I. FEJEZET

Márciusi este volt megint. A párizsi lámpák fénye beszűrődött a kis budoár félig lezárt ablakain. Az utca halk zaja alig hatolt be az ízlésesen berendezett nagy szalonba. A férfi asztala előtt ült,

Solange pedig a díványon heverészett

A telefon éles csengetése riasztotta fel őket álmodozásukból.

– Oh, már megint szól ez a rémes telefon!… – nyújtózkodott Solange. – Igazán titkos számot kellett volna kérnünk a központtól. Majd én felelek, Ahmed!

Lustán kelt fel a díványról, és gyönyörű pongyolájában, kis selyem papucsában a készülékhez tipegett. Éppen olyan volt, mint régen, pedig sok minden történt azóta. Már nem Solange Lalónak szólították, hanem Ahmed hercegnőnek. Két-három hónapja volt az esküvőjük, és határtalan boldogságban teltek napjaik.

– Hagyd, majd válaszolok én! – szólt Ahmed.

– Ugyan, lusták királya! Azt hiszed, nem látom, hogy most is szunyókálsz? Majd én! – Leakasztotta a kagylót – Halló!… Igen, igen… Nem, a méltóságos asszony nincs idehaza. Az úrral együtt elmentek… Igen, a szobalány beszél!… Teára voltak hivatalosak… Igen, majd átadom az üzenetet, ha hazajönnek… A Pré Catalánba?… Nem hinném, hogy el tudnának menni, mert a Madame nem érzi jól magát, az úr pedig kissé lázas… Hogy milyen láz? Valami tropikus váltóláz, fogalmam sincs róla… Igenis, Madame! Au revoir, Madame!

Visszaakasztotta a hallgatót.

– Soigne hercegnő, ez a vén strucc beszélt – mondta unott mosollyal.

– No és megmondtad neki, hogy dugja a fejét a homokba? – nevetett Ahmed. – Nagyszerű volt ez a kis eszmecsere, mondhatom! Hiszen tegnap este együtt látott táncolni bennünket! Jól tudja, hogy nem vagyunk betegek.

– Igaz, mindig figyelt! Sőt még táncra is kért téged!

– Ez a nő – felelte Ahmed bosszúsan – igazán untat már. Nem bírom ki a hozzá hasonló hölgyeket. Azt hiszi, mert miniszterelnök a fia valahol, már velem is szabadon rendelkezhet.

– Mert te nem ellenkeztél! Sőt szívesen táncoltál vele. Nem kellett volna leereszkedni hozzá!

– Nem kellett volna?

– Igen, igen!

– Lehet – felelte álmodozva. – De én olyan vagyok, mint az apám volt, aki ha arab zenét hallott, nem bírt magával, és a cselédséggel együtt is képes volt táncolni hajnalig…

Solange mosolyogva utánozta mozdulatait.

– Ugyan, ugyan! Semmi sincs benned a jó atyádból, szegény fiam! Igazi európai sznob vagy!

A férfi talpra ugrott.

– Most jut eszembe csak, hogy milyen éhes vagyok! – kiáltotta. – Csengesd be azonnal a pincért – Odaült a miniatűr pianínó mellé, és hosszú, arisztokratikus ujjaival különös keleti zenét pityegtetett.

Kopogtak az ajtón, s a maitre d’hotel lépett be.

– Éhes vagyok! – jelentette ki Ahmed kurtán.— Hozzon fel valamit, kérem… Mindegy, akármit… Egyszóval… hm… valami jót.

Amit csak akar. De gyorsan!

A főúr gyorsan távozott.

– De édesem – nevetett Solange –, hiszen öt órakor teáztunk!

– Öt órakor! Öt órakor! Hol van már az az öt óra!

– Ugyan, hiszen nincs is étvágyad! Az imént is így beszéltél, ide figyelj: „Hozzon fel valamit, kérem… mindegy, akármit… szóval… hm… valami jót… amit akar…” Jól utánozlak, mi? Amellett ilyen arisztokratikusan kell tartani a kezed, a fejet egy kissé hátravetve. Csak minél lassúbb és lustább mozdulatokkal, ugye?

– Hát nem tudod, hogy minden gyors és nemes állat lassú mozgású rendesen?

– Igen – nevetett Solange – és ezek a legszebbek is egyúttal!

Férje hirtelen ránézett:

– És mondd csak, a föld melyik teremtménye táncol a legjobban e világon?

Kacagás volt a válasz.

– Mi ketten, drágám! Úgy táncolunk, mintha egyek volnánk! Mi táncolunk a legjobban e világon!

– Jó, ezt már tudjuk. De rajtunk kívül?…

– Igaz, te mondtad valamelyik nap! A kígyó táncol a legszebben. Lassan mozgatja derekát jobbra-balra, fejét magasra tartja, s ahogy egyre jobban elfogja az izgalom, olyan sebesen táncol, hogy egyetlen mozdulatlan vonalnak látszik a teste…

A maitre d’hotel ismét megjelent, kezében kis tálcával.

– Azt kérdezi a szobalány, Madame, hogy elküldjön-e a fodrászért, s hogy ki méltóztatnak-e menni ma este?

– Kimegyünk? – kérdezte Ahmed hanyagul, miközben egymás után tüntette el a szendvicseket.

– Már hogyne mennénk! A Madridba megyünk táncolni, hadd gyönyörködjenek bennünk még egyszer! Ugye, nem is vagyok szerénytelen?

– Nagyszerű eszme! Autón megyünk, és én magam fogom vezetni! Kipróbálom a jó öreg Hispanót, este nyolc tájban pedig…

– Este nyolc tájban pedig – fejezte be Solange –, saját életed kockáztatásával, melletted egy halálsápadt sofőrrel, őrültként száguldozol a Bois de Boulogne Avenue-n, s a rendőrségen végzed! Mondd, atyád is így csinálta?

– Apám még nem is látott autót. Kétórai veszett vágtatás után azonban paripája véres tajtékot hányt…

Remegő orrcimpákkal meredt maga elé, mintha most is büszkén szemlélné atyja lovasbravúrjait.

– És mit tett azután? – érdeklődött Solange.

– Új lovat váltott. – A pincér felé fordulva folytatta: – Mondja meg a sofőrnek, hogy álljon elő a kocsimmal. Ha megérkezik, értesítsenek.

– Igenis, uram.

– Oh, mondja csak, melyik ló nyert a mai futtatáson?

– Ortolán, uram.

– Igazán Ortolán?… No, ez bámulatos! Mindig mondtam, hogy nyerni fog ez a paripa!

Úgy örült kedvenc lova győzelmének, mint egy gyermek.

Mikor a máitre d’hotel eltávozott, Solange Ahmed ölébe ült és megcsókolta arcát.

– Te kisfiú. Te is éppen olyan eleven és izgékony vagy, mint Ortolánod. De mondd csak, hová megyünk nyaralni az idén?

Deauville-be? Dinardba?

– Én sokkal jobb helyet tudok.

– Hohó, tudom már, mit akarsz! Yachtozni a tengeren, ugye?

– Egy gyönyörű kis yachton, mely úgy siklik, mint a madár.

– Rendben van, Madame.

– Vagy talán mégis máshová menjünk? Adj egy kalapot, majd sorsot húzunk belőle… De min gondolkozol?

– Nagyszerű eszmém van!

– Ugyan micsoda?

– Tudok egy festői kis fészket Landes megyében. Néhány órát tartózkodtam még csak benne.

– Autón voltál?

– Nem, a kis Moth egyfedelűmmel. A motor kihagyott, és épp ott szálltam le a mezőre. Van ott egy gyönyörű tó… csodálatos kastéllyal a közepén. Biarritz és Arcachon közt fekszik. Olyan, mint egy nagy, elhagyott várkastély… Megtölthetnénk…

– Mivel töltsem meg, te csacsi?

– Mindennel. Műkincsekkel, szolgákkal.

– Oh… rabszolgákkal! No és aztán?

– Aztán benne laknánk!

– Egyedül?

– No igen… – dörmögte a férfi, megneszelve az ellenvetést –, legalábbis három hónapig.

Solange felkacagott.

– Bolond vagy, mondd? Oh, drága kis férjecském egészen bolond! Hát nem tudod, egyetlenem, hogy a Szerelem magányosságát csak a világváros legvadabb forgatagában, a tömegben, a színházban, a tánctermekben leli meg az ember? Majd meglátod, mi lesz ma este a Madridban! Oh, lá-lá! Micsoda férj! Hallgatagon elvonulni kis feleségével egy elhagyatott középkori várba. Akárcsak a török szultán, mondhatom!

Kinyílt az ajtó, és nagy kaffogással apró kínai pincsik rohantak be egymás hegyén-hátán a szobába. Ahmed örült, hogy felesége figyelme rájuk terelődött. Nem értette tréfáit, szellemeskedéseit. Mért ne tetszene neki az a gondolat, hogy gyönyörűszép várkastélyban lakjanak a tó közepén, csakis egymás szerelmének élve? Ott, ahol magas fenyőerdők terjeszkedtek a virágillatos mezők felé, és a távolból odalátszottak az Atlanti-óceán vékony csíkja és a tengerpart homokbuckái? Miért ne érezné ő jól magát, mért ne feledkeznék meg a világról e vad szépségekben bővelkedő csodálatos tájon?

Nem akart sokat gondolkozni ezen, így hát a pincsi kutyákkal kezdett játszani. Hirtelen megszólalt.

– Mit vegyek fel ma estére? Frakkot vagy zsakettet.

– Zsakettet! Ez sokkal jobban áll neked. Elegánsabbnak és előkelőbbnek látszol benne, mint egy vérbeli herceg! Hová megyünk tehát? Cowes? San Sebastian? Deauville?

– Ahová te akarod, drágám!

– Tehát DeauvilIe-be.

– Talán nem tetszik?

– Ugyan, már hogyne tetszene! – Hozzáhajolt, és pajkosan megcsókolta.

– Oh, milyen forrón tudsz csókolni! Szeretlek! Hallod-e? Én mondom neked!

Kacéran mosolygott rá. párizsi!

– Te párizsi!

– Te arab – vágott vissza a nő ugyanolyan morcosan.

A szobalány lépett be most, és jelentette, hogy a fodrász kint várakozik.

– Csak végezd el a dolgod, kedvesem – szólott Ahmed -, én majd addig lemegyek és átöltözöm.