Tizenegyedik fejezet
– Mindig is azt gondoltam − folytatta némiképp felfrissülve Bradley −, hogy a gyilkosságok két csoportra oszthatók: zárt körű vagy nyílt jellegű bűntényekre. Zárt körűnek az olyan gyilkosságot nevezném, amely az embereknek bizonyos körülhatárolható csoportján belül történt, valami házi összejövetelen, vagy hasonlón, amikor a gyilkos ama szűk körre korlátozott csoporton belül keresendő. Ez a regények közismert típusa. Nyílt gyilkosságnak azt tartom, amelyben a bűncselekmény nem kapcsolható össze egyetlen szűk körrel sem, hanem széles e világon akárki lehet a gyilkos. Az életben természetesen csaknem mindig ilyen esetek fordulnak elő.
– Az ügy, amellyel most foglalkozunk, olyan sajátosságokat mutat, hogy a kettő közül akármelyik kategóriába besorolhatjuk. a rendőrség nyílt gyilkosságnak mondja: eddigi két előadónk inkább a zárt körű csoportba látszott sorolni.
– Szerintem ez az indíték kérdése. Ha elfogadjuk a rendőrség véleményét, amely szerint valami fanatikus vagy őrült vitte véghez, akkor nyílt bűnüggyel állunk szemben, amelyet bárki elkövethetett, akinek a postázás idejére nincs alibije Londonban. Ez magába foglalja azt a véleményt is, hogy személyes indítékról van szó, amely Sir Eustace-szal kapcsolatos, és ez esetben a gyilkos személye az emberek azon zárt körére korlátozódik, akik valamiféle kapcsolatban lehettek vele.
– Ami pedig a csomag postára adását illeti, egy kis kitérőt kell tennem, hogy egy rendkívül érdekes dolgot közöljek önökkel. Mindent figyelembe véve, ami ellene szól, valószínűleg a saját szememmel láttam a gyilkost, pontosan akkor, amikor postára adta a csomagot! Úgy történt az eset, hogy aznap este háromnegyed kilenc tájban végigmentem a Southampton Streeten. Mit sem sejtettem arról, mint Edgar Wallace mondaná, hogy egy jövendő tragédia első felvonása játszódik le e pillanatban gyanútlan szemem előtt. A végzet sugallata sem ösztönzött arra, hogy megszakítsam utamat. A gondviselés aznap este bizonyára szűkmarkúan bánt a sugallatokkal. És ha legalább lanyha ösztöneim figyelmeztetnek, mennyi gondtól szabadíthattam volna meg mindnyájunkat. − Sajnos − tette hozzá Bradley szomorúan −, ilyen az élet!
– De most nem erről van szó. A zárt körű meg a nyílt gyilkosságok témáját boncolgatjuk.
– Elhatároztam, hogy egyik vonatkozásban sem formálok határozott véleményt, a biztonság okából nyílt gyilkosságként kezelem. Ezek szerint az volt az álláspontom, hogy széles e világon mindenki gyanús. Aztán, hogy némileg leszűkítsem e területet, hozzáláttam, hogy megalkossam magamnak azt a személyt, aki valóban elkövette, ama sovány jelzések alapján, amelyeket az a férfi vagy nő nyújtott számunkra.
– Már megvoltak a nitrobenzol választásából eredő, önök előtt ismertetett következtetéseim. De kiegészítésül a jó neveltetéshez, hozzá kell tennem valamit: méghozzá igen lényeges dolgot. Nem lehet előkelő, zárt körű középiskolát vagy egyetemet végzett az illető. Egyetért velem, Sir Charles? Az egyszerűen nem lehet.
– Az előkelő iskolából kikerültek köztudomásúan nem szerepelnek a gyilkosok között − válaszolt Sir Charles, mint aki ismerős vizeken evez.
– Nos, ez nyilvánvaló. Ilyen alattomos módon semmiképpen sem csinálnák. Azok a bizonyos iskolák némi garanciát nyújtanak, még gyilkosság esetében is. Azt hiszem, ezt mindenki megerősítené, aki ilyen intézményből került ki. Ez semmiképpen sem vall úriemberre. Ha ilyen neves iskolát végzett valaki elhatározza magát olyan nem szokványos cselekményre, mint a gyilkosság, akkor fog egy baltát vagy egy revolvert, és szemtől szembe végez az áldozatával. Sosem csinálná ilyen hátmögötti, alattomos módon, hogy úgy mondjam. Erről még vagyok győződve.
– És még egy kézenfekvő következtetés. A gyilkos rendkívül ügyes kezű lehet. Kicsomagolni azokat a bonbonokat, kifúrni, kiszívni a töltetet, újra tölteni, a lyukat olvasztott csokoládéval eltüntetni, visszacsomagolni az ezüstpapírba, mintha addig hozzá se nyúltak volna… biztosíthatom önöket, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog. Méghozzá kesztyűben, gondolják csak meg.
– Először arra gondoltam, hogy amilyen gyönyörűen megoldotta ezt a feladatot, határozottan női kézre vall. De kísérletképpen vagy tucatnyi barátommal próbát végeztettem, férfiakkal, nőkkel vegyesen, és mindenki közül egyedül én magam (ezt minden büszkeség nélkül állítom) tudtam igazán jól megcsinálni. Ezek szerint nem okvetlenül nő volt az illető. De a kézügyesség feltétlen ismérv.
– Aztán ott a pontosan hatmillimnyi adag minden szem csokoládéban. Véleményem szerint ez is nagyon jellegzetes. Ez nemcsak módszeres agyra, hanem arra is vall, hogy az illető mániákusa a szimmetriának. Vannak ilyen emberek. Ezek nem tudják elviselni, ha a képek a falon nincsenek szigorú összhangban egymással. Ismerem ezt, mert nagyjából magam is ilyen vagyok. Ezt én is így csináltam volna. Ösztönszerűen.
– Aztán az illető férfi vagy nő javára kell írnunk, hogy alkotó elme. Ilyenfajta bűntett nem pillanatnyi felvillanás eredménye. Megfontoltan eszelték ki, pontról pontra, helyszínről helyszínre, felépítették, akár valami színdarabot. Nem ért velem egyet, Mrs. Fielder-Flemming?
– Eddig nem jutott eszembe, de lehet, hogy igaza van.
– Hogyne, feltétlenül: rengeteg megfontolást igényelt, amíg keresztül tudták vinni. Azt hiszem, fölösleges azon töprengenünk, hogy más bűnesetet plagizáltak. A legnagyobb teremtő elmék sem riadnak vissza attól, hogy mások ötletét hasznosítsák. Magam is megteszem. Azt hiszem, Mr. Sheringham, maga is, Miss Dammers úgyszintén. Sőt időnként ön sem habozik e tárgyban, Mrs. Fielder-Flemming. Legyünk most valamennyien őszinték.
Halk mormogás erősítette meg az őszinteségi fogadalmat, elenyésző kivétellel.
– Hát hogyne. Nézzék csak, hogyan alakította át Sullivan a gregoriánt, ezt a régi egyházi éneket a Két ragyogó szép szemed című sanzonná, vagy valami hasonlóra, nem éppen zsolozsmává. Ez megengedett. Nos, az ilyesmi hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megrajzoljuk egy ismeretlen portréját, és az illető lelki alkatában végső soron feltétlenül meg kell lennie a méregkeverő jellegzetesen hideg, könyörtelen embertelenségének. Azt hiszem, ez minden, amit mondhatok. De ez is valami.
Nagyban elősegíti, hogy felismerjük a bűnözőket, ha átgondoljuk, kik azok a személyek, akikben az említett jellemvonások fellelhetők.
– És még valamiről nem szabad megfeledkeznünk. A párhuzamos bűnügyről. Meglep, hogy ezt eddig senki sem említette. Szerintem ez az ügy sokkal közelebbi párhuzammal szolgál, mint amelyekről eddig szó esett. Nem közismert ügy, de azért bizonyára valamennyien hallottak róla. Dr. Wilson meggyilkolása Philadelphiában, pontosan húsz évvel ezelőtt.
– Röviden összefoglalom. Ez a Wilson egy reggel küldeményt kapott, állítólag sörkóstolót, amelyet egy közismert sörgyár küldött címére. Kísérőlevél volt mellette, a rendes üzleti levélpapíron, és a cég címe nyomtatásban szerepelt rajta. Wilson az ebédjéhez megitta a sört, és azon nyomban meghalt. Az italba ciánhidrogénsavat kevertek.
– Később kiderült, hogy a sört nem a sörgyár küldte, amely sosem szokott mintát küldeni. Egy helyi expressz kézbesítő vállalat juttatta el a címzetthez, de egyebet nem tudtak mondani, mint hogy egy férfi adta át nekik. A cégnyomás valamint a levél külön e célra készült hamisítvány volt.
– A rejtély sosem oldódott meg. Nem sikerült megtalálni azt a nyomdaüzemet sem, ahol a levél cégnyomata készült, noha a rendőrség Amerika-szerte minden nyomdát felkeresett. A gyilkosság indítékát sem tudták kielégítő módon megállapítani. Tipikus nyílt gyilkosság. Az üveg a vakvilágból érkezett, és a gyilkos is ott lappangott valahol.
– Amint látjuk, a hasonlatosság ebben az állítólagos mintaküldeményben rejlik. Amint Mrs. Fielder-Flemming megállapította, ez túl jó analógia ahhoz, hogy véletlennek tekinthessük. A gyilkosnak bizonyosan ez az ügy járt az eszében, a (gyilkos számára) szerencsés kimenetellel egyetemben. És tulajdonképpen még indítékot is fel lehetett fedezni. Wilson ugyanis hírhedt magzatelhajtó volt, és valaki véget akart vetni a ténykedésének Egyszerűen csak lelkiismereti okokból. Vannak ilyen emberek, és ez ismét párhuzamos a mi ügyünkkel. Sir Eustace hírhedten feslett életű. Ez alátámasztja a rendőrség álláspontját, hogy ismeretlen fanatikus műve volt a bűntény. Az én véleményem szerint is sok minden szól emellett.
– De most rátérek a magam felfogásának ismertetésére.
– Nos, amikor idáig eljutottam, rendszereztem következtetéseimet, és listába foglaltam, melyek azok a tulajdonságok, amelyekkel a gyilkosnak rendelkeznie kell. Most rá kell mutatnom arra, hogy oly számosak és oly változatosak ezek a képességek, hogy az esély ezeknek megfelelő tettesre bukkanni, Sir Charles, nem egymillió az egyhez, hanem több millió. Ez nem hozzávetőleges állítás, hanem matematikai tény.
– Tizenkét olyan tulajdonságot állapítottam meg, amelynek kivétel nélkül meg kell lennie abban a személyben (ha matematikai érvelésem kiállja a próbát), és ennek az esélye egy a négyszázhetvenkilencmillió-egyezerhatszázhoz. És ez is csak abban az esetben − jól jegyezzék meg −, ha valamennyi képesség egyenlő arányban van meg benne. De ez nem így van. Annak az esélye, hogy büntetőjogi ismeretei legyenek, legfeljebb egy a tízhez. Hogy pedig módjában legyen Mason-levélpapírhoz hozzájutni, annak az esélye nem több, mint egy a százhoz.
– Mindent összevéve tehát − fejtegette Mr. Bradley − úgy vélem, az esélyek aránya körülbelül négymilliárd-hétszázkilencvenmillió-ötszáztizenhatezer-négyszázötvennyolc az egyhez. Más szóval csillagászati. Mindenki egyetért velem ebben?
Mindenkit annyira elképesztett ez a kijelentés, hogy kénytelen volt egyetérteni. Szóval valamennyien egy véleményen vagyunk − jelentette ki derűsen Mr. Bradley.
– Akkor most felolvasom a listámat.
Néhány pillanatig lapozgatott a kis noteszában, aztán olvasni kezdte.
Adottságok, melyek mindegyikével rendelkeznie kell a tettesnek
1. Legalább alapfokú vegyi ismerettel kell rendelkeznie.
2. Legalább alapfokú büntetőjogi ismerettel.
3. Jó nevelésben kellett részesülnie, de nem végezhetett előkelő középiskolát, sem egyetemet.
4. Mason-levélpapír birtokában kell lennie, illetve módjában áll, hogy hozzáférjen.
5. Hamilton-4-es írógépe van, vagy hozzájuthat.
6. A gyilkosságot megelőző estén fél kilenc és fél tíz között a Southampton Street, illetve a Strand közelében kellett járnia.
7. Onyx töltőtolla van, vagy hozzáférhet. a toll hegye közepes vastagságú.
8. Harfield töltőtolltintát használ, illetve hozzájuthat.
9. Eredeti gondolkodású, teremtő agya van, de nem olyan mértékben, hogy mások eredményeit el ne fogadja.
10. Átlagon felül ügyes kezűnek kell lennie.
11. Rendszerező természet, és rendkívüli érzéke van a szimmetriához.
12. Meg kell lennie benne a méregkeverő rideg embertelenségének.
– Egyébként − folytatta Mr. Bradley, miközben ismét zsebre tette a noteszát −, mint látja, Sir Charles, egyetértek önnel abban, hogy a gyilkos sosem bízta volna másra a csomag postázását. No, és még valamit. Egy kis tájékoztatás. Ha esetleg valaki látni szeretne egy középvastag hegyű Onyx tollat, tessék, nézze meg az enyémet, történetesen Harfield töltőtolltinta van benne. − A toll körbejárt, és Mr. Bradley székében hátradőlve atyai mosollyal szemlélte, amíg kézről kézre adták az asztal körül.
– Nos, ez az − mondta Mr. Bradley, amikor a toll visszaérkezett hozzá.
Roger úgy vélte, meglelte a magyarázatát annak a különös villanásnak Mr. Bradley szemében. − Azt akarja vele mondani, hogy a probléma még mindig megoldásra vár. a négymilliárdnyi eshetőséget ön is sokallja. Ön nem talált olyan személyt, akire ráillenek a felsoroltak?
– Hát − kezdte nyilvánvalóan kelletlenül Mr. Bradley −, ha tudni akarják, találtam olyat, akire mindez ráillik.
– Csakugyan? Nagyszerű! Ki az?
– Megette a fene − mondta az egyébként tartózkodó Mr. Bradley −, alig merek kirukkolni vele. Igazán nevetséges.
Mindenfelől kérés, buzdítás, követelőzés vette körül. Mr. Bradley még soha nem örvendhetett ekkora népszerűségnek.
– Ki fognak nevetni, ha megmondom.
Most kiderült, hogy valamennyiük inkább vetné alá magát az inkvizíció minden kínzásának, semhogy kinevesse Mr. Bradleyt. a világ kincséért sem csúfolódnának Mr. Bradley rovására.
Úgy látszik, Mr. Bradley nekibátorodott. Hát furcsa egy dolog. Lelkemre mondom, magam sem tudom, mit kezdjek vele. Ha megmutatom önöknek az illetőt, akire gondolok, aki mindenben megfelel a felsorolt követelményeknek, sőt bizonyos (elismerem, meglehetősen távoli, de mégis bizonyítéknak tekinthető) érdeke is fűződött hozzá, hogy ama csokoládét elküldje Sir Eustace-nak, biztosít-e engem elnök úr arról, hogy ez az összejövetel tanácsot ad nekem további teendőimre vonatkozóan?
– Édes istenem, hát hogyne! − fogadkozott készségesen Roger. Pedig már biztosra vette, hogy maga is hajszál híján megoldotta a problémát, ám Bradley megoldása nyilván egészen más. És ha ez az ember csakugyan rájött… − Biz’ isten segítünk! − mondta újra.
Mr. Bradley aggodalmasan nézett végig az asztalnál ülőkön. − Hát nem értették meg, kire gondolok? Jaj nekem, azt hittem, minden állításommal erre céloztam. Senki sem sejtette, kire céloz.
– Az egyetlen, aki véleményem szerint mind a tizenkét feltételnek maradéktalanul megfelel − mondta izgatottan Mr. Bradley, és felborzolta gondosan lesimított haját: − Hát a kutyafáját, nem a testvérem az… hanem… nos hát természetesen én!
Elképedt, néma csend.
– A… a… azt mondja, maga? − dadogta elsőnek Mr. Chitterwick.
Mr. Bradley borongós tekintetet vetett rá.
– Nyilvánvalóan, sajnálatomra. Én rendelkezem alapfokú vegyi ismeretekkel. Én tudok nitrobenzolt előállítani, sokszor meg is tettem. Én jártas vagyok bűnügyekben. Én jó neveltetésben részesültem, de nem előkelő középiskolában, sem egyetemen. Én hozzáférhettem Mason levélpapírhoz. Nekem Hamilton-4. írógépem van. Én a kritikus órában a Southampton Streeten jártam. Nekem középvastag hegyű Onyx töltőtollam van, Harfield-féle tintával. Nekem eredeti gondolkodású, teremtő agyam van, de nem olyan mértékben, hogy mások eredményeit el ne fogadjam. Én átlagon felül ügyes kezű vagyok. Én rendszerező természet vagyok, és rendkívül érzékem van a szimmetriához. És nyilvánvaló, hogy bennem megvan a méregkeverő rideg embertelensége.
– Hát igen − sóhajtott fel Bradley −, efölött egyszerűen nem lehet napirendre térni. Én küldtem a csokoládét Sir Eustace-nak!
– Csak én lehettem. Hitelt érdemlően bebizonyítottam. Csak az a különös a dologban, hogy semmire sem emlékszem az egészből. Azt hiszem, akkor tettem, amikor egész más valami járt az eszemben. Észrevettem, hogy kezdek nagyon szórakozott lenni.
Roger nevethetnékkel küzdött. Mégis sikerült elég ünnepélyesen megszólalnia:
– És az indítékról mit tud mondani, Mr. Bradley?
Mr. Bradley valamelyest felderült. − Hát igen, ezzel nehézségem támadt. Elég sokáig semmiféle indítékot nem találtam. Sőt még kapcsolatot sem tudtam teremteni magam és Sir Eustace Pennefather között. Hallottam felőle, persze, mint mindenki, aki csak egyszer betette a lábát a Szivárvány Klubba. És értesültem róla, hogy ő, hogy úgy mondjam, pikáns egyéniség. De semmi ellenséges indulatot nem tápláltam vele szemben. Felőlem lehet olyan pikáns, amilyen akar. Azt hiszem, soha életemben nem is láttam. Hát kétségtelen, az indíték a próbaköve a dolognak, mert azt persze meg kell teremteni. Mert egyébként miért akartam volna eltenni láb alól?
– Nos, és megtalálta?
– Azt hiszem, sikerült kiásnom az igazi okot − válaszolta Mr. Bradley nem minden büszkeség nélkül. − Hosszú töprengés után eszembe jutott, hogy egy detektívbravúr fölötti vita során azt mondtam egy barátomnak, életem legfőbb vágya, hogy egyszer magam is elkövessek egy gyilkosságot, mert biztos vagyok benne, hogy soha az életben nem jönnének rá. És, mondtam neki, az óriási izgalom megérné a kockázatot, ez semmiféle hazárdjátékhoz nem hasonlítható. Egy gyilkos nagyszabású versenyben áll a rendőrséggel, ha elcsípik, kétszeres vesztes. Magamfajta ember számára, akit az a szerencsétlenség ért, hogy minden közismert szórakozást halálosan unok, a gyilkosság mindent felülmúló hobby volna.
– Ja úgy − bólintott sokatmondóan Roger.
– Mikor visszaemlékeztem erre a beszélgetésre − folytatta komolyan Bradley −, nagyon fontosnak tűnt számomra. Nyomban felkerestem barátomat, hogy valóban így zajlott-e le. Vállalta, hogy akár esküvel igazolja akkori kijelentésemet. Sőt további részletekkel is ki tudta egészíteni a beszélgetést, még terhelőbb módon. Annyira megörültem, hogy írásbeli nyilatkozatot kértem tőle.
– Most már a nyilatkozat értelmében módosítva indítékomat, azon töprengtem, hogyan vihetném keresztül legcélszerűbben elhatározásomat. Úgy véltem, legokosabb olyan figurát kiválasztani, akitől egyébként is szívesen megszabadulna a világ, és nem kell okvetlenül politikusnak lennie. És, hogy elkerüljem a kézenfekvő megoldásokat, a távolból fogom megölni. Hogy izgalmas legyen a játék, bűnjelet is kell magam után hagynom, lehetőleg minél homályosabbat. És úgy látszik, többet is hagytam, mint szándékomban állt.
– Barátom azt állította, azon az estén azzal távoztam tőle, hogy eltökélt szándékom a legelső adandó alkalommal végrehajtani első gyilkosságomat. Ez nemcsak remek hobby, mondtam, hanem felbecsülhetetlenül értékes tapasztalattal gazdagít egy detektív-regényírót. Hiszen ez a hivatásom.
– Nos, azt hiszem − jelentette ki méltósággal Mr. Bradley −, ez már teljes mértékben indítéknak tekinthető.
– Gyilkosság, kísérletképpen − jegyezte meg Roger. − Új kategória, de csakugyan érdekes.
– Gyilkosság megcsömörlött élvhajhász szórakozásául − helyesbített Mr. Bradley. De erre is van precedens. A Loeb és Leopoldeset. Nos, elnök úr, sikerült bizonyítanom a tételemet?
– Tökéletesen, már amennyire meg tudom ítélni. Nem látok hézagot az okfejtésében.
– Igyekeztem is, hogy sokkal vitathatatlanabb legyen a dolog, mint a könyveimben. Ugye, Sir Charles, ádázul felléphetne ellenem egy bírósági tárgyalás esetén?
– Hát, kissé közelebbről kellene megvizsgálnom a dolgot, de így első látásra, Bradley, elismerem, hogy amennyire közvetett bizonyítékoknak helyt lehet adni (márpedig, mint tudják, véleményem szerint az felér minden egyébbel), nem látom kétségesnek, hogy ön küldte azt a csokoládét Sir Eustace-nak.
– És ha itt most komolyan kijelentem, hogy ez a színtiszta igazság, igenis én küldtem? − tartott ki állhatatosan Bradley.
– Nem tudnám megcáfolni.
– Pedig mégsem én küldtem. De adott időben ugyanígy képes volnék bebizonyítani önöknek, hogy a Canterbury érsek küldte, vagy Sybil Thorndike, vagy Mrs. Robinson Smythe, Akacia Road, Upper Tooting, vagy akár az Egyesült Államok elnöke, vagy bárki más, akit önök megneveznek.
– Ennyit a bizonyítékokról. Az egész ügyet magammal kapcsolatban arra a véletlenre építettem, hogy a testvéremnél találtam néhány Mason-levélpapírt. És nem mondtam egyebet, csak az igazat. De nem mondtam el a teljes igazat. A művészi bizonyíték, mint minden egyéb művészi dolog, egyszerűen kiválasztás eredménye. Ha az ember tudja, mit tartson meg, mit hagyjon el, bármit bebizonyíthat logikusan, meggyőző módon. Ezt teszem én minden könyvemben, és még soha egyetlen kritikusom sem marasztalt el azon az alapon, hogy pongyola az érvelésem. Ám − tette hozzá szerényen Mr. Bradley − nem hiszem, hogy bármelyik kritikus valaha elolvasta volna valamelyik könyvemet.
– Hát nagyon elmés munka volt − foglalta össze Miss Dammers a véleményeket. − És rendkívül tanulságos is.
– Köszönöm − mondta hálásan Mr. Bradley.
– És az a végeredménye − mondta ki éles ítéletét Mrs. Fielder-Flemming −, hogy halvány fogalma sincs róla, ki az igazi tettes.
– De, természetesen tudom − válaszolt lagymatagon Mr. Bradley. − Csak bizonyítani nem tudom. Ezért nincs sok haszna, ha most elmondom önöknek.
Mindenki kihúzta magát.
– Hát mégis talált valakit, az imént kifejtett eshetőségek ellenére, olyat, aki valamennyi feltételének megfelel? − kérdezte Sir Charles.
– Azt hiszem, az a nő megfelel − helyeselt Mr. Bradley. − De sajnos, még nem volt időm valamennyi pontot ellenőrizni.
– Nő? − kapott a szón Mr. Chitterwick.
– Hogyne, nő volt a tettes. Az egész ügyben ez a legnyilvánvalóbb… és mellesleg szólva, eddig szándékosan nem szóltam erről a körülményről. Ha valami bizonyos ebben az ügyben, akkor az, hogy a gyilkosságot nő követte el. Férfinak soha nem jutna eszébe, hogy mérgezett csokoládét küldjön egy másik férfinak. Mérgezett borotvapengét küldene, vagy whiskyt, vagy sört, mint a szerencsétlen dr. Wilsonnak a barátja. Kétségtelen, hogy ezt nő tette.
– Hát ezt kétlem − jegyezte meg halkan Roger.
Mr. Bradley szigorú pillantást vetett rá. Nem ért velem egyet, Mr. Sheringham?
– Csak elgondolkoztat − felelt Roger. − Ez az állítás bizonyításra szorul.
– Azt kellett volna mondanom, ez megdönthetetlen − hangsúlyozta nyomatékosan Mr. Bradley.
– Helyes − szólalt meg türelmetlenül Miss Dammers −, de azt nem hajlandó elárulni nekünk, ki követte el, Mr. Bradley?
Mr. Bradley csúfondárosan tekintett rá. De hiszen megmondtam, nem érnek vele semmit, mert nem tudom bizonyítani. Azonkívül olyan csekélység is kockán forog, mint egy hölgy becsülete.
– Most megint a rágalmazási törvényt akarja feléleszteni, hogy kimásszon a csávából?
– Ugyan, isten ments, dehogyis. Habozás nélkül kiadnám mint gyilkost. Annál sokkal lényegesebb dolog tart vissza. A nő történetesen Sir Eustace szeretője volt bizonyos időben, és az ilyesmire vonatkozóan valóban van jogszabály.
– Ó − sóhajtott Mr. Chitterwick.
Mr. Bradley udvariasan fordult feléje. Mondani kíván valamit?
– Nem. Csak azon tűnődtem, vajon ugyanazon a nyomon jár-e, mint én. Erről van szó.
– Az elhagyott szerető elméletére hajlik?
– Hát − felelt kelletlenül Mr. Chitterwick −, úgy valahogy.
– Természetesen. Ön is erre az ösvényre akadt nyomozás közben? − Mr. Bradley olyan nyájas hangot ütött meg, mint a tanító, mikor megsimogatja a jó gyerek fejét. − És nyilván ez a helyes. Ha a maga egészében tekintjük ezt a bűnügyet, Sir Eustace jellemét megvilágítva, a féltékenységtől izzó, elhagyott szerető úgy nyúlik ki a közepéből, mint valami csőr. Ez az a pont, amit kihagytam a listámból. A 13. pont: a tettes csakis nő lehet. És hogy a művészi jellegű bizonyítékokra térjünk, amelyeket egyaránt alkalmazott Sir Charles és Mrs. Fielder-Flemming, mindketten elmulasztották a nitrobenzolt kapcsolatba hozni a bűnösnek vélt személlyel, holott ez a döntő bizonyíték.
– Szóval ön a féltékenységet tartja indítéknak? − kérdezte Mr. Chitterwick.
– Erről meg vagyok győződve − felelte Mr. Bradley. − De mondok valamit, amiben éppenséggel nem vagyok ennyire bizonyos; hogy valóban Sir Eustace volt-e a kiszemelt áldozat.
– Hogy nem ő volt a kiszemelt áldozat? kérdezte Roger nagyon kelletlenül. − Ezt meg honnan veszi?
– Hát, rájöttem − felelte Bradley, és leplezni próbálta büszkeségét. − Sir Eustacenak a gyilkosság napján találkozója volt, együtt kellett ebédelnie valakivel. Ezt illetően igyekezett minden részletet eltitkolni, de egész biztosan asszony volt az illető, mégpedig nem akármilyen asszony, hanem olyan, aki iránt nem is csekély érdeklődést tanúsított. Nagyon valószínű, hogy nem Miss Wildmanről, hanem valaki másról van szó, sőt a báró aggodalmasan igyekezett ezt az ismeretséget eltitkolni Miss Wildman elől. Ám véleményem szerint az a nő, aki a csokoládét küldte, tudott róla. A megbeszélést lemondták, de erről az a nő már nem értesült.
– Az én feltevésem − ismétlem, feltevés csupán és nem tudom alátámasztani mással, csak azzal, hogy ez megmagyarázza a csokoládé elküldését −, hogy nem Sir Eustace-nak szánták azt a csokoládét, hanem a feladó riválisának.
– Ó − sóhajtott fel Mrs. Fielder-Flemming.
– Ez megint teljesen új elmélet − szólalt meg panaszosan Sir Charles.
Roger gyorsan átfutotta magában Sir Eustace barátnőinek változatos névsorát. Eddig nem sikerült közülük egyet sem összekapcsolnia a bűnüggyel, most még kevésbé. De azt nem hitte el, hogy hiányos a névsora.
– Ha az a nő, akire gondol, Bradley − szólalt meg célzatosan −, a feladó, valóban Sir Eustace szeretője volt, nem hinném, hogy annyira kényesen kell óvnia az illető becsületét. Azt hiszem, a neve amúgy is közszájon forog a Szivárvány Klubban, ha ugyan nem London valamennyi klubjában. Sir Eustace nem éppen diszkrét férfi.
– Biztosíthatom afelől, Mr. Bradley, hogy Sir Eustace mércéje a tisztességet illetően még az önmagáén is alulmarad − jegyezte meg gúnyosan Miss Dammers.
– Ebben az esetben azonban − felelte Bradley − nem ez a helyzet.
– Hogy lehet az?
– Mert egészen biztos vagyok benne, leszámítva a véletlen informátoromat, Sir Eustace-t, és önmagamat, senki sem tud erről a kapcsolatról. Kivéve természetesen az illető hölgyet − tette hozzá Bradley aprólékosan. Hiszen az ő figyelmét nem kerülhette el az ügy.
– Akkor maga hogyan jött rá? − kérdezte Miss Dammers.
– Ezt, sajnos − felelt közönyösen Bradley −, nem áll módomban közölni.
Roger az állát dörzsölgette. Lehetséges, hogy olyan nő is szerepel ebben a dologban, akiről ő még csak nem is hallott? Akkor pedig hogy állja meg a helyét a legújabb elmélete?
– Ezek szerint az említett hasonlóság érvényét veszti? − kérdezte Mr. Fielder-Flemming.
– Nem egészen. De ha ez nem jó példa, van másik is, legalább annyira helytálló. Christina Edmunds ügye. Úgyszólván azonos, az őrültségtől eltekintve. Féltékenységi mánia. Mérgezett csokoládé. Találhatunk ennél jobbat?
– Hmmm, ha jól értettem − szólalt meg Sir Charles −, érvelésének eredeti kiindulópontja éppen a nitrobenzol alkalmazása volt. Erre az esetre is vonatkoznak azok a fontos következtetései, hogy a hölgynek kémiai ismeretekkel kell bírnia, és a könyvespolcán van egy példány Taylor?
Mr. Bradley elnézően mosolygott. − Az, mint helyesen mutat rá, Sir Charles, az én esetem bizonyítására szolgált, de nem erre. Sajnos, megjegyzéseim a méreg megválasztását illetően speciális érvek voltak. Egy bizonyos személyre összpontosítottam őket, és ennek megfelelően olyan következtetéseket vontam le belőlük, amelyek ráillettek az illetőre. Természetesen volt bennük bizonyos hitelesség, bár kilétüket már nem becsülném olyan nagyra, mint akkor tettem. Most arra a véleményre hajlok, hogy azért használt éppen nitrobenzolt, mert olyan könnyen hozzáférhető. De az teljesen helytálló, hogy ez méregnek alig ismert.
– Tehát a jelenlegi elméletében nem is támaszkodik erre?
– De igen. Még mindig az a véleményem, hogy a tettes tisztában volt a méreg alkalmazásának módjával. Hogy minek következtében szerzett tudomást róla, azt még ki kellene nyomozni. Arra hivatkoztam, hogy az illetőnek szükségképpen Taylor volt a birtokában, vagy más hasonló mű, és ezt még mindig fenntartom. És e kitűnő hölgynek valóban van Taylorja.
– És bűnügyi szakértő is? − kérdezte Mrs. Fielder-Flemming.
Mr. Bradley hátradőlt székében, és a mennyezetet bámulta. − Ez, véleményem szerint, még nyitott kérdés. Őszintén szólva, ezzel magam sem vagyok tisztában. Tulajdonképpen azt hiszem, semmilyen téren nem nevezhető szakembernek. Hogy miféle hivatást tölt be az életben, az nyilvánvaló, azt, amelyet; Sir Eustace mellett is teljesített, és magam nem is tartom egyébre alkalmasnak. Azon kívül persze, hogy nagyon ügyesen púderezze az orrát, és nagyon mutatósan öltözködjék, de ez már hozzátartozik az illető hölgy raison d’étre-jéhez. Nem hinném, hogy több bűnügyi ismerete volna, mint egy kanári madárnak. De valami felszínes sejtelme lehet azért a bűnügyekről is, mivel a könyvespolcán ilyen tárgyú művek sorakoznak.
– Ezek szerint személyes ismerőse az a nő? – kérdezte csak úgy mellesleg Mrs. Fielder-Flemming.
– Nem. Csupán egyszer találkoztam vele. Felkerestem a lakásán, egy gyilkosságokkal foglalkozó, közismert könyv vadonatúj kiadásával a hónom alatt, és a kiadó ügynökének mondtam magam, mintha megrendeléseket gyűjtenék. Érdeklődtem, megengedi-e, hogy a nevét felvegyem a listámra? Az a könyv még csak négy napja volt forgalomban, de ő már büszkén mutatta nekem, hogy ott van a polcon. Ezek szerint érdeklődött a bűnügyek iránt. Sőt mondhatnám lelkesedett e tárgykörért: a gyilkosság olyan nagyon izgalmas dolog, ugye, igazam van? Nos, ez elég jellemző, szerintem.
– Kissé ostobának tűnik − vélte Sir Charles − Hát külseje szerint az is − helyeselt Mr. Bradley. − Olyan ostobácskán fecseg. Ha valami teán találkoznék vele, libának tartanám. De ezt az előre kitervelt gyilkosságot mégis elég okosan hajtotta végre, így azt hiszem, mégsem lehet olyan ostoba.
– És arra nem gondol, hogy ilyesmit talán még soha életében nem követett el? − kérdezte Miss Dammers.
– Hát nem − ismerte be Mr. Bradley. Nem gondolok. Nem régen cserbenhagyott szeretője Sir Eustace-nak (már úgy értem, nem régebben, mint három éve, és a remény nehezen huny ki), aki nagyon nagyra tartja magát, és a gyilkosságot kimondhatatlanul izgalmasnak érzi.
– Ja, igaz. Ha egyéb meggyőző részletre is kíváncsiak, azzal is alátámaszthatom, hogy szeretője volt Sir Eustace-nak, hogy még ma is ott a falon a báró bekeretezett fényképe. Széles paszpartuval van keretezve, és a paszpartun kézírással ez a szó olvasható „A te”, a többi le van takarva. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy valami gyengéd dedikáció rejlik a papiros alatt.
– Tőle magától hallottam, mármint Sir Eustace-tól, hogy úgy cserélgeti a szeretőit, akár a kalapjait − szólt közbe élesen Miss Dammers. − Nem lehetséges, hogy többnek is van féltékenységi komplexusa, nemcsak ennek az egynek?
– Lehet, de nem mindegyiknek van Taylor a birtokában − vágott Vissza Mr. Bradley.
– A bűnügyi ismeretek helyébe a nitrobenzolról szerzett tudás lépett − szólt elgondolkozva Mr. Chitterwick. − Helyesen feltételezem?
– Teljesen igaza van − válaszolt nyájasan Mr. Bradley. − Véleményem szerint ez nagyon lényeges támpont. Annyira alátámasztható különböző szemszögekből nézve. A méreg választása, és az ügy egyéb jellegzetes vonásai. Valójában mindenfelől ugyanoda jutunk…
– Nahát − motyogta Mr. Chitterwick, mintegy korholva magát, amiért mindenfelől ugyanabba kellene ütköznie, de sohasem vesz észre semmit.
Ezután rövid hallgatás következett, amelyet Mr. Chitterwick (teljesen tévesen) önmagára nézve mélységesen elítélőnek értelmezett.
– Térjünk vissza az ön listájára − fordult Miss Dammers az előadóhoz −, azt mondta, nem volt módjában valamennyi pontját ellenőrizni. Mely pontoknak felel meg az a nő, és melyek azok, amelyekre vonatkozóan ezt nem tudta megállapítani?
. Mr. Bradley készségesen igyekezett válaszolni. − Az első pont. Nem tudom, van-e valamelyes kémiai ismerete. Második pont. Nem tudom, legalább elemi fokú büntetőjogi ismerettel rendelkezik-e? Harmadik pont. Majdnem bizonyos, hogy jó neveltetésben részesült (más lapra tartozik, hogy tanult-e valamit is életében), de biztosan állíthatjuk, hogy előkelő középiskolát nem végzett. Negyedik pont. Nem állt módomban megállapítani, volt-e birtokában Mason-levélpapír, hacsak nem volt folyószámlája a cégnél. És ha Sir Charles ezt elfogadhatónak tartotta, én sem szólok ellene. Ötödik pont. Nem tudom, van-e Hamilton írógépe, de ahhoz igazán könnyen hozzáférhetett. Valamelyik barátjának biztosan van. Hatodik pont. Járhatott a Southampton Street közelében. Igyekezett alibit igazolni, de az csupa hézag. Állítólag színházban volt, de csak jóval kilenc óra után ért oda. Hetedik pont. Láttam az Onyx töltőtollát az íróasztalán. Nyolcadik pont. Láttam egy üveg Harfield töltőtolltintát az íróasztala egyik rekeszében. Kilencedik pont. Nem állítanám, hogy eredeti gondolkodású, teremtő agya van, még agyról se nagyon beszélnék, de ne kételkedjünk benne, hogy mégis van neki. Tizedik pont. Az arcából ítélve egészen bizonyos, hogy van kézügyessége. Tizenegyedik pont. Ha rendszerező természet, ezt nyilván terhelőnek érzi magára nézve, mert gondosan titkolja. Tizenkettedik pont. Ezt, azt hiszem, így kellene helyesbíteni: a méregkeverő teljes fantáziátlanságával kell bírnia. Hát így állunk.
– Értem − mondta erre Miss Dammers. Szóval ebben is vannak hézagok.
– Vannak − ismerte el készséggel Mr. Bradley. − Őszintén szólva, tudom, hogy az a nő volt a tettes, egyszerűen azért, mert nem lehet másképp. De elhinni azért nem tudom.
– Úgy! − szólalt meg Mrs. Fielder-Flemming egy egész mondatot foglalva ebbe az egy szóba.
– Mellesleg, Sheringham − jegyezte meg Mr. Bradley −, maga ismeri azt a gonosz hölgyet.
– Ismerem, igazán? − kérdezte Roger, mint aki révületből ébred. − Gondoltam, hogy valószínűleg ismerem. Nézze, leírok egy nevet egy cédulára, és lesz szíves megmondani, az-e vagy sem?
– Szó sem lehet róla − tért ki határozottan Mr. Bradley. − Tulajdonképpen magam is efféle ajánlatot akartam tenni. De ön, mint elnök, tudhatja, kire gondolok, különösen, ha van valami a dologban.
Roger összehajtogatta a cédulát, és odacsúsztatta Bradleynek.
– Ez az illető!
– Teljesen igaza van − felelte Mr. Bradley.
– És ön azt állítja, hogy ő érdeklődik bűnügyek iránt?
– Úgy is lehet mondani − felelte Bradley.
Roger határozottan akarata ellenére pirult el. Igen jól tudta, miért érdeklődik annyira Mrs. Verreker-le-Mesurer annyira a bűnügyek iránt. Nem kell nagyon kutatni utána, az okát valósággal erőszakkal adta a tudtára.
– Hát akkor teljesen rossz nyomon jár, Bradley − mondta teljes biztonsággal. − Abszolút biztos vagyok benne.
– Határozottan állítja?
Roger kissé megborzongott, de ügyesen titkolta. − Egész határozottan.
– Hát, tudja, én sem hittem benne − vallotta be filozofikusan Bradley.