III. FEJEZET

Solange ott ült Myriem ágya szélén, és simogatta haját.

– Oh, milyen szép az élet! – suttogta maga elé a kislány, mert még mindig a legújabb tangó zenéje zúgott a fülébe, és George szőke fejét látta lelki szemei előtt.

– Azt hiszed, hogy olyan szép a valóságban is, amilyennek te gondolod?

– Igen, sitt! Vagy talán még annál is szebb! Ha meggondolom, hogy mindezt neked, csakis neked köszönhetem, örök életemben hálás leszek neked, amiért elvittél arról a rettenetes helyről. Még mindig borzadok, ha eszembe jut.

Solange meglepetve nézett rá.

– Mitől borzadsz, kis csacsi? Ó, be gyerek vagy még! Várj csak, míg felnősz, és érett asszony lesz belőled, majd megtudod te is, hogy a külsőség, a dolgok, az események, mindez csak látszat, mindez nem ijesztheti meg az embert! Csak gondolataink, gondolataink, melyeknek ösztönzésétől cselekszünk, no és természetesen az őszinte bánat!

Most Myriemen volt a csodálkozás sora.

– Mit beszélsz, úrnőm? Allahra! Mi okod van neked a bánatra?

Sajnálsz talán valamit?

– Meglepődnél ugye, ha azt felelném, hogy igen? – nézett rá Solange mosolyogva.

– Nem hinnék neked!

– Akkor nem is volna igazad!

– Csak nem arra a szomorú börtönre gondolsz még mindig? – kérdezte ijedten a kislány.

– Nem volt az börtön, drágám – hajtotta le Solange a fejét, és egy könnycseppet törölt ki szeméből. – Börtönben csak akkor érzi magát az ember, ha tudatában van annak, hogy fogoly. Azt sajnálom csupán, hogy megvolt mindenem, ami boldoggá tehet egy nőt, szerelem, boldogság, de én mindent eldobtam magamtól.

Büszkeség, harag, féltékenység, képzelődés, előítélet, ezek ölik meg az igazi szerelmet, tudod-e? És én megöltem a szerelmemet!

– Nem te ölted meg! – kiáltotta Myriem bátran. – Ő volt a gyilkosa! Miért is nem volt olyan, mint ezek a gáláns európai férfiak?

– Miért nem voltam én inkább olyan, mint egy arab nő? – mosolygott Solange a megrökönyödött leányra. – Az ő hibái nem nagyobbak az enyémnél. Te csak egy kislány vagy, aki még nem ismered a szerelmet! Tudod-e, hogy mit sem ér a szabadság? Most sokkal inkább foglya vagyok, mint régen! Vigyázz magadra, drágám és ne légy soha szerelmes! Vagy ha már szerelmes lennél, engedelmeskedj.

– Engedelmeskedjem? Kinek? A férfinak?

– Nem, a szerelemnek. Én későn értettem meg mindent. Hiszen az asszony itt Európában is fogoly! Becsületszóra szabadon engedett fogoly, ez csupán a különbség. De előbb-utóbb találkozik egy másik férfival, és ekkor már oda a szabadság! Én csak egyszer lázadtam fel ellene, de ez volt a vesztem. Amikor a legboldogabb voltam, egy számomra közömbös férfi kedvéért, puszta dacból ellentmondtam neki! Annak, aki mindenem volt a világon, aki az életet, a levegőt, a napfényt jelentette számomra!… Ó, mennyit sírtam azóta! Nem fogott rajtam az európai máz… Megölték uradat, a mi urunkat… ó, tudom, hogy halott!… és én mégis örök fogoly vagyok! Mennyire szeret szegény Juan. Már százszor feláldoztam volna magam érte, de nem bírom, érted? Nemi bírom! Valami visszatart! Még a halála után is foglya vagyok az Atlasz-hegyek hercegének!

Nem vette észre, hogy már nem hallgatják szavát. A kis Myriemet elnyomta az álom; félig lecsukott szemmel szunyókált hófehér párnáján. Bizonyára George-ról álmodott.

Solange halkan felállt, és átment a villa túlsó oldalán fekvő hálószobájába. Nagyon gyengének érezte magát, álmatlannak. Le sem vetkőzött, csak úgy, ruhástól dőlt ágyára, és álmodozni kezdett, mint minden este.

– Tegnap is – suttogta maga elé szomorúan –, tegnap is egész éjjel láttam álmomban. Pauvre petit! Pauvre petit! Mily igaztalan voltam hozzád! Engedetlenségem volt az oka mindennek. Ó, milyen boldog voltam azelőtt. Ej, de vége mindennek!

Hirtelen fölállt, s mintha érzékenységét maga előtt is szégyenlené, átment kis szalonjába, s a nagy tükör előtt púderpamacsával igyekezett sós könnyei nyomát eltüntetni. Kívülről, a Cibour mulatóval határos hosszú parkja felől, halk jazz zene ritmusát hozta magával a tavaszi szél. És ekkor egy férfi lépett be nesztelenül a nyitott kertajtón át. Frakkban volt, cilinderét, köpenyét az előtte fekvő székre tette, és könnyed, ruganyos léptekkel a kis szalon ajtaja felé haladt, ahonnan az éjjeli lámpa selyemernyőjén át a villany sejtelmes világossága szűrődött ki. Solange hirtelen megpillantotta a tükörben álló alakot, és felsikoltott. Nem, nem káprázott a szeme! A tükör egy kifogástalan estélyi ruhás, ismerős férfialakot mutatott. Megfordult és hátratántorodott.

Ahmed állt előtte!