36.

Megdermedve

A csapóajtó néhány hüvelyknyire lassan felemelkedett, és a 412-es fiú kikukucskált a résen. Attól, amit látott, végigfutott a hátán a hideg. A bájitalos szekrény ajtaja tárva-nyitva állt, és a pillantása egyenesen a Vadász sáros, barna csizmájának sarkára esett.

A Vadász ott állt, háttal a bájitalos szekrényben, néhány lábnyira tőle, zöld köpenyét a vállára vetette, ezüstpisztolyát pedig tüzelésre készen a magasba emelte. A konyhaajtó felé nézett, olyan tartásban, mint aki arra készül, hogy a következő pillanatban berontson a konyhába.

A 412-es fiú mozdulatlanul várta, mit tesz a Vadász, de az meg se moccant. Vár, gondolta magában a fiú. Biztosan arra, hogy Zelda néni kijöjjön a konyhából.

A 412-es fiú viszont azt szerette volna, ha Zelda néni a konyhában marad. Kissé lehajolt, és odatartotta a tenyerét Jenna elé, hogy a lány beletegye a pajzsbogarat.

Jenna aggódva álldogált alatta a létrán. Látta, milyen feszült és csöndes lett hirtelen a fiú, és sejtette, hogy valami nincs rendjén. Amikor odanyújtotta neki a kezét, a kislány elővette az összegömbölyödött pajzsbogarat a zsebéből, és a tenyerére tette, ahogy megbeszélték, miközben magában sok szerencsét kívánt a kis zöld harcosnak. Időközben megkedvelte a pajzsbogarat, és sajnálta, hogy meg kell válnia tőle.

A fiú óvatosan elvette a bogarat, és lassan áttolta a csapóajtó nyílásán. Letette a parányi, páncélos zöld gömböt a padlóra, vigyázva, hogy közben egy pillanatra se eressze el, és a megfelelő irányba fordította. Egyenesen a Vadász felé.

Aztán elengedte. A pajzsbogár abban a pillanatban kiegyenesedett, átható tekintetű zöld szemét a Vadászra szegezte, és halk, surrogó hang kíséretében előrántotta a kardját a hüvelyéből. A 412-es fiú a zajt hallva visszafojtotta a lélegzetét, és szívből remélte, hogy a Vadász nem hallotta meg, és csakugyan, a zömök, zöldbe öltözött férfi meg se moccant. A fiú lassan kifújta a levegőt, aztán ujjával a levegőbe pöccintette a bogarat, amely éles visítással repült a célja felé.

De a Vadász még mindig nem moccant.

Nem fordult meg, sőt, meg se rezdült, amikor a bogár a vállán landolt, és felemelte a kardját, hogy lesújtson. Ez igen, gondolta magában a 412-es fiú. Mindig is tudta, hogy a Vadász kemény legény, de ez a hidegvér még őt is lenyűgözte.

Ebben a pillanatban megjelent Zelda néni.

–  Vigyázat! – süvöltötte a 412-es fiú. – A Vadász!

Zelda néni összerezzent. Nem a Vadász miatt, hanem azért, mert még sose hallotta a 412- es fiú hangját, és így nem is sejtette, ki kiálthatott. Vagy hogy honnét jött az ismeretlen hang.

Aztán, a 412-es fiú legnagyobb meglepetésére, Zelda néni lekapta a pajzsbogarat a Vadász válláról, és egy pillanatra a tenyerébe zárta, hogy újra labdává gömbölyödjék.

És a Vadász még mindig nem moccant. Zelda néni fürgén számtalan zsebének egyikébe süllyesztette a pajzsbogarat, aztán körülnézett, keresve, honnét jött az ismeretlen hang. Amikor megpillantotta a 412-es fiút, aki még mindig ott kukucskált kifelé a résnyire nyitott csapóajtón, leesett az álla.

–  Hát te vagy az? – kérdezte döbbenten. – Hála istennek, hogy nincs semmi bajod! Hol van Jenna?

–  Itt – mondta a 412-es fiú, egy kicsit még mindig aggódva, hogy a Vadász meghallja. De semmi jelét nem adta, hogy bármit is meghallott volna, és szemlátomást Zelda néni sem törődött vele. Ügy kezelte, mintha csak egy rossz helyre állított bútordarab lenne: megkerülte a mozdulatlan alakot, felemelte a csapóajtót, és kisegítette a nyíláson át a 412-es fiút és Jennát.

–  Jaj, de örülök, hogy megvagytok: és nincs semmi bajotok! – lelkendezett. – Borzasztóan aggódtam!

–  De hát… mi van vele? – kérdezte a 412-es fiú a Vadászra mutatva.

–  Megdermedt – közölte Zelda néni elégedetten. – Kővé dermedt, és így is fog maradni, amíg csak el nem döntöm, mihez kezdjünk vele.

–  Hol van Nicko? Nincs semmi baja? – kérdezte Jenna, miközben kikecmergett a szekrényből.

–  Kutya baja. A Varázslóinas után eredt – mondta Zelda néni. Alighogy kimondta az utolsó szót, az ajtó felpattant, és betámolygott rajta a csuromvizes Varázslóinas, nyomában az ugyancsak csuromvizes Nickóval.

–  Szemét! – sziszegte Nicko, és bevágta maga mögött az ajtót. Eleresztette a Varázslóinast, és odament a vígan pattogó tűzhöz, hogy megszárítkozzon.

A Varázslóinas bánatosan csöpögött a padlóra, és segélykérőén nézett a Vadász felé. Amikor látta, mi történt vele, még boldogtalanabbul csöpögött tovább. A Vadász ott állt felemelt pisztollyal, és üres szemmel meredt a semmibe. A Varázslóinas nagyot nyelt – a nagydarab nő, aki a foltokból összevarrt sátrat viselte, céltudatosan közeledett feléje, és ő nagyon is jól tudta a képes ellenségkártyákból, amelyeket gondosan át kellett tanulmányoznia, mielőtt elindult a vadászatra, hogy kivel van dolga.

Az őrült fehér boszorkánnyal, Számos Zanuba Zeldával.

Nem is beszélve a varázslófiúról, Számos Miklós Benjáminról, és a 412-esről, erről a hitvány, áruló szökevényről. Mindnyájan itt voltak a kunyhóban, pontosan úgy, ahogy megmondták neki. De vajon hol van az, akiért idejöttek? Hová lett a Királynőivadék?

A Varázslóinas körülpislogott, és a 412-es fiú mögött észrevette Jennát. Látta, hogy hosszú, sötét hajában aranypánt csillog, és hogy a szeme ibolyaszínű, akárcsak az ellenségkártyán (amelyet a tehetséges rajzoló és kém, Langa Linda rajzolt róla). Egy kicsivel magasabb volt ugyan, mint amilyennek képzelte, de azért semmi kétség, ő az!

A Varázslóinas arcán ravasz mosoly jelent meg: mi lenne, gondolta, ha ő egymaga fogná el a Hercegnőt? A mestere biztosan nagyon elégedett lenne vele! Elfelejtené minden korábbi kudarcát, és többé nem fenyegetné azzal, hogy elküldi a Fiatalok Hadseregébe mint póttartalékost. Ráadásul akkor elmondhatná, hogy olyasmit sikerült véghezvinnie, amivel maga a Vadász is kudarcot vallott!

Igen, meg fogja tenni!

Mindenkit váratlanul ért, amikor a Varázslóinas – bár átázott ruhái akadályozták a mozgásban – egyszerre csak előreszökkent, és megragadta Jennát. Kis termete ellenére meglepően erősnek bizonyult: egyik sovány, izmos karjával úgy átszorította Jenna torkát, hogy kis híján megfojtotta, aztán vonszolni kezdte a kislányt az ajtó felé.

Zelda néni egy lépést tett feléjük, mire a Varázslóinas egy gyors mozdulattal szétnyitotta a zsebkését, és a pengét Jenna torkához nyomta: – Ha valaki megpróbál feltartóztatni, a lánynak annyi! – vicsorogta, miközben kilökdöste Jennát a nyitott ajtón, aztán végig az ösvényen, a kenu és a benne várakozó Magóg felé. A Magóg ügyet se vetett a közeledőkre. Minden figyelmét annak szentelte, hogy a tizenötödik vízbe fúlt pajzsbogarat is péppé rágja, és különben is, gondolta, az ő foglári megbízatása csak akkor lép életbe, amikor a fogoly már a kenuban van.

Jenna már csak néhány lépésnyire volt a kenutól.

Csakhogy Nickót nem olyan fából faragták, hogy tétlenül nézze, amint elrabolják a húgát. A Varázslóinas után rohant, és rávetette magát. A Varázslóinas felbukott, ráesett Jennára, majd egy sikoly hallatszott, és a földön fekvő kislány alól keskeny vércsík kanyargott elő.

Nicko félrelódította a Varázslóinast az útból.

–  Jen! Jen! – zihálta. – Megsebesültél?

Jenna felugrott, és a vérre meredt.

–  Nem. Nem hiszem. – dadogta. – Azt hiszem, ez az ő vére. Ő sebesült meg!

–  Úgy kell neki! – morogta Nicko, és odébbrúgta a kést, olyan messzire, ahol a Varázslóinas már nem érhette el.

Talpra rángatták a Varázslóinast. A karján volt egy vékony kis karcolás, de ettől eltekintve szemlátomást nem esett semmi baja. De azért halálsápadt volt. Rettegett a vér látványától, különösen, ha az a saját vére volt, attól meg egyenesen halálra rémült, ha arra gondolt, mit fognak ezek a Varázslók most csinálni vele. Miközben a kunyhó felé vonszolták, a Varázslóinas még egyszer megpróbálkozott a meneküléssel. Kirántotta a karját Jenna szorításából, és erőteljesen belerúgott Nicko sípcsontjába.

Nicko rávetette magát az ellenfelére. A Varázslóinas jókora ütést mért Nicko gyomrára, és éppen újra meg akarta rúgni, amikor Nicko úgy hátracsavarta a karját, hogy fájdalmában felszisszent.

–  Nyughass már! – szólt rá Nicko. – Mit képzeltél, csak úgy simán megúszod, hogy megpróbáltad elrabolni a húgomat?

–  Úgyse sikerült volna neki! – kiáltotta csúfondárosan Jenna. – Amilyen ütődött!

A Varázslóinas utálta, ha ütődöttnek nevezték. A mestere egyebet se tett álló nap. "Te ütődött! Mit műveltél már megint, te ütődött? Egy svábbogárnak is több esze van, mint neked, te ütődött!" Egek, hogy mennyire gyűlölte!

–  Nem vagyok ütődött! – Felszisszent, ahogy Nicko még erősebben megszorította a karját.

–  Én bármit meg tudok csinálni, amit csak akarok! Le is lőhettem volna, ha úgy tartja kedvem! Ma este tényleg le is lőttem valamit! Úgyhogy ti csak ne nevezzetek engem ütődöttnek! – Amint kimondta, a Varázslóinas már meg is bánta. Hat vádló szempár meredt rá.

–  Jól értettem? – kérdezte Zelda néni csöndesen. – Lelőttél valamit?

A Varázslóinas úgy döntött, a legjobb védekezés a támadás.

–  Semmi köze hozzá! Azt lövök le, amit csak akarok! És ha úgy tartja kedvem, hogy lelőjek egy ilyen nagy, kövér, szőrös izét, amelyik folyton az utamba áll, miközben hivatalos ügyben járok, hát le is lövöm!

A döbbent csendet végül Nicko törte meg:

–  A Lápvány! Ez lőtte meg a Lápványt! Szemét!

–  AÚÚ! – üvöltött fel a Varázslóinas.

–  Csak semmi tettlegesség, Nicko! – szólt rá Zelda néni. – Bármit is tett, végül is csak egy egyszerű kisfiú!

–  Nagyon téved, én nem vagyok egyszerű kisfiú! – közölte a Varázslóinas gőgösen. – Én DomDanielnek, a Fő-fő Varázslónak és Feketemágusnak vagyok a Varázslóinasa! Mert én egy hetedik fiú hetedik fia vagyok!

–  Micsoda? – rezzent össze Zelda néni. – Mit mondtál?

–  Én vagyok DomDanielnek, a Fő-fő Varázslónak a.

–  Nem erre gondoltam. Ezt úgyis tudjuk. Nem vagyok vak, nagyon is jól látom a fekete csillagokat az öveden, köszönöm szépen!

–  Azt mondtam – mondta a Varázslóinas nagy büszkén, mert boldog volt, hogy valaki végre komolyan veszi –, hogy egy hetedik fiú hetedik fia vagyok! Mágikus vagyok! – Ámbár, gondolta magában, ennek eddig még semmilyen jelét nem adtam. De ami késik, nem múlik.

–  Nem hiszek neked! – közölte Zelda néni kerek-perec. – Még életemben nem láttam senkit, aki kevésbé emlékeztetett volna egy hetedik fiú hetedik fiára.

–  Márpedig én az vagyok! – kötötte az ebet a karóhoz durcásan a Varázslóinas. – Számos Szeptimusz a nevem!