BEFEJEZÉS

A nagy Szahara közepén, távol az autó- és tevekaravánok útjától, egy gyönyörű kis oázis áll: El-Uahh a neve… Benne, bóbiskoló pálmák zöld lombsátora között egy hófehér kastély emelkedik az azúrkék égnek. Nem jár erre a madár sem, a síri csendet nem zavarja meg emberi hang…

A keleti fényűzéssel berendezett nagyterem ingaórája hatot üt… Itt az esti ima ideje! Azala-El-Moghreb!… Orántól Kairóig, Omdurmantól Bagdadig, minden igazhívő imaszőnyegére borul most Mekka felé…

A karcsú minaretek erkélyén megjelenik a müezzin fehér alakja, és hosszú, vontatott hangon szólítja imára a híveket…

Hol volna itt mecset meg müezzin, a Szahara homokbuckáinak apró oázisán?…

A nagy ház ura mégis tudja, hogy az esti ima szent pillanata elérkezett! Íme, alig hangzott el a nagy falióra utolsó kongása, letérdepel aranyszőttes imaszőnyegére keleti irányba, és halk hangon imádkozik:

– La illaha il allah, Mohammad rasul allah!…

Majd lassan felemelkedik, és az alkonyi ég felé tárja két erős karját:

– Hála, örök hála neked, Allah, hogy megengedted nekem az igazi szerelem próbáját! Az igazi asszony szerelmét, mely síron túl is hű marad! Meghalt értem, abban a tudatban, hogy megmérgeztem és utolsó szava is ez volt: szeretlek! Meggyőződtem, én nagy Istenem, legyen neked érte örök hála!

Talpra ugrott, és a nyitott verandára sietett, ahol Solange pihent egy fekvőszékben és rámosolygott. Bágyadt volt még, és kissé sápadt is az arca, de ragyogott a szeme, mikor megpillantotta férjét. – Ahmed! – suttogta, átölelve a melléje térdeplő férfi nyakát. – Csókolj meg azonnal, és ölelj át, amilyen erősen tudsz… Mert, ugye, most már elhiszed, hogy szeretlek, te vad, pusztai betyár, te romantikus arab sejk, te édes, drága fiú!

Vége