V. FEJEZET

Ahmed Hispanója egész délután a spanyol-baszk tartomány hajtűkanyarjait mászta. A Kis Pireneusok hágóiról eszeveszett rohanással gördültek le, és mintegy álomban suhantak Loyola, Pamplona, Tolosa, Roncesvalles, meg a többi vadregényes kis hegyi falu mellett.

Ahmed néha-néha megállította az autót, és karját kinyújtva magyarázta egy-egy távoli panoráma szépségét. És Solange úgy érezte e pillanatban, hogy ezt a különös arab férfit házi testőrsége minden egyes tagjánál többre tartja… Kifejezései, meghatározásai szabatosak, találóak és szépek, akár egy költőéi. Solange félig-meddig szenzitív lelkű nő volt, aki az esztétikával szemben igen nagy fogékonysággal rendelkezett. Társasága közül ilyen tekintetben legjobban a kis Pérrinnel értette meg magát.

Ahmed herceg azonban rajta is túltett. Nem, ilyen igazi férfival még sohasem találkozott életében – ezt érezte.

Ami a herceget illeti, az ő számára is élményt jelentett a pillanat, amikor ezt a gyönyörű szőke teremtést megismerte. Milyen más volt, mint marokkói háremhölgyei, akik csak vágyait lesték, és intelligencia tekintetében össze sem mérhette őket vele. Ó, igen, találkozott már sokszor előkelő európai hölgyekkel, akik boldogok voltak, ha foglalkozott velük, és szívesen lettek az övé, de ez – ez egészen más volt! Egyetlen percig nem érzett megszentségtelenítő vágyat vele szemben, sőt, kisujját is alig merte volna megcsókolni. Érezte ebben a pillanatban, hogy ez a lány többet jelent számára a világ összes asszonyainál… érezte, hogy egész életében oldala mellett akarja tudni, és elviselhetetlenné válnának napjai, ha Allah megfosztaná tőle…

Mire felgyúltak a villanylámpák San Sebastianban, már meg is érkeztek a „Maria Cristina”-szálló elé.

Két lakáj nyitotta ki előttük az autó ajtaját, és átvették Solange táskáját is, mikor kiugrott. Az igazgató hajlongva sietett elibük a hallban.

– Hol vacsorázik ma excellenciád és a senora? Este karneváltánc lesz, és nem terítünk az ebédlőben. De talán lakosztályában lesz szíves elfogyasztani excellenciád, mint rendesen?

Ahmed Solange-hoz fordult:

– Megtisztel azzal, hogy velem vacsorázik? Vagy sürgősen vissza akar-e térni Biarritzba?

Solange habozott. Nem volt semmi különösebb dolga Biarritzban, és szívesen itt maradt volna, ha nem tart barátai megszólásától. Tudta, hogy ez esetben mindnyájan ferdén néznének Ahmedre, és még féltékenyebbek, talán még ellenségesebbek is lennének. Nem, ő jó barátságban akart maradni mindenkivel. Őt mindig mindenki szerette!

– Ha megvacsorázunk – folytatta a herceg rendületlenül – úgy gondoltam, lemennénk karneválozni egy kicsit. Hallottam, hogy ön mily nagyszerű táncos. Eljárnánk egy igazi sevillai tangót. Igazán, Solange kisasszony, ez volna életem leghőbb vágya!

A lány lenézett a hallba, ahol már jelmezes alakok tolongtak a nagy bálterem felé, és nagy sürgés-forgás uralkodott. Oh, hogy értett a nyelvén ez az ellenállhatatlan arab vezér! Honnan tudta, hogy ő is imádja a táncot? Olyan tangót mutathatnának a San Sebastian-i közönségnek, hogy szemük-szájuk elállna! Nem tudott ellenállni a vágynak, ezért egész egyszerűen csak ennyit mondott:

– Mért ne maradnék, mikor úgy szeretek táncolni!

Ez a karcsú, arisztokrata arab bizonyára tökéletesen táncol. Nem baj, majd telefonál komornájának, hogy ne várja haza. Fölvette a megtöltött pezsgőspoharat, és előrehajolt az asztalon. Mélyen a szemébe nézett a férfinak, midőn koccintásra emelte poharát, Ahmed megelőzte:

– Új barátságunkra, Solange… Megengedi, ugye, hogy Solange-nak szólítsam?

A „barátság” és a „Solange” szót különös hangsúlyozással ejtette ki, amit a lány azonnal észrevett.

– Ugyan mi jelentősége van a puszta névnek, Monsieur le Prince?

Néhány pohár pezsgő után felálltak, és Ahmed letelefonált az irodába, hogy partnernőjének küldjék föl a legszebb jelmezt. Öt percen belül megjelent a szobalány, karján egy nagy ruhadobozzal.

– Én most elmegyek, mon amie – hajolt meg a herceg. – Nemsokára találkozunk a táncolok közt. A főbejáratnál várom majd.