I. FEJEZET

Biarritzban teljes pompájában tündököl a tavasz. Dél-Franciaország e csodálatos fürdőhelyén mindig lehet elég vendéget találni, az igazi szezon azonban decemberben kezdődik és májusig tart Ez az elegáns és gazdag vendégek évszaka. Májustól októberig a francia kispolgárok lepik el aranyló strandját családjukkal egyetemben. Ilyenkor nagy a forróság, és az előkelő vendégek északra húzódnak. De karácsony és május között igazi paradicsom Biarritz. A Finisterre tengeröbölben meghúzódó kisvárost valahogyan elkerüli a tél. Északnyugat Spanyolországba megjönnek a nagy hidegek. Nantes-tól egész Bretagne-ig fáznak ilyenkor az emberek, de Biarritzban, a baszk tengerpart gyöngyében, ilyenkor is Örök tavasz uralkodik.

Most is virágoztak a rózsafák. A place de la Liberté zsúfolva volt, a kávéházakban alig lehetett helyet kapni. Daudin teraszán egymás hegyén-hátán ültek az emberek, a híres kávéházak előtt pedig a Rolls-Royce-ok, Delage-ok, Hispano-Suizák és Bugattik fényes sora várakozott.

*

Az egyik asztal mellett hatan ültek. Öt férfiból és egy nőből állt ez a különös társaság, mely méltán kelthetett feltűnést a Café Daudinban, ahol a két nem rendszerint egyenlő arányban jelenik meg.

A kis társaság nagyszerű hangulatban volt. E pillanatban egy magas, fekete hajú spanyol vitte a szót, és Buenos Aires-i kalandjairól beszélt. A társaság figyelmét azonban nem nagyon kötötte le, mert mindnyájan a karcsú szőke nőre figyeltek, aki úgy ült ott, mint a királynő udvaroncai között.

Juan Valera harsogó kacagás közepette fejezte be előadását. Mikor pedig a nevetés elhalt, barátja, Maurice Dufour állt fel, és megkopogtatta az asztallapot, hogy szót kérjen.

– Nos, mit csinálunk ma éjszaka, Pérrin? – mutatott egy művészhajú férfira.

– Meghívást hozok Latour tábornokéktól, mi azonban mindnyájan utáljuk az ő társaságukat. Legjobb volna, ha megvacsoráznánk és leautóznánk a határig! Gyönyörű éjszaka lesz, és nem árt egy kis friss levegő a múltkori virrasztások után…

Pérrin bólintott, egy barna hajú fiatal óriás azonban közbeszólt:

– Szó sincs róla, öregem! Egyáltalán nem értem romantikus hajlamodat, Maurice. Menjünk inkább a Palace-ba táncolni, ahol ma este két hawaii táncosnő fog szerepelni. Ma hallottam a bankban, hogy érdemes megnézni őket. Mit szólsz hozzá, Pierre?

Pierre Duchanel, a „szépfiú”, ásított.

– Fogalmam sincs róla, mon vieux. Ami engem illet, táncoltam én eleget ebben a szezonban. Ha az ember két hétig tartózkodott már Biarritzban, kevés ki nem merített szórakozási alkalmat talál. Azt javasolnám, hogy mindenekelőtt kérdezzük meg őfelségét, nincs-e valami terve ma estére?

Felvonta fekete szemöldökeit, és a szőke lányra kacsintott.

Juan Valera is Solange-ra tekintett, és mielőtt az válaszolhatott volna, közbevágott:

– Ha nem csalódom, őfelségének pihenésre van szüksége. Ezért voltam bátor autókirándulást ajánlani. Mindenesetre egész korán visszatérünk, úgyhogy Pérrin és Dufour barátaink még eljutnak a tánclokálba is. Nos, mit szólsz hozzá, Solange?

Solange Lalo feléjük nevetett.

– Épp az a nagyszerű a hozzátok hasonlók társaságában, hogy az embernek nem kell döntenie, mert mindent tálcán hoznak elébe. Én csak egyet nem bírok, az unalmat. Juannak egészen jó eszméje ez az autókirándulás. Azt hiszem, ma gyönyörű esténk lesz.

José Urriburru, az ötödik pajtás negyven év körüli, zömök baszk férfi volt; fekete szemű, medvekarú. Kezei mégis olyan finomak, mint egy asszonyéi. Solange megjegyzésére elmosolyodott, és csendesen felelte:

– Különös társaság vagyunk mi. Ha meggondolja az ember, rá kell jönnünk, hogy semmi hasznos dolgot nem csinálunk. Juan barátunk legalább Buenos Airesben járt és jó üzletet kötött, mi azonban valamennyien egyik napról a másikra élünk, minden határozott cél nélkül. Most is itt ülünk, és fogalmunk sincs róla, mihez kezdjünk. Egyik táncolni akar menni, a másik kirándulni… Nos, én mondok nektek sokkal okosabb dolgot. Menjen ki-ki haza, és ne találkozzunk jó néhány napig. Nem árt egy kis magányosság, legalább mindegyikünk megtalálja önmagát.

– Nagyszerű gondolat! – kiáltotta Solange elragadtatva.

– Nem úgy van Solange! – vélekedtek a többiek. – Nem járja, hogy mindig Urriburru szava a döntő – Mi jobb programot tudunk!

Juan Valera hangja elnyomta a többiekét:

– Urriburrunak igaza van! Nem tudom, vajon az ő programja-e a legjobb, de mindenesetre benne vagyok.

– Igen! – nevetett Solange. – És én is.

Pérrin és Duchanel csalódottan köhécseltek, Dufour azonban megigazította nyakkendőjét, és így szólt:

– Eh bien! Így hát döntött a társaság. Ez esetben én is veletek megyek. De hol és mikor találkozunk legközelebb? Ne légy túl kegyetlen hozzánk, Solange!

– Rendben van! – szólt a lány, amint nevetve felállt. – Csütörtökön, tehát holnapután a Caféban találkozgatunk fél tizenkettőkor. Jó lesz így?

– Très bien! – kiáltozták a többiek megnyugodva és sorban kezet csókolva eltávoztak.

Juannak valahogy sikerült Solange-ot saját versenykocsijába ültetnie, amit a többiek nem is vettek tőle rossz néven, hiszen ő ismerte a lányt legrégebben és ő ismertette meg velük. A társaság többi tagja Dufour nagy Hispanójába szállt, és negyedóra múlva követte őket.