45.

Apály

A Sárkányhajó lassan repült a tengerré változott láp fölött, és DomDaniel nem tehetett egyebet, csak nézett utána tehetetlenül a Bosszú fedélzetéről. Amikor a vihar lecsillapodott, a sárkány összecsukta a szárnyait, és mivel már egy kicsit kijött a gyakorlatból, nagy csattanással és jókora loccsanással landolt a vízen.

Jenna és Marcia, akik teljes erejükből kapaszkodtak a sárkány nyakába, csuromvizesek lettek.

A 412-es fiút és Nickót leverte a lábáról a földet érés lendülete. Elterültek a padlón, végigcsúsztak a fedélzeten, aztán ott feküdtek egy kupacban egymás hegyén-hátán. Nagy nehezen felkászálódtak, és Maxi is lerázta magáról a vizet. Nicko fellélegzett. Végre visszaállt a dolgok normális rendje – egy hajó nem arra való, hogy repüljön!

Kis idő múlva a szél elsodorta a felhőket a tenger fölé, előbukkant a hold, és megvilágította a hazafelé vezető utat.

A Sárkányhajó zöld és arany fénnyel csillogott a holdfényben, a szárnyait kitárta, hogy felfogja a szelet, miközben hazafelé vitorláztak. A vízen túlról, egy apró, kivilágított ablakból Zelda néni figyelte őket: kissé ziláltan festett, mert miközben győzelmi táncot járt a konyhaasztal körül, összeütközött egy halom feltornyozott csészealjjal.

A Sárkányhajónak sehogyan sem fűlt a foga hozzá, hogy visszatérjen a föld alatti templomba. Most, hogy megízlelte a szabadságot, megrémítette a gondolat, hogy ismét alá kell szállnia a föld mélyébe, ahol el van zárva a világtól. Szeretett volna visszafordulni és nekivágni a tenger felé vezető útnak, amíg még megteheti, világ körüli útra indulni a fiatal Királynővel, az új gazdájával és a Fő-fő Varázslóval. De új gazdájának, sajnos, más tervei voltak. Vissza akarta őt vinni száraz, sötét börtönébe. A sárkány felsóhajtott és lehorgasztotta a fejét. Jenna és Marcia kis híján lebukfenceztek róla.

–  Mi folyik odafenn? – szólt fel a 412-es fiú.

–  El van keseredve! – kiáltott vissza Jenna.

–  De hát miért, Marcia? Hiszen most már szabad vagy! – kérdezte értetlenül a 412-es fiú.

–  Nem Marcia van elkeseredve! Hanem a sárkány! – felelte Jenna.

–  Honnét tudod? – álmélkodott a 412-es fiú.

–  Hát csak úgy tudom. Beszél hozzám. A fejemben.

–  Na, ne nézz madárnak! – nevetett Nicko.

–  Komolyan mondom! Szomorú, mert szeretne kihajózni a tengerre. Semmi kedve visszamenni abba a föld alatti templomba! A börtönbe, ahogy ő nevezi.

Marcia nagyon is jól értette, mit érezhet a sárkány.

–  Mondd meg neki, Jenna – mondta –, hogy rövidesen újra tengerre szállhat. De ma éjszaka még nem. Ma este mindnyájan haza szeretnénk menni.

A sárkányhajó magasra emelte a fejét, és ezúttal Marcia csakugyan lepottyant róla. Lecsusszant a sárkány nyakán, és nagy puffanással ért földet a fedélzeten. De nem bánta, még csak nem is mérgelődött. Csak ült ott, és bámult felfelé a csillagokra, miközben a sárkányhajó lassan, méltóságteljesen átvitorlázott a Marrami-lápon.

Nicko, aki a hajóorrban állt őrt, meglepődve látta, hogy egy kicsi és furcsán ismerős halászbárka úszik a messzeségben. A tyúkól-hajó volt az, amelyet a dagály magával sodort.

–  Odanézz! – mutatta a 412-es fiúnak. – Azt a halászbárkát már láttam valahol! Talán a Várból lehet az valaki?

–  Jól kiválasztotta a szerencsétlen, mikor menjen halászni! – vigyorgott a 412-es fiú.

Az ár gyorsan vonult lefelé. Mire elérték a szigetet, a lápot ellepő víz már egészen sekély volt. Nicko átvette a kormányzást, és benavigálta a sárkányhajót a víz alá került Várárokba. Eközben elhaladt a római templom mellett. Az épület lenyűgöző látványt nyújtott. Márványfalai és oszlopai fehéren világítottak a holdfényben, amely most első ízben sütött rá azóta, hogy Hotep-Rá itt temette el a Sárkányhajót. A földsáncokat és a fatetőt, amelyeket még Hotep-Rá építtetett a hajó köré, elmosta a víz, csak a magas oszlopok rajzolódtak ki tisztán a ragyogó holdfényben. Marcia ámultan nézte.

–  Még csak nem is sejtettem, hogy éppen itt van – mondta. – Fogalmam sem volt róla! Az ember azt hinné, akad legalább egy olyan könyv a Piramis Könyvtárban, amelyik megemlíti, de nem! Ami pedig a sárkányhajót illeti. bevallom, mindig is azt hittem, hogy csak mese!

–  Zelda néni tudta, hogy itt van – mondta Jenna.

–  Zelda néni? – nézett rá döbbenten Marcia. – De hát akkor miért nem mondta?

–  Mert éppen az volt a feladata, hogy titokban tartsa. Ő a sziget őre. A Királynő bízta meg vele. khm. szóval édesanyám. Ő, a nagyanyám, az ükanyám és az összes többi előttük minden évben eljöttek, hogy meglátogassák a sárkányt.

–  Minden évben? – ámult Marcia. – De hát miért?

–  Azt nem tudom – felelte Jenna.

–  Hát nekem ezt soha nem említették. Sőt Althernek sem, ha már itt tartunk.

–  Sem DomDanielnek – mutatott rá Jenna.

–  Valóban – bólintott Marcia elgondolkodva. – Talán úgy gondolták, vannak dolgok, amelyekről jobb, ha a Varázslók nem tudnak.

A sárkányhajót kikötötték a mólóhoz, az pedig úgy telepedett le a Várárok vizére, mintha egy óriási hattyú ereszkedne le a fészkére, lassan leengedte hatalmas szárnyát, és szépen összecsukta a törzse mellett. Lehajtotta a fejét, hogy Jenna lecsúszhasson a nyakán a fedélzetre, aztán körülnézett. Igaz, ez nem az óceán, gondolta magában, ahogy körbepillantott a Marrami-láp végeérhetetlen síkján, amely körös-körül, egészen a szemhatárig terjedt, de majdnem olyan, mintha az lenne. A sárkány lehunyta a szemét. A Királynő visszatért, és ő végre újra érezte a sós tenger illatát. Boldog volt.

Jenna kiült az álomba merült sárkányhajó fedélzetének peremére, s miközben a lábával harangozott, ő is szemügyre vette a tájat. A kunyhó ugyanolyan békés látványt nyújtott, mint mindig, bár talán nem volt olyan takaros, mint azelőtt, mert közben a kecske jókora darabot elfogyasztott a nádtetőből, és még mindig javában rágcsálta. A sziget nagy részéről már levonult a víz, bár a nyomában mindenütt iszap és hínár maradt. Zelda néni nem lesz boldog, amikor reggel meglátja a kertjét, gondolta Jenna.

Amikor a vízszint tovább süllyedt, és a móló előbukkant a víz alól, Marcia és a legénység kimásztak a sárkányhajóból, és megindultak a kunyhó felé, amely gyanúsan csendes volt. A bejárati ajtó résnyire nyitva. Rosszat sejtve bekukucskáltak.

Lápi manók! Mindenütt! A varázszártól megfosztott macskaalagút ajtaja tárva-nyitva állt, és az egész kunyhó csak úgy hemzsegett a manóktól. Ott csúsztak-másztak a falon, a padlón, sőt még a plafonon is. Ott hemzsegtek a bájitalos szekrényben, olyan szorosan, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni köztük, és mindent felfaltak, megrágtak, széttéptek és összerondítottak, ahogy sáskarajként átvonultak a kunyhón. Amikor az emberi lényeket megpillantották, egyszerre valamennyi éles, fülsiketítő visításba kezdett.

Zelda néni egy szempillantás alatt odabenn termett a konyhából.

–  Micsoda? – meredt a látványra döbbenten, tátott szájjal. Megpróbálta egyetlen pillantással felmérni a helyzetet, de igazából semmi mást nem látott, csak a szokatlanul zilált Marciát, amint ott áll a szoba közepén, mocsári manók tajtékzó tengerében. Istenem, gondolta Zelda néni, vajon miért kell ennek a lánynak mindig mindent megbonyolítania? Mi a csudának hozott magával egy sereg mocsári manót?

–  Nyomorult dögök! – bömbölte Zelda néni, és karjával hadonászva próbálta kizavarni a manókat a házból, teljesen eredménytelenül. – Mars ki, de rögtön!

–  Hadd csináljam én, Zelda! – kiáltotta Marcia. – Egy eltüntető varázslattal egy pillanat alatt megszabadítalak tőlük!

–  Nem! – süvöltötte Zelda néni. – Nekem kell elbánnom velük, különben nem fognak respektálni többé!

–  Nekem nem úgy tűnik, mintha most valami nagyon respektálnának – dünnyögte Marcia, miközben kirángatta tönkrement cipőjét a ragacsos kulimászból, és szemügyre vette a talpát. Valahol egészen biztosan kilyukadt, gondolta. Érezte, ahogy a massza beszivárog a lábujjai közé.

És ekkor hirtelen elhallgatott a visítás, és több ezer apró, vörös szempár meredt rémülten az ajtóra, amelynek keretében megjelent valami, amitől a lápi manók a legjobban rettegnek a világon: egy Lápvány.

A Lápvány.

Frissen mosott és fésült bundájával nagyon vékonynak és kicsinek tűnt, és még a kötés csíkja is ott fehérlett a törzse körül. Most korántsem látszott annyira Lápvány-szerűnek, mint korábban. De még mindig megvolt a Lápvány-lehelete. És ahogy most belegázolt a mocsári manók tengerébe, menet közben egyfolytában Lápvány-leheletet fújva rájuk, érezte, ahogy az ereje visszatér.

A mocsári manók látták, hogy közeledik. Kétségbeesésükben valamennyien ész nélkül a legtávolabbi sarokba menekültek, és ott tolongtak egymás hegyén-hátán, egyre magasabb és magasabb kupacban, mígnem valamennyi mocsári manó, kivéve egyetlenegyet, a legfiatalabbat, aki most hagyta el életében először a lápot, ott reszketett egyetlen, ingadozó tornyot alkotva az íróasztal mellett. Ekkor hirtelen a legfiatalabb manó is kiugrott a kandallószőnyeg alól. Riadt piros szeme csak úgy villogott csúf kis ábrázatában, csontos ujjai és lábujjai csattogtak a kőpadlón, ahogy, mindenki szeme láttára, négykézláb, rohamtempóban végigkúszott a szobán, hogy ő is csatlakozzék a többiekhez. Belevetette magát a nyálkás kupacba, és attól kezdve eggyel több vörös kis szempár meredt rémülten a Lápványra.

–  Csak tunnám, mér nem hordják el eccerűen magukat. – morgolódott a Lápvány. – Nem mondom, tényleg rettentő vihar volt odaki’. Biztos nincs kedvük kibújni a jó meleg kunyhóból. Láttátok azt a nagy hajót, amék zátonyra futott a lápon? Nagy szerencséje van az összes manónak, aki idebe’ van és nem odaki’, ahol a többit éppen most rángatja magával a hajó az iszapba.

A szobában lévők jelentőségteljesen összenéztek.

–  Valóban? – szólalt meg végül Zelda néni, aki pontosan tudta, miféle hajóról beszél a Lápvány. Korábban együtt figyelték a konyhaablakból, mi történik odakinn, és Zelda néni annyira elmerült a látványban, hogy észre se vette a manó-inváziót.

–  Na jó. Akkor én most megyek – mondta a Lápvány. – Nem bírom már tovább ezt a nagy tisztaságot! Keresek magamnak valahol egy jó kis sarat!

–  Ami azt illeti, nem kell majd sokáig keresgélned – mondta Zelda néni.

–  Aha – mondta a Lápvány. – Khm, izé, csak előbb meg akarom köszönni neked, Zelda, hogy. na szóval, hogy ápoltál, meg minden. Kösz szépen! A manók meg el fognak takarodni, amint elmegyek, arra mérget vehetsz! És ha megint zaklatnak, csak kiálts nekem!

A Lápvány kicsámpázott az ajtón, hogy néhány boldog órát töltsön odakinn a megfelelő iszappocsolya kiválasztásával, ahol majd az éjszaka hátralévő részét tölti. Igazán nem panaszkodhatott: volt miből válogatnia. Amint kilépett a kunyhóból, a manók izegni-mozogni kezdtek, nyugtalan pillantásokat váltottak, és kis vörös szemükkel a nyitott ajtó felé sandítottak. Amint megbizonyosodtak róla, hogy a Lápvány tényleg nincs már a szobában, kitört a fülsiketítő hangzavar, a manótorony izgatott visítozás kíséretében összeomlott, és barna kulimász formájában szétspriccelt. Most, hogy a Lápvány-lehelettől már nem kellett tartaniuk, a manófalka a kijárat felé igyekezett. Aztán végigszáguldott a szigeten, átözönlött a Várárok hídján, és nekivágott a Marrami-lápnak, egyenesen a megfeneklett Bosszú felé.

–  Tudjátok – mondta eltöprengve Zelda néni, miközben figyelte, hogyan olvadnak bele a manók a láp sötétjébe –, szinte sajnálom őket.

–  Kiket? A manókat vagy azokat, akik most ott vannak a Bosszú fedélzetén? – kérdezte Jenna.

–  Mind a kettőt – felelte Zelda néni,

–  Hát én nem – mondta Nicko. – Megérdemlik egymást!

De azért senki nem akarta látni, mi történik a Bosszún aznap éjjel. És beszélni sem akart róla senki.

Később, amennyire tőlük tellett, megtisztították a kunyhót a barna mocsoktól. Zelda néni szemügyre vette a kárt, és szilárdan elhatározta magában, hogy megpróbálja a jó oldaláról nézni a dolgot.

–  Nem is olyan vészes! – mondta elszántan. – A könyveknek semmi bajuk. Vagy legalábbis nem lesz semmi bajuk, amint megszáradtak. A bájitalokat pedig ki tudom keverni újból. A legtöbbnek egyébként is nemsokára lejárt volna a szavatossági ideje. És az igazán fontos bájitalok úgyis a széfben vannak. És az összes széket sem ették meg a manók, mint legutóbb, és még csak nem is piszkítottak az asztalra. Szóval, mindent összevetve, rosszabb is lehetett volna. Sokkal rosszabb.

Marcia leroskadt az egyik épen maradt székre, és lehúzta tönkrement bíborszínű kígyóbőr cipőjét. Lerakta a tűz mellé száradni, és azon töprengett, végezzen-e rajta cipőfelújító varázslatot. Tudta, hogy szigorúan véve nem lenne szabad. A Mágia nem arra való, hogy a saját kényelmét szolgálja vele. Egészen más eset volna, ha a köpönyegét kellene rendbe hoznia, mert az nélkülözhetetlen kelléke egy Fő-fő Varázsló ruhatárának. Azt viszont mégsem állíthatja, hogy a Mágia zökkenőmentes működtetéséhez feltétlenül hegyes orrú kígyóbőr cipőre van szüksége! Így hát a cipők továbbra is ott gőzölögtek a tűz mellett, és a penészes kígyóbőr enyhe, de összetéveszthetetlen szagát árasztották.

–  Kölcsönadom az egyik pár kalucsnimat! – ajánlotta nagylelkűen Zelda néni. – Itt nálunk sokkal praktikusabb viselet, mint a kígyóbőr cipő.

–  Kösz szépen, Zelda! – mondta Marcia szerencsétlenül. Tiszta szívből utálta a kalucsnit.

–  Ugyan, ne lógasd már az orrod! – szólt rá Zelda néni bosszantó egykedvűséggel. – Rosszabb dolgok is érhetik az embert az életben!