VI. FEJEZET

A „Maria Cristina” fényes táncterme színes lampionokkal, szalagokkal teleaggatva díszlett. Két oldalán, pálmák között nagy zenekar játszott.

A legtarkább, legdrágább jelmezeket lehetett látni. Spanyol grandok, torreádorok, kardinálisok, csavargók, conquistádorok táncoltak Pierettekkel, királynőkkel, masamódleányokkal színes összevisszaságban.

Solange orosz parasztmenyecskének öltözött, és mindenki utánanézett, mikor belibbent a bálterembe. De Ahmedet hiába kereste a bejárat pálmafái mellett, nem volt sehol. Csalódottan várt egy helyen, midőn halk lépteket hallott maga mögött, és megfordult. A meglepetéstől azonban alig tudott szóhoz jutni. Ahmed állt előtte, bennszülött öltözékében, hófehér arab burnuszban, aranyos pisztolyövvel és ékkövekkel díszítve. Most sokkal magasabbnak, szebbnek, előkelőbbnek látszott, pedig Solange előtt európai ruhájában is gentlemannek tűnt fel.

Még magához sem tért meglepetéséből, a férfi máris gyöngéden ölelte át derekát, s a lüktető, halk tangó dallamára továbbvezette a teremben.

Solange azonnal érezte, hogy igazi táncművésszel találkozott, olyan keletivel, akinek hercegek, sejkek és táncoló dervisek voltak talán az ősei. Egyszer sem járták még körül a termet, a táncoló jelmezes párok lassan-lassan félrehúzódtak, és körülállva a parkettet, elragadtatott tekintettel követték minden mozdulatukat.

Valaki eloltotta a csillárok fényét, s csak a zenekar előtti zöldes üvegreflektorok világították meg őket. Már a zenekar is egyedül nekik játszott. Egymást követték a tüzesebbnél tüzesebb spanyol dallamok, s ők szinte egybeolvadva siklottak tova a tükörsima parketten.

Vajon mikor hallgat el a zene, hogy megtörje a varázst?

– Közönséges parkett-táncosokká váltunk! – suttogta Ahmed a lány fülébe. – Nem kellett volna megengednünk. Igazán, észre sem vettem, hogy kerültünk ilyen gyorsan az érdeklődés középpontjába! Megálljunk, Solange, vagy várjunk, míg véget ér a zene?

– Nem, nem! – lihegte a lány. – Folytassuk. A zene úgysem tart soká! – Ráhajolt a férfi karjára, és úgy siklottak tovább a szenvedélyes muzsika ütemére.

A zenének azonban hirtelen vége szakadt.

– Bravó! Bravó! Hogy volt!! – zúgott fel a taps. – Kitűnő! Mucho bueno!… Verdad!

Ahmed fölegyenesedett, és méltóságteljesen biccentette meg a fejét. Senki sem tudta, hogy arab, mindenki azt hitte, hogy kitűnő jelmezbe öltözött francia úr. Solange hálásan mosolygott az elragadtatott közönségre, majd gyorsan Ahmed után indult, aki a terasz ajtaját nyitotta ki előtte.

– Csodálatosan táncol, Solange! – jegyezte meg, midőn helyet foglaltak a parkra néző kőpadon.

– No csak hagyja! – nevetett a lány. – Maga meg úgy táncol, mint egy valódi parkett-táncos! Oh, de nagyszerű volt!

Érezte, hogy még sohasem táncolt életében ily pompásan. Végre megtalálta igazi partnerét. Kinézett a tamariszkuszfákra, melyek mögött a tenger kék csíkja tündökölt. – Hány óra? – kérdezte szórakozottan.

– Még van idő, kedves Hamupipőke barátnőm – mosolygott Ahmed, karórájára tekintve. Solange nem vehette észre azt a rejtelmes mosolyt, mely a férfi arcán játszadozott. – Lemegyünk ismét táncolni – a végtelenségig. Nos, jó lesz? Hallga! Máris szól a zene… valcert játszik. Csak nem szalad el ilyen muzsika elől?

Biarritzot, Juant, Piérre-t, Josét, még magát az Idő fogalmát is elfelejtette, amint édes mámorba szédülten siklott tova Ahmed karján a táncoló párok között. Vajon meddig tart ez így? Vége lesz-e a varázsnak, ha elhallgat a zene? Nem, nem, hiszen az imént is elvesztette józan eszét, olyan gondolatok forogtak agyában. Mi lesz vele?…

A zenekar befejezte a valcert. Solange feltekintett, és csodálkozva látta, mily szomorú a sejk arca.

– Mi történt, mon prince? – kérdezte melegséggel hangjában. – Csak nincs valami baja?

– Ugyan, chérie! Menjünk ki a balkonra, Allah szabad ege alá. De lehet, hogy ott is olyan nagy a tömeg, mint itt. Legjobb volna, ha a szobám tengerre nyíló teraszára mennénk, onnan pompás a kilátás… Pálmákkal és azaleákkal rakták körül. Ha behunynám a szememet, azt hihetném, hogy otthon vagyok Marokkóban, különösen ilyenkor, mikor erősen világít a hold… Igaz, hogy itt nincs sivatag, nincs láthatár.

Hirtelen megfogta Solange karját, és ennyit mondott csupán:

– Jöjjön!

A lány mintegy álomban haladt nyomában, míg fel nem értek az emeletre. Ott megálltak Ahmed lakosztálya előtt. A herceg kinyitotta az ajtót, Solange pedig egy pillanatra megtorpant a küszöbön, amint az elébe táruló keleti pompát észrevette. Nem, ez a berendezés nem lehet a Maria Cristina Szálló tulajdona! Alacsony arab kerevet, Korán-idézetekkel telehímzett díszes díványpárnák, hatalmas marokkói futószőnyeg. A bal sarokban egy modern úriszoba íróasztala, a könyvpolcon drága könyvek luxuskiadása, a falon arab festmények, egy hatalmas fehér ház a sivatag szélén, zöld pálmák árnyékában. Bizonyára itt laknak a szülei, hiszen az araboknál él az ősök tisztelete. Most egy ajtót vesz észre jobb felől.

Ez a fürdőszobája lehet…

– Tetszik a szobám? – hallatszott a háta mögött.

– Oh, egészen keleties!… Ez a sok tarka szín avatja ilyenné.

– Lehet, de vegye fel azonnal ezt a sálat – szólt, egy gyönyörű arab selyemburnuszt borítva válla köré –, így nem fog megfázni odakint. Én addig megyek és kávét hozok. Igazi török kávét – tette hozzá mosolyogva.

Solange magára maradt, és a sötétségbe bámult. A hold ezüstös sugara egybeolvadt a tengerparti villák fénypontjaival. Miért van itt? Hogy mert idejönni? Menekülni kell, amíg nem késő. De olyan jól érezte magát, és oh, Ahmed herceg különb minden férfinál, akit eddig ismert! Annyira nem fontos most semmi más.

Ahmed már vissza is tért a kávéscsészékkel. Csendben fogyasztották a zamatos török kávét, nem beszéltek. Majd kiültek újra a balkonra. A férfi nem szólt, csak nézte. Olyan közel volt hozzá, hogy Solange érezte teste melegét. Valahol messze gitárszó hallatszott.

Vajon milyen az igazi Ahmed sejk? – gondolta magában Solange. – Vajon mi különbözteti meg a frakkos, jó modorú európai gentlemantől, amilyennek megismerte?

Még el sem gondolta ezt, máris két acélkar szorította magához, és ő feketén izzó tüzes szemeket látott villogni arca előtt.

– De monsieur… Ahmed… – dadogta. – Elfelejti… hogy én…

– Nem, nem, Solange! Ne mondj semmit! – hallotta a férfi bronzhangját. – Úgysem hallgatok rád! Enyém vagy, enyém leszel! Magad is érzed, ugye? Nem, az én szívemet nem csalhatod meg, mi, a sivatag gyermekei tudunk olvasni a szívekben… Oh, sivatag gyönyörű virága, de örülök, hogy rád találtam, hiszen oly régóta kerestelek…

Oly közel beszélt hozzá, hogy szinte érezte leheletét. Menekülni akart szorításából, ami máskor mindig sikerült neki. De most hiába próbált. Tehetetlennek, erőtlennek érezte magát a férfi karjaiban. De miért is meneküljön? Hiszen még sohasem tetszett neki férfi úgy, mint ez a keleti fejedelem!

– Tudtam, tudtam, hogy az enyém leszel, Solange! – suttogta fülébe a sejk. – Ugyan, miért is lázadsz sorsod ellen? A sorsod pedig engem szánt neked örökre, én édes paradicsommadaram…

Solange zokogó sóhajjal fonta karjait nyaka köré, és a férfi mellére akarta hajtani fejét. De az, míg jobbjával derekát ölelte át, bal kezével felemelte fejét és forró csókot nyomott az ajkára… Ah, ez a csók!…

Úgy érezte Solange, hogy egyszerre minden ereje elszáll!… Benne remegett e csókban a rejtelmes Kelet, minden varázsa, a sivatag titokzatossága, a természet gyermekének lenyűgöző, vad vágya.

Feje fölött az ég sötétjét látta, ezüstösen ragyogó csillagokkal. Milyen jól érzi most magát! Mért nincs úgy megijedve, amikor pedig volna rá oka?! És mért nem telefonált komornájának, hogy nem megy haza? Nem fontos. Semmi sem fontos, csak az, hogy Ahmed mellette van, hogy Ahmed karjaiban pihen és… nagyon boldog.

Most ott feküdt a tarka párnás keleti ottománon, melyet beléptekor legelőször megpillantott. Különös keleti parfüm illata szállt feléje.

– Ugye, szeretsz, ugye, nem hagysz el többé, drágám? – hallotta Ahmed hangját, aki előtte térdepelt. – Ó, Allah, de gyönyörű vagy!

Soha többé nem vehet el tőlem senki!…

Most ő is vadul magához szorította a férfi fejét.

– Ah… én is szeretlek, drága sivatagi princem…

Mikor a toronyóra éjfélt ütött, eszébe villant, hogy most van vége Solange Lalo jó hírnevének. De mit törődött ő ezzel? Keblére bújt, mint egy kisgyermek, a hatalmas, erős férfinak, aki szeretettel simogatta haját.

Sohasem szeretett így még senkit életében!