44.

Tengerre!

–  Fordítsd szembe a hullámzással! – ordította Nicko, amikor egy hullám átcsapott a hajó oldalán és átzúdult felettük, bőrig áztatva őket a dermesztően hideg vízzel. A 412-es fiú keményen küzdött, hogy a szél és a feléjük áramló víztömeg ellenére se veszítse el uralmát a hajó fölött. A szélvihar vadul visított a fülébe, az arcába zúdította az esőt, ami csak még jobban megnehezítette a dolgát. Nicko a kormánykerékre vetette magát, és ketten egyesült erővel megpróbálták elforgatni. A sárkány kitárta a szárnyát, hogy felfogja a szelet, és a hajó lassan szembefordult a feléjük rohanó hullámokkal.

Fenn az orrban a csuromvizes Jenna teljes erejéből kapaszkodott a sárkány nyakába, de hiába: a hajó – ahogy fel-alá bukdácsolva szelte a hullámokat – minduntalan jobbra-balra lódította.

A sárkány felszegte a fejét, és boldogan lélegezte be a viharos szelet. Még csak most indult útnak, és ő tudta, hogy jó jelnek számít, ha rögtön az út kezdetén vihar kerekedik. De vajon mit akar tőle az új gazdája, hová vigye? Hátrafordította hosszú, zöld nyakát, és visszanézett a fiúra, aki ott küszködött a kormánynál a legénység egy másik tagjával, piros sapkája ronggyá ázott, és az esővíz patakokban csörgött végig az arcán.

–  Mit parancsolsz? Hová vigyelek? – kérdezte a sárkány zöld szeme.

A 412-es fiú megértette, mit akar tudni.

–  Menjünk el Marciáért? – kérdezte torkaszakadtából ordítva, Jennától és Nickótól.

Azok bólintottak. "Ezúttal sikerülni fog! Ki fogjuk szabadítani!" – gondolták.

–  Marciához! – kiáltotta a 412-es fiú a sárkánynak.

A sárkány értetlenül pislogott. Vajon hol lehet ez a Marcia? Ilyen országról még sohase hallott. Vajon messze van? A Királynő bizonyára tudja.

Hirtelen lehajtotta a fejét, és játékosan a magasba lendítette Jennát, ahogyan azt oly sok Hercegnővel megtette már az évszázadok során. De a süvöltő szélben ez a mozdulat inkább ijesztőnek tűnt, mint tréfásnak. A kislány azon kapta magát, hogy ott repül a levegőben, a tornyosuló hullámok fölött, egy pillanattal később pedig odafenn kuporgott a sárkány arany fejének tetején, a szél tengervizet sodort az arcába, és úgy kapaszkodott a sárkány fülébe, mintha az élete függne tőle.

–  Merre van Marcia, úrnőm? Ugye, jó messzire? – kérdezte a sárkány némán, de Jenna azért megértette, hogy abban reménykedik, sok-sok boldog hónapon keresztül szelheti majd az óceán hullámait, új legénységével a fedélzetén, Marcia földjét keresve.

Jenna elengedte az egyik meglepően lágy tapintású arany fület, és a Bosszúra mutatott, amely sebesen közeledett feléjük.

–  Ott van Marcia! Ő a mi Fő-fő Varázslónk! És azon a hajón tartják fogva! Ki kell szabadítanunk!

És akkor újra meghallotta a fejében a sárkány hangját, amely egy kissé csalódott volt, amiért ilyen közeli célpontot jelöltek ki a számára:

–   Minden úgy lesz, úrnőm, ahogy kívánod!

A Bosszún, odalenn a hajófenéken, Dicsfalvi Marcia a feje fölött dühöngő vihart hallgatta. Jobb keze kisujján, mert csak arra bírta felhúzni, ott viselte a gyűrűt, amelyet a 412-es fiútól kapott. Miközben ott kuporgott a sötét hajófenéken, egyre azon töprengett, vajon miként tehetett szert a fiú Hotep-Rá réges-régen elveszett sárkánygyűrűjére. Sorra vette a lehetőségeket, de egyik sem tűnt túlságosan valószínűnek. De mégiscsak megtalálta, és a gyűrű ugyanolyan csodálatosan jó szolgálatot tett Marciának is, mint annak idején Hotep- Rának: elmulasztotta a tengeribetegségét. Ugyanakkor azt is észrevette, hogy amióta a gyűrűt az ujján viseli, lassanként visszanyeri elvesztett Mágikus erejét. És ahogy fokozatosan visszatért a Mágikus hatalma, úgy maradoztak el tőle lassanként az Árnyak és Holt Lelkek, amelyek az Egyes Számú Várbörtön óta követték és gyötörték. DomDaniel rettenetes örvényének hatása szűnni kezdett. Marcia megkockáztatott egy halvány kis mosolyt – négy hosszú hét óta az elsőt.

Mellette, szánalmasan nyöszörgő kupacban, ott hevert a földön három őre. Mindhármat szörnyen gyötörte a tengeribetegség, és szívből kívánták, bárcsak ők is tudnának úszni. Akkor legalább őket is régen a vízbe hajították volna.

Magasan Marcia feje fölött, az általa támasztott, teljes erővel dühöngő vihar kellős közepén, ott ült ébenfa trónján DomDaniel, egyenesen, mintha karót nyelt volna, boldogtalan Varázslóinasa pedig ott reszketett a háta mögött. A fiúnak elvben az lett volna a feladata, hogy segítsen a mesterének előkészíteni a végső, gyilkos villámcsapást, de borzalmasan szenvedett a tengeribetegségtől, s mindössze arra futotta az erejéből, hogy üveges szemmel meredjen maga elé, és olykor-olykor felnyögjön.

–  Csend legyen! – förmedt rá DomDaniel, aki éppen azon igyekezett, hogy minden erejét összeszedje életének legerőteljesebb villámcsapásához.

"Rövidesen – gondolta diadalmasan – nemcsak annak a minden lében kanál fehér boszorkánynak a kunyhója tűnik el a föld színéről, hanem az egész sziget is porrá omlik egyetlen, vakító villanásban."

Két ujja közt ott forgatta a Fő-fő Varázslók Amulettjét. Elégedetten állapította meg magában, hogy az Amulett végre ismét visszatért jogos tulajdonosához, nem pedig holmi fél- nótás, botsáskára emlékeztető Varázslónők nyiszlett nyakán függ.

DomDaniel felkacagott. És ráadásul milyen könnyen ment az egész!

–  Hajó a láthatáron, uram! – hallatszott egy hang az árbockosárból. – Hajó a láthatáron!

A Feketemágus vad szitkozódásban tört ki: – Ne merészelj megzavarni! – ordította, túlharsogva a szél süvöltését, és magában gyorsan elmormolt egy varázsigét, amelynek hatására a matróz sikoltva zuhant a tajtékzó hullámokba.

Csakhogy DomDanielt már megzavarták az összpontosításban. És miközben megpróbálta újra uralma alá hajtani az elemeket a végső, gyilkos csapáshoz, a szeme megakadt valamin.

A sötétségből halvány, aranyszínű izzás bontakozott ki, és a hajója felé tartott. DomDaniel körbetapogatott a messzelátója után, de amikor belenézett, nem akart hinni a szemének.

"Ez lehetetlen – bizonygatta magának – teljességgel lehetetlen! Hotep-Rá sárkányhajója egész egyszerűen nem létezik! Nem több puszta legendánál!" Megpróbálta kipislogni a szeméből az esővizet, és újra belenézett a távcsövébe. Hát mégis igaz! Ráadásul az a nyomorult hajó egyenesen feléje tart! A sárkány zölden izzó tekintete átfúrta a sötétséget, és a távcsövön keresztül egyenesen belenézett DomDaniel fél szemébe. A Feketemágus hátán hideg borzongás futott végig. "Ez csak Dicsfalvi Marcia műve lehet – döntötte el magában. – Az ő lázas agyából vetült ki ez a látomás, mert még itt, tömlöcbe vetve, a saját hajójának a mélyén is forral valamit. Hát ez a nő semmiből sem okul?"

DomDaniel a két Magóghoz fordult.

–  Kivégezni a foglyot! – dörrent rájuk. – Most azonnal!

A Magógok elővillantották, majd visszahúzták mocskos, sárga karmukat, földigilisztáéra emlékeztető fejükön pedig vékony, csillogó nyálréteg jelent meg, mint mindig, ha izgatottak voltak. Sziszegve kérdeztek valamit a gazdájuktól.

–  Ahogy akarjátok – felelte az. – Engem nem érdekel. Csináljatok vele, amit akartok, de gyorsan! Most azonnal!

A rémületes páros tovasiklott, útjában mindenütt nyál-cseppeket hagyva maga után, majd eltűnt a hajófenéken. Örültek, hogy nem kell odakinn lenniük a viharban, és alig várták, hogy nekifogjanak a rájuk bízott, izgalmas feladatnak.

DomDaniel eltette a látcsövet. Már nem volt szüksége rá, mert a sárkányhajó időközben olyan közel ért, hogy szabad szemmel is jól látta. Türelmetlenül toppantott, várva, hogy a látvány, amelyről azt hitte, csak egy Marcia agyából kivetített látomás, eltűnjön végre. Csakhogy a hajó, a Feketemágus legnagyobb rémületére, sehogyan sem akart eltűnni. Ehelyett mind közelebb és közelebb jött, és úgy tűnt, egyenesen őrá mered, méghozzá rendkívül rosszindulatú pillantással.

A Feketemágus nyugtalanul járkált fel-alá a fedélzeten, ügyet sem vetve a nyakába zúduló felhőszakadásra, sem a ronggyá tépett vitorlák makacs csattogására. Most csak egyetlen hangot vágyott hallani: Dicsfalvi Marcia halálsikolyát a hajófenékről.

DomDaniel a fülét hegyezte. Semmilyen hang sem volt számára kedvesebb, mint egy emberi lény halálsikolya. Lehetett bármely emberi lényé, de azért a volt Fő-fő Varázslóét mindenki másénál szívesebben hallotta volna. A kezét dörzsölgette, lehunyta a szemét és várt.

Odalenn a hajófenéken Hotep-Rá sárkánygyűrűje fényesen ragyogott Marcia kisujján. A lány visszatérőben lévő Mágikus ereje segítségével időközben könnyedén kicsusszant bilincseinek szorításából. Ellopakodott az öntudatlanságba süppedt őrök mellett, és elindult felfelé a fedélzetre vezető létrán. Amikor felért az alsó fedélzetre, megcsúszott valami sárga ragacson, és kis híján elesett. A homályból előbukkant a két Magóg: egyenesen feléje tartottak, és sziszegtek örömükben. Beszorították Marciát egy sarokba, és közben egyfolytában izgatottan csattogtatták feléje hegyes, sárga fogsorukat. Kimeresztették a karmaikat, és vékony kígyónyelvüket szaporán öltögetve, ujjongó izgalommal közeledtek a lány felé.

"Na most – gondolta Marcia – eljött az a pillanat, amikor kiderül, csakugyan visszanyertem-e a varázserőmet."

–  Tócsává olvadj! Szilárddá száradj! – parancsolta, és azzal az ujjával, amelyen a sárkánygyűrűt viselte, a Magógokra mutatott.

Azok pedig, mint két meztelen csiga, ha sót szórnak rájuk, hirtelen összepöndörödtek, és sziszegve zsugorodni kezdtek. Aztán recsegést és pattogást lehetett hallani, ahogy a nyáluk megszáradt és vastag, sárga kéreggé szilárdult. Néhány pillanat múlva semmi más nem maradt a két förtelmes lényből, csak két apró, fekete-sárga csomó Marcia lábánál, a fedélzet deszkájához ragadva. Marcia megvetően átlépett rajtuk, ügyelve, hogy be ne piszkolják a cipőjét, és folytatta az útját a felső fedélzetre.

Az Amulettjét akarta, és úgy döntött, ha törik, ha szakad, vissza is fogja szerezni.

Odafenn a fedélzeten DomDaniel türelmetlenségében átkokat szórt a két Magógra. "Hogy lehettem ilyen bolond – gondolta –, hogy azt hittem, gyorsan végeznek vele?" Tudhatta volna, szidta magát, hogy a Magógok szeretnek hosszan eljátszadozni az áldozatukkal, márpedig neki most nem volt egy pillanatnyi vesztegetni való ideje sem. A Marcia által felidézett Látomás, az a nyavalyás sárkányhajó mind közelebb és közelebb jött, és kezdte csúnyán megcsapolni a Mágiáját.

Amikor Marcia nekivágott a felső fedélzetre vezető létrának, odafentről fülsiketítő üvöltözést hallott.

–  Száz koronát adok! – bömbölte DomDaniel. – Nem is, ezer koronát adok annak, aki megszabadít Dicsfalvi Marciától. De most azonnal!

Marcia hirtelen meztelen lábak dobogását hallotta a feje fölött, ahogy a fedélzetről az összes matróz a lejárat és a létra felé tódult, amelyen ő is állt. Gyorsan leugrott a létráról, és elrejtőzött az árnyékban, amennyire tudott, mialatt a hajó teljes legénysége lökdösődve és tülekedve megindult, hogy elsőként érjen le a hajófenékre a fogolyhoz, és az övé legyen az ígért vérdíj. Marcia az árnyékból figyelte, ahogy egymást tépázva és rugdosva elrohannak mellette, miközben mindegyik igyekszik a másikat félretaszítani az útból. Aztán amikor az egész csetepaté lezúdult az alsó fedélzetre, Marcia összefogta magán nedves köpönyegét és felkapaszkodott a létrán a felső fedélzetre.

A hideg, viharos széltől egy pillanatra elakadt a lélegzete, de a hajófenék áporodott bűze után a friss, sós levegő illatát csodálatosnak találta. Behúzódott egy hordó mögé, és várt, fontolgatva, hogy mi legyen a következő lépése.

Eközben árgus szemmel figyelte DomDaniel minden mozdulatát. Elégedetten látta, hogy a Feketemágus szemlátomást rossz bőrben van. Arcszíne, amely rendes körülmények közt is szürkés volt, most élénkzöldben játszott, és dülledt, fekete szeme meredten bámult valamire Marcia háta mögött. A lány megpördült a sarkán, hogy lássa, ugyan mitől zöldült el annyira DomDaniel ábrázata.

És ekkor megpillantotta Hotep-Rá sárkányhajóját.

Ott repült a Bosszú fölött a magasban, a süvöltő szélben és a szakadó esőben, s a sárkány villogó zöld szeme egyenesen DomDaniel holtsápadt arcába világított. Hatalmas szárnya lassan, erőteljesen csapkodott a viharos szélben, az éjszakai levegőbe emelte az arany hajótestet és a félelemtől kővé dermedt legénységét. Egyenesen Dicsfalvi Marcia felé igyekezett, aki nem akart hinni a szemének.

De nem hittek a szemüknek a sárkányhajó utasai sem. Amikor a sárkány csapkodni kezdett a szárnyával, és lassanként kiemelkedett a vízből, Nicko halálra rémült: ha valamiben, hát abban az egyben biztos volt, hogy a hajók nem szoktak repülni. Soha.

–  Hagyd abba! – üvöltötte Nicko a 412-es fiú fülébe, megpróbálva túlharsogni a hatalmas szárnyak nyikorgását, amelyek lassan elsuhantak mellettük, bőrszagú léghullámot hajtva az arcukba. A 412-es fiút elfogta az izgalom. Két kézzel kapaszkodott a kormánykerékbe, és bízott benne, hogy a sárkányhajó tudja, mit csinál.

–  Mit hagyjak abba? – ordította vissza, miközben csillogó szemmel, szélesen vigyorogva bámulta a hatalmas szárnyakat.

–  Te vagy az oka! – kiabálta Nicko. – Miattad repülünk! Hagyd abba! Most mindjárt! Nem bírjuk irányítani!

A 412-es fiú megrázta a fejét. "Nem csináltam én semmit – gondolta. – A Sárkányhajó volt az, ő csinálta az egészet! Ő határozott úgy, hogy repülni fog!"

Jenna olyan erővel kapaszkodott a sárkány fülébe, hogy az ujja elfehéredett. Ha lenézett, látta, hogy odalenn a mélyben a hullámok csapkodják a Bosszú oldalát, és ahogy a sárkány a Sötét hajó fedélzete felé kezdett ereszkedni, a kislány is meglátta DomDaniel felfelé fordított, kísértetiesen elzöldült ábrázatát, amint egyenesen őrá bámul. Gyorsan elfordította a pillantását a Feketemágusról, akinek rosszindulatú pillantása láttán mintha jéggé dermedt volna a szíve, és rettenetes kétségbeesés fogta el. Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle ezt a Sötét érzést, de a kétség már befészkelte magát az elméjébe. Hogy a csudába fogják Marciát megtalálni? Hátranézett a 412-es fiúra. Az elengedte a kormánykereket, és lefelé bámult a sárkányhajó korlátja fölött a Bosszúra. Aztán ahogy a hajó mind lejjebb süllyedt, árnyékot vetve az odalenn kővé dermedten álló Feketemágusra, Jenna hirtelen ráébredt, mire készül a 412-es fiú. Arra, hogy leugorjon. A fiú éppen összeszedte minden bátorságát, hogy leugorjon a Bosszúra, és megkeresse Marciát.

–  Ne! – kiáltotta Jenna. – Ne ugorj! Már látom Marciát!

Marcia felegyenesedett. Még mindig hitetlenkedve bámult a sárkányhajóra. De hiszen ez a hajó csak a mesékben létezik, vagy mégsem? De ahogy a sárkány meredeken ereszkedni kezdett feléje, sárkányszeme ragyogó zöldben villogott és orrlyukából hatalmas, narancsszínű lángnyelvek csaptak ki, Marcia érezte a lángok perzselő melegét, és tudta, hogy amit lát, az valóság.

A lángok belekaptak DomDaniel ázott köntösébe, és a levegőt megtöltötte az égett gyapjú átható bűze. DomDaniel, akit megperzselt a sárkány orrlyukából kicsapó tűz, hátrahanyatlott, és egy rövid pillanatra átsuhant az agyán a reménysugár, hogy ez az egész mindössze egy borzalmas rémálom, mivel a sárkány feje búbja fölött olyasmit pillantott meg, ami egészen biztosan nem lehetett ott: a Királynőivadékot.

Jenna végre összeszedte a bátorságát, hogy eleressze a sárkány egyik fülét, és szabad kezét a kabátja zsebébe csúsztatta. DomDaniel még mindig mereven őt nézte, és Jenna azt akarta, hogy hagyja abba. Reszkető kézzel előhalászta a zsebéből a pajzsbogarat, és felemelte a levegőbe. A következő pillanatban DomDaniel azt látta, hogy a Királynőivadék kezéből felröppen valami, ami leginkább egy nagy, zöld darázsra emlékeztette. Márpedig a Feketemágus utálta a darazsakat. Hátratántorodott, de hiába: a zöld rovar fülhasogató visítással röpült feléje, a vállán landolt, és nagy erővel megszúrta a nyakán.

DomDaniel felsikoltott, és a pajzsbogár újra lesújtott. A Feketemágus a bogár fölé borította behajlított tenyerét, mire az összezavarodva labdává gömbölyödött, lepattant a fedélzetre, és ott begurult egy sötét sarokba. DomDaniel pedig a földre roskadt. Marcia látta, hogy itt az alkalom, amire várt. A sárkány orrlyukából áradó lángok fénye az ájultan heverő Feketemágusra hullott, Marcia pedig, minden erejét összeszedve, elszántan odalépett mellé, és lehajolt hozzá. Remegő ujjakkal matatott a mágus meztelen csigára emlékeztető nyakán, míg meg nem találta, amit keresett: Alther cipőfűzőjét. Bár heves rosszullét kerülgette, de ez mit sem csökkentett az elszántságán: megrántotta a cipőfűző végét, remélve, hogy a csomó kioldódik. De tévedett. DomDaniel csuklásszerű hangot hallatott, és odakapott a nyakához.

–  Megfojtasz! – zihálta, és ő is megragadta a zsinórt.

Alther cipőfűzője jól szolgált évek hosszú során át, de arra már nem volt felkészülve, hogy két hatalmas Varázsló rángassa kétfelől. Azt tette hát, amit minden más cipőfűző is tett volna a helyében: elszakadt.

Az Amulett lepottyant a fedélzetre, Marcia rávetette magát és az öklébe szorította. DomDaniel kétségbeesetten kapott utána, de a lány már a nyakába is illesztette a cipőfűzőt, és fürgén igyekezett megkötni. Amint a csomót megkötötte, a Fő-fő Varázslók öve hirtelen a dereka körül termett, Marcia felegyenesedett, miközben a köntöse csak úgy szikrázott a Mágiától az esőben. Diadalmas mosollyal nézett körül – végre visszaszerezte hát az őt megillető helyet a világban. Újra ő volt a Fő-fő Varázsló!

DomDaniel dühtől tajtékozva szökkent talpra.

–  Őrség! Őrség! – visította, de nem jött válasz. A hajó teljes legénysége odalenn tülekedett a hajófenéken, Marcia után kutatva.

Miközben Marcia erőt gyűjtött, hogy egy villámcsapással lesújtsa az egyre hisztérikusabban visítozó Feketemágust, a magasból egy ismerős hangot hallott:

–  Gyere már, Marcia! Siess! Gyere fel ide mellém!

A sárkány lehajtotta a fejét egészen a fedélzetig, és ez egyszer Marcia azt tette, amit mondtak neki.