20.

A 412-es fiú

A 412-es fiú belezuhant egy gödörbe. Nem készakarva, sőt fogalma sem volt róla, hogyan történt az egész, de akárhogyan is, végül mégiscsak ott találta magát egy gödör fenekén.

Mielőtt lezuhant volna, a 412-es fiú éppen torkig lett azzal, hogy ott caplasson annak a lánynak, az állítólagos Hercegnőnek meg a Varázslófiúnak a nyomában. Azok szemlátomást csöppet sem örültek a jelenlétének, ő pedig fázott és unatkozott. Elhatározta hát, hogy visszaoson a kunyhóba, és abban reménykedett, hogy talán sikerül kis időre négyszemközt maradnia Zelda nénivel.

És ekkor jött a heer, és mindent elborított.

A Fiatalok Hadseregében, ha másra nem is, az efféle helyzetekre alaposan felkészítették. Hányszor kivitték a csapatával ködös éjszakákon az erdőbe, és otthagyták, hogy találjanak haza, ahogy tudnak! Ilyenkor mindig akadt legalább egy balszerencsés fiú, aki egy éhes nőstény farkas karmai közt végezte, vagy beleesett valamelyik csapdába, amelyet a Wendroni Boszorkányok állítottak. Neki azonban szerencséje volt, és jól megtanulta, hogyan kell gyorsan haladni az éjszakai ködben, anélkül, hogy zajt ütne. És most, olyan csöndesen, mint maga a heer, elindult, hogy visszatérjen a kunyhóba. Egy alkalommal jóformán karnyújtásnyira osont el Nicko és Jenna mellett, de olyan halkan, hogy azok nem vették észre: ügyessége, és az a tény, hogy túljárt az eszükön, a szabadság és függetlenség jóleső érzésével töltötte el.

Kisvártatva ott találta magát a sziget végében emelkedő, nagy, füves dombon. Ettől összezavarodott, mert addig azt hitte, már régen elhagyta, és már egészen közel járhat a kunyhóhoz. Lehet, hogy ez egy másik domb? Talán a sziget másik végében is van egy ugyanilyen domb? Vagy talán eltévedtem? – tépelődött. – Lehet, hogy így fogok körbe-körbe járni vég nélkül, és sose jutok el a kunyhóhoz?

Míg ezen rágódott, nem ügyelt rá, hova lép, és hasra esett egy kicsi és meglehetősen szúrós bokorban. És ekkor történt: az egyik pillanatban a bokor még ott volt, a következőben a 412- es fiú átzuhant rajta, és csak zuhant tovább lefelé a sötétben.

Meglepetésében felüvöltött, de a heer vastag, nyirkos ködfala elnyelte a hangot, ő pedig nagy puffanással landolt a hátán. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, levegő után kapkodva, és azon töprengett, vajon nem tört-e el valamije. Nem – döntötte el, miközben lassan, vigyázva felült. Semmije se fájt túlságosan. Szerencséje volt. Alighanem homokra esett, és az valamelyest felfogta az esés erejét. Feltápászkodott, és azon nyomban be is verte a fejét az alacsony sziklamennyezetbe.

No, ez már fájt, és nem is kicsit!

Egyik kezét fájós feje búbjára szorította, a másikkal pedig megpróbálta kitapogatni, hol lehet a lyuk, amelyen át leesett, de a szikla simán, meredeken emelkedett felfelé, és nem talált rajta se kapaszkodót, se kiszögellést, ahol a lábát megvethette volna. Nem volt ott semmi, csak sima, jéghideg szikla.

Ráadásul koromsötét volt. A legkisebb fénysugár sem hatolt be felülről, és akárhogyan is meregette a szemét, remélve, hogy lassanként megszokja a sötétséget, semmit sem látott. Olyan volt, mintha hirtelen megvakult volna.

Négykézlábra ereszkedett, és tapogatózni kezdett maga körül a homokos földön. Az a képtelen gondolata támadt, hogy ha alagutat ásna, talán kiszabadulhatna, de ahogy a kezével odébbkotorta a homokot, az ujja rövidesen kőbe ütközött, amely olyan hideg és tükörsima volt, hogy megfordult a fejében: talán márvány lehet. Néhányszor látott már életében márványt, olyankor, amikor a palotában őrködött, de azt el sem tudta képzelni, hogyan kerülhetne márvány ide a Marrami-lápba, az Isten háta mögé.

Lekuporodott a földre, ujjaival idegesen bele-beletúrt a homokba, és azon tépelődött, most mihez fogjon. Vajon végleg cserbenhagyta volna a szerencséje?

Míg ezen töprengett, az ujja egyszer csak valami fémes tárgyba ütközött. Egy pillanatra felvidult. Lehet, hogy megtalálta, amit keresett, a rejtett zárat vagy titkos kilincset? De aztán, ahogy a tenyerébe vette azt a fémes valamit, ismét elfogta a csüggedés. Az a dolog, amit talált, mindössze egy gyűrű volt. Felemelte a gyűrűt és rámeredt, bár a koromsötétben nem látott semmit.

–  Bárcsak lenne egy lámpám! – motyogta maga elé. Megpróbálta olyan tágra nyitni a szemét, amennyire csak bírta, mintha bizony az segítene, de továbbra sem látott semmit. A gyűrű ott hevert a tenyerén, és a sok-sok évszázad után, amit a föld alatt, hidegben és sötétségben töltött, lassanként kezdett felmelegedni a keskeny kis gyermekkézben – először érintette emberi kéz azóta, hogy hosszú-hosszú idővel azelőtt valaki elvesztette.

Ahogy ott ült, kezében a gyűrűvel, a 412-es fiú egyre inkább megnyugodott. Rájött, hogy nem is fél már annyira a sötétségtől, hogy biztonságban érzi magát, nagyobb biztonságban, mint évek óta bármikor. Sok mérföldnyire volt kínzóitól, a Fiatalok Hadseregétől, és tudta, hogy itt soha nem fogják megtalálni. Elmosolyodott, és a falnak vetette a hátát. Ki fog jutni innen, semmi kétség!

Megpróbálom, illik-e a kezemre a gyűrű – határozta el. Vézna gyűrűsujján jócskán lötyögött, ezért inkább felhúzta a jobb keze mutatóujjára, mert az volt a legvastagabb ujja. Újra és újra megforgatta az ujján a gyűrűt, élvezve a belőle áradó melegséget, már-már forróságot. Kisvártatva furcsa dologra lett figyelmes. A gyűrű mintha életre kelt volna: összezsugorodott a mutatóujja körül, míg végül olyan pontosan illett rá, mintha ráöntötték volna. Ráadásul világítani kezdett halvány, aranyszínű fénnyel.

Boldogan bámulta a gyűrűt: most végre szemügyre vehette talált kincsét. Még soha nem látott hozzá foghatót. Aranyból volt, és egy sárkányt mintázott, amely úgy tekeredett az ujja köré, hogy a farka végét a szájában tartotta. A sárkány smaragdzöld szeme megvillant, és neki az a fura érzése támadt, hogy egyenesen őt nézi. Izgalmában felpattant, és maga elé tartotta jobb kezét, rajta a gyűrűvel – az ő saját sárkánygyűrűjével –, amely most olyan erős fénnyel világított, akár egy lámpás.

Az aranyszínű fénynél a fiú szétnézett maga körül. Rádöbbent, hogy egy alagút végében van. Előtte, a sziklába vágva, szabályos, magas falú, keskeny járat vezetett lejtősen lefelé a földbe. Kezét magasan a feje fölé tartva felfelé bámult a sötétségbe, abba az irányba, amerről lezuhant, de nem látott semmiféle rést, amelyen át visszamászhatott volna a felszínre. Rövid habozás után elszánta magát: nem tehet mást, végigmegy az alagúton, remélve, hogy az majd elvezeti egy másik kijárathoz.

Így hát a gyűrűt maga elé tartva elindult. Az alagút homokos földje folyamatosan lejtett. Erre-arra kanyarodott, néha zsákutcába torkollott, máskor kört írt le, míg végül a 412-es fiú teljesen elveszítette az irányérzékét, és úgy összezavarodott, hogy szinte szédült. Az a benyomása támadt, hogy aki az alagutat építette, szántszándékkal össze akarta zavarni azt, aki ide betévedt. És ez sikerült is neki.

Csakis ezért történhetett, gondolta később, hogy megbotlott és leesett azon a lépcsőn.

A lépcső aljára érve visszafojtotta a lélegzetét.

–  Kutya bajom! – nyugtatgatta magát. – Nem estem nagyot.

De valami azért mégsem volt rendben – eltűnt a gyűrűje! Azóta, hogy elindult az alagútban, most először fogta el a félelem. A gyűrű nemcsak világosságot nyújtott, hanem, mialatt az ujján volt, úgy érezte, nincs egyedül. "Ráadásul melegített is! – döbbent rá, amikor hirtelen vacogni kezdett a hidegben. Tágra meresztett szemmel nézett körül a koromsötétben, pillantása kétségbeesetten kutatott az ismerős, halvány aranyfény után.

De nem látott semmit, csak sötétséget. Egyszerre úgy érezte, egyedül van az egész világon. Olyan elhagyatottnak érezte magát, mint akkor, amikor a legjobb barátja, a 409-es fiú egy éjszakai támadás során beleesett a hajóról a tengerbe, és nem engedték meg nekik, hogy megálljának és kimentsék. A tenyerébe temette az arcát.

Már majdnem úgy döntött, hogy feladja, amikor meghallotta az énekszót.

Lágy, vékony, gyönyörű hang sodródott felé a sötétségben, és mintha hívogatta volna. Négykézlábra ereszkedett, mert nem szeretett volna még egyszer lebukfencezni valami lépcsőn, és lassan kúszni kezdett a hang irányába, óvatosan tapogatva maga előtt a hideg márványt. Kitartóan haladt a hang felé, az énekszó pedig egyre halkabb lett, és már nem volt olyan hívogató, mígnem végül, furcsa módon, már csak egészen tompán hallatszott, és ekkor megérezte a tenyere alatt a gyűrűt.

Hát megtalálta! Vagyis inkább a gyűrű találta meg őt. Boldogan vigyorogva az ujjára csúsztatta az ékszert, és a sötétség egy szempillantás alatt oszladozni kezdett körülötte.

Ezután már úgy ment minden, mint a karikacsapás. A gyűrű végigvezette az alagúton, amely egyszer csak kiszélesedett és kiegyenesedett, és attól kezdve fehér márvány falak között haladt. A falakat ragyogó kékben, sárgában és pirosban pompázó, egyszerű ábrák százai díszítettek. De ő ügyet sem vetett az ábrákra. Most már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy kijusson innét. Csak ment és ment, amíg csak rá nem bukkant arra, amiben mindvégig reménykedett: egy lépcsőre, amely végre felfelé vezetett. Megkönnyebbülten fellélegezett: felszaladt a lépcsőn, és rövidesen egy meredek, homokos ösvény alján találta magát. Elindult felfelé az ösvényen, amelynek rövidesen vége szakadt.

És ekkor végre a gyűrű fényénél megpillantotta a kijáratot! Egy falat látott maga előtt, a falhoz egy öreg létra támaszkodott, amely egy fából készült csapóajtóhoz vezetett. Felkúszott a létrán, kinyújtott karral nekifeszítette a tenyerét a csapóajtónak, és meglökte. Nagy megkönnyebbülésére az ajtó megmoccant. Még nagyobbat lökött rajta, az ajtó kinyílt, és ő kikukucskált a résen. Még mindig sötét volt, de volt valami a levegőben, ami arról árulkodott, hogy már nem a föld alatt van. Néhány pillanatig várt, megpróbált tájékozódni a sötétben, és ekkor keskeny fénysávot pillantott meg a padlón. Ebben a pillanatban rájött, hol van: Zelda néni ILLÉKONY BÁJITALOK ÉS KÜLÖNLEGES MÉRGEK feliratú szekrényében. Csöndben felhúzódzkodott a nyíláson keresztül, becsukta a csapóajtót, és visszahajtotta rá a szőnyeget, amely eltakarta. Aztán óvatosan kinyitotta a szekrényajtót, és kikukucskált, hogy lássa, tiszta-e odakinn a levegő.

A konyhában Zelda néni éppen egy új bájitalt kavargatott. Amikor a 412-es fiú elosont az ajtó előtt, felpillantott, de szemlátomást annyira lefoglalta a munkája, hogy nem szólt egy szót sem. A fiú elsurrant mellette, és egyenesen a tűzhöz osont. Hirtelen rettentően fáradtnak érezte magát. Lehúzta az ujjáról a sárkánygyűrűt, és gondosan elrejtette a piros sapka belső zsebébe, amelyet nemrégiben fedezett fel. Aztán leheveredett Bert mellé a szőnyegre a tűz közelében, és mély álomba merült.

Olyan mélyen aludt, hogy nem is hallotta, amikor Marcia lejött az emeletről, és ráparancsolt Zelda néni Mágikus könyveinek legmagasabb oszlopára, hogy emelkedjen a levegőbe. Azt sem hallotta, amikor az egyik hatalmas, ősöreg varázskönyv, melynek fedelén ez a cím állt: Győzedelem a Setétség Felett, lágyan hussanva kilibbent az ingatag könyvtorony aljáról, és odareppent a legkényelmesebb karosszékhez, amely a tűz mellett állt. Nem hallotta a lapok zizegését, amint a könyv engedelmesen, magától kinyílt annál az oldalnál, amelyre Marcia kíváncsi volt.

És nem hallotta Marcia ijedt kis sikkantását sem, amikor útban a karosszék felé kis híján rálépett, majd egy lépést hátrálva helyette Bertre taposott. De mialatt az igazak álmát aludta, furcsa álmot látott, amelyben egy egész sereg dühös kacsa és macska kergette végig az alagúton, aztán felemelték magukkal az égbe, és megtanították repülni.

A 412-es fiú álmainak messzi országában járva, elmosolyodott. Végre szabad volt!