Tizennyolcadik fejezet

Mr. Chit­ter­wick jegy­ze­te­i­be mé­lyedt. Némi szo­ron­gás­sal szó­lalt meg. − Sir Char­les kezd­te. − Üm… Sir Char­les… − nyil­ván­va­ló­an ne­he­zen ta­lált egyet­len pon­tot is, ahol Sir Char­les­nak tel­je­sen iga­za volt, már­pe­dig ő rend­kí­vül jó­szí­vű em­ber. − No igen, per­sze. Sir Char­les mu­ta­tott rá el­ső­nek arra a fon­tos tény­re, hogy ra­dí­ro­zás ta­lál­ha­tó a ha­mi­sít­vá­nyul fel­hasz­nált le­vél­pa­pí­ron. Ez igen-igen nagy se­gít­sé­gem­re volt.

– To­váb­bá iga­za volt ab­ban is, hogy Sir Eus­tace kü­szö­bön­ál­ló vá­lá­sa vol­ta­kép­pen a tra­gé­dia ru­gó­já­nak te­kint­he­tő. Bár saj­nos Mr. Chit­ter­wick szük­sé­ges­nek vél­te hoz­zá­fűz­ni − nem a he­lyes kö­vet­kez­te­té­se­ket von­ta le be­lő­le. Ab­ban azon­ban rá­ér­zett az igaz­ság­ra, hogy egy ilyen fon­dor­la­tos bűn­ügy­ben a tet­tes gon­dos­ko­dik ali­bi­ről, és eb­ben az eset­ben egy ha­mis ali­bin dől el a kér­dés, csak­hogy nem Lady Pen­ne­fat­he­ré volt ha­mis.

– Mrs. Fi­el­der-Flem­ming − foly­tat­ta Mr. Chit­ter­wick − na­gyon he­lye­sen mu­ta­tott rá, hogy ezt a gyil­kos­sá­got csak­is bün­te­tő­jo­gi is­me­re­tek­kel ren­del­ke­ző sze­mély kö­vet­het­te el. Bölcs kö­vet­kez­te­tés volt, és nagy öröm­mel ál­la­pí­tom meg, hogy tel­je­sen be­iga­zo­ló­dott. Még egy fon­tos ér­te­sü­lés­hez jut­ta­tott ben­nün­ket, amely dön­tő kö­rül­mény eb­ben a tra­gé­di­á­ban: ah­hoz, hogy Sir Eus­tace nem volt sze­rel­mes Miss Wild­man­be, csak­is a pén­ze mi­att akart há­zas­sá­got köt­ni vele. Ha nem így lett vol­na − je­gyez­te meg fe­jét csó­vál­va Mr. Chit­ter­wick −, at­tól tar­tok, Miss Wild­man lett vol­na a ha­lá­los ál­do­zat, és nem Mrs. Ben­dix.

– Jó­sá­gos Is­ten − mo­tyog­ta Sir Char­les, és na­gyobb el­is­me­rés el sem kép­zel­he­tő, mint az, hogy meg­jegy­zés nél­kül tu­do­má­sul vet­te ezt a be­je­len­tést.

– Ez meg­erő­sí­ti a dol­got − súg­ta oda Mr. Brad­ley Mrs. Fi­el­der-Flem­ming­nek. − El­ha­gyott sze­re­tő.

Mr. Chit­ter­wick most fe­lé­je for­dult. − Ami ma­gát il­le­ti, Brad­ley, döb­be­ne­tes, mi­lyen kö­zel ju­tott az igaz­ság­hoz. El­ké­pesz­tő! Még az első el­mé­le­té­ben is, amely­ben ön­ma­gát vá­dol­ta, mennyi tel­je­sen helyt­ál­ló kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott! Pél­dá­ul a nit­ro­ben­zol­ra vo­nat­ko­zó fej­te­ge­té­sei, meg az a meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a tet­tes­nek rend­kí­vül ügyes kezű­nek kel­lett len­nie, to­váb­bá ere­de­ti és rend­sze­re­ző el­mé­nek. Sőt ab­ban is, ami ak­kor kis­sé eről­te­tett­nek tűnt szá­mom­ra, hogy a tet­tes köny­ves­pol­cán biz­to­san ta­lál­ha­tó egy pél­dány Tay­lor.

– A ne­gye­dik pont­tól el­te­kint­ve, hogy a tet­tes­nek Ma­son le­vél­pa­pír bir­to­ká­ban kel­lett len­nie, mind a ti­zen­két fel­té­tel tel­je­sen helyt­ál­ló, le­szá­mít­va a ha­to­dik pon­tot, amely nem en­ge­di meg egy ali­bi le­he­tő­sé­gét, to­váb­bá a he­te­dik és nyol­ca­dik pon­to­kat, az Onyx tol­lat meg a Har­fi­eld tin­tát il­le­tő­en. Mr. She­ring­ham he­lye­sen mu­ta­tott rá, hogy a tet­tes volt olyan ra­vasz, hogy a tol­lat más­tól ve­gye köl­csön. És ter­mé­sze­te­sen ugyan­ez tör­tént az író­gép ese­té­ben is.

– Ami pe­dig a má­so­dik el­mé­le­tét il­le­ti… hát! − úgy lát­szott, Mr. Chit­ter­wick nem ta­lál sza­va­kat, hogy kel­lő­kép­pen ki­fe­jez­ze cso­dá­la­tát −, úgy­szól­ván min­den rész­le­té­ben rá­mu­ta­tott az igaz­ság­ra. Ész­re­vet­te, hogy nő a tet­tes, és a bűn­ügy hát­te­ré­ben sér­tett női ér­zé­sek hú­zód­nak meg. Fel­té­te­lez­te a tet­tes bűn­ügyi is­me­re­te­it, és ez­zel mé­lyé­re ha­tolt az ügy­nek.

– Csak­ugyan − je­gyez­te meg Brad­ley han­go­san, tit­kol­va, hogy jól­esik az el­is­me­rés −, va­ló­ban min­dent meg­tet­tem, csak ép­pen a gyil­kos nő­sze­mélyt nem ta­lál­tam meg!

– Hát ez már így van − fe­lel­te rá Mr. Chit­ter­wick, olyas­fé­le­kép­pen, mint­ha a gyil­kos fel­fe­de­zé­se sem­mi­ség vol­na ah­hoz ké­pest, aho­gyan Mr. Brad­ley az ügy mé­lyé­re ha­tolt.

– És ha rá­té­rek Mr. She­ring­ham­re…

– Ké­rem, ne te­gye − kö­nyör­gött Ro­ger. Hagy­jon ki a já­ték­ból.

– De hi­szen az ön ér­ve­lé­se ki­vá­ló volt nyug­tat­ta meg őszin­tén Mr. Chit­ter­wick. Ön tel­je­sen új né­ző­pont­ból vizs­gál­ta az ügyet, tud­ja-e? Ami­kor fel­is­mer­te, hogy nem vé­let­len­ség tör­tént, ha­nem a ki­sze­melt ál­do­za­tot öl­ték meg.

– Leg­alább jó tár­sa­ság­ban té­ved­tem mond­ta Ro­ger, el­is­me­rő pil­lan­tást vet­ve Miss Dam­mers­ra.

– Hi­szen nem is té­ve­dett − he­lyes­bí­tett Mr. Chit­ter­wick.

– Ugyan? − le­pő­dött meg Ro­ger. − Te­hát a me­rény­let Mrs. Ben­dix el­len irá­nyult?

Mr. Chit­ter­wick kis­sé za­var­ba jött. − Hát még nem szól­tam er­ről? Úgy lát­szik, össze­vissza be­szé­lek. Igen, nagy­részt igaz: a me­rény­let Mrs. Ben­dix el­len irá­nyult. A tel­jes igaz­ság azon­ban az, hogy Mrs. Ben­dix és Sir Eus­tace együt­te­sen vol­tak a ki­sze­melt ál­do­za­tok. Ön na­gyon is meg­kö­ze­lí­tet­te az igaz­sá­got, Mr. She­ring­ham, csak ép­pen egy fél­té­keny fér­jet tett a fél­té­keny ri­vá­lis he­lyé­be. Na­gyon kö­zel járt a he­lyes meg­ol­dás­hoz. És ab­ban is iga­za volt, hogy nem a le­vél­pa­pír vé­let­len bir­tok­lá­sa dön­töt­te el a mód­szert, ha­nem elő­ző ese­tek su­gall­ták.

– Na­gyon örü­lök, hogy va­la­mi­ben tel­je­sen iga­zam volt − mo­tyog­ta Ro­ger.

– És Miss Dam­mers − ha­jolt meg ud­va­ri­a­san Mr. Chit­ter­wick − so­kat se­gí­tett, iga­zán so­kat!

– Noha nem győz­tem meg − je­gyez­te meg csí­pő­sen a hölgy.

– Saj­nos, nem ta­lál­tam tel­je­sen meg­győ­ző­nek − je­gyez­te meg bo­csá­nat­ké­rő­en Mr. Chit­ter­wick. − De az ön el­mé­le­te ve­ze­tett rá az igaz­ság­ra. Mert ön mu­ta­tott rá az ügy má­sik vo­nat­ko­zá­sá­ra, hmmm, nos, Mrs. Ben­dix és Sir Eus­tace vi­szo­nyá­ra. Már­pe­dig va­ló­ban ez − je­gyez­te meg Mr. Chit­ter­wick, és is­mét ud­va­ri­a­san meg­ha­jolt a hölgy felé − a rej­tély meg­ol­dá­sá­nak nyit­ja.

– El­kép­zel­ni sem tud­nám anél­kül − fe­lel­te Miss Dam­mers. − Ám még most is fenn­tar­tom, hogy he­lyes kö­vet­kez­te­té­se­ket von­tam le be­lő­le.

– De ta­lán meg­en­ge­dik, hogy én is elő­ter­jesszem a ma­ga­mé­it? − kér­dez­te el­bi­zony­ta­la­nod­va, sőt za­var­ban Mr. Chit­ter­wick.

Miss Dam­mers fa­gyo­san adta meg az en­ge­délyt.

Mr. Chit­ter­wick össze­szed­te ma­gát. − Hát igen, úgy kel­lett vol­na mon­da­nom, hogy Miss Dam­mers­nak tö­ké­le­te­sen iga­za volt egy fon­tos té­nye­zőt il­le­tő­en, még­pe­dig azt, hogy nem annyi­ra Mrs. Ben­dix és Sir Eus­tace vi­szo­nya rej­lik a bűn­tett hát­te­ré­ben, ha­nem in­kább Mrs. Ben­dix jel­le­me. Mert az volt ha­lá­lá­nak elő­idé­ző­je. Ügy vé­lem, Miss Dam­mers el­kép­ze­lé­se tel­je­sen pon­tos volt, ahogy ezt a vi­szonyt és Mrs. Ben­dix­nek a re­ak­ci­ó­it ecse­tel­te… azt hi­szem, így kell ki­fe­jez­ni? − kér­dez­te Mr. Chit­ter­wick, nem tart­ván ma­gát il­le­té­kes­nek e té­ren. − A hölgy ma­ga­tar­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó kö­vet­kez­te­té­se­it el­fo­ga­dom, de ami Sir Eus­tace nö­vek­vő ide­ges­sé­gét il­le­ti, azt nem, sem pe­dig azt, hogy egy­re job­ban unta vol­na ezt a kap­cso­la­tot.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint Sir Eus­tace nem az ügyet unta, csak a hölgy ag­go­dal­ma­it és lel­ki­fur­da­lá­sa­it nem osz­tot­ta. Miss Dam­mers fi­gyel­mét nyil­ván el­ke­rül­te, hogy Sir Eus­tace-t va­ló­ság­gal meg­ba­bo­náz­ta Mrs. Ben­dix, sok­kal in­kább, mint meg­for­dít­va.

– És ez − je­len­tet­te ki Mr. Chit­ter­wick lett egyik dön­tő té­nye­ző­je en­nek a tra­gé­di­á­nak.

Min­den­ki le­szö­gez­te ma­gá­ban ezt a tényt.

A tag­ság ma­ga­tar­tá­sa Mr. Chit­ter­wick irá­nyá­ban most már leg­in­kább a meg­fon­tolt vá­ra­ko­zás ál­la­po­tá­val vol­na jel­le­mez­he­tő. Va­ló­szí­nű­leg egyi­kük sem hit­te, hogy va­ló­ban rá­ta­lált a he­lyes meg­ol­dás­ra, és Miss Dam­mers di­cső­sé­ge nem csor­bul lé­nye­ge­sen. Annyi azon­ban bi­zo­nyos­nak lát­szott, hogy en­nek az em­ber­nek van mon­da­ni­va­ló­ja.

– Miss Dam­mers − foly­tat­ta az elő­adó, ál­ta­lá­nos fi­gye­lem kö­ze­pet­te − még egy lé­nye­ges kér­dés­ben he­lye­sen ítélt, még­pe­dig ab­ban, hogy a gyil­kos­ság mód­ját az a könyv su­gall­ta, ame­lyet mint a mér­ge­zé­si ese­tek­kel fog­lal­ko­zó mű­vet em­lí­tett, és amely­nek az ő tu­laj­do­nát ké­pe­ző pél­dá­nya (mint em­lí­tet­te) je­len­leg Sir Eus­tace la­ká­sán ta­lál­ha­tó… és tet­te hoz­zá meg­döb­ben­ve Mr. Chit­ter­wick maga. a gyil­kos nő tet­te arra a hely­re.

– Miss Dam­mers még egy fon­tos tény­re rá­mu­ta­tott. Arra, hogy az­nap dél­előtt Mr. Ben­di­xet oda­csa­lo­gat­ták (va­ló­ban − tet­te hoz­zá Mr. Chit­ter­wick −, nem ta­lá­lok más ki­fe­je­zést erre) a Szi­vár­vány Klub­ba. Csak­hogy nem Mrs. Ben­dix hív­ta fel te­le­fo­non az elő­ző dél­után. Nem is azért ment oda, hogy át­ve­gye a cso­ko­lá­dét Sir Eus­tace-tól. Ar­ról a tény­ről pe­dig, hogy el­ma­radt a meg­be­szélt ebéd, a gyil­kos nem szer­zett tu­do­mást. Mr. Ben­dix­nek azért kel­lett ott len­nie, hogy szem­ta­nú­ja le­gyen, ami­kor Sir Eus­tace át­ve­szi a cso­ma­got. Sem­mi egyé­bért.

– Ter­mé­sze­te­sen szán­dé­ko­san. Még­pe­dig azért, hogy Mr. Ben­dix agyá­ban annyi­ra össze­kap­cso­lód­jék az a cso­ko­lá­dé Sir Eus­tace sze­mé­lyé­vel, hogy ha bár­mi­kor gya­nú­ba ke­ve­red­ne va­la­ki eb­ben az ügy­ben, Mr. Ben­dix min­den­kép­pen Sir Eus­tace-ra gya­na­kod­jék. Mert előbb-utóbb meg kel­lett tud­nia fe­le­sé­ge kap­cso­la­tát Sir Eus­tace-szal, amint bi­zal­mas ér­te­sü­lé­sem sze­rint tud­ta is, és mély­sé­ges meg­ren­dü­lést oko­zott neki.

– Ezért hát az el­gyö­tört áb­rá­za­ta − szólt köz­be Ro­ger.

– Bi­zo­nyá­ra − hagy­ta rá ko­mo­lyan Mr. Chit­ter­wick. − Gaz csel­szö­vés­sel ál­lunk itt szem­ben. A tet­tes arra szá­mí­tott, hogy Sir Eus­tace is be­le­hal a do­log­ba, en­nél­fog­va nem áll majd mód­já­ban bű­nös­sé­gét ta­gad­ni, és igen gon­do­san el­ren­dez­te a bi­zo­nyí­té­ko­kat arra vo­nat­ko­zó­an, hogy a báró gyil­kos­sá­got, utá­na pe­dig ön­gyil­kos­sá­got ké­szí­tett elő. Hogy a rend­őr­ség nem fog­ta gya­nú­ba (il­le­tő­leg tu­do­má­sunk sze­rint nem), egy­sze­rű­en csak arra vall, hogy a nyo­mo­zás nem min­den eset­ben olyan irá­nyú, ahogy a tet­tes ki­szá­mít­ja. Pe­dig eb­ben az eset­ben − je­gyez­te meg szi­go­rú­an Mr. Chit­ter­wick − a tet­tes na­gyon is fon­dor­la­tos volt.

– Ha csak eb­ből a bo­nyo­lult ok­ból akar­ta biz­to­sí­ta­ni Mr. Ben­dix je­len­lé­tét a Szi­vár­vány Klub­ban − szólt köz­be némi gú­nyos él­lel Miss Dam­mers −, ak­kor túl­lőtt a cé­lon a fon­dor­la­tos­sá­gá­val. − Nyil­ván­va­ló volt, hogy Miss Dam­mers nem csu­pán pszi­cho­ló­gi­ai meg­fon­to­lá­sok­ból nem haj­lan­dó el­fo­gad­ni Mr. Chit­ter­wick gon­do­lat­me­ne­tét.

– Pe­dig így tör­tént − he­lye­selt sze­lí­den Mr. Chit­ter­wick. − Na, és ha már a cso­ko­lá­dé té­má­já­nál tar­tunk, meg sze­ret­ném je­gyez­ni, nem egy­sze­rű­en azért cí­mez­ték a cso­ma­got Sir Eus­tace-nak a klub­já­ba, hogy Mr. Ben­dix szem­ta­nú­ja le­hes­sen, ami­kor át­ve­szi, ha­nem azért is, hogy fel­tét­le­nül ma­gá­val vi­gye, ami­kor el­megy arra a meg­be­szélt löncs­re. A gyil­kos nő nyil­ván is­mer­te a szo­ká­sa­it, és szin­te biz­tos­ra ve­het­te, hogy a báró egye­ne­sen a klub­ból megy el az ebéd­re, mert a dél­előtt­jét ott töl­ti. Ak­kor pe­dig igen va­ló­szí­nű, hogy ma­gá­val vi­szi azt a do­boz cso­ko­lá­dét, Mrs. Ben­dix ked­venc édes­sé­gét.

– Úgy vé­lem, ezt bíz­vást fel­fog­hat­juk pél­da­ként arra, hogy a bű­nö­ző rend­sze­rint meg­fe­led­ke­zik egy dön­tő kö­rül­mény­ről, amely nyom­ra is ve­zet­het. Ez eset­ben a tet­tes nem is gon­dolt arra, hogy a meg­be­szélt löncs el­ma­rad. A hölgy egyéb­ként igen zse­ni­á­lis bű­nö­ző − je­gyez­te meg Mr. Chit­ter­wick el­is­me­rés­sel −, ám még ilyen­nel is elő­for­dul, hogy hi­bát kö­vet el.

– Node Mr. Chit­ter­wick, ki volt az? − kér­dez­te szel­le­me­sen Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

Mr. Chit­ter­wick ta­gad­ha­tat­la­nul go­nosz mo­sollyal vá­la­szolt. − Va­la­mennyi előt­tem szó­ló a kel­lő pil­la­nat­ra tar­to­gat­ta a gya­nú­sí­tott meg­ne­ve­zé­sét. En­ged­jék meg ne­kem, hogy ma­gam is él­jek ez­zel a fo­gás­sal.

– Nos, azt hi­szem, ed­dig már va­la­mennyi két­sé­ges pon­tot tisz­táz­tam. Ma­son le­vél­pa­pírt azért mel­lé­kel­tek, mert el­dön­tött do­log volt, hogy cso­ko­lá­dé lesz a mé­reg hor­do­zó­ja, és a Ma­son cso­ko­lá­dé­gyár az egyet­len, mely Webs­te­rék­nél szer­zi be a le­vél­pa­pír­ját. Ez tör­té­ne­te­sen ki­tű­nő­en egy­be­vá­gott Sír Eus­tace szo­ká­sá­val, ugyan­is min­dig Ma­son-féle cso­ko­lá­dét vett a… hmmm… sze­re­tő­i­nek.

Mrs. Fi­el­der-Flem­ming ér­tet­le­nül te­kin­tett rá. − Mert Ma­son volt az egyet­len cég, amely Webs­ter­nél szer­zi be a le­vél­pa­pír­ját? Saj­nos, én ezt nem ér­tem.

– Tu­dom, hogy az egé­szet rosszul adom elő − só­haj­tott fel el­ke­se­re­det­ten Mr. Chit­ter­wick, be­lát­va, hogy ku­szán fo­gal­maz. − Olyan cé­get kel­lett vá­lasz­ta­ni, mely sze­re­pel Webs­te­rék min­ta­köny­vé­ben, mi­vel Sir Eus­tace is min­dig ott ren­de­li a le­vél­pa­pír­ját. Nem­ré­gi­ben járt is ott, és könnyen rá le­het ken­ni, hogy el­csen­te a le­vél­pa­pírt a min­ta­könyv­ből. Pon­to­san úgy, aho­gyan Miss Dam­mers is tet­te.

Ro­ger füttyen­tett. − Most már ér­tem. Azt akar­ja ez­zel mon­da­ni, hogy va­la­mennyi­en a ko­csit fog­tuk a ló elé a le­vél­pa­pír kér­dé­sé­ben?

– Saj­nos, ez a hely­zet − fe­lel­te ko­mo­lyan men­te­ge­tőz­ve Mr. Chit­ter­wick. − Iga­zán őszin­tén saj­ná­lom.

A köz­vé­le­mény alig ész­re­ve­he­tő­en kez­dett Mr. Chit­ter­wick mel­lé sze­gőd­ni. Eny­hén szól­va, már épp­olyan meg­győ­ző lett, mint előt­te Miss Dam­mers, még­hoz­zá a bo­nyo­lult pszi­cho­ló­gi­ai Re­konst­ru­á­lá­sok és az „ér­té­kek”-re való uta­lá­sok nél­kül. Csu­pán Miss Dam­mers tar­tott ki két­ke­dő ma­ga­tar­tá­sá­nál. Ám tőle nem is vár­hat­tak egye­bet.

– Hmmm… − ve­tet­te köz­be szkep­ti­ku­san Miss Dam­mers.

– És az in­dí­ték­kal hogy ál­lunk, Mr. Chit­ter­wick? − kér­dez­te ün­ne­pé­lye­sen rá­bó­lint­va Sir Char­les. − Fél­té­keny­ség, mint mond­ta? De ezt még nem tisz­táz­ta kel­lő­képp, ugye­bár?

– No per­sze − vá­la­szolt Mr. Chit­ter­wick, és erő­sen el­pi­rult. − Jaj ne­kem, hi­szen azt hit­tem, ezt már a kez­det kez­de­tén meg­vi­lá­gí­tot­tam. Saj­nos, rosszul csi­ná­lom a dol­got. Nem, azt hi­szem, több­ről volt szó, mint fél­té­keny­ség­ről. Bosszú. Il­let­ve, ami Sir Eus­tace sze­mé­lyét il­le­ti, bosszú, Mrs. Ben­dix ese­té­ben pe­dig fél­té­keny­ség. Fel­fo­gá­som sze­rint az il­le­tő hölgy − foly­tat­ta Mr. Chit­ter­wick a leg­na­gyobb za­var­ral küsz­köd­ve −, nos, most már ké­nyes ta­laj­ra lép­tem, de eb­ből is ki kell lá­bal­nom. Nos… az il­le­tő hölgy si­ke­re­sen tit­kol­ta ba­rá­tai előtt, hogy be­le­sze­re­tett Sir Eus­tace-ba, és a… a… a… igen, a ked­ve­se lett mond­ta ki ne­ki­bá­to­rod­va Mr. Chit­ter­wick. − De ez már ré­gen tör­tént.

– Sir Eus­tace vi­szo­noz­ta a sze­rel­met, bár nem mon­dott le a más nők­kel való szó­ra­ko­zás­ról. És úgy lát­szik, meg is egyez­tek ab­ban, hogy ez meg­en­ged­he­tő, ha nem ko­moly kap­cso­lat­ról van szó. A hölgy, meg kell mon­da­nom, igen mo­dern fel­fo­gá­sú és nagy­vo­na­lú. Azt hi­szem, ab­ban is meg­egyez­tek, hogy Sir Eus­tace meg­nő­sül, amint si­ke­rül el­vál­nia a fe­le­sé­gé­től (aki­nek er­ről a kap­cso­lat­ról sej­tel­me sem volt). De mire idá­ig fej­lőd­tek az ese­mé­nyek, Sir Eus­tace-nak ko­moly pénz­ügyi ne­héz­sé­gei tá­mad­tak, és abba a hely­zet­be ke­rült, hogy pén­zért há­za­sod­jék.

– A höl­gyet ter­mé­sze­te­sen bán­tot­ta ez a for­du­lat, de tisz­tá­ban volt az­zal, hogy Sir Eus­tace-t csöp­pet sem ér­dek­li… il­let­ve egy­ál­ta­lán nem sze­rel­mes… hát igen, Miss Wild­man­be, és csak a szük­ség kény­sze­rí­ti erre a lé­pés­re, be­le­tö­rő­dött te­hát a do­log­ba itt Mr. Chit­ter­wick szük­sé­ges­nek vél­te hoz­zá­fűz­ni −, mel­lé­kes kö­rül­mény­nek tar­tot­ta. Fel sem me­rült ben­ne a két­ség, hogy ket­te­jük kap­cso­la­ta fenn­ma­rad, Sir Eus­tace sze­rel­me nem fog meg­ren­dül­ni irán­ta, és neki ez volt a lé­nyeg.

– Csak­hogy elő­re nem lá­tott ese­mény jött köz­be. Sir Eus­tace nem­csak ki­áb­rán­dult be­lő­le, ha­nem vi­tat­ha­tat­la­nul be­le­bo­lon­dult Mrs. Ben­dix­be, és azt is el­ér­te, hogy az asszony a sze­re­tő­je lett. Ez egé­szen új for­du­lat volt, aköz­ben tör­tént, hogy a báró Miss Wild­man­nek ud­va­rolt. És vé­le­mé­nyem sze­rint Miss Dam­mers tel­je­sen hű ké­pet fes­tett ne­künk Mrs. Ben­dix­ről, ha Sir Eus­tace-ról nem is.

– Nos, most már tisz­tán lát­hat­juk a hely­ze­tet, már ami azt a má­sik höl­gyet il­le­ti. Sir Eus­tace vá­lá­sát ha­ma­ro­san ki­mond­ják, és a je­len­ték­te­len Miss Wild­man­nel kö­ten­dő há­zas­ság le­ke­rült a na­pi­rend­ről. Ám a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­tól gyöt­rő­dő Mrs. Ben­dix el akart vál­ni fér­jé­től, hogy iga­zi sze­rel­mé­hez men­jen fe­le­sé­gül, és anya­gi­ak te­kin­te­té­ben ez még elő­nyö­sebb­nek lát­szott, mint ha Miss Wild­mant ve­szi el Sir Eus­tace. Ez a fej­le­mény te­hát im­már el­ke­rül­he­tet­len­nek tet­szett. Nem kí­vá­nok el­csé­pelt idé­ze­tek­hez fo­lya­mod­ni, de annyit azért meg­jegy­zek, hogy az ör­dög nem al­szik, mert sem­mi sem fűt annyi­ra, mint…

– És Mr. Chit­ter­wick, ezt is tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni? − kér­dez­te Miss Dam­mers, bosszan­kod­va a köz­hely mi­att.

Mr. Chit­ter­wick kis­sé meg­ri­adt. − Hát… azt hi­szem − fe­lel­te kis­sé bi­zony­ta­la­nul.

– Eb­ben ké­tel­ke­dem − je­gyez­te meg ri­de­gen Miss Dam­mers.

Miss Dam­mers két­ke­dő te­kin­te­té­nek ha­tá­sa alatt Mr. Chit­ter­wick kis­sé kény­sze­re­det­ten foly­tat­ta:

– Nos, Sir Eus­tace, aki­vel meg­le­he­tő­sen ne­héz volt az utób­bi idő­ben fenn­tar­ta­ni a kap­cso­la­tot… − Mr. Chit­ter­wick itt meg­bor­zon­gott, mint­ha ezt a kap­cso­la­tát nem tar­ta­ná ki­fe­je­zet­ten esz­mé­nyi­nek. − Nos, né­hány ér­te­sü­lés­re hi­vat­ko­zom, amely Sir Eus­ta­ce­tól szár­ma­zik ugyan, de tud­tán kí­vül adta… Ma vele ebé­del­tem, és olyan ügye­sen, amennyi­re csak ki­telt tő­lem, igye­kez­tem ki­szed­ni be­lő­le egyet-mást, mi­után vég­re ki­ala­kí­tot­tam vé­le­mé­nye­met a gyil­kos sze­mé­lyét il­le­tő­en, és ő tel­je­sen ön­tu­dat­la­nul el­ej­tett né­hány je­len­ték­te­len­nek lát­szó meg­jegy­zést, ame­lyek…

– Ezt két­lem − je­gyez­te meg fa­gyo­san Miss, Dam­mers.

Mr. Chit­ter­wick ta­nács­ta­lan­nak lát­szott.

Ro­ger se­gít­sé­gé­re si­e­tett. − A bi­zo­nyí­té­kok fel­so­ra­koz­ta­tá­sát és az ese­mé­nyek re­konst­ru­á­lá­sát il­le­tő­en is na­gyon lo­gi­kus­nak és el­kép­zel­he­tő­nek tű­nik, amit elő­adott, Mr. Chit­ter­wick. Ott tar­tot­tunk, hogy el­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szott a há­zas­ság Sir Eus­tace és Mrs. Ben­dix kö­zött.

– Nos, igen − fe­lelt Mr. Chit­ter­wick, há­lás pil­lan­tást vet­ve meg­men­tő­jé­re. − Az il­le­tő hölgy ek­kor ju­tott a ször­nyű el­ha­tá­ro­zás­ra, és min­dent el­ter­ve­zett. Na­gyon böl­csen, amint már ki­fej­tet­tem. Az, hogy rég­től fog­va be­já­ra­tos volt Sir Eus­tace la­ká­sá­ra, le­he­tő­vé tet­te, hogy meg­ír­ja azt a le­ve­let a báró író­gé­pén olyan­kor, ami­kor biz­to­san tud­ta, hogy nincs ott­hon. Ki­tű­nő­en tud em­be­re­ket utá­noz­ni, könnyen hív­hat­ta hát fel te­le­fo­non Mr. Ben­di­xet, s úgy tett, mint­ha Miss De­lor­me be­szél­ne, fel­vé­ve el­kép­ze­lé­se sze­rin­ti hang­hor­do­zá­sát.

– Mond­ja csak, Mr. Chit­ter­wick, is­me­ri va­la­ki kö­zü­lünk az il­le­tő höl­gyet? − kér­dez­te vá­rat­la­nul Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

Mr. Chit­ter­wick min­den ed­di­gi­nél na­gyobb za­var­ba jött.

– H át… hát… − fe­lelt bi­zony­ta­la­nul igen. Ne fe­led­jék el, ő volt az, aki Miss Dam­mers köny­ve­it be­csem­pész­te Sir Eus­tace la­ká­sá­ra.

– Ezek sze­rint a jö­vő­ben óva­to­sab­ban kell meg­vá­lo­gat­nom a ba­rát­nő­i­met − je­gyez­te meg gú­nyo­san Miss Dam­mers.

– Sir Eus­tace el­ha­gyott sze­re­tő­jé­ről van szó? − tű­nő­dött ma­gá­ban Ro­ger, fel­so­rol­va a te­kin­té­lyes hosszú­sá­gú lis­tán sze­rep­lő ne­ve­ket.

– Igen − hagy­ta hely­ben Mr. Chit­ter­wick.

– De ez sen­ki­nek sem ju­tott eszé­be. Azaz… ó, de ne­héz dol­gom van. − Mr. Chit­ter­wick a zseb­ken­dő­jé­vel tö­röl­get­te ve­rej­té­ke­ző hom­lo­kát, és ke­ser­ves kép­pel né­zett maga elé.

– És si­ke­rült neki ed­dig el­tit­kol­nia? − un­szol­ta vá­lasz­ra Ro­ger.

– Ó… igen. Si­ke­rült el­tit­kol­nia a dol­gok va­ló­sá­gos ál­lá­sát ket­te­jük kö­zött. Na­gyon ügye­sen. Azt hi­szem, sen­ki sem gya­ní­tot­ta a va­ló­sá­got.

– Úgy tet­tek, mint­ha nem is is­mer­nék egy­mást? − fir­tat­ta Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. Nem mu­tat­koz­tak együtt soha?

– Va­la­mi­kor igen − fe­lelt Mr. Chit­ter­wick, és két­ség­be­es­ve te­kin­tett vé­gig az ar­co­kon.

– Sőt igen gyak­ran. De az­tán ta­lán he­lye­sebb­nek vél­ték úgy ten­ni, mint­ha össze­vesz­tek vol­na… At­tól fog­va csak ti­tok­ban ta­lál­koz­tak.

– Nem ér­ke­zett még el az ide­je, hogy a hölgy ne­vét is kö­zöl­je ve­lünk, Mr. Chit­ter­wick? − har­sog­ta szi­go­rú­an Sir Char­les.

Mr. Chit­ter­wick el­gyö­tör­ten áll­ta a kér­dé­sek zá­po­rát.

– Kü­lö­nös do­log ez, tud­ják, hogy a gyil­ko­sok ál­ta­lá­ban so­sem ma­rad­nak nyug­ton. Ugye, ez már így van? − foly­tat­ta szin­te zi­hál­va. − Igen. gyak­ran meg­tör­té­nik. Bi­zo­nyá­ra én ma­gam sem jöt­tem vol­na rá az igaz­ság­ra, ha a gyil­kos be­le­nyug­szik a dol­gok ál­lá­sá­ba, amint ő maga oly ki­tű­nő­en el­ter­vez­te. Ám ő igye­ke­zett más nya­ká­ba varr­ni a gyil­kos­sá­got… És ami­lyen zse­ni­á­li­san bo­nyo­lí­tot­ta az ese­mé­nye­ket, ezen felül kel­lett vol­na emel­ked­nie. A terv per­sze fél­re­si­ke­rült. He­lye­seb­ben csak fé­lig érte el a cél­ját. Mi­ért nem érte be ennyi­vel, mi­ért nem tu­dott be­le­nyu­god­ni a rész­le­ges ku­darc­ba? Meg­kí­sér­tet­te a gond­vi­se­lést. Eb­ből csak baj szár­maz­hat… ez el­ke­rül­he­tet­len…

Mr. Chit­ter­wick most már iszo­nyú za­var­ban volt. Ide­ge­sen ma­ta­tott a jegy­ze­te­i­ben, iz­gett-moz­gott a szé­kén. Va­ló­ság­gal es­dek­lő pil­lan­tá­so­kat ve­tett a hall­ga­tó­i­ra. De sen­ki sem ér­tet­te, mi­ért es­de­kel.

– Jaj, sze­gény fe­jem − só­haj­tott fel Mr. Chit­ter­wick, mint aki nem bír­ja to­vább. Na­gyon ne­héz hely­zet­ben va­gyok. Előbb ta­lán tisz­tá­zok még egy ho­má­lyos kér­dést. Az ali­bi­ről van szó.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint az ali­bit utó­lag te­rem­tet­ték meg sze­ren­csés vé­let­len foly­tán. A Sout­hamp­ton Street épp­olyan kö­zel van a Ce­cil­hez, mint a Sa­voy­hoz, igaz? Vé­let­le­nül tu­do­má­som van róla, hogy az il­le­tő hölgy­nek van egy ba­rát­nő­je, egy­ál­ta­lán nem szok­vá­nyos ter­mé­szet. Örö­kö­sen fel­fe­de­ző uta­kat tesz, még­pe­dig min­dig egye­dül. Egy-két nap­nál so­sem tölt több időt egy­foly­tá­ban Lon­don­ban, és azt hi­szem, az a faj­ta, aki soha nem vesz új­sá­got a ke­zé­be. Ha vé­let­le­nül még­is, ak­kor sem jut­na eszé­be arra a bi­zo­nyos sze­mély­re gya­na­kod­ni, kü­lö­nö­sen nem, mi­vel ba­rát­nő­je az il­le­tő.

– Ezt köz­vet­le­nül a bűn­tény előtt tud­tam meg. A hölgy, aki­nek Jane Har­ding a neve, két éj­sza­kát töl­tött a Sa­voy­ban, és az­nap dél­előtt, ami­kor a cso­ko­lá­dét kéz­be­sí­tet­ték, el­uta­zott Af­ri­ká­ba. On­nan to­vább foly­tat­ja út­ját Dél-Ame­ri­ká­ba. Fo­gal­mam sincs róla, hogy pil­la­nat­nyi­lag hol tar­tóz­ko­dik. De me­rem ál­lí­ta­ni, más­nak sem. Pá­rizs­ból egy­he­ti ott-tar­tóz­ko­dás után ér­ke­zett Lon­don­ba.

– A tet­tes­nek tu­do­má­sa volt a hölgy kö­zel­gő lon­do­ni lá­to­ga­tá­sá­ról, így hát si­et­ve Pá­rizs­ba uta­zott. (Saj­nos − men­te­ge­tő­zött Mr. Chit­ter­wick −, eb­ben sok a fel­te­vés.) Mi sem egy­sze­rűbb, mint meg­kér­ni a ba­rát­nő­jét, hogy adja fel a cso­ma­got Lon­don­ban, mi­vel olyan kö­rül­mé­nyes az ilyes­mi Pá­rizs­ban, és így egy­sze­rű­en azt is biz­to­sí­tot­ta, hogy az­nap kéz­be­sít­sék, ami­kor­ra ki volt tűz­ve az a bi­zo­nyos ebéd Mrs. Ben­dix­szel. Mond­hat­ta, hogy szü­le­tés­na­pi aján­dék­ról van szó, vagy ha­son­ló ki­fo­gást, ami­ért pon­to­san az­nap kell pos­tá­ra adni. − Mr. Chit­ter­wick újra a hom­lo­kát tö­röl­get­te, és két­ség­be­es­ve te­kin­tett Ro­ger­re.

Az meg ér­tet­le­nül vissza rá.

– Jaj ne­kem − mo­tyog­ta szó­ra­ko­zot­tan Mr. Chit­ter­wick −, na­gyon ne­héz hely­zet­ben va­gyok… Nos, be­érem az­zal, hogy…

Ali­cia Dam­mers most fel­állt, és rá­érő­sen szed­te össze a hol­mi­ját. − Saj­nos − mond­ta −, men­nem kell. Meg­be­szélt ta­lál­ko­zóm van. El­né­zést ké­rek, el­nök úr.

– Ké­rem, ter­mé­sze­te­sen − fe­lelt meg­le­pőd­ve Ro­ger.

Miss Dam­mers vissza­for­dult az aj­tó­ból. Na­gyon saj­ná­lom, Mr. Chit­ter­wick, hogy nem hall­gat­ha­tom vé­gig az ér­ve­lé­sét. De, amint már mon­dot­tam, na­gyon két­lem, hogy si­ke­rül­ni fog be­bi­zo­nyí­ta­nia a vád­ját.

Ez­zel tá­vo­zott.

– Tel­je­sen iga­za van − sut­tog­ta Mr. Chit­ter­wick, és kővé me­red­ve bá­mult utá­na. Biz­to­san nem fog si­ke­rül­ni. De a leg­cse­ké­lyebb két­ség sem fér­het hoz­zá. Saj­nos, sem­mi két­ség.

Ál­ta­lá­nos el­ké­pe­dés kö­vet­ke­zet.

– Csak nem azt akar­ja…? − csi­cse­reg­te Mrs. Fi­el­der-Flem­ming, fur­csán el­vál­to­zott han­gon.

Mr. Brad­ley tért ma­gá­hoz el­ső­nek. − Ezek sze­rint még­is volt köz­tünk tény­le­ges, prak­ti­zá­ló bűn­ügyi szak­em­ber − mond­ta olyan hang­lej­tés­sel, amely­nek sem­mi köze sincs Ox­ford­hoz. − Ez az­tán ér­de­kes.

Nyo­masz­tó csönd te­le­pe­dett a klub­ra.

– És ezek után − szó­lalt meg az el­nök té­to­ván − mi az ör­dö­göt te­he­tünk?

Sen­ki­től sem ka­pott ta­ná­csot.