43.

A Sárkányhajó

Zelda néni kezdte elveszíteni a fejét.

–  Hol a kulcs? Nem találom a kulcsot! Ó, megvan!

Reszkető kézzel előhúzta a kulcsot egyik foltokból varrt zsebéből, és kinyitotta a szekrény ajtaját, ahol a lámpásokat tartotta. Elővett egyet, és a 412-es fiú kezébe nyomta.

–  Te tudod, merre kell mennetek, ugye? – kérdezte Zelda néni. – Ismered a csapóajtót a bájitalos szekrényben?

A 412-es fiú bólintott.

–  Menjetek le az alagútba! Ott biztonságban lesztek! Senki nem fog megtalálni benneteket. A csapóajtót láthatatlanná teszem!

–  De te is jössz, ugye? – kérdezte Jenna.

–  Nem – felelte Zelda néni. – A Lápvány nagyon rosszul van. Attól félek, nem élné túl, ha most megmozdítanám! Miattam ne aggódjatok! Azok a fickók nem engem akarnak elkapni! Ó, nézd csak, Jenna, ezt elvihetnéd magaddal! Ártani nem árthat! – Azzal előhalászta Jenna pajzsbogarát számtalan zsebeinek egyikéből, és a gombóccá gömbölyödött rovart a kislány tenyerébe tette. Jenna a kabátja zsebébe süllyesztette a bogarat.

–  Most pedig menjetek!

A 412-es fiú néhány pillanatig habozott. Az eget újabb villám hasította keresztül.

–  Menjetek! – kiabálta Zelda néni, és úgy hadonászott a karjával, mint egy hibbant szélmalom. – Gyerünk!

A 412-es fiú belépett a bájitalos szekrénybe, kinyitotta a csapóajtót, és kissé remegő kézzel magasra emelte a lámpást, miközben Jenna lekúszott a létrán. Nicko hátramaradt, hogy megkeresse Maxit. Tudta, hogy a farkaskutya retteg a villámlástól, és szerette volna, ha ott van mellette.

–  Maxi! – kiáltotta. – Ide hozzám! – A szőnyeg alól válaszként elhaló vinnyogás hallatszott.

A 412-es fiú már félúton volt lefelé a létrán.

–  Gyere már! – szólt vissza Nickónak. Nicko megpróbálta előrángatni a farkaskutyát, de az megmakacsolta magát, és semmi áron nem volt hajlandó előjönni a búvóhelyéről, a kandalló elé terített szőnyeg alól, mert meg volt róla győződve, hogy annál biztonságosabb hely nincs is a világon. A 412-es fiú újra kidugta a fejét a csapóajtón, hogy lássa, hol marad Nicko.

–  Siess már! – szólt rá türelmetlenül. Fel nem foghatta, miért van így oda Nicko azért a bűzös szőrcsomóért.

Nicko megragadta a pöttyös sál végét, amelyet Maxi a nyaka körül viselt. Kiráncigálta a rémült állatot a szőnyeg alól, és végigvonszolta a padlón. A kutya körmei szörnyű csikorgással szántották végig a padló kőkockáit, és amikor Nicko betaszította a sötét bájitalos szekrénybe, szívszaggatóan nyüszített. Maxi tisztában volt vele: valami nagy bűnt követhetett el, ha a gazdája így bánik vele. "Vajon mi lehetett az? – töprengett. – És ha már ekkora nagy bűn volt, vajon miért nem élveztem jobban?"

Maxi valóságos szőr- és nyálzuhatagként lezúdult a csapóajtón keresztül, és egyenesen a 412-es fiúra esett. Kiverte a kezéből a lámpást, amely esés közben kialudt, és a meredek lejtőn legurult valahová a sötétségbe.

–  Most nézd meg, mit műveltél! – förmedt rá a 412-es fiú dühösen a kutyára, amikor Nicko is csatlakozott hozzájuk a létra alján.

–  Mi van? – kérdezte Nicko. – Mit csináltam én?

–  Nem te. Ő! Elveszítettem miatta a lámpást!

–  Ugyan már, meg fogjuk találni! Ne izgasd magad! Itt biztonságban vagyunk!

Nicko odahúzta maga mellé Maxit, és a farkaskutya gyors iramban bukdácsolt lefelé a homokos lejtőn, magával vonszolva a gazdáját, miközben a körmei belevájtak a homokkal borított sziklába. Hirtelen megcsúsztak, és mindketten leszánkáztak a meredek lejtőn: egy újabb lépcső tövében landoltak, és ott hevertek zilált kupacban.

–  Aú! – jajdult fel Nicko. – Azt hiszem, megtaláltam a lámpát.

–  Remek! – morogta a 412-es fiú. Felvette a lámpát a földről, mire az újra fellobbant, és megvilágította az alagút sima márványfalait.

–  Itt vannak megint azok a képek! – kiáltott fel Jenna. – Hát nem fantasztikusak?

–  Hogy lehet az, hogy mindenki járt már idelenn, csak én nem? – mondta panaszosan Nicko. – Engem senki se kérdezett, nem akarom-e véletlenül én is megnézni ezeket a képeket! Hé, nézzétek csak, ezen itt egy hajó van!

–  Tudjuk! – felelte a 412-es fiú kurtán. Letette a lámpát és ő is leült a földre. Fáradt volt, és azt kívánta, bárcsak Nicko csendben maradna. De a fiút lenyűgözte az alagút.

–  Micsoda fantasztikus hely ez! – lelkesedett, és a hieroglifákat bámulta, amelyek végigfutottak a falon, ameddig csak elláttak a lámpás imbolygó fényénél.

–  Igen – helyeselt Jenna. – Nézd csak, nekem ez tetszik a legjobban! Ez a kör alakú valami, amiben egy sárkány van!

Végighúzta a kezét a márványfalba illesztett, kék és arany színű ábrán. Hirtelen úgy érezte, hogy a föld megrázkódik alatta. A 412-es fiú talpra szökkent.

–  Hát ez meg mi? – kérdezte rémülten.

Hosszan tartó, halk moraj reszkettette meg a földet a lábuk alatt, és visszhangzott a levegőben.

–  Megmozdult! – kiáltotta döbbenten Jenna. – A fal megmozdult!

És csakugyan, az alagút fala kettévált, mennydörögve visszahúzódott, és széles, tágas térség tárult fel előttük. A 412-es fiú a magasba emelte a lámpát. A lámpa fellobbant, és vakító, fehér fényénél, legnagyobb meglepetésükre, egy hatalmas, föld alatti római templomot pillantottak meg. A lábuk előtt bonyolult mintázatú mozaikpadló terült szét, és hatalmas, sima márványoszlopok nyúltak fel a sötétségbe.

De ez még nem volt minden.

–  Ó!

–  Nahát!

–  Tyűha! – füttyentett Nicko. Maxi leült, és tiszteletteljes, ámde bűzös kutyalehelet- fellegeket eregetett a fagyos levegőbe.

A templom kellős közepén, a mozaikpadlón ott feküdt a legszebb hajó, amelyet életükben láttak.

Hotep-Rá arany Sárkányhajója.

A sárkány hatalmas, zöld-arany feje a hajó orrából emelkedett ki, nyaka olyan kecses ívben hajlott, akár egy óriási hattyúé. A testét széles, nyitott hajótest alkotta, amelynek sima törzse aranyozott fából készült. A törzs két oldalára takarosan rásimult a sárkány két szárnya: a nagy, zöld redők szivárványosan csillogtak, ahogy a számtalan zöld pikkely visszaverte a lámpás fényét. És a Sárkányhajó tatjából zöld sárkányfarok ívelt fel a templom sötétjébe, tüskés arany vége szinte elveszett a homályban.

–  Hát ez meg hogy került ide? – lehelte Nicko.

–  Hajótörést szenvedett – mondta a 412-es fiú.

Jenna és Nicko meglepetten néztek rá.

–  Honnan tudod? – kérdezték egyszerre.

–  Olvastam róla a Száz Furcsa és Érdekes Történet Unatkozó Fiúknak című könyvben. Zelda nénitől kaptam kölcsön. De eddig azt hittem, csak mese. Sose gondoltam volna, hogy a Sárkányhajó csakugyan létezik. Azt meg végképp nem, hogy éppen itt van.

–  De hát mi ez tulajdonképpen? – kérdezte Jenna, miközben megigézve bámulta a hajót. Valahogy az a furcsa érzése támadt, hogy látta már valahol.

–  Ez itt Hotep-Rá Sárkányhajója. A legendák szerint ő volt az a Varázsló, aki a Varázslók Tornyát felépíttette.

–  Tényleg így volt – szólt közbe Jenna. – Marciától hallottam róla.

–  Tényleg? Na látjátok! Szóval a történet úgy szól, hogy Hotep-Rá Messzeföldén élt, hatalmas Varázsló volt, és volt egy sárkánya. De valami történt, és gyorsan el kellett hagynia a szülőföldjét. A sárkánya felajánlotta, hogy ő lesz a hajója, és csakugyan el is vitte épségben egy másik országba.

–  Tehát ez a hajó egy valódi sárkány? Vagy legalábbis az volt valaha? – kérdezte Jenna suttogva, nehogy a hajó meghallja.

–  Gondolom, igen – felelte a 412-es fiú.

–  Félig hajó, félig sárkány – mormolta Nicko. – Elég hátborzongató. De mit keres idelenn?

–  Valahol a kikötő világítótornyánál szenvedett hajótörést a sziklákon – mondta a 412-es fiú. – Hotep-Rá bevontatta a lápra, partra húzta, és egy római templomban helyezte el, amelyet egy szent szigeten talált. Megpróbálta rendbe hozatni a hajót, de a kikötőben nem talált egyetlen hozzáértő mesterembert sem. Nagyon műveletlen népség lakott akkoriban arrafelé.

–  Még most is! – horkant fel Nicko. – Még ma sem képesek tisztességes hajókat építeni. Ha az ember valamirevaló hajóácsot keres, fel kell mennie a folyón a Várig! Mindenki tudja!

–  Igen, Hotep-Rának is pontosan ezt mondták – folytatta a 412-es fiú. – De amikor megjelent fura öltözékében a Várban, és azt bizonygatta, hogy Varázsló, mindenki kinevette, és egy szót sem hittek el abból, amit a sárkányhajóról mondott. Egy napon azonban a Királynő lánya megbetegedett, és Hotep-Rá megmentette az életét. A Királynő annyira hálás volt ezért, hogy segített neki megépíteni a Varázslók Tornyát. Egyik nyáron Hotep-Rá magával hozta a királynőt és a lányát a Marrami-lápra, hogy megmutassa nekik a Sárkányhajót. És ők valósággal beleszerettek. Ettől fogva Hotep-Rá annyi hajóácsot kapott a hajó újjáépítéséhez, ahányat csak akart. A Királynő nagyon megszerette a hajót, és Hotep-Rát is, ezért elhatározta, hogy minden nyáron ellátogatott ide megnézni, hogyan boldogulnak, és magával hozza a lányát is. A legenda szerint azóta is így tesz minden Királynő, a mostanit is beleértve. Illetve, izé. pontosabban, most már nem.

Csönd lett.

–  Ne haragudj! Csak nyelvbotlás volt – motyogta a 412-es fiú.

–  Semmi baj! – vágta rá Jenna egy kissé túl élénken.

Nicko odament a hajóhoz, és szakértő kézzel végigtapogatta a törzs csillogó, aranyozott fáját.

–  Szépen megjavították – mondta elismerően. – Akárki csinálta, értette a dolgát! Kár, hogy azóta senki nem hajózott rajta. Olyan gyönyörű!

Azzal elindult felfelé egy öreg falétrán, amely a hajótörzsnek volt támasztva.

–  Hé, ti ketten, mit ácsorogtok ott? Gyertek, nézzünk körül odafenn!

A hajó belsejéhez foghatót még soha nem láttak. Mély kobaltkékre volt festve, a fedélzet teljes hosszában pedig arany hieroglifákat véstek a fába.

–  Emlékeztek arra a vén fiókos szekrényre Marcia toronybeli szobájában? – kérdezte a 412-es fiú, miközben lassan végighaladt a fedélzeten, és az ujját végigfuttatta a fényezett fán.

–  Azon is ugyanilyen írás volt.

–  Tényleg? – kérdezte Jenna kétkedve. Emlékezete szerint a 412-es fiú jóformán ki se nyitotta a szemét, mialatt ott feküdt a Varázslók Tornyában.

–  Akkor vettem észre, amikor a Merénylő berontott. Ha behunyom a szemem, még most is magam előtt látom – mondta a 412-es fiú, akinek sok gondot okozott már, hogy az agya minden részletet fényképszerűen megőrzött, és ezek az emlékek olykor a legalkalmatlanabb pillanatban bukkantak fel az emlékezetében.

Lassan végigsétáltak a Sárkányhajó fedélzetén, elhaladtak az összetekert zöld kötelek, arany szorítóvillák, kötélbilincsek, ezüst csigasorok, felhúzókötelek és hieroglifák végtelen sora mellett. Találtak egy kis kabint is, amelynek csukott, mélykék ajtaját ugyanaz az ellipszisbe foglalt sárkányszimbólum díszítette, amelyet már az alagútból nyíló ajtón is láttak, de egyikük sem érzett elég bátorságot magában ahhoz, hogy benyissanak, és megnézzék, mi van odabenn. Lábujjhegyen elosontak mellette, és végre elérték a hajó tatját. A sárkány farkát.

A vastag, tömör farok hatalmas ívben emelkedett a fejük fölé, és eltűnt a homályos magasban: ahogy ott álltak mellette, nagyon kicsinek és védtelennek érezték magukat.

"Elég lenne, ha a Sárkányhajó felénk suhintana a farkával – gondolta a 412-es fiú megborzongva – és nekünk végünk."

Maxi igencsak megjuhászodva, engedelmesen ballagott Nicko sarkában. Farkát a hátsó lábai közéhúzta. Még mindig az volt az érzése, hogy biztosan valami nagyon rosszat csinálhatott, és ez a séta a Sárkányhajón sem volt igazán alkalmas arra, hogy eloszlassa ezt a tévhitét.

Nicko a taton állt, és szakértő szemmel vizsgálgatta a kormánykereket, majd helyeslően bólintott. A kormány simára csiszolt mahagóniból készült, elegáns ívben görbült, és olyan hozzáértő módon faragták ki, hogy úgy illett az ember tenyerébe, mintha egyenesen oda teremtették volna.

Úgy döntött, megmutatja a 412-es fiúnak, hogyan kell kormányozni.

–  Figyelj, így kell tartani! – mondta, és megragadta a kormánykereket. – Ha azt akarod, hogy a hajó balra forduljon, akkor jobbra kell forgatni, ha meg azt, hogy jobbra, akkor balra tekerd. Pofonegyszerű!

–  Hát, nekem nem tűnik annak – mondta a 412-es fiú kétkedve. – Nekem ez kínaiul van!

–  Nézd csak, így! – Nicko jobbra forgatta a kormánykereket. Az simán csúszott jobb felé, ellenkező irányba fordítva a hatalmas kormánylapátot a hajó farában.

A 412-es fiú kinézett a hajó oldalán.

–  Aha, szóval így működik! – mondta. – Most már értem.

–  Próbáld csak meg! – unszolta Nicko. – Mindjárt minden világosabb lesz, ha te magad csinálod!

A 412-es fiú megragadta a kormányt a jobb kezével, és odaállt mellé, ahogy Nicko mutatta.

És ekkor megrándult a sárkány farka.

–  Mi volt ez? – kiáltott fel, és hátraugrott.

–  Semmi – vont vállat Nicko. – Figyelj, egyszerűen told el magadtól, nézd csak, így! – Miközben Nicko azt csinálta, amit mindennél jobban szeretett, vagyis elmagyarázta valakinek egy hajó működését, Jenna előreballagott az orrba, hogy szemügyre vegye a szép, arany sárkányfejet. Miközben nézte, azon kapta magát, hogy azon töpreng, vajon miért van csukva a sárkány szeme. "Ha nekem egy ilyen csodálatos hajóm lenne – gondolta –, akkor két hatalmas smaragdból készítenék neki szemet. Ez a legkevesebb, amit egy ilyen sárkány megérdemel." Aztán hirtelen ötlettől vezérelve átkarolta a sárkány karcsú, zöld nyakát, és odaszorította hozzá az arcát. Selymesen simának és meglepően melegnek érezte.

Amikor Jenna megérintette, a sárkányon ismerős érzés borzongott végig. Hirtelen elöntötték a távoli múlt emlékei.

A lábadozás hosszú-hosszú napjai a borzalmas baleset után. Hotep-Rá magával hozza a Várból a szép, fiatal Királynőt, hogy meglátogassák őt Nyári Napforduló Ünnepén. A napokból hónapok, a hónapokból hosszú évek lesznek, ahogy a sárkányhajó ott hever a templom padlóján, miközben Hotep-Rá ácsai lassan, nagyon lassan újjáépítik. És a Királynő, aki minden évben, a Nyári Napforduló idején meglátogatja a hajót, és egy idő után már a kislányát is magával hozza. Egyik év múlik a másik után, és a hajóácsok még mindig nem fejezték be a munkát. Végeérhetetlen, magányos hónapok, amikor a hajóácsok eltűnnek, és magára hagyják. Hotep-Rá lassanként megöregszik, egyre gyöngébb lesz, és mire a hajót végre teljes pompájában helyreállítják, ő már olyan beteg, hogy nem tud lemenni, hogy megnézze. Elrendeli, hogy a templomot fedjék be egy hatalmas földhányással, amely megvédi a hajót mindaddig, amíg újra szükség lesz rá, és a sárkányra ráborul a sötétség.

De a Királynő nem feledkezik meg arról, mit ígért Hotep-Rának, és minden évben eljön a szigetre Nyári Napforduló Ünnepén, hogy meglátogassa a hajót. Elrendeli, hogy építsenek a közelben egy egyszerű kis kunyhót neki és az udvarhölgyeinek, ahol megszállhatnak. Aztán a Nyári Napforduló Ünnepén a Királynő lámpát gyújt, leszáll a föld alatti templomba, és meglátogatja a hajót, amelyet annyira megszeretett. Ahogy telnek az évek, egyik Királynő követi a másikat, de mindegyik elzarándokol évente egyszer a Sárkányhajóhoz, bár már maguk se tudják, miért teszik. De azért eljönnek, mert így tanulták az édesanyjuktól, és mert mindegyikük nagyon megszereti a Sárkányhajót. És cserébe a sárkány is megszereti őket. S bár mindegyik Királynő más egy kicsit, valamennyinek ugyanolyan, senkiével össze nem téveszthető, gyengéd az érintése, mint ezé a mostanié itt.

Telnek-múlnak az évszázadok. A Királynő nyárközepi látogatása titkos hagyománnyá válik, amely az egymást követő fehér boszorkányok segédletével zajlik le. A boszorkányok mindnyájan a kunyhóban laknak, őrzik a Sárkányhajó titkát, és időnként maguk is leszállnak a föld alá, s lámpást gyújtanak, hogy segítsenek elűzni a sárkánynak a hosszú, magányos órák unalmát. A sárkány pedig átszunyókálja az évszázadokat föld alatti rejtekhelyén, és azt reméli, hogy eljön a nap, amikor ismét felemelkedhet a napvilágra. Addig is egyébre se vár egész évben, csak a Nyári Napforduló varázslatos Ünnepére, amikor maga a Királynő száll le hozzá égő lámpással, hogy lerója tiszteletét előtte.

És ez így ment egészen tíz évvel ezelőttig, amikor a Nyári Napforduló Ünnepén a sárkány mindhiába várt a Királynőre. A sárkányt szörnyű aggodalmak gyötörték, de nem tehetett semmit. Zelda néni felkészítette a kunyhót a Királynő érkezésére, remélve, hogy a Királynő esetleg mégis megjön, és a sárkány csak várt. Zelda néni minden nap meglátogatta, hogy tartsa benne a lelket, de a sárkány igazából arra a pillanatra várt, amikor a Királynő egy szép napon újra eljön és átkarolja a nyakát.

Úgy, ahogyan épp az imént tette.

A sárkány meglepődve kinyitotta a szemét. Jennának ijedtében elakadt a lélegzete. "Biztosan álmodom" – gondolta. A sárkánynak csakugyan zöld szeme volt, ahogyan elképzelte, de nem smaragdból készült. Eleven, látó sárkányszeme volt. Jenna elengedte a nyakát, hátralépett, és a sárkány tekintete követte: jól megnézte magának az új Királynőt.

"Nagyon fiatal – gondolta magában – de azért igazi királynő." Tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

A 412-es fiú a hajó farában állva látta, hogy a sárkány meghajtja a fejét, és tudta, hogy nem csak képzelődik. Hirtelen furcsa zaj ütötte meg a fülét: vízcsobogás hangja.

–  Odanézzetek! – ordította Nicko.

A templom mennyezetét tartó két márványoszlop között a falban keskeny, sötét repedés jelent meg. A nyíláson át vékony sugárban, vészjóslóan csordogálni kezdett a víz, mintha csak valahol megnyitottak volna egy zsilipet. Miközben nézték, a vékony vízfolyam megduzzadt, a nyílás pedig egyre jobban kitágult. A templom mozaikpadlóját hamarosan elöntötte a víz, a falakról pedig valóságos vízesés zúdult alá.

A felettük levő földréteg fülsiketítő robajjal beomlott, és a két oszlop között húzódó fal összeroskadt. A barlangot sár- és vízáradat borította el, és ott tajtékzott a sárkányhajó körül, megemelte és ringatni kezdte jobbra-balra, míg egyszer csak a hajó felemelkedett a mozaikpadlóról és ott lebegett a víz színén.

–  Úszik a hajó! – kiáltotta Nicko izgatottan.

Jenna a hajóorrból lenézett az alattuk kavargó, sáros vízre. Látta, amint a kis falétrát elkapja az áradat, és magával sodorja. Rádöbbent, hogy a feje fölött, fönn a magasban, valami mozog: lassan és fájdalmasan – mert a nyaka a sok-sok évi várakozás alatt elgémberedett – a sárkány elfordította a fejét, hogy lássa, ki az, aki végre, annyi hosszú év után, újra ott áll a kormányánál! Pillantása megpihent új, meglepően alacsony gazdáján, aki piros sapkát viselt. Még csak nem is emlékeztetett régi gazdájára, Hotep-Rára.

Hotep-Rá magas volt, sötét hajú, aranyból és platinából készült övet hordott, amely csak úgy csillogott-villogott a hullámokról visszaverődő napfényben, és bíborszín köpönyeget, amely vadul csapdosott a szélben, miközben együtt szelték a hullámokat. De a sárkány érezte, hogy a legfontosabb dolog azért rendben van: abból a kézből, amely a kormánykereket tartja, csak úgy sütött a Mágia.

Ideje, hogy végre újra nekivágjon a tengernek!

Felszegte a fejét, és két erőteljes bőrszárnya, amely olyan hosszú ideje tapadt már mozdulatlanul a törzséhez, most lassan megmoccant. A sárkány, sok száz év óta először, újra nyílt vizet látott maga előtt.

Maxi vicsorgott, és a nyakán felborzolódott a szőr.

A hajó megmozdult.

–  Hé, te meg mit művelsz? – ripakodott rá Jenna a 412-es fiúra.

Az csak megrázta a fejét. "Én nem csinálok semmit – gondolta. – A hajó csinálja az egészet."

–  Ereszd el! – kiáltott rá Jenna, megpróbálva túlharsogni az odakint tomboló vihar zaját. – Engedd már el a kormányt! Te csinálod az egészet! Engedd el!

De a 412-es fiú sehogyan sem akarta elereszteni a kormánykereket. Valamilyen erő szinte odaszegezte hozzá a kezét. És a Sárkányhajó elindult, áthaladt a két márványoszlop között, és vitte magával újdonsült legénységét: Jennát, Nickót, a 412-es fiút és Maxit.

Ahogy a sárkány tüskés farka is elhagyta a templomot, hangos recsegést hallottak a hajó mindkét oldaláról. A sárkány lassan felemelte a szárnyát, kibontotta és szétterítette, mintha két hatalmas, úszóhártyás kéz tárta volna szét hosszú, csontos ujjait, amelyek csikorogtak és nyöszörögtek, ahogy a vastag bőr megfeszült közöttük. A Sárkányhajó legénysége felbámult az éjszakai égre, és döbbenten nézték a föléjük tornyosuló, két hatalmas szárnyat, amely mintha két óriási, zöld vitorla lett volna.

A sárkány feje felnyúlt az éjszakai égbe, orrlyukai kitágultak, amikor megcsapta az orrát az az illat, amelyről hosszú évszázadok óta álmodott: a tenger illata.

Végre szabad volt!