7.

A Varázslók Tornya

Amikor a Varázslók Tornyának kapuja nagy lendülettel becsukódott mögötte, és ő az óriási, arannyal borított előcsarnokban találta magát, Jenna rádöbbent, mennyire megváltozott hirtelen az élete. Soha, de soha, még álmában sem látott ehhez a helyhez foghatót! És tudta azt is, hogy a Vár lakóinak többsége soha életében nem is fog. Máris különbözni kezdett azoktól, akiket hátrahagyott.

Álmélkodva nézett körül: elkápráztatta az a pompa, amely ebben a jókora, kör alakú előcsarnokban körülvette. Az aranyozott falakon mesebeli lények, jelképek és távoli tájak elsuhanó képei vibráltak. A levegő meleg volt és tömjénillatú, valamilyen lágy, csöndes zümmögés töltötte be, annak a folyamatosan áradó Mágiának a hangja, amely a Tornyot működtette. A lába alatt a padló úgy mozgott, mintha homokból volna. Színek százai táncoltak a lábfeje körül, és szavakká formálódtak: ISTEN HOZOTT, HERCEGNŐ, ISTEN HOZOTT! Aztán, ahogy döbbenten meredt a feliratra, a betűk átalakultak, és most ezt olvashatta: SIESS!

Jenna felnézett, és látta, hogy Marcia, egy kicsit tántorogva a karjában tartott őrszem súlyától, fellép egy ezüst csigalépcső legalsó fokára.

–  Gyere már! – szólt rá a kislányra türelmetlenül. Jenna odarohant, fellépett ő is a legalsó lépcsőfokra, és elindult felfelé a csigalépcsőn.

–  Nem, nem, csak állj meg ott, ahol vagy! – mondta Marcia. – Majd a lépcső elvégzi a többit.

–  Indulj! – kiáltott rá a csigalépcsőre, és az Jenna legnagyobb meglepetésére forogni kezdett. Először lassan, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban, pörögve haladt felfelé, míg csak el nem értek a Torony legtetejére. Itt Marcia lelépett a lépcsőről, és Jenna szédelegve követte – még éppen idejében ugrott le a lépcsőről, mielőtt az újra elindult volna lefelé, mivel egy másik Varázsló szólította valamelyik alsó szintről.

A Fő-fő Varázsló lakosztályának nagy, bíborszínű bejárata már fel is tárult előttük, a kandallóban a tűz sietősen fellobbant. Egy kanapé gyorsan elhelyezkedett a kandalló előtt, két vánkos és egy takaró átröppent a szobán, és takaros rendben elrendeződött a kanapén, még mielőtt Marcia egy árva szót szólt volna.

Jenna segített Marciának lefektetni a fiatal őrszemet a kanapéra. A fiú nagyon rosszul festett. Az arca beesett volt és sápadt a hidegtől, a szeme csukva, és vadul rázta a hideg.

–  A hidegrázás jó jel! – közölte Marcia energikusan, majd csettintett az ujjával. – Vizes ruha: le!

A nevetséges egyenruha leröppent a fiú testéről, és rikító, nedves csomóban a padlóra hullott.

–  A szemétbe! – förmedt Marcia a vizes rongykupacra, mire az egyenruha felemelkedett, gyászosan csöpögve a szemétledobó nyíláshoz lebegett, belevetette magát, és eltűnt.

Marcia elmosolyodott.

–  Nem kár érte! – jegyezte meg. – Na és most: száraz ruha fel!

A következő pillanatban meleg pizsama fedte be a fiú testét, aki mintha már nem reszketett volna olyan hevesen.

–  Helyes! – mondta elégedetten Marcia. – Akkor most elüldögélünk mellette egy darabig, és megvárjuk, amíg átmelegszik.

Jenna lekuporodott a tűz mellé egy szőnyegre, és rövidesen két bögre gőzölgő, meleg tej bukkant elő a semmiből. Marcia is letelepedett a szőnyegre. A kislány hirtelen zavarba jött. A Fő-fő Varázsló ott ücsörgött mellette a földön, pontosan úgy, ahogy Nicko szokott. Most mit mondjon neki? Jennának az égvilágon semmi nem jutott az eszébe, kivéve azt, hogy fázik a lába, de annyira zavarban volt, hogy nem merte levenni a cipőjét.

–  Legjobb lesz levenni azt a bakancsot! – szólalt meg hirtelen Marcia. – Csurom víz!

A kislány kifűzte a bakancsát, aztán kibújt belőle.

–  Te jó ég, a zoknid! – csóválta a fejét Marcia. – Hogy az milyen állapotban van!

Jenna elvörösödött. A zokniját Nickótól örökölte, Nicko előtt pedig Edi hordta őket. Vagy talán Erik? Az eredeti zokni jóformán ki sem látszott már a sok stoppolás alól, és különben is túl nagy volt neki.

Jenna fel-alá mozgatta a lábujjait, miközben odatartotta a lábát a tűzhöz, hogy megszáradjon.

–  Szeretnél egy pár új zoknit? – kérdezte Marcia.

Jenna szégyenlősen bólintott. A következő pillanatban egy pár vastag, meleg bíborszínű zokni jelent meg a lábán.

–  Azért a régit is megtartjuk – mondta Marcia. – Megtisztul! – parancsolt rá a zoknira. – Összehajtogatódik!

És a zoknik engedelmeskedtek: lerázták magukról a sarat, amely a kandallóban kötött ki apró, ragacsos kupacot alkotva, aztán szép rendesen összehajtogatták magukat, és lefeküdtek ők is a tűzhely elé, Jenna mellé. A kislány elmosolyodott. Jólesett neki, hogy Marcia nem küldte a szemétbe a zoknit, amit Sára olyan nagy gonddal stoppolt.

Telt-múlt a téli délután, a napfény fakulni kezdett. Az őrszemet végre nem rázta többé a hideg: békésen aludt. Jenna a kandalló előtt kuporgott, és éppen Marcia egyik Mágikus képeskönyvét nézegette, amikor valaki vadul dörömbölni kezdett az ajtón.

–  Gyerünk, Marcia! Nyisd már ki! Én vagyok az! – hallatszott kintről egy türelmetlen hang.

–  Hiszen ez apu! – kiáltott fel teli torokból Jenna.

–  Ssss. – csitította Marcia. – Ebben nem lehetünk biztosak.

–  Az ég szerelmére, nyisd már ki azt az ajtót! – így a türelmetlen hang.

Marcia gyorsan elmormolt egy Átlátszóvá Tévő Varázsigét. És csakugyan, nem kis bosszúságára, az ajtó túloldalán ott állt Timót és Nicko. De ez még nem volt minden. Timót mellett, nyakán pöttyös kendővel, kilógó nyelvvel, nyálát a bundájára csorgatva, ott ült a farkaskutya.

Marciának nem volt más választása, be kellett engednie őket: – Tárulj! – förmedt az ajtóra.

–  Helló, Jen! – vigyorgott a kislányra Nicko. Óvatosan megindult Marcia finom selyemszőnyegén, nyomában apjával és a kutyával, amely vadul csóválta a farkát – sikerült is egyetlen faroklegyintéssel lesöpörnie a földre Marcia féltve őrzött Törékeny-Tündérbögre gyűjteményét.

–  Nicko! Apu! – kiáltotta Jenna, és Timót nyakába ugrott. Úgy érezte, mintha hónapok óta nem látta volna őket. – Hol az anyu? Ugye, jól van?

–  Kutya baja – mondta Timót. – Elment Galenhez a fiúkkal. Mi csak azért jöttünk utánad Nickóval, mert ezt otthon felejtetted! – kotorászni kezdett a zsebei mélyén. – Egy kis türelmet! – mondta. – Itt kell lennie valahol.

–  Megőrültél? – támadt rá Marcia villámló szemmel. – Ezt meg hogy képzeled, hogy csak úgy idejöttök? És ezt a nyavalyás farkast meg azonnal tüntesd el innét!

Az állat vidáman csóválta a farkát, és szorgalmasan csorgatta a nyálát Marcia pitonbőr cipőjére.

–  Ez nem farkas! – közölte Timót. – Hanem egy abesszin farkaskutya, a Mogul Mágusok farkaskutyáinak leszármazottja. Egyébként Maximiliannak hívják. De esetleg megengedi, hogy egyszerűen Maxinak szólítsd! Ha nagyon-nagyon kedves leszel hozzá.

–  Remek! – Marcia dühében mindössze ennyit bírt kinyögni.

–  Gondoltuk, itt maradunk éjszakára! – folytatta Timót, miközben kirázta egy apró, roppant mocskos zacskó tartalmát Marcia jade-berakásos ébenfa asztalkájára, és keresgélni kezdett a kihullott tárgyak között. – Ilyen sötétben már nincs kedvem kimenni az erdőbe.

–  Itt? Éjszakára?

–  Apu! Nézd, milyen szép új zoknim van! – kiáltotta Jenna, és hevesen mozgatta a lábujjait a levegőben.

–  Aha. Nagyon csinos a zoknid, kicsim! – felelte szórakozottan Timót, miközben még mindig a zsebében kotorászott. – De hová a csudába tehettem? Mert azt biztosan tudom, hogy elhoztam.

–  Tetszik az új zoknim, Nicko?

–  Nekem kicsit túl bíbor! – közölte a fiú. – Egyébként pedig agyonfagytam.

Jenna odavezette Nickót a tűzhöz. Fejével az őrszem felé intett:

–  Arra várunk, hogy magához térjen. Megfagyott, és belepte a hó, de Marcia megmentette. Pedig már nem is lélegzett!

Nicko elismerően füttyentett.

Az őrszem kinyitotta a szemét, és rámeredt a két gyerekre. Szemlátomást meg volt rémülve. Jenna megsimogatta a fiú kopaszra borotvált fejét. A fejbőre szúrós volt, és egy kicsit még mindig hideg.

–  Itt biztonságban vagy! – mondta a fiúnak. – Engem Jennának hívnak, ez pedig itt Nicko. Neked mi a neved?

–  A 412-es fiú – motyogta az őrszem.

–  A négyszáztizenkettes fiú? – ismételte Jenna értetlenül.

–  De hát ez egy szám! Senkinek nem lehet egy szám a neve!

A fiú nem felelt, csak rábámult Jennára. Aztán lehunyta a szemét, és újra elaludt.

–  Igen, elég fura – mondta Nicko. – Aputól hallottam, hogy Fiatalok Hadseregében a gyerekeknek tényleg nincsen nevük, csak számuk. Most is ott áll belőlük kettő a kapunál, de apu elhitette velük, hogy őrök vagyunk. Még a jelszóra is emlékezett, pedig évek óta nem használta!

–  Drága jó apu. Habár – mondta Jenna töprengve –, azt hiszem, igazából nem is az apukám. És te se vagy a testvérem.

–  Ne beszélj zagyvaságokat! Persze, hogy a testvéred vagyok! – mordult rá Nicko. – Ezen semmi sem változtathat! Szamár Hercegnő!

–  Hát, gondolom, igazad van – mondta tétován Jenna.

–  Hát persze, hogy igazam van! – vágta rá Nicko.

–  És én mindig a papád leszek, kicsim! – szólt közbe Timót, aki végighallgatta a beszélgetésüket. – És anyu is mindig az anyukád lesz. Csak éppen volt már előtte egy anyukád.

–  És ő tényleg királynő volt? – kérdezte Jenna álmélkodva.

–  Bizony. A Királynő. A mi Királynőnk! Mielőtt ezek a nyomorult Őrök a nyakunkra telepedtek. – Timót gondterhelt képet vágott, de aztán felderült az arca: eszébe jutott valami. Lekapta vastag gyapjúkalapját. Hát persze, hogy ott volt, a kalapzsebében! Hol máshol is lehetett volna?

–  Megvan! – kiáltotta diadalmasan. – A születésnapi ajándékod! Boldog születésnapot, szívem! – Azzal Jenna kezébe nyomta az ajándékot, amit a kislány siettében otthon felejtett.

Az aprócska csomag a méretéhez képest meglepően súlyos volt. Amikor Jenna letépte róla a színes csomagolópapírt, egy kék, zsineggel összehúzott szájú kis zacskó került elő belőle. Jenna óvatosan széthúzta a zsinórt, miközben még a lélegzetét is visszafojtotta izgalmában.

–  Ó! – kiáltott fel, és bármennyire igyekezett is uralkodni magán, a hangjából kiérződött a csalódás. – Egy kavics. De igazán nagyon szép kavics! Köszönöm, apu!

Kivette a zacskóból a sima, szürke kődarabot, és a tenyerére tette. Timót leült, és odahúzta Jennát az ölébe:

–  Ez nem kavics, kicsim! Ez egy kőkedvenc! – magyarázta.

–  Próbáld csak megcsiklandozni az álla alatt!

Jenna ugyan nem volt biztos benne, a kődarab melyik vége lehet az álla, de azért mindenesetre megcsiklandozta. A kavics pedig lassan kinyitotta apró, fekete szemét, és Jennára nézett, aztán négy zömök lábacskát bocsátott ki magából, felállt, és körbejárt a kislány tenyerén.

–  ó, apu, ez fantasztikus! – Jenna szeme elkerekedett a meglepetéstől.

–  Gondoltuk, hogy tetszeni fog neked. A Kóbor Kövek boltjában vettem hozzá a varázsigét. De ne etesd túl gyakran, mert akkor nagyon nehéz és lusta lesz. És minden nap meg kell sétáltatni.

–  Szilárd lesz a neve – döntötte el Jenna. – Szikla Szilárd.

Szikla Szilárd olyan elégedett képet vágott, amilyet egy kavics csak vágni bír, ami gyakorlatilag annyi eredménnyel járt, hogy pontosan úgy festett, mint a legelején. Behúzta a lábát, lehunyta a szemét, és hozzákészülődött egy újabb szunyókáláshoz.

Jenna a zsebébe tette, hogy jó melegben legyen.

Ezalatt Maxi gondosan cafatokra rágta a csomagolópapírt, és szorgalmasan nyáladzott Nicko nyakába.

–  Hé, nem mész innét, te nyáladzógép? Feküdj! – förmedt rá Nicko, és megpróbálta lelökni Maxit a földre. De a farkaskutyának esze ágában sem volt lefeküdni. Egy hatalmas festményt bámult, amely Marciát ábrázolta a Varázslóinas-vizsgán viselt talárjában.

Maxi halkan vinnyogni kezdett.

Nicko megveregette a kutya fejét.

–  Hátborzongató, mi? – suttogta a kutyának, de az csak ímmel-ámmal csóválta a farkát, aztán heves ugatásban tört ki, amikor Alther Mella belebegett a szobába a képen keresztül. Maxi sehogyan sem bírta megszokni, hogy Alther ilyen rendhagyó módon közlekedik.

Maxi nyöszörgött, és belefúrta fejét a pokrócba, amelyet a 412-es fiúra borítottak. Nedves, hideg orra hozzáért a fiúhoz, és felriasztotta álmából. A 412-es fiú olyan hirtelen ült fel, mintha dróton rángatnák, és olyan riadtan nézett körül, mint egy rémült nyúl. És amit látott, az csak még jobban megrémítette. Ami azt illeti, a legszörnyűbb rémálomnál is rosszabb volt.

A Fiatalok Hadseregének parancsnoka bármelyik pillanatban értem jöhet, gondolta, és akkor nagyon nagy bajban leszek. Paktálni az ellenséggel – így nevezték a seregben, ha valaki szóba állt a Varázslókkal. Ő pedig most itt ül két Varázsló társaságában! És ráadásul itt van még egy kísértet is, a látszat után ítélve az is egy öreg Varázslóé. Nem is beszélve arról a két hátborzongató gyerekről – az egyik valami koronafélét visel a hajában, a másiknak pedig összetéveszthetetlen, zöld varázslószeme van. És mindennek a tetejében ott az a mocskos kutya is! És még az egyenruháját is elvették, és civil ruhát adtak rá! Most már biztos, hogy agyonlőnek kémkedésért, gondolta a 412-es fiú. Felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.

Jenna odahúzódott mellé és átkarolta.

–  Ne aggódj, minden rendben lesz! – suttogta. – Majd mi vigyázunk rád!

Alther rettentően izgatottnak tűnt.

–  Az a Linda nevű nőszemély! Elárulta nekik, hogy idejöttetek! Mindjárt itt lesznek! Elküldik hozzátok a Merénylőt!

–  Jaj, nem! – szisszent fel Marcia. – Gyorsan Varázslakatot varázsolok az összes bejáratra!

–  Késő! – zihálta Alther. – Már idebenn vannak!

–  De hát hogy jöttek be?

–  Valaki nyitva hagyta az ajtót – mondta Alther.

–  Timót, te idióta! – fakadt ki Marcia.

–  Helyes! – vágott vissza Timót, és megindult az ajtó felé. – Akkor mi már itt sem vagyunk. És Jennát is magammal viszem. Veled szemlátomást nincsen biztonságban, Marcia!

–  Micsoda? – sziszegte Marcia sértetten. – Sehol sincs biztonságban, te ütődött!

–  Ne merészelj ütődöttnek nevezni! – tört ki Timótból a felháborodás. – Pontosan annyi eszem van, mint neked! Csak azért, mert én mindössze egy Közönséges.

–  Hagyjátok abba! – kiáltotta Alther. – Most jut eszetekbe veszekedni? Az ég szerelmére, az a nő már jön felfelé a lépcsőn!

A vitatkozók szava elakadt a döbbenettől: mindenki némán fülelt. De minden csöndes volt: túlságosan is. Nem hallatszott más hang, csak az ezüst csigalépcső egyenletes forgásáé, amint lassan, de biztosan hozta az utasát felfelé a Toronyban, egyre feljebb, egészen a legfelső szintig, a Fő-fő Varázsló szobájának bíborajtajáig.

Jenna arcára kiült a rémület. Nicko átkarolta.

–  Majd én vigyázok rád, Jen! – biztatta. – Míg én itt vagyok, nem eshet bajod!

Ebben a pillanatban Maxi hátracsapta a fülét, és vérfagyasztó vonyítást hallatott. A szobában lévők hátán végigszaladt a hideg.

Bumm! Az ajtó felpattant.

Az ajtónyílásban kirajzolódtak a Merénylő körvonalai. A nő sápadtan, de nyugodtan mérte fel az elébe táruló látványt. Pillantása hidegen járt körbe, zsákmányát, a Hercegnőt keresve. Jobb kezében egy ezüstpisztolyt tartott, ugyanazt, amelyet Marcia már látott tíz évvel azelőtt a trónteremben.

A Merénylő előrelépett.

–  Mindnyájan le vagytok tartóztatva! – kezdte fenyegetően. – Mindenfajta ellenállás teljesen felesleges! El fognak vinni benneteket egy bizonyos helyre, és…

A 412-es fiú remegve tápászkodott fel az ágyról. Minden pontosan úgy történt, ahogyan várta: eljöttek érte. Lassan, vánszorogva a Merénylő felé indult. Az hidegen pillantott rá.

–  Félre az utamból, kölyök! – rivallt rá, és mellbe lökte. A 412-es fiú a padlóra zuhant.

–  Ne merészeld bántani! – kiáltotta Jenna. Odarohant a 412-es fiúhoz, aki szétvetett tagokkal feküdt a földön.

Amikor letérdelt mellé, hogy megnézze, nem sebesült-e meg, a Merénylő megragadta. Jenna hátrafordult.

–  Eresszen el! – kiáltotta.

–  Csönd legyen, Királynőivadék! – sziszegte a Merénylő gúnyosan. – Valaki nagyon szeretne látni téged. Igen – holtan szeretne látni!

Azzal Jenna fejéhez emelte az ezüstpisztolyt. Durr!

Marcia kinyújtott kezéből vakító villám lövellt elő. Leverte a lábáról a Merénylőt, Jennát pedig jó messzire lódította, oda, ahol a Merénylő már nem érte el.

–  Körülvesz és Megvédelmez! – kiáltotta Marcia. Ragyogó fehér fénysugár – akár egy csillogó kardpenge – szökkent elő a padlóból, majd gyűrűbe fogta és körülzárta őket. így a padlón eszméletlenül fekvő Merénylő nem férhet hozzájuk, ha magához tér.

Ekkor Marcia feltépte a szemétledobó nyílását takaró fedelet.

–  Nincs más kiút! – mondta. – Timót, te mész elsőnek! És légy szíves, próbálkozz meg egy Tisztogató Varázslattal, mialatt lefelé haladsz!

–  Hogy micsodaaa?

–  Jól hallottad! Indulj már, mire vársz? – csattant fel Marcia, és nagyot lökött Timóton, aki éppen ott állt a szemétledobó nyílása előtt. Timót lebukfencezett a nyíláson, aztán hatalmas üvöltést hallatva eltűnt szem elől.

Jenna talpra rántotta a 412-es fiút.

–  Indulás! – kiáltotta, és fejjel előre belökte a szemétledobóba. Aztán maga is utánavetette magát, nyomában Nickóval, Marciával és az izgalomtól őrjöngő farkaskutyával.