Tizenhatodik fejezet

– Az első perc­től fog­va, ami­óta ez­zel az üggyel fog­lal­kozunk − foly­tat­ta Miss Dam­mers szo­kott ren­dü­let­len­sé­gé­vel −, az volt a vé­le­mé­nyem, hogy min­den­nél dön­tőbb bűn­jel az, ame­lyet a tet­tes maga után ha­gyott. Olyas­mi, ami­ről sej­tel­me sem le­he­tett: a jel­le­mé­re vo­nat­ko­zó fél­re­is­mer­he­tet­len jel­leg­ze­tes­sé­ge. A té­nye­ket úgy ve­szem, amint van­nak, és nem fo­lya­mo­dom olya­nok­hoz, mint ame­lye­ket Mr. She­ring­ham fel­ho­zott té­te­lé­nek iga­zo­lá­sá­ra a gyil­kos ki­vá­ló eszes­sé­gét il­le­tő­en… − most ki­hí­vó pil­lan­tást ve­tett Ro­ger­re.

– Hát em­lí­tet­tem én olyan té­nye­ket, ame­lye­ket nem tud­tam iga­zol­ni? − tet­te fel a kér­dést Ro­ger a te­kin­tet kény­sze­rí­tő ha­tá­sa alatt.

– De még mennyi­re. Fel­té­te­lez­te pél­dá­ul, hogy az író­gép, ame­lyen a le­ve­let ír­ták, je­len­leg va­la­hol a Tem­ze fe­ne­kén ta­lál­ha­tó. Tény, hogy nincs ott, és ez is az én ér­tel­me­zé­se­met iga­zol­ja. Csu­pán a meg­ál­la­pí­tott té­nye­ket ala­pul véve, min­den ne­héz­ség nél­kül meg­al­kot­hat­tam a gyil­kos ké­pét el­mé­le­ti­leg, amint már önök előtt is vá­zol­tam. Ám ügyel­tem arra, hogy ne olyas­va­la­kit ke­res­sek, aki ha­son­lít a meg­for­mált kép­hez, hogy az­tán vá­dat emel­jek el­le­ne. Egy­sze­rű­en meg­tar­tot­tam a ké­pet lel­kem­be zár­va − hogy ez­zel a ki­fe­je­zés­sel él­jek −, míg össze­ha­son­lít­ha­tom az­zal a sze­méllyel, aki­re a gya­nú irá­nyul.

– Most te­hát, mi­után tisz­táz­tam, mi­ért ér­ke­zett Ben­dix olyan szo­kat­lan idő­pont­ban a klub­ba az­nap dél­előtt, vé­le­mé­nyem sze­rint egyet­len ho­má­lyos pont ma­radt csak, amely­nek, úgy lát­szik, sen­ki sem tu­laj­do­ní­tott fon­tos­sá­got. Arra a meg­be­szélt ebéd­re, amely Sir Eus­tace az­na­pi prog­ram­já­ban sze­re­pelt, és ké­sőbb még­sem jött lét­re. Fo­gal­mam sincs, Mr. Brad­ley ho­gyan szer­zett er­ről tu­do­mást, de én kész­ség­gel el­mon­dom, mi­kép­pen tud­tam meg. Ugyan­at­tól a hasz­nos­nak bi­zo­nyu­ló ko­mor­nyik­tól, aki­től Mrs. Fi­el­der-Flem­ming annyi ér­de­kes dol­got meg­tu­dott.

– Meg­val­lom, e te­kin­tet­ben jó­val elő­nyö­sebb hely­zet­ben va­gyok klu­bunk töb­bi tag­ja­i­nál, mi­vel nem­csak Sir Eus­tace-t, ha­nem a ko­mor­nyik­ját is jól is­me­rem, te­hát szá­mom­ra könnyebb a sze­mé­lyét il­le­tő dol­gok iránt ér­dek­lőd­ni. Könnyen el­kép­zel­he­tik, ha Mrs. Fi­el­der-Flem­ming annyit meg­tud­ha­tott tőle pénz se­gít­sé­gé­vel, ak­kor ne­kem mennyi­vel könnyebb a dol­gom, mi­vel nem­csak pénzt ad­tam, ha­nem ko­ráb­bi is­me­ret­sé­günk­nek is hasz­nát ve­het­tem. Szó­val, nem ré­gen a ko­mor­nyik fu­tó­lag em­lí­tést tett ne­kem ar­ról, hogy négy nap­pal a gyil­kos­ság előtt Sir Eus­tace fel­hí­vat­ta vele te­le­fo­non a Jermyn Stree­ten levő Fel­lows szál­lót, és ebéd­idő­re szo­bát ren­del­te­tett arra a nap­ra, ami­kor a gyil­kos­ság tör­tént.

– Ez volt az a ho­má­lyos pont, ami­re úgy vél­tem, ér­de­mes fényt de­rí­te­ni. Va­jon ki­vel óhaj­tott ebé­del­ni az­nap Sir Eus­tace? Nyil­ván va­la­mi nő­vel, de me­lyik­kel a sok kö­zül? a ko­mor­nyik erre vo­nat­ko­zó­an nem tu­dott fel­vi­lá­go­sí­tást adni, Csak annyit mon­dott, hogy Sir Eus­tace-nak pil­la­nat­nyi­lag nincs nője, annyi­ra be­le­ve­tet­te ma­gát a Miss Wild­man utá­ni haj­szá­ba − el­né­zé­sét ké­rem, Sir Char­les −, hogy el­nyer­je a ke­zét meg a pén­zét. Ta­lán ép­pen Miss Wild­man volt az? Ha­ma­ro­san meg­ál­la­pít­hat­tam, nem ő volt.

– Nem ve­szik ész­re, hogy több­ször is szó­ba ke­rül az eset tár­gya­lá­sa köz­ben az a le­mon­dott ebéd­meg­be­szé­lés? Hosszú ide­ig ne­kem sem tűnt fel, de fon­tos sze­re­pe van. Mrs. Ben­dix­nek is terv­be volt véve egy ebéd­prog­ram az­nap­ra, ám is­me­ret­len ok­ból elő­ző dél­után le­mond­ták.

– Mrs. Ben­dix! − mond­ta mély só­haj­jal Mrs. Fi­el­der-Flem­ming, mi­vel is­mét za­ma­tos há­rom­szö­get szi­ma­tolt.

Miss Dam­mers hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott. − Igen, Ma­bel, nem hagy­lak to­vább tű­kön ülni. Ab­ból, amit Sir Char­les kö­zölt ve­lünk, tud­tam, hogy Mrs. Ben­dix és Sir Eus­tace nem vol­tak vad­ide­ge­nek egy­más szá­má­ra, és vé­gül is si­ke­rült ki­de­rí­te­nem a kap­cso­la­tu­kat. Mrs. Ben­dix­nek kel­lett vol­na Sir Eus­tace-szal ebé­del­nie ab­ban a kü­lön­szo­bá­ban, a ké­tes hírű Fel­lows szál­lo­dá­ban.

– Bi­zo­nyá­ra, hogy fér­je fél­re­lé­pé­se­i­ről tá­jé­ko­zód­jék − vél­te Mrs. Fi­el­der-Flem­ming jobb in­du­lat­tal, mint ahogy a re­mé­nyei súg­ták.

– Töb­bek közt ta­lán azért is − hagy­ta rá nagy­vo­na­lú­an Miss Dam­mers. − De a fő ok nyil­ván az, hogy a sze­re­tő­je volt Sir Eus­ta­cen­ak. − Miss Dam­mers olyan hig­gad­tan dob­ta be ezt a bom­bát a tár­sa­ság kel­lős kö­ze­pé­be, mint­ha csu­pán azt kö­zöl­te vol­na, hogy Mrs. Ben­dix olív­zöld taft­ru­hát vi­selt az­nap.

– Tud­ja… igen, tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni ezt az ál­lí­tá­sát? − kér­dez­te Sir Char­les, mert úgy lát­szik, ő tért el­ső­nek ma­gá­hoz.

Miss Dam­mers fel­von­ta fi­nom szem­öl­dö­két.

– Ter­mé­sze­te­sen. Sem­mi olyat nem ál­lí­tok, amit bi­zo­nyí­ta­ni ne tud­nék. Mrs. Ben­dix he­ten­ként két­szer rend­sze­re­sen Sir Eus­tace-szal ebé­delt, leg­több­ször a Fel­lows szál­ló­nak ugyan­azon kü­lön­szo­bá­já­ban. Igen óva­to­san jár­tak el, és nem­csak a szál­lo­dá­ba, ha­nem a kü­lön­szo­bá­ba is kü­lön-kü­lön ér­kez­tek. A szo­bán kí­vül sen­ki sem lát­hat­ta őket együtt. De a pin­cér, aki fel­szol­gált (min­dig ugyan­az a pin­cér), alá­írt szá­mom­ra egy nyi­lat­ko­za­tot ar­ról, hogy ami­kor, már a ha­lá­la után, meg­je­lent az új­sá­gok­ban Mrs. Ben­dix fény­ké­pe, fel­is­mer­te ben­ne a höl­gyet, aki ná­luk Sir Pen­ne­fat­her­rel szo­kott ebé­del­ni.

– Még nyi­lat­ko­za­tot is alá­írt ön­nek? − tű­nő­dött Mr. Brad­ley. − Azt hi­szem, nem le­het ol­csó mu­lat­ság a nyo­mo­zás a maga szá­má­ra, Miss Dam­mers!

– Drá­ga mu­lat­sá­got is meg­en­ged­he­tek ma­gam­nak, Mr. Brad­ley!

– De hát ab­ból, hogy együtt ebé­del­tek…

– Mrs. Fi­el­der-Flem­ming megint ke­gyes han­gon szó­lalt meg. − Azt akar­tam mon­da­ni, ab­ból, hogy együtt ebé­del­tek, még nem kö­vet­ke­zik, hogy a sze­re­tő­je volt. Per­sze, ez nem je­len­ti azt, hogy ke­ve­sebb­re tar­tom, ha az volt − tet­te hoz­zá sür­gő­sen, mert eszé­be ju­tott, ho­gyan szo­kás ilyen­kor vi­sel­ked­ni.

– Ab­ból a szo­bá­ból, ahol ebé­del­ni szok­tak, háló nyí­lik − vá­la­szolt szá­ra­zon Miss Dam­mers. − És va­la­hány­szor tá­voz­tak, mint a pin­cér kö­zöl­te ve­lem, szét volt do­bál­va az ágy­ne­mű, mert két­ség­te­len, hogy hasz­nál­ták az ágyat. Úgy vé­lem, ezt el­fo­gad­nák bi­zo­nyí­ték­nak, ha há­zas­ság­tö­rést kí­ván­nék rá­juk bi­zo­nyí­ta­ni, igaz, Sir Char­les?

– Hát két­ség­kí­vül, két­ség­kí­vül − mo­tyog­ta gond­ter­hel­ten Sir Char­les. Ugyan­is min­dig rend­kí­vül gond­ter­helt volt, va­la­hány­szor nők olyan ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál­tak, mint „há­zas­ság­tö­rés” vagy „nemi el­té­ve­lye­dés”, sőt még olyat sem szí­ve­sen hal­lott, hogy egy nő a sze­re­tő­je va­la­ki­nek. Hi­á­ba, Sir Char­les ment­he­tet­le­nül ré­gi­mó­di volt.

– Ter­mé­sze­te­sen Sir Eus­tace-nak − foly­tat­ta Miss Dam­mers, fe­gyel­me­zett mo­do­rá­ban − sem­mi fél­ni­va­ló­ja nem volt a ki­rá­lyi ügyész­től a vá­lá­sa mi­att.

Megint ivott egy kis vi­zet, a töb­bi­ek pe­dig igye­kez­tek meg­emész­te­ni, hogy is­mét más meg­vi­lá­gí­tás­ba ke­rült ez a bo­nyo­lult eset.

Miss Dam­mers arra tö­re­ke­dett, hogy a pszi­cho­ló­gi­ai ref­lek­tor éles fény­csó­vá­ját ve­tít­se az ügy­re. − Sa­já­tos pár le­he­tett az a két em­ber. A tel­je­sen kü­lön­bö­ző ér­ték­rend­jük, an­nak az el­len­té­tes meg­íté­lé­se is, ami össze­hoz­ta őket, va­ló­szí­nű­leg még a kö­zös szen­ve­dély sem volt ké­pes lel­kük­ben va­ló­di érint­ke­zé­si pon­tot te­rem­te­ni. Sze­ret­ném, ha meg­vizs­gál­nák ezt a hely­ze­tet lé­lek­ta­ni­lag, amennyi­re le­het­sé­ges, mert a gyil­kos­ság egye­ne­sen eb­ből kö­vet­ke­zik.

– Iga­zán nem tu­dom, mi in­dít­hat­ta Mrs. Ben­di­xet arra, hogy sze­re­tő­je le­gyen en­nek az em­ber­nek. Nem kí­vá­nom azt a köz­he­lyet hasz­nál­ni, hogy el­kép­zel­ni sem tu­dom, mert el tu­dok kép­zel­ni sok min­dent, ami meg­tör­tént­té te­het­te. Van va­la­mi kü­lö­nös lel­ki ösz­tön­ző erő, amely egy jó, de os­to­ba asszonyt egy ko­misz fér­fi­hoz kö­ze­lít. Ha van ben­ne egy ár­nya­lat­nyi ja­ví­tó szán­dék, ilyen pe­dig a leg­több jó­lel­kű asszony­ban van, ak­kor ha­ma­ro­san meg­szál­lott­ja lesz an­nak a vágy­nak, hogy meg­ment­se rossz én­jé­től azt a fér­fit. És tíz eset­ből hét­ben az kö­vet­ke­zik be, hogy a nő süllyed le a fér­fi szint­jé­re.

– Nem mint­ha kez­det­től fog­va tisz­tá­ban len­ne az­zal, hogy egy­ál­ta­lán süllyedt. A jó asszony so­ká­ig gyöt­rő­dik ami­att, amit cse­lek­szik, mi­vel nem szennyez­he­ti be sa­ját jó­sá­gá­ról al­ko­tott meg­győ­ző­dé­sét. Be­le­kény­sze­rül a szok­nya­va­dász ágyá­ba, mert tisz­tá­ban van vele, hogy csak tes­té­vel ké­pes meg­vál­ta­ni az il­le­tőt, csak tes­tén ke­resz­tül te­remt­he­ti meg azt a lel­ki konf­lik­tust, amely­nek ré­vén le­szok­tat­hat­ja ar­ról a rossz tu­laj­don­sá­gá­ról, hogy fé­nyes nap­pal nők­kel le­fe­küd­jék − ám ez a leg­ke­vés­bé sem fe­ke­tí­ti be a nő ere­de­ti tisz­ta­sá­gát. Ez bi­zony el­csé­pelt ma­gya­rá­zat, de kény­te­len va­gyok ki­tar­ta­ni mel­let­te: a jó asszo­nyok meg­le­pő mér­ték­ben haj­la­mo­sak az ön­csa­lás­ra.

– Mrs. Ben­dix vé­le­mé­nyem sze­rint jó asszony volt, mi­előtt össze­ta­lál­ko­zott Sir Eus­tace-szal. Csak az a baj, hogy jobb­nak tar­tot­ta ma­gát, mint ami­lyen va­ló­já­ban volt. Az, hogy ál­lan­dó­an be­csü­let­re meg fair play­re hi­vat­ko­zott, mint Mr. She­ring­ham is rá­mu­ta­tott, erre vall. Meg­szál­lott­ja volt a sa­ját jó­sá­gá­nak. No, per­sze, Sir Eus­tace is. Va­ló­szí­nű­leg so­sem volt ré­sze jó­lel­kű nő­vel való kap­cso­lat­ban. Hogy még­is si­ke­rült el­csá­bí­ta­nia (ez va­ló­szí­nű­leg nem ment könnyen), bi­zo­nyá­ra nagy el­ra­gad­ta­tás­sal töl­töt­te el. De az­tán hosszú órá­kon át hall­gat­nia kel­lett a pré­di­ká­ci­ó­kat tisz­tes­ség­ről, meg­ja­vu­lás­ról, lel­ki tisz­ta­ság­ról, és ezt, tűr­te is, míg fel nem tá­madt szí­vé­ben a bosszú. Az első két-há­rom ta­lál­ko­zás a Fel­lows szál­ló­ban bi­zo­nyá­ra rend­kí­vü­li gyö­nyö­rű­sé­get oko­zott neki.

– Ám az ügy egy­re ke­vés­bé volt von­zó és szó­ra­koz­ta­tó. Ta­lán Mrs. Ben­dix is rá­jött idő­köz­ben, hogy az ő jó­sá­ga sem áll már olyan szi­lárd ala­pon, amint kép­zel­te. Ta­lán gyö­tör­te is a fér­fit az ön­vád­ja­i­val. De biz­to­san ször­nyen az ide­ge­i­re ment. Foly­tat­ta ugyan a ta­lál­ká­kat, mert az a faj­ta, aki­nek a nő az nő, de ké­sőbb már csak azért, mert nem volt más vá­lasz­tá­sa. Pon­to­san meg­ér­tem, ami­nek szük­ség­kép­pen be kel­lett kö­vet­kez­nie. Mrs. Ben­dix be­te­ge­sen szí­vé­re ve­szi a tu­laj­don rossza­sá­gát, és meg­fe­led­ke­zik ere­de­ti lé­lek­men­tő szán­dé­ká­ról…

– Azért fek­sze­nek le egy­más­sal, mert tör­té­ne­te­sen ott az ágy, és kár vol­na nem igény­be ven­ni, de él­ve­ze­tet már egyi­kük sem ta­lál a do­log­ban. Most már azon si­rán­ko­zik a nő, hogy tisz­táz­nia kell a lel­ki­is­me­re­tét, vagy úgy, hogy meg­szö­kik Sir Eus­tace-szal, vagy ta­lán in­kább úgy, hogy min­dent be­vall a fér­jé­nek, el­vál­nak (hi­szen az biz­tos, hogy soha nem bo­csá­ta­na meg neki), és fe­le­sé­gül megy Sir Eus­tace-hoz, mi­helyt mind­két vá­lás le­zaj­lott. Bár most már in­kább gyű­lö­li, de nincs más ki­ve­ze­tő út, mint az, hogy éle­te hát­ra­le­vő ré­szét Sir Eus­tace ol­da­lán tölt­se el, az pe­dig vele. Na­gyon is jól is­me­rem az ef­faj­ta gon­dol­ko­dás­mó­dot.

– Ter­mé­sze­te­sen Sir Eus­tace szá­má­ra, aki min­den ere­jé­vel azon van, hogy gaz­dag há­zas­ság ré­vén sze­rez­ze vissza va­gyo­nát, ez nem lát­szott túl­zot­tan von­zó meg­ol­dás­nak. Kez­di át­koz­ni ma­gát, ami­ért el­csá­bí­tot­ta azt a nya­va­lyás nőt, és még in­kább át­koz­za a nya­va­lyás nőt, ami­ért en­ge­dett a csá­bí­tás­nak. És mi­nél job­ban sür­ge­ti az asszony, an­nál in­kább meg­gyű­lö­li. És ak­kor Mrs. Ben­dix bi­zo­nyá­ra dön­tő stá­di­um­ba kí­ván­ta hoz­ni az ügyet. Nyil­ván ér­te­sült a Wild­man-féle há­zas­sá­gi terv­ről. En­nek azon­nal vé­get kell vet­ni. Köz­li Sir Eus­tace-szal, hogy amennyi­ben nem lép vissza, ő tesz lé­pé­se­ket eb­ben az irány­ban. Sir Eus­tace már lát­ja, ha­ma­ro­san ki­pat­tan a ti­tok, és egy má­so­dik bon­tó­per­ben is sze­re­pel­nie kell, min­den re­mé­nye füst­be megy Miss Wild­mant és va­gyo­nát il­le­tő­en. Va­la­mit ten­nie kell. De mit? An­nak az át­ko­zott asszony­nak a nyel­vét csak­is a ha­lál bé­nít­ja meg.

– Nos, itt az ide­je, hogy va­la­ki el­te­gye láb alól.

– Itt már nem ál­lok annyi­ra biz­tos ta­la­jon, csak jó­zan fel­te­vé­sek­re épít­he­tek, ám egész cso­mó bi­zo­nyí­ték is alá­tá­maszt­ja fel­te­vé­se­i­met. Sir Eus­tace el­ha­tá­roz­za, hogy egy­szer s min­den­kor­ra meg­sza­ba­dul at­tól az asszony­tól. Ala­po­san meg­fon­tol­ja a dol­got, és eszé­be jut, hogy ol­va­sott ha­son­ló eset­ről bi­zo­nyos bűn­ügyi könyv­ben, leg­több­jük csak va­la­mi kis hiba kö­vet­kez­té­ben de­rül ki. Szé­pen egye­sí­te­ni kell eze­ket a mód­sze­re­ket, ki­kü­szö­böl­ni azo­kat a cse­kély­ke hi­bá­kat, és amed­dig Mrs. Ben­dix-szel való vi­szo­nya nem köz­tu­do­má­sú (már­pe­dig egé­szen biz­tos ben­ne, hogy ed­dig ez a hely­zet), ad­dig nem fog­nak rá­jön­ni. Ez va­ló­ban fel­te­vés, de van bi­zo­nyí­té­kom is.

– Ta­nul­má­nyoz­tam azt az em­bert, és min­den al­kal­mat meg­ad­tam Sir Eus­tace-nak, hogy ve­lem szem­ben is be­ves­se va­la­mennyi hó­dí­tói trükk­jét. Egyik fo­gá­sa, hogy mély­sé­ges ér­dek­lő­dést ta­nú­sít min­den iránt, ami az il­le­tő höl­gyet fog­lal­koz­tat­ja. Ez­út­tal te­hát ed­dig rej­tett, hir­te­len ér­dek­lő­dést fe­de­zett fel ma­gá­ban a bün­te­tő­jog iránt. Szá­mos köny­ve­met köl­csön­kér­te, el­ol­vas­ta. Töb­bek közt egy ame­ri­kai mű­vet is, amely mér­ge­zé­si ese­tek­kel fog­lal­ko­zik. Kü­lö­nös, hogy klu­bunk tag­jai csak­nem mind­egyi­ket fel­hoz­ták pár­hu­zam­ként be­szá­mo­ló­ik­ban (ki­vé­ve a Ma­rie La­far­ge- és Chris­ti­na Ed­munds-ügyet).

– Kö­rül­be­lül hat hét­tel ez­előtt tör­tént, hogy egy este, ami­kor ha­za­ér­kez­tem, az­zal fo­ga­dott a szo­ba­lá­nyom, hogy Sir Eus­tace járt ná­lam, bár már hó­na­pok óta nem is mu­tat­ko­zott. Vá­ra­ko­zott egy da­ra­big a sza­lon­ban, az­tán tá­vo­zott. Nem sok­kal a gyil­kos­ság után, mi­vel ne­kem is fel­tűnt a ha­son­la­tos­ság egy­né­mely ame­ri­kai üggyel, elő akar­tam ven­ni a köny­vet, hogy utá­na­néz­zek. A könyv hi­ány­zott a polc­ról, to­váb­bá, Mr. Brad­ley, a Tay­lor is. De ami­kor el­men­tem a szál­lá­sá­ra a ko­mor­nyik­kal be­szél­get­ni, mind­két köny­ve­met ott lát­tam a köny­ves­pol­con.

Miss Dam­mers szü­ne­tet tar­tott, hogy a töb­bi­ek hoz­zá­szól­has­sa­nak.

Mr. Brad­ley szó­lalt fel. − Hát az az alak meg­ér­dem­li, ami vár rá! − menny­dö­rög­te.

– Meg­mond­tam, ugye, hogy ez a bűn­tény nem ki­fi­no­mult, in­tel­li­gens agy­ban szü­le­tett meg − je­len­tet­te ki Miss Dam­mers.

– Ezek után be­fe­je­zem a bűn­tény re­konst­ru­á­lá­sát. Sir Eus­tace el­dön­ti ma­gá­ban, hogy meg­sza­ba­dul ke­rék­kö­tő­jé­től, és meg­szer­ve­zi, amit tö­ké­le­te­sen biz­ton­sá­gos el­já­rás­nak tart erre a cél­ra. A nit­ro­ben­zol vá­lasz­tá­sa, ami annyi fej­tö­rést okoz Mr. Brad­ley­nek, szá­mom­ra rend­kí­vül ké­zen­fek­vő. Sir Eus­tace a cso­ko­lá­dé mel­lett dönt, mint ami a mé­reg hor­do­zó­ja lesz, ab­ból is a li­kő­rös cso­ko­lá­dét sze­me­li ki. (A Ma­son-féle li­kő­rös cso­ko­lá­dé ked­velt cik­ké vált nála. Jel­lem­ző, hogy utób­bi idő­ben gyak­ran vett be­lő­le egy font súly­nyit, do­bo­zos cso­ma­go­lás­ban.) Azon kí­sér­le­te­zik ugyan­is, mi­lyen mé­reg ke­ve­re­dik arány­lag ész­re­vét­le­nül a li­kőr ízé­vel. Rá­jön, hogy a ke­se­rű­man­du­la-olaj, amit ál­ta­lá­no­san hasz­nál­nak az édes­ipar­ban, na­gyon ha­son­ló ízű a nit­ro­ben­zo­lé­hoz, ami még ál­ta­lá­no­sabb, könnyebb hoz­zá­fér­ni, úgy­szól­ván ki­nyo­moz­ha­tat­lan, és ilyen­for­mán ez a lé­pés ter­mé­sze­tes­nek te­kint­he­tő, − Úgy in­té­zi a dol­got, hogy ebéd­idő­ben ta­lál­koz­zék Mrs. Ben­dix­szel, meg akar­ja aján­dé­koz­ni a do­boz cso­ko­lá­dé­val, mely az­nap ér­ke­zik cí­mé­re pos­tán, és ez is egé­szen ter­mé­sze­tes­nek tet­szik. A por­tás ta­nús­ko­dik majd mel­let­te, hogy ár­tat­lan mó­don ju­tott hoz­zá. Ám az utol­só pil­la­nat­ban fel­fe­dez egy hé­za­got a ter­vé­ben. Ha sze­mé­lye­sen adja át a cso­ma­got Mrs. Ben­dix­nek, még­hoz­zá ebéd köz­ben a Fel­lows szál­ló­ban, min­de­nek­előtt bi­zal­mas kap­cso­la­tuk de­rül ki. Eről­te­ti az agyát, és va­ló­ban sok­kal meg­fe­le­lőbb meg­ol­dás jut eszé­be, El­mond­ja Mrs. Ben­dix­nek a fér­je ügyét Vera De­lor­me-mal.

– Jel­leg­ze­tes mó­don Mrs. Ben­dix fe­lej­ti a maga sze­mé­ben a ge­ren­dát, és ér­te­sül­vén fér­je fél­re­lé­pé­sé­ről, be­dől Sir Eus­tace ja­vas­la­tá­nak, fel­hív­ja a klub­ban, el­vál­toz­tat­ja a hang­ját, Vera De­lor­me-nak adja ki ma­gát, és pró­bá­ra te­szi, va­jon haj­lan­dó-e kis in­tim ebéd­re ki­ruc­can­ni más­nap.

„És mondd neki azt, hogy hol­nap újra fel­hí­vod fél ti­zen­egy és ti­zen­egy kö­zött − ta­ná­csol­ja könnye­dén Sir Eus­tace. − És ha az em­lí­tett idő­ben be­megy a Szi­vár­vány Klub­ba, tud­ha­tod, hogy kész­sé­ges tánc­part­ner akár a nap min­den órá­já­ban is.” Az asszony így is tesz. Ez­zel biz­to­sít­va van, hogy Ben­dix más­nap fél ti­zen­egy­re meg­je­le­nik a Szi­vár­vány Klub­ban. Ki mon­da­ná meg ezen a vi­lá­gon, hogy nem vé­let­le­nül volt je­len, mi­kor Sir Eus­tace ká­rom­ko­dott a cso­mag ér­ke­zé­se mi­att?

– Ami azt a fo­ga­dást il­le­ti, nem tu­dom el­hin­ni, hogy a vak vé­let­len haj­tot­ta Sir Eus­tace mal­má­ra a vi­zet. Ez olyan szép, hogy nem le­het igaz. Va­la­mi­kép­pen, nem tu­dom, ho­gyan (ez csak­ugyan merő ta­lál­ga­tás len­ne), Sir Eus­tace elő­re el­ren­dez­te azt a fo­ga­dást. És ha így tör­tént, ez sem cá­fol­ja meg ere­de­ti ál­lí­tá­so­mat, hogy Mrs. Ben­dix nem volt olyan be­csü­le­tes, ami­lyen­nek meg­ját­szot­ta ma­gát. Mert akár meg­ren­dez­ték, akár nem, tény ma­rad, hogy nem tisz­tes­sé­ges do­log fo­gad­ni, ha va­la­ki biz­to­san tud­ja a vá­laszt.

– Vé­gül én is kö­ve­tem a szo­kást ab­ban, hogy pár­hu­zam­mal szol­gá­ló ese­tet idé­zek. Ha­bo­zás nél­kül John Ta­well­re hi­vat­ko­zom, aki ci­án­hid­ro­gén­sa­vat ke­vert ba­rát­nő­je, Sa­rah Hart sö­ré­be, ami­kor meg­un­ta a nőt.

A klub min­den tag­ja ámul­va te­kin­tett rá. Úgy lát­ták, vég­re va­la­ki a do­log mé­lyé­re ha­tolt.

Sir Char­les adott han­got va­la­mennyi­ük ér­zé­sé­nek. − Ha si­ke­rül meg­fe­le­lő bi­zo­nyí­té­kot sze­rez­nie, amely alá­tá­maszt­ja el­mé­le­tét, Miss Dam­mers… − Ez­zel azt akar­ta mon­da­ni, hogy ak­kor már­is ott a kö­tél Sir Eus­tace vas­tag, vö­rös nya­ka kö­rül.

– Úgy ért­sem, hogy az ed­dig em­lí­tett bi­zo­nyí­té­kok nem elég nyo­ma­té­ko­sak a jo­gá­szi gon­dol­ko­zás szá­má­ra? − kér­dez­te Miss Dam­mers ma­ga­biz­to­san.

– Pszi… pszi­cho­ló­gi­ai re­konst­ru­á­lás nem je­lent dön­tő nyo­ma­té­kot az es­küd­tek sze­mé­ben − vá­la­szol­ta Sir Char­les, a szó­ban for­gó es­küd­tek­nél ke­res­ve me­ne­dé­ket.

– Lét­re­hoz­tam a kap­cso­la­tot Sir Eus­tace és a Ma­son-le­vél­pa­pír kö­zött − hang­sú­lyoz­ta Miss Dam­mers.

– Saj­nos, csak­is en­nek alap­ján Sir Eus­tace abba az elő­nyös hely­zet­be ke­rül, hogy két­sé­ges­nek mi­nő­sí­tik a dol­got, − Sir Char­les pszi­cho­ló­gi­á­já­ban nyil­ván­va­ló­an ne­héz fel­fo­gá­sú es­küd­tek sze­re­pel­nek.

– Be­mu­tat­tam a na­gyon nyo­ma­té­kos in­dí­té­kát, rá­mu­tat­tam, ho­gyan ke­rült hoz­zá a ha­son­ló bűn­ügyek­kel és mé­reg­tan­nal fog­lal­ko­zó könyv.

– Igen. Ez tö­ké­le­te­sen így van. Én csak azt akar­tam meg­kér­dez­ni, van-e tény­be­li bi­zo­nyí­té­ka, amely meg­dönt­he­tet­le­nül kap­csol­ja Sir Eus­tace-t a le­vél­hez, a cso­ko­lá­dé­hoz meg a cso­ma­go­lás­hoz?

– Onyx tol­lat hasz­nál, a könyv­tá­rá­ban Har­fi­eld tin­ta áll egy üveg­ben − tet­te hoz­zá mo­so­lyog­va Miss Dam­mers. − Ne­kem sem­mi két­sé­gem sincs. Ál­lí­tó­lag a gyil­kos­sá­got meg­elő­ző egész es­tét a Szi­vár­vány Klub­ban töl­töt­te, de si­ke­rült bi­zo­nyí­té­kot ta­lál­nom rá, hogy ki­lenc és fél tíz kö­zött egy fél órá­ig nem lát­ta sen­ki. Ki­lenc­kor ki­ment az ebéd­lő­ből, és fél tíz volt ak­kor, ami­kor a pin­cér a tár­sal­gó­ban le­tet­te elé­be a szó­dás whis­kyt. Sen­ki sem tud­ja, hol járt idő­köz­ben. A tár­sal­gó­ban nem volt. Hol le­he­tett? A por­tás meg­es­kü­szik rá, hogy se ki­men­ni, se be­jön­ni nem lát­ta. Csak­hogy van egy hát­só ki­já­rat, azt hasz­nál­hat­ta, ha nem akar­ta, hogy ész­re­ve­gyék. Azt is tet­te. Én ma­gam tré­fá­san fel­tet­tem neki ezt a kér­dést, mire azt fe­lel­te, hogy va­cso­ra után fel­ment a könyv­tár­ba, és utá­na­né­zett va­la­mi­nek egy nagy va­dá­sza­ti le­xi­kon­ban. Em­lít­het­ne ta­lán egy-két ne­vet, kik tar­tóz­kod­tak ab­ban az idő­pont­ban a könyv­tár­ban? Nem volt ott sen­ki, fe­lel­te. Mi­óta tag­ja an­nak a klub­nak, még soha sen­kit nem lá­tott a könyv­tár­ban. Meg­kö­szön­tem a vá­laszt, és le­tet­tem a kagy­lót.

– Vagy­is azt ál­lít­ja, a könyv­tár­ban volt, mert biz­tos ben­ne, hogy sen­ki nem ál­lít­hat­ja, hogy nem volt ott. Va­ló­já­ban az em­lí­tett fél óra alatt ki­sur­rant a hát­só be­já­ra­ton, el­ro­hant a Stran­dig, fel­ad­ta a cso­ma­got (pon­to­san úgy, amint Mr. She­ring­ham maga előtt lát­ta a si­e­tő Ben­di­xet), ugyan­úgy vissza­osont, be­né­zett a könyv­tár­ba, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jék róla, van-e bent va­la­ki, az­tán szé­pen le­ment a tár­sal­gó­ba, és meg­ren­del­te a szó­dás whis­kyt, hogy je­len­lé­tét iga­zol­ja. Nem sok­kal meg­győ­zőbb ez, mint a maga vál­to­za­ta Ben­dix­szel kap­cso­lat­ban, Mr. She­ring­ham?

– El kell is­mer­nem, nem ke­vés­bé meg­győ­ző − he­lye­selt Ro­ger.

– Ezek sze­rint kéz­zel­fog­ha­tó bi­zo­nyí­té­ka nincs is? − ke­ser­gett Sir Char­les. − Sem­mi olyan, ami hat az es­küd­tek­re?

– Igen­is van! − fe­lel­te tö­ké­le­tes nyu­ga­lom­mal Miss Dam­mers. − Azt a vé­gé­re tar­to­gat­tam, mert bi­zo­nyí­ta­ni akar­tam a vá­da­mat (és úgy hi­szem, si­ke­rült) anél­kül is. Az vég­képp dön­tő és meg­cá­fol­ha­tat­lan. Na­gyon ké­rem, min­den­ki vizs­gál­ja meg ezt.

Miss Dam­mers most elő­vett a re­ti­kül­jé­ből egy cso­ma­got, kö­zön­sé­ges bar­na pa­pír­ban, ki­bon­tot­ta, és ki­vett be­lő­le egy fény­ké­pet, va­la­mint egy kvart ala­kú pa­pír­la­pot, mely pon­to­san olyan volt, mint egy író­gép­pel írott le­vél.

– A fény­ké­pet − ma­gya­ráz­ta a hölgy − a múlt­ko­ri­ban kap­tam Mo­res­by fő­fel­ügye­lő­től, de nem kö­zöl­tem vele, mi cél­ból van szük­sé­gem rá. A ha­mi­sí­tott le­vél­ről ké­szült, ere­de­ti nagy­ság­ban. Sze­ret­ném, ha va­la­mennyi­en össze­ha­son­lí­ta­nák a le­vél­nek ez­zel a gé­pelt má­so­la­tá­val. Len­ne olyan szí­ves, Mr. She­ring­ham, el­ső­nek meg­néz­ni, az­tán to­vább­ad­ni? Fi­gyel­je meg kü­lö­nö­sen azt a kis­sé gör­be s be­tűt meg azt a ki­csi csor­ba H kez­dő­be­tűt.

Néma csend­ben szem­lél­te Ro­ger mind a ket­tőt. Két tel­jes per­cig me­redt rá, amit a töb­bi­ek két órá­nak érez­tek, vagy an­nál is több­nek, az­tán to­váb­bí­tot­ta a jobb­ján ülő Sir Char­les­nak.

– A leg­cse­ké­lyebb két­ség, sem fér hoz­zá, hogy a két szö­ve­get ugyan­azon a gé­pen ír­ták − je­gyez­te meg tár­gyi­la­go­san.

Miss Dam­mers sem több, sem ke­ve­sebb iz­gal­mat nem árult el, mint amennyit kez­det­től fog­va. Hang­já­nak to­vább­ra is ugyan­olyan sze­mély­te­len volt a szí­ne­ze­te. Akár két ru­ha­anyag szín­ár­nya­la­tá­ról is be­szél­he­tett vol­na. Hang­hor­do­zá­sá­ból sen­ki sem sejt­het­te vol­na, hogy egy em­ber nya­ka fo­rog koc­kán, sza­vai rá­te­ke­rik a kö­te­let, akár a hó­hér.

– Az író­gép meg­ta­lál­ha­tó Sir Eus­tace la­ká­sán − je­len­tet­te ki.

Még Brad­ley is ki­jött a sod­rá­ból. − Ak­kor hát, mint már mond­tam is, meg­ér­dem­li, ami vár rá! − mond­ta tel­je­sen eről­te­tett kö­zönnyel, sőt úgy tett, mint­ha ásí­tást foj­ta­na vissza. − Uram­is­ten, mi­cso­da szá­nal­mas kon­tár!

Sir Char­les to­váb­bí­tot­ta, a bűn­je­let. − Miss Dam­mers − je­len­tet­te ki nyo­ma­té­ko­san −, ön óri­á­si szol­gá­la­tot tett a tár­sa­da­lom­nak. Fo­gad­ja őszin­te gra­tu­lá­ci­ó­mat!

– Kö­szö­nöm, Sir Char­les − nyug­táz­ta Miss Dam­mers ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en. − De ne fe­led­je, Mr. She­ring­ham öt­le­te volt.

– Mr. She­ring­ham − mond­ta Sir Char­les nem is sej­tet­te, mi­lyen ara­tás lesz.

Ro­ger, aki azt re­mél­te, hogy újabb tol­lal éke­sít­he­ti a ka­lap­ját, mert ő old­ja meg a rej­télyt, most kis­sé kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott.

Mrs. Fi­el­der-Flem­ming a hely­zet ma­gas­la­tán állt. − Tör­té­nel­mi pil­la­nat ez − mond­ta ün­ne­pé­lye­sen. − Ma­gunk csi­nál­tunk tör­té­nel­met. Egy or­szág­ban, amely­nek tel­jes rend­őr­sé­gi ap­pa­rá­tu­sa ku­dar­cot val­lott, egy nő ol­dot­ta meg a sö­tét rej­télyt. Ali­cia, pi­ros be­tűs ün­nep ez nem­csak a te szá­mod­ra, nem is csak a klu­bunk­nak, ha­nem a Nő ün­ne­pe.

– Kö­szö­nöm, Ma­bel − mond­ta erre Miss Dam­mers. − Iga­zán ked­ves tő­led, hogy ezt mon­dod.

A bi­zo­nyí­ték kör­be­járt, az­tán vissza­ér­ke­zett Miss Dam­mers­hoz. Ő is­mét át­nyúj­tot­ta Ro­ger­nek.

– Mr. She­ring­ham, leg­he­lye­sebb, ha ezt ön ve­szi gond­já­ba. Ön­nek mint el­nö­künk­nek a ke­zé­be te­szem le az ügy to­váb­bi bo­nyo­lí­tá­sát. Ön pon­to­san annyit tud, mint én. El­kép­zel­he­ti, hogy a ma­gam ré­szé­ről mód­fe­lett íz­lés­te­len­nek tar­ta­nám, ha én ér­te­sí­te­ném hi­va­ta­lo­san a rend­őr­sé­get. Sőt azt sze­ret­ném, ha tel­je­sen ki­ma­rad­na a ne­vem min­den­faj­ta köz­le­mény­ből.

Ro­ger az ál­lát va­kar­gat­ta. − Azt hi­szem, ez meg­old­ha­tó. Egy­sze­rű­en át­ad­ha­tom a bi­zo­nyí­té­kot, kö­zöl­vén, hol ta­lál­ha­tó az író­gép, az­tán a Scot­land Yard dol­goz­zon az ügyön to­vább. E bi­zo­nyí­ték, to­váb­bá a Fel­lows szál­ló por­tá­sá­nak ta­nú­val­lo­má­sa, amely­ről tá­jé­koz­tat­nom kell Mo­res­byt, tu­laj­don­kép­pen min­den, ami iga­zá­ból ér­dek­li a rend­őr­sé­get. Hmmm! Ta­lán leg­jobb vol­na még ma este ta­lál­koz­ni Mo­res­by­vel. Ve­lem tart, Sir Char­les? Úgy nyo­ma­té­ko­sabb vol­na.

– Hát hogy­ne, ter­mé­sze­te­sen − egye­zett bele kész­sé­ge­sen Sir Char­les.

A hely­zet ko­moly­sá­gát át­érez­ve, min­den­ki meg­fon­tol­tan te­kin­tett maga elé.

– Azt hi­szem − tör­te meg fél­sze­gen az ün­ne­pé­lyes csen­det Mr. Chit­ter­wick −, azt hi­szem, ugye­bár, nem le­het ezt a dol­got hu­szon­négy órá­val ké­sőbb­re ha­lasz­ta­ni? Vagy még­is le­het­sé­ges vol­na?

Ro­ger meg­le­pőd­ve te­kin­tett rá. − De mi­ért?

– Hát… − Mr. Chit­ter­wick fél­sze­gen iz­gett-moz­gott. − Hát, hi­szen én még nem kap­tam szót, amint tud­ják.

Öt szem­pár me­redt rá el­ké­ped­ve. Mr. Chit­ter­wick mé­lyen el­pi­rult.

– Ter­mé­sze­te­sen iga­za van − pró­bált Ro­ger olyan ta­pin­ta­to­san vi­sel­ked­ni, amennyi­re csak tel­lett tőle. − Ezek sze­rint ön szól­ni kí­ván? Ter­mé­sze­te­sen.

– Ne­kem is van egy el­mé­le­tem − fe­lel­te sze­ré­nyen Mr. Chit­ter­wick. De azért nem kí­vá­nok szól­ni. De van egy el­mé­le­tem.

– Hogy­ne, hogy­ne − fe­lelt Ro­ger, és ese­dez­ve te­kin­tett Sir Char­les­ra.

Sir Char­les se­gít­sé­gé­re si­e­tett. − Bi­zo­nyá­ra va­la­mennyi­en nagy ér­dek­lő­dés­sel vár­juk Mr. Chit­ter­wick el­mé­le­té­nek ki­fej­té­sét. a leg­na­gyobb ér­dek­lő­dés­sel. De mi­ért ne te­het­né ezt még ma? Most mind­járt, Mr. Chit­ter­wick.

– Még nem egé­szen van fel­épít­ve − fe­lel­te Mr. Chit­ter­wick szo­mo­rú­an, de áll­ha­ta­to­san.

– Szük­sé­gem vol­na még arra a hu­szon­négy órá­ra, hogy tisz­táz­has­sak egy-két kér­dést.

Sir Char­les­nak hir­te­len tá­mad egy öt­le­te:

– Ter­mé­sze­te­sen meg­hall­gat­juk hol­nap Mr. Chit­ter­wick el­mé­le­tét. Már hogy­ne hall­gat­nánk meg. De mi ket­ten Mr. She­ring­ham­mel ad­dig is el­me­gyünk ma a Scot­land Yard­ra, és…

– Azt sze­ret­ném, ha nem men­né­nek… szólt köz­be erő­sen gyöt­rőd­ve Mr. Chit­ter­wick. − Iga­zán, na­gyon ké­rem…

Ro­ger is­mét ese­dez­ve te­kin­tett Sir Char­les­ra. Ám ez­út­tal Sir Char­les te­he­tet­le­nül bá­mult vissza rá.

– Nos… hu­szon­négy órán bi­zo­nyá­ra nem mú­lik sem­mi − je­len­tet­te ki kény­sze­re­det­ten Ro­ger. − Hi­szen oly sok idő el­múlt már.

– Nem nagy ha­la­dék − men­te­ge­tő­zött Mr. Chit­ter­wick.

– Hát, va­ló­ban nem nagy kü­lönb­ség − he­lye­selt őszin­tén, de ér­tet­le­nül Sir Char­les.

– Ezek sze­rint bí­rom az ígé­re­tét, el­nök úr?

– tar­tott ki ko­mo­ran Mr. Chit­ter­wick.

– Így is mond­hat­juk − fe­lelt hű­vö­sen Ro­ger.

Az ülés némi za­var­ban osz­lott szét.