IV. FEJEZET

Hangok hallatszottak a folyóson és Héléne de Bilancourt tipegett be a szalonba, férje, Jacques kíséretében.

Merész ki vágású, drága, selyem estélyi ruhában volt. Sötét haja, fekete szeme csak emelte különös spanyol szépségét. Jacques, éppúgy, mint Ahmed, frakkot viselt.

Solange elébük sietett, és szeretettel üdvözölte őket.

– Á, Isten hozott, drágáim! No, ez aztán kellemes meglepetés!

Jacques de Bilancourt vidám, tréfás fickó volt, de az első pillanatban látszott rajta, hogy felesége uralma alatt áll. A kis Madame de Bilancourt bájosan mosolygott barátnőjére, és megölelte.

– No, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kiáltotta vidáman Jacques. – Kissé megkéstünk, de remélem, ezért nem harapjátok le füleinket… Á, nézzétek csak! Itt van a mi híres Ahmedünk is!…

Szervusz, Ahmedkém! Miért nem fogadtál Ortolánra?

– Ugyan! Hiszen fogadtam!

– Nézzetek csak rá! – nevetett Madame Bilancourt – milyen sápadt! Fogadok, hogy jelenetet csinált! No, ugye, eltaláltam? Remélem, hogy az első volt, de egyben az utolsó is. Ne törődj vele – fordult most Solange-hoz –, csak büntesd meg szigorúan, ha ismét ilyesmire vetemedik. Emlékszel, Jacques, mikor mi legelőször összekaptunk? Hej, hogy elagyabugyáltalak, édesem. Azóta olyan engedelmes, jó kisfiú vagy, akár egy ma született egér!

– Mondhatom neked, öregem – harsogta Jacques Ahmed felé –, becses nőm hasonlatos egy jó öreg gőzkalapácshoz!

– Ne mondd! És mi vagy te, kérlek?

– Hallod, édesem! – kiáltotta Hélene az urára. – Hallod, mit kérdeztek? No, gyere ide szépen, én egyetlen üllőm!

– Igen, én vagyok az üllő! – kacagott Jacques úgy, hogy az oldalai rengtek belé. – Már igazán nem tudnám megmondani, hány pofont kaptam a legutóbbi napokban.

Hélene Ahmedre mosolygott:

– Hallja, barátom! Mindezekkel még számolnia kell!

Ahmed, aki már újra a zongora mellett ült, különös tekintetet vetett rá.

– És mi okozta a családi jelenetet, ha szabad kérdeznem?

– Már nem emlékszem pontosan – mosolygott Hélene. – Talán túl későn jöttem haza, flörtöltem valakivel… vagy nagyon borzas volt a hajam, mit tudom én?

– Igen – szólt közbe Solange ami pedig engem illet, az én hajam össze sem volt borzolva, nem jöttem haza későn és nem is flörtöltem senkivel. Csupán meghívtam Juan Valerát vacsorára.

– Régi szerelmedet? – kérdezte Hélene.

– Ezt mondja ő! – mutatott Solange férjére.

– De hiszen igazad volt, drágám! – nevetett Hélene –, ez ösztökéli az új szerelmet, a régi érzések lángjával való kacérkodás!

Ahmed belevágott a zongorába, úgy, hogy egyszerre három hamis akkordot fogott.

– Ne tréfálj vele – súgta Solange barátnője fülébe –, nézd csak, milyen dühös. Ő mindent komolyan vesz!

– Hah, maga rettentő Ahmed! – fintorította el formás száját a kis fekete asszony. – Én és Solange New York-ban nevelkedtünk, tudja-e? Ott pedig a férfiak híven szolgálják a nők szeszélyeit. Add csak át nekem, Solange, egy kis flörtre, majd megtanítom én móresre férjuramat!

– No, ezt éppen nem kívánom! – szólt közbe az hirtelen.

– No, mi az, csak nem vagy már te is féltékeny?

– Pedig ez jó alkalom lenne rá, hogy megtanítsam egy kis illemre! No, jöjjön, nagy, hallgatag herceg! Mosolyogjon egy kicsit, igen?

Jacques büszkén rávigyorgott feleségére.

– Jóságos ég! – kiáltotta. – Tudjátok-e, hogy ezek imádják egymást? Két csodálatos, nagy jellem!

Most Solange komolyodott el:

– Lehet, hogy imádom, mégsem engedek meg zsarnokságot magam fölött. Hélene-nek igaza van, mi nem egyformán nevelkedtünk. Most azonban elég volt a veszekedésből, ugye, nektek is ez a véleményetek? –, hallod, Ahmed? Én most befejezem az öltözködést, és nemsokára visszatérek. Ha Juan közben megérkezne, legyetek hozzá kedvesek, főként Ahmed… Ugye megteszed, drágám? Az én kedvemért. Ha nem, igazán megharagszom rád!

Tréfásan megfenyegette, és kiment a szobából.

Jacques kérdően nézett Ahmedre:

– No, mit szólsz hozzá, öreg? Mit szólsz ezekhez a férfiszelídítőkhöz? Ezek ellen hiába lázadozunk, ugye?

Hélene néhány pillanatig merően Ahmedre nézett, majd így szólt:

– Most mondja meg nekem őszintén, valóban jelenetet csinált?

– Ugyan miért fontos ez most? – felelte a herceg, zongorája fekete billentyűit figyelve. Ekkor Jacques is beleszólt a dologba:

– Nézd csak, öregem… Nem szabad így viselkedned.

– Hogyan?

– Igazad van – mondta most Hélene –, nem szabad így viselkednie. Én jobban ismerem a maga feleségét bárkinél. Ő sokkal érzékenyebb, sokkal szenvedélyesebb nálam, de utóvégre minden asszony ilyen. Bennünket nem lehet megzabolázni, mi szeretjük tartani a kantárszárat!

– Hogy érti ezt? – kiáltotta Ahmed, dühösen belevágva a billentyűkbe.

– Ahmed igazán nagyon jólelkű és nemes gondolkodású férfi – szólt közbe csitítóan Jacques, de szangvinikus temperamentumánál fogva igen erős kitörései vannak. Emlékszem, egyszer majdnem megölte egy osztálytársunkat, aki megütötte egy teniszlabdával. De igaza van Hélene-nek is! Nem szabad többé így viselkedned, öregem!

– Igaza van Jacques-nak – tódította Hélene –, ha máris ilyen semmiségeken marakodtok, mi lesz később? Én jól láttam Solange arckifejezését, tudom, mit jelent ez!

– Tessék? – ocsúdott fel Ahmed.

– Igen, igen, kedves barátom – folytatta Jacques –, itt nemcsak Solange jelleméről van szó, hanem a modern szerelem lélektanáról és fiziológiájáról is. Nem szabad így viselkedned többé! Látod, én jó családból való férfi vagyok, családfám a legrégibb Bretagne-ban, és nálunk mégis napirenden van az, hogy feleségem Aix-be megy nyaralni, én meg a Riviérára. Nem veszünk össze ilyen csekélységeken. Nem csinálunk egymásnak jeleneteket.

– Jól mondja. Ez igen nagy baj, Ahmed! Szarvashiba van egész viselkedésükben. Mióta megesküdtek, mindig együtt élnek, egy percre sem hagyják el egymást. Pedig maguknak társaság kellene. Szétválni egy kis időre, hogy külön-külön találják meg szórakozásukat. Így nagyon unalmas az élet, magunkról tudjuk. Éppen ezért változtattunk rajta. Most boldog, Ahmed, de higgye el, csak akkor marad boldog, ha tanácsunkat megfogadja.

Ahmed egy dalt dúdolt halkan és zongorán kísérte magát Majd hirtelen felállt:

– Nos, én megyek!

– Tessék! – kiáltottak barátai megütközve.

– Elmegyek!

– Elmész? Ugyan hová mennél?

– Ez – felelte Ahmed közömbösen – igazán nem fontos.

Jacques úgy nézett rá, mintha villám ütött volna bele.

– Jóságos ég! Mondd, beteg vagy?

Ahmed ránézett, és egyetlen szempillája nem rezdült meg. . .

– Ugyan miért lennék? Már csaknem öt perce hallgatlak benneteket. Olyan dolgokat mondtatok, amelyeket én már mind ismertem, de ugyanakkor olyanokat is, amelyekről most kezdek tudomást szerezni.

– No és miről szereztél így tudomást?

– Hadd mondja csak el a maga módján – szólt közbe Hélene, aki észrevette a férfi halálos elszántságát.

– Hallod? – kiáltott Ahmed. – Ő már elhiszi, hogy komolyan beszélek!

– Komolyan: beszélsz? – álmélkodott Jacques. – Így hát valóban el akarsz menni?

– Türelmesen hallgattam meg minden mondanivalótokat – szólt Ahmed sápadtan. – És állandóan csak ezt ismételtétek: „így nem szabad viselkedned!” Nos, én pedig már ilyen vagyok, és mindig így fogok viselkedni! Megismertem végre híres társadalmi szokásaitokat, és mondhatom, torkig vagyok velük… Azonnal elmegyek.

– De mi történt hát? – kiáltott Jacques riadtan.

– Semmi, semmi különös… csak az, amit már ti is tudtok… Nos, megyek.

– De öregem, ne tréfálj! Mi lesz a vacsorával? És Ortolánnal?

– Igen – lépett most előre Hélene is. – És mi lesz főképpen Solange-zsal? Hát nem szereti mégsem?

Ahmed megállott és visszanézett. Arca elárulta, mily nagy küzdelem viharzik lelkében. Mosolygott, úgy, hogy kivillantak fehér fogai, de sötét szeme kifürkészhetetlen maradt.

Hélene a szalon ajtaja felé indult, hogy Solange-nak szóljon, Ahmed azonban villámgyorsan útját állta, és erélyesen rászólt:

– Maradjon, kérem. Én elmegyek! Meg fogják mondani Solange-nak, hogy azt tehet most már, amit akar. Valóban, alig néhány perce emlékeztetett még arra, hogy nem világosítottam fel kellőképpen rossz szokásaimat illetően, mielőtt egybekeltünk volna. Megrögzött szokásaimról pedig, sajnos, nem tudok letenni. Így hát…

Lemondóan tárta szét karjait, és mélyen meghajolt.

Hélene eléje lépett.

– Hallgasson rám, drága jó Ahmed! – mondta melegen, és hangjából kiérzett, mennyire szereti legjobb barátnője férjét. – Nehogy valami ostobaságot kövessen el! Ugye, jó fiú lesz? Hiszen mindketten szépek, megelégedettek, gazdagok… semmi okuk az elkeseredésre. Mindketten boldogok lehetnek még…

– Igen, de nem itt! Isten velük!

És kifürkészhetetlen mosollyal arcán elhagyta a szobát.