III. FEJEZET

– Nem tudtam, hogy ismered Juan Valerát – szólott Solange, midőn visszatért a budoárba. – Tegeztétek egymást, tehát kebelbarátoknak kell lennetek. Igazán, nagyon örülök.

Mindketten hallgattak egy ideig. Majd Ahmed lassú, vontatott hangon beszélni kezdett:

– Várunk körülbelül öt percig, aztán telefonálni fogsz neki, hogy ne jöjjön ma este!

– Mit mondasz? – kérdezte Solange álmélkodva. Ahmed megremegett a rosszul palástolt dühtől:

– Sohasem akarom látni többé ezt az embert!

– Egek! Megbolondultál?

Ahmed ökölbe szorított kezekkel, sötét tekintettel válaszolt:

– Nem akarom többé látni, megértetted!?

– Hát mi kifogásolni valót találsz benne?!

– Semmit.

– Igen? Szóval így viselkedik egy vérbeli herceg? – szólt Solange élesen.

Ahmed lassan lecsillapult, de még mindig remegett a hangja.

– Nem volt igazam – ismerte el, fejét lehajtva. – Elragadtattam magam, nem kellett volna így beszélnem. De mondd csak, édesem… hm… régen ismered te ezt az embert?

– Elég régen. Legjobb barátom volt.

– De… de szeretett téged?

– Imádott. És éppen azért ment el, mert úgy imádott!

– És… meg is mondta ezt neked?

– Mit? Hogy szeretett? Azt már elhiszem. Nem az a férfi, aki ilyesmit elhallgatna!

Elpirult haragjában, s minden vágya az volt, hogy még jobban feldühösítse férjét.

– És… volt valami megjegyzése házasságunkra?

– Igen!

– Talán tanácsot adott neked?

– Én sosem kértem tanácsot senkitől! – tört ki az asszony. Újra hallgattak egy darabig, majd Ahmed az órára nézett:

– Már van öt perce, hogy elment. Telefonálj neki.

– Igen, azonnal felhívom… és megmondom neki, hogy pontosan ott legyen, mert várjuk.

– Solange! – hallatszott Ahmed hangja.

– Ahmed! – kiáltotta Solange, és elkeseredetten dobbantott kis lábával. Ne merj velem ellenkezni! Jól tudod, hogy megbocsáthatatlannak tartok minden udvariatlanságot, minden féltékenységi jelenetet! Elfelejted, kivel beszélsz? Elfelejtkezel a mi társadalmi szokásunkról? Vedd tudomásul, hogy szabad vagyok és ilyesmiben senki sem parancsol nekem! Te kértél meg, és méghozzá milyen behízelgő, kellemes hangon! Ezt a hangot szeretném most is hallani, Ahmed!

– Végre is nem kiabáltam.

– No még csak az kellene, hogy kiabálj! Nem kiabáltál, de ehelyett azt mondtad, hogy „akarom”. Nem akarom többé ezt a szót hallani, érted?!

Ahmed a fotelba vágta magát, és a háta úgy meggörbült, mint egy ugrásra készülő nemes vadé. Solange hozzásietett, és békülékeny hangon folytatta:

– Ugyan, ugyan, ne légy már olyan, mint egy szobor. Ez a féltékenységi rohamod igazán felesleges volt, én azonban megbocsátok. De soha többé ne forduljon elő. Nézd csak, Ahmed, ne búslakodj, a boldogság oly törékeny kis madár, ápolni kell, vigyázni kell rá! No, ne légy csacsi!

Férje megragadta kezeit, és arcához szorította:

– Mondd, hogy ne jöjjön ide többé! – kérlelte hízelgő hangon.

– Nem!… Nagyon bosszant, hogy állandóan ezen lovagolsz. Én tudom, hogy mit cselekszem! Oh, lá-lá! Hát mi baja az én csintalan Ahmedkémnek? Sohasem akarok többé ilyen férjet látni! Nos, megígéri, hogy jó lesz?

A férfi hirtelen felállt, és komolyan mondta:

– Ne kérj te engem arra, hogy bármit megígérjek. Majd meggondolom a dolgot

– Ahogy tetszik. Részemről azonban már meggondoltam. – Mélyen a férje szemébe nézett. – Igazán, nem tudom megérteni, mi történt veled ilyen hirtelen! Hiszen akkor is tolongtak körülöttem, imádóim, mikor te kezdtél udvarolni! És akkor egyáltalán nem panaszkodtál emiatt. Honnan ez a nagy harag?

– Nem tudom – felelte Ahmed őszintén.

– Nos, honnan ered?

– Mit tudom én!… Ne beszéljünk róla többé… – szólt alázatosan kezet csókolva feleségének. Solange két keze közé fogta fejét, és csókra nyújtotta száját.

– Rossz fiú!…

De hiába várt a csókra, férje nem mozdult.

– Nem, még nem… Bocsáss meg, drágám… de egészen magamon kívül vagyok. Megyek innen. Ha most, megcsókolnálak, egy lélek nélküli, üres testet szorítanál magadhoz. Várj egy kicsit.

– Ahogy akarod – szólt Solange duzzogva, és hátat fordított férjének, aki gyorsan a zongora mellé ült, és elkezdte játszani a „Habanerá”-t. Kellemes baritonján zümmögte hozzá a refrént.

A maitre d’hotel, udvarias kopogás után, belépett a szobába és vendégeket jelentett:

– Monsieur et Madame de Bilancourt!

– Nagyszerű! – kiáltotta Ahmed megkönnyebbüléssel hangjában. – Vezesse be őket!