VI. FEJEZET

A szökőkút vize halkan csobogott a félhomályban.

– Ő azt hiszi, hogy én bátor vagyok – jegyezte meg Solange halkan.

– Igaza van!

– Miért?

Ahmed a kapuhoz sietett, és a távozó Hélene tűnő alakja után mutatott:

– Menj utána… Jobb lesz, ha elmész.

– Még mindig ezen lovagolsz? Nos jó. Isten veled… örökre!

Ahmed becsukta a szemét és felkiáltott:

– Allah! Allah!

– No, látod – fordult vissza az asszony. – Ó, micsoda igazi vadember vagy te, Ahmed! Hiszen látszik minden vonásodon, mennyire szeretsz és nem tudsz elengedni! Igazam van, ugye?

– Igen…

– Nos, nem bírnád ki, ha elmennék.

– Igazad van!

– Tessék?

– Ugye nem fogsz többé elmenni?

– Mit beszélsz?

– Soha többé!

Solange csillogó szemekkel nézett rá. Megijedt. Miért is hagyta Hélene-t elmenni. Ösztönszerűen felkiáltott:

– Hélene!

– Senki sem jöhet be többé ide! Senki sem hallgatja meg kiáltozásodat!

Solange elsápadt, fehér lett az arca, mint a fal, és a kútnak támaszkodott.

– Így hát… csapdába estem?

– Csapdába?! – kiáltotta a férfi izgatottan. – Én örökre elhagytalak és hű maradtam szavamhoz! Te jöttél utánam! Feltépted újra hegedő sebeimet! Szívembe haraptál, még mindig vérzik! Győzni akartál! Azt mondtad, sohasem hallottad még tőlem ezt a szót: „szeretlek”! Nos, figyelj most ide: Szeretlek! Szeretlek! És te soha többé nem hagysz el engem!

– Őrült vagy – kiáltotta az asszony kétségbeesve. – Örült vagy, Ahmed!…

Férje ruganyos léptekkel sietett feléje, és magánkívül kiáltotta:

– Szeretlek! Szeretlek!

Solange úgy érezte, elhagyja minden erő. Látta Ahmed csillogó, tüzes fekete szemeit, mely után annyira vágyódott hónapok óta. Leroskadt a díszes selyempárnákra, melyeken, kevéssel ezelőtt, a kaidok ültek. Kitárta felé karjait:

– Ahmed! Ahmed!

Odaugrott és mellé térdepelt Hatalmas karjaival egyszerre körülölelte, ölébe vonta, mint egy kóbor, szárnya-szegett, sivatagi kis madarat…

– Szeretlek! – suttogta fülébe, és szemének lángja mintha megperzselte volna Solange szívét.