsebébe, és előhalászott belőle egy garast. Az érme még mindig ragacsos volt Zelda néni cseresznyés-spárgás csemegéjétől, amelyet Timót a zsebébe csúsztatott, hogy ne kelljen megennie. Morc elvette a garast, gyanakodva megszaglászta, aztán hozzádörzsölte a zekéjéhez, és félrerakta. Morcné asszonynak jutott az a kellemes feladat, hogy esténként megtisztogassa a ragacsos pénzdarabokat, így hát Timót garasát is hozzárakta ahhoz a kupachoz, amely feleségének szorgos kezére várt, és átengedte a Varázslót.

–  Hé, te, nem ismerlek én téged valahonnét? – kiáltott a sietősen távolodó Timót után.

Timót a fejét rázta.

–  Talán a népi táncról?

Timót újra megrázta a fejét, és csak ment tovább.

–  A furulyaóráról?

–  Nem! – felelte a Varázsló, és besurrant egy keskeny, sötét sikátorba, ahol eltűnt a kapuőr szeme elől.

–  Márpedig én ismerem eztet valahonnét! – morogta magában Morc. – És nem is munkás a fickó, ammá’ biztos! Már hogy vóna’, avval a világító szemével, amék úgy zöldell, mint hernyó a szenesvödörben! – Néhány pillanatig töprengett. – De hiszen ez Számos Timót! – kiáltott fel végül. – És még van bátorsága idetolni a képét! Na, de majd én móresre tanítom!

Nem tellett sok időbe, Morc elcsípett egy arra haladó őrt, és rövidesen a Legfőbb Őr is értesült róla, hogy Timót visszatért a Várba. De bárhogyan is igyekezett, nem bírt a nyomára bukkanni. Marcia talizmánja jól végezte a dolgát.

Timót eközben hanyatt-homlok sietett az egykori Toldalék felé. Amikor odaért, fellélegzett: végre megszabadult Morctól és a hótól. A régi szobájuk felé igyekezett: maga se tudta, miért, de mindenáron látni akarta. Végigsurrant az ismerős, sötét folyosókon. Örült, hogy ezt az álruhát választotta: senki sem vetett ügyet egy közönséges munkásra. De most arra is rá kellett döbbennie, mennyire semmibe veszik ezeket az embereket. Senki nem húzódott félre, hogy utat engedjen neki. A járókelők egyszerűen odébblökték, ha útjukban volt, becsapták az ajtót az orra előtt, ha be akart menni valahová, és két alkalommal is durván rászóltak, hogy mit keres ott, miért nem az utcát takarítja. Lehetséges, gondolta, hogy nem is olyan rossz dolog Közönséges Varázslónak lenni.

Egykori szobájuk ajtaja nyitva volt, és elhagyatottan lengedezett a huzatban. Úgy tűnt, meg sem ismeri a gazdáját, aki lábujjhegyen osont be a szobába, ahol az elmúlt huszonöt év java részét eltöltötte. Timót leült kedvenc, házilag fabrikált székére, és szomorú gondolatokba merülve jártatta körbe tekintetét a szobában. A helyiség most, hogy hiányoztak belőle a gyerekek, az örökös zaj és Sára, aki felügyelte a napi sürgés-forgást, furcsán kicsinek tűnt. Ráadásul zavarba ejtően koszosnak is, még Timót szemében is, aki világéletében fittyet hányt a piszokra.

–  Micsoda egy disznóólba laktak ezek, mi? A mocskos Varázslók! Én a magam részéről soha ki nem állhattam őket! – szólalt meg egy durva hang. Timót megperdült a tengelye körül: az ajtóban testes férfi állt. Háta mögött egy jókora talicska körvonalai sötétlettek a folyosó homályában.

–  Nahát, nem is gondútam vóna, hogy kűdenek nekem segíccséget! De azér’ jól tették! Ha magam csinálom, egy napba is beletellett volna. Na jó’ van, a talicska odaki’ várakozik. Megy az egész cucc a szemétdombra úgy, ahogy van. A Mágikus könyveket meg el köll égetni! Értve?

–  Micsoda?

–  Te jó ég! Hát nem egy ütődöttet kűdtek nekem ide? A szemetet föl kő’ rakni a talicskára! Megy a szeméttelepre! Ehhez csak nem köll egyetemi végzeccség! Na, adjad már ide azt a darab szuvas fát, amin trónolsz, aztán munkára!

Timót, mintha csak álmában tenné, felállt a székről, és odanyújtotta a takarítónak, aki fogta és felhajította a talicskára. A szék darabjaira esett, és így hevert a talicska aljában. Kisvártatva nagy halomban ott tornyosult fölötte az összes holmi, amit Számosék egy életen át gyűjtögettek, a talicska pedig annyira megtelt, hogy már egy gombostű sem fért volna fel rá.

–  Na jó! – mondta a takarító. – Én ezt a sok szemetet most elviszem a szeméttelepre, mielőtt bezár, te meg addig összeszeded és félrerakod azokat a nyavalyás Mágikus könyveket! Majd a tűzoltók elviszik őket a holnap reggeli őrjáratukon.

Azzal Timót kezébe nyomott egy jókora seprűt.

–  Itt maradsz, és tisztességesen összesöpröd ezt a rengeteg undorító kutyaszőrt meg tudom is én, micsodát! Utána hazamehetsz! Úgy nézől ki, mint akibe csak hálni jár a lélek! Nem vagy szokva a kemény munkához, mi? – A takarító felkuncogott, és barátságosnak szánt mozdulattal hátba verte Timótot. A Varázsló köhögött és igyekezett bárgyún vigyorogni a munkásra.

–  Ne feledkezzé meg a Mágikus könyvekről! – kiáltotta oda búcsúzóul a takarító, miközben tolni kezdte a talicskát ingatag rakományával a folyosón a Városi Szeméttelep felé.

Mintha hipnotikus álomban tenné, Timót takaros kupacba söpörte össze a huszonöt év alatt felgyűlt kutyaszőrt és port. Aztán gyászos pillantással meredt a Mágikus könyveire.

–  Segítek, ha akarod! – szólalt meg Alther hangja a közvetlen közelében. A kísértet szellemkarjával átfogta a Varázsló vállát.

–  Ó! Helló, Alther! – mondta Timót lehangoltan. – Micsoda szörnyű nap!

–  Igen, tényleg volt már jobb is. Nagyon sajnálom!

–  Az összes holmink. volt-nincs! – motyogta Timót.

–  És most még a könyvek is! Pedig volt egy-két értékes darab köztük. Egy csomó ritka varázsige. És most csak egy marék hamu marad belőlük.

–  Nem feltétlenül – felelte Alther. – Szerintem éppen elférnek a hálószobádban a padláson. Segítek neked az Átszállítás-varázslatban, ha akarod!

Timót egy kissé felvidult.

–  Csak frissítsd fel egy kicsit az emlékezetemet, Alther, aztán már magamtól is menni fog! Biztos, hogy meg tudom csinálni!

Az Átszállítás-varázslat csakugyan jól sikerült Timótnak. A könyvek szép rendben felsorakoztak, a csapóajtó felpattant, a könyvek pedig egyenként felrepültek a nyíláson át, és takaros oszlopokba rendeződtek Timót és Sára egykori hálószobájában. Egy-két önfejű könyv ugyan az ajtó felé vette az irányt, és már a folyosó felénél jártak, amikor Timót visszaszólította őket, de mire a varázslat ereje megszűnt, az összes Mágikus könyv ott rejtőzött a padlásszobában. Ezután Timót láthatatlanná tette a csapóajtót. Most aztán senki nem jöhetett rá, mi rejtőzik a padlástérben.

Aztán életében utoljára kilépett üresen kongó szobájukból, és elindult a 223-as folyosón. Alther ott lebegett mellette.

–  Gyere, üldögélj el velünk egy darabig! – invitálta. – Odalenn, a Falba Vájt Lyukban.

–  Hogy hol?

–  Én is csuk mostanában fedeztem el. Az egyik ős mutatta meg. Van egy régi kocsma a Vár falában. Sok-sok évvel ezelőtt az egyik Királynő falaztatta be, mert ellensége volt a sörivásnak. Ügy látszik, minden kísértet, aki életében végigment a várfalon, bemehet oda, úgyhogy mindig zsúfolásig teli van. Nagyszerű ott a hangulat. Talán még téged is sikerül felvidítani egy kicsit.

–  Igazán? Most valahogy mégsincs kedvem hozzá, de azért kösz szépen! Mondd csak, nem ez az a hely, ahová befalazták azt az apácát?

–  Ó, Bernadett nővérre gondolsz? Csuda jópofa teremtés! Nem veti meg a sört, az már igaz. Ö a társaság lelke, hogy úgy mondjam. De különben is, hírt kaptam Simonról, amit szerintem neked is hallanod kellene.

–  Simonról! Nincs semmi baja? És egyáltalán, hol van? – kiáltotta izgatottan Timót.

–   Itt, a Várban. Gyere velem a Falba Vájt Lyukba! Van ott valaki, akivel beszélned kellene!

A Falba Vájt Lyukban nagy volt a nyüzsgés.

Alther egy törmelékkupachoz vezette Timótot, amely a várfal mentén emelkedett, nem messze az Északi Kaputól. A kupac mögött keskeny nyílás sötétlett a falban: Timót épp csak át tudta préselni magát rajta. Amint átjutott, egészen más világban találta magát.

A Falba Vájt Lyuk ősrégi kocsma volt a széles várfal belsejében. Amikor Marcia néhány nappal korábban az Északi Oldal felé igyekezve a rövidebb útvonalat választotta, útja egy darabon a kocsma tetején vezetett, de sejtelme sem volt róla, micsoda vegyes kísértettársaság űzi el fecsegéssel az örökkévalóság éveinek unalmát a lába alatt.

Beletelt néhány percbe, amíg Timót szeme a napvilág és a hó ragyogása után megszokta a falra erősített lámpák tompa, imbolygó világosságát. De amikor megszokta, döbbenten látta, hány és hányféle kísértet nyüzsög ezen a helyen. Hosszú, kecskelábú asztalok mellett ültek, kis csoportokba verődve fecsegtek a kandallónál, vagy csak ültek magukban valamelyik csöndes sarokban, gondolataikba mélyedve. Volt köztük jó pár néhai Fő-fő Varázsló is, bíborköpönyegük és köntösük az elmúlt évszázadok divatjának változásairól árulkodott. Voltak ott lovagok teljes páncélzatban, apródok fantasztikus egyenruhákban, fátylas nők, fiatal királynők fényűző selyemruhában és idősebb királynők feketében, de szemlátomást mindnyájan élvezték egymás társaságát.

Alther átkalauzolta Timótot a tömegen. Timót nagyon igyekezett, hogy ne sétáljon át a kocsma egyik vendégén sem, de azért egyszer-kétszer mégiscsak érezte azt a hideg fuvallatot, amely annak a jele, hogy az ember áthaladt egy kísérteten. De úgy tűnt, ezt itt senki nem veszi rossz néven – néhányan barátságosan odabólintottak neki, mások pedig annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy észre se vették.

"Úgy látszik, Alther minden barátja szívesen látott vendég a Falba Vájt Lyukban" – gondolta Timót.

A kísértetkocsmáros már régen felhagyott vele, hogy ott ténferegjen a söröshordók körül, mivel az összes kísértet még mindig ugyanazt a korsó sört kortyolgatta, amelyet akkor töltött nekik, amikor megérkeztek a kocsmába. Egy-egy korsó így több száz évig is eltartott. Alther jókedvűen üdvözölte a kocsmárost, aki izgalmas társalgásba merült három egykori Fő-fő Varázslóval és egy öreg csavargóval, aki valamikor, réges-régen itt szenderült jobblétre az egyik asztal alatt. Aztán elkalauzolta Timótot a terem másik végébe, egy csöndes sarokba, ahol egy apácaruhás, terebélyes nőalak várt rájuk.

–  Bemutatlak Bernadett nővérnek – mondta Alther.

–  Bernadett nővér, ez itt Számos Timót – már beszéltem róla neked. Ő az apja annak a fiúnak.

Bár Bernadett nővér ragyogó mosollyal fordult feléje, Timóton rossz előérzet vett erőt.

A kerek képű apáca Timótra fordította huncutul szikrázó szemét, majd lágy, dallamos hangon megszólalt.

–  A fiad legény a talpán, igaz? Nem ijed meg a saját árnyékától! Tudja, mit akar, és meg is szerzi!

–  Hát, gondolom, igen. Semmi kétség, szeretne Varázsló lenni, azt én is tudom. Szeretne elszegődni Varázslóinasnak, de ahogy most állnak a dolgok.

–  Hát igen, ezek a mostani idők nemigen kedveznek egy fiatal és szépreményű Varázslónak – helyeselt az apáca –, de a fiad nem ezért jött vissza a Várba.

–  Tehát tényleg visszajött! Nagy kő esett le a szívemről! Már azt hittem, elfogták. Vagy. vagy talán meg is ölték.

Alther Timót vállára tette a kezét.

–  Sajnos, tényleg elfogták tegnap, Timót! Bernadett nővér látta, ő majd elmondja neked, hogyan történt.

Timót a tenyerébe temette az arcát, és felnyögött.

–  De hát hogyan? – dadogta. – Mi történt?

–  Az a helyzet – kezdte az apáca –, hogy úgy látszik, az ifjú Simonnak volt egy kis barátnője.

–  Csakugyan?

–  Az ám! Morc Lucy a neve.

–  Csak nem Morcnak, a Kapuőrnek a lánya? Jaj, csak azt ne!

–  De, kedvesem! – méltatlankodott Bernadett nővér. – És meg vagyok győződve róla, hogy Lucy nagyon rendes lány!

–  Hát én csak azt remélem, hogy nem olyan, mint az apja. Morc Lucy! Te jó ég.

–  Mármost úgy tűnik, Simonnak igen jó oka volt rá, hogy visszatérjen a Várba. Titkos találkája volt Lucyvel a kápolnában. Meg akartak esküdni. Istenem, milyen romantikus! – Az apáca ábrándosan elmosolyodott.

–  Megesküdtek? Ezt egyszerűen nem hiszem el! Szóval mostantól rokona vagyok annak a förtelmes Morcnak?! – Timót úgy elsápadt, hogy fehérebb lett a kocsma némelyik törzsvendégénél.

–  Nem, Timót, nem vagy az! – mondta Bernadett nővér megrovóan. – Mert sajnos, az ifjú Simon és Lucy végül mégse házasodtak össze.

–  Sajnos?

–  Morcnak a fülébe jutott a dolog, és azonnal értesítette az Őröket. Szemlátomást ő sem lelkesedik azért a gondolatért, hogy a lánya egy Számoshoz menjen feleségül. Az Őrök berontottak a kápolnába, a kétségbeesett leányzót hazazavarták, Simont pedig magukkal hurcolták. – Az apáca felsóhajtott. – Borzasztó.

–  Hová vitték? – kérdezte Timót csöndesen.

–  Nos – felelte Bernadett nővér szelíden –, én is ott voltam a kápolnában. Szeretem az esküvőket. És az az őr, amelyik elfogta Simont, egyenesen keresztülment rajtam, így egy pillanatra beleláttam a gondolataiba. Arra gondolt, hogy a fiadat elviszi a bíróságra, egyenesen a Legfőbb Őr elé. Annyira sajnálom, hogy ilyen rossz hírt kellett közölnöm veled!

–  Az apáca Timót karjára tette szellemkezét. Érintéséből meleg együttérzés sugárzott, de ez vajmi kevéssé vigasztalta a Varázslót.

Úgy érezte, a legszörnyűbb rémálma vált valóra. Simon a Legfőbb Őr karmai közé került! Hogyan mondja el ezt a borzasztó hírt Sárának? A nap hátralévő részét a Falba Vájt Lyukban töltötte, ott várakozott, mialatt Alther egyik kísértetet a másik után küldte a bíróságra azzal, hogy keressék meg Simont, és tudják meg, mi történt vele.

De egyikük sem járt sikerrel. A fiút mintha csak a föld nyelte volna el.