Harmadik fejezet

Mo­res­by idá­ig ju­tott be­szá­mo­ló­já­ban, az­tán szü­ne­tet tar­tott, nem csu­pán a ha­tás fo­ko­zá­sa cél­já­ból, ha­nem hogy ki­fúj­ja ma­gát és va­la­mi fris­sí­tőt ve­gyen ma­gá­hoz. Bár fe­szült ér­dek­lő­dés­sel kí­sér­ték elő­adá­sát, ed­dig sem­mi­fé­le tényt nem kö­zölt, ami­ről hall­ga­tó­sá­gá­nak ne lett vol­na tu­do­má­sa. Tu­laj­don­kép­pen a rend­őr­sé­gi nyo­mo­zás­ról akar­tak hal­la­ni, mert a saj­tó an­nak rész­le­te­i­ről sem­mit sem kö­zölt, to­váb­bá még csak cél­zást sem tet­tek arra, mi a hi­va­ta­los el­mé­le­ti fel­fo­gás eb­ben az ügy­ben. Mo­res­by nyil­ván meg­ér­zett va­la­mit eb­ből a köz­han­gu­lat­ból, mert rö­vid szü­net után mo­so­lyog­va így foly­tat­ta:

– Nos, höl­gye­im, és ura­im, nem tar­tom fel to­vább önö­ket ezek­kel az elő­ze­tes tud­ni­va­lók­kal, de fu­tó­lag érin­te­ni kell min­dent, ha el akar­juk érni, hogy tel­jes egé­szé­ben át­te­kint­hes­sük az ügyet.

– Mint tud­ják, Mr. Ben­dix nem halt meg.

Sze­ren­csé­jé­re mind­össze két cu­kor­kát evett meg, a fe­le­sé­ge vi­szont he­tet, és ta­lán még an­nál is na­gyobb sze­ren­cse, hogy ki­tű­nő or­vos ke­zé­be ke­rült. Mire az or­vos Mrs. Ben­dix­hez ér­ke­zett, már min­den­kép­pen késő volt, nem se­gít­he­tett raj­ta. Mr. Ben­dix szer­ve­ze­té­be ke­ve­sebb mé­reg ke­rült, en­nek a fel­szí­vó­dá­si ide­je is las­súbb, az or­vos­nak te­hát volt ide­je meg­men­té­sé­re − ám a dok­tor nem tud­hat­ta, mi­fé­le mé­reg­gel áll szem­ben. Egy­sze­rű­en ci­án­hid­ro­gén­sav el­len ke­zel­te a tü­ne­tek alap­ján, meg a sza­got is érez­te, amely azt ta­nú­sí­tot­ta, hogy Mr. Ben­dix ke­se­rű­man­du­la-ola­jat fo­gyaszt­ha­tott, de mi­vel egé­szen biz­tos nem le­he­tett a dol­gá­ban, egy-két más el­len­szert is be­adott neki. Annyi min­den­eset­re ki­de­rült, hogy amit meg­evett, nem érte el a ha­lá­los ada­got; este nyolc óra kö­rül már vissza is nyer­te esz­mé­le­tét. Le­fek­tet­ték a klub egyik há­ló­szo­bá­já­ban, és más­nap­ra már lá­ba­do­zó­nak volt mond­ha­tó.

Mo­res­by ki­fej­tet­te to­váb­bá, hogy a Scot­land Yard kez­det­ben fel­té­te­lez­te, hogy Mrs. Ben­dix ha­lá­lát, va­la­mint azt, hogy haj­szál hí­ján a fér­je is ugyan­ar­ra a sors­ra ju­tott, va­la­mi­lyen vég­ze­tes vé­let­len okoz­hat­ta. A rend­őr­ség ter­mé­sze­te­sen azon nyom­ban vizs­gá­la­tot in­dí­tott, amint Mrs. Ben­dix mér­ge­zés okoz­ta ha­lá­lá­ról ér­te­sült. A ke­rü­le­ti de­tek­tív­fel­ügye­lő meg­je­lent a Szi­vár­vány Klub­ban, mi­helyt az or­vos en­ge­délyt adott, hogy a már ön­tu­da­tá­nál levő, de még min­dig sú­lyo­san be­teg em­bert ki­hall­gas­sa.

A vál­sá­gos ál­la­pot­ban levő fér­fi előtt még min­dig tit­kol­ták fe­le­sé­ge ha­lá­lát, és csu­pán sa­ját ta­pasz­ta­la­tai fe­lől kér­dez­get­ték, hi­szen az már két­ség­te­len volt, hogy a két eset össze­függ, és ha fény de­rül az egyik­re, meg­vi­lá­go­so­dik a má­sik is. A fel­ügye­lő nyíl­tan meg­mond­ta Ben­dix­nek, hogy meg­mér­gez­ték, és afe­lől fag­gat­ta, hogy ju­tott a mé­reg­hez: tud-e erre vo­nat­ko­zó fel­vi­lá­go­sí­tást adni?

Nem sok­kal ez­előtt már eszé­be ju­tott Ben­dix­nek a cso­ko­lá­dé. Meg­em­lí­tet­te, mi­lyen csí­pős íze volt, va­la­mint azt is, hogy rög­tön meg­mond­ta Sir Eus­tace-nak, biz­to­san az okoz­ta a rosszul­lé­tét.

Er­ről már tu­dott a fel­ügye­lő.

Mire Ben­dix össze­szed­te ma­gát, a de­tek­tív már ki­hall­ga­tott min­den­kit, aki érint­ke­zés­be ke­rült az ál­do­zat­tal ama a dél­utá­ni órá­ig, ami­kor vissza­ér­ke­zett a klub­ba. Meg­hall­gat­ta a por­tást, és meg­tet­te a lé­pé­se­ket, hogy elő­ke­rít­se a ta­xist. Azok­kal a tag­tár­sa­i­val is be­szélt, akik ak­kor Ben­dix kö­rül se­géd­kez­tek a tár­sal­gó­ban, Sir Eus­tace pe­dig kö­zöl­te Ben­dix meg­jegy­zé­sét a cso­ko­lá­dé­ról.

Lé­nye­ges dol­got nem­igen tu­dott meg a fel­ügye­lő, de csu­pán ru­tin­ból át­ku­tat­ta a pa­pír­ko­sa­rat, és elő­ke­rí­tet­te a kí­sé­rő­le­ve­let, va­la­mint a cso­ma­go­ló­pa­pírt. Szin­tén csak ru­tin­ból és nem kü­lö­nö­sebb fon­tos­sá­got tu­laj­do­nít­va a do­log­nak, Ben­di­xet is ki­kér­dez­te erre vo­nat­ko­zó­lag, és csak ak­kor fog­ta fel a sze­mét­ko­sár­ban ta­lált pa­pí­rok fon­tos­sá­gát, ami­kor tu­do­má­sá­ra ju­tott, hogy ebéd után mind a ket­ten et­tek a cso­ko­lá­dé­ból, és még mi­előtt a férj el­ment vol­na ha­zul­ról, az asszony már­is jó­val töb­bet fo­gyasz­tott be­lő­le.

Most köz­be­lé­pett az or­vos, és a fel­ügye­lő kény­te­len volt el­hagy­ni a be­teg­szo­bát. Első dol­ga volt fel­hív­ni te­le­fo­non a Ben­dix-ház­ban szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő kol­lé­gá­ját, az­zal, hogy ha­la­dék­ta­la­nul fog­lal­ja le a do­bozt a ma­ra­dék cso­ko­lá­dé­val, amely va­ló­szí­nű­leg még min­dig a sza­lon­ban ta­lál­ha­tó, és ál­la­pít­sa meg azt is, kö­rül­be­lül hány szem hi­ány­zik a do­boz­ból. A kol­lé­ga sze­rint nyolc vagy tíz. A fel­ügye­lő, aki a Ben­dix­szel foly­ta­tott be­szél­ge­tés alap­ján leg­föl­jebb hat-hét­re szá­mí­tott, meg­te­le­fo­nál­ta a Scot­land Yard­nak ad­di­gi ér­te­sü­lé­se­it.

Ezek után a fi­gye­lem a bon­bo­nok köré össz­pon­to­sult. Még az­nap este be­vit­ték a do­bozt a Scot­land Yard­ra, és nyom­ban el­küld­ték vegy­vizs­gá­lat­ra.

– Nos, a dok­tor nem járt messze az igaz­ság­tól − foly­tat­ta Mo­res­by. − A cso­ko­lá­dé­ban ta­lált mé­reg nem volt ugyan ke­se­rű­man­du­la-olaj, ha­nem nit­ro­ben­zol, de e ket­tő kö­zött nem nagy a kü­lönb­ség. Ha önök kö­zött; höl­gye­im és ura­im, van, aki ért a ké­mi­á­hoz, biz­to­san töb­bet tud er­ről, mint jó­ma­gam, de tu­do­má­som sze­rint né­mely­kor hasz­nál­ják ol­csóbb faj­ta cu­kor­kák íze­sí­té­sé­re (ki­sebb mér­ték­ben, mint az­előtt), hogy man­du­la­ízt ad­ja­nak az áru­nak, a man­du­la­olaj pót­sze­re­ként, amely, mon­da­nom sem kell önök­nek, szin­tén erős mé­reg. A nit­ro­ben­zol hasz­ná­la­ta több­nyi­re anil­in­fes­té­kek gyár­tá­sa­kor szo­ká­sos.

Mi­kor be­fu­tott a Scot­land Yard­ra a vegy­elem­zés ered­mé­nyé­ről szó­ló első je­len­tés, ez alá­tá­masz­ta­ni lát­szott azt a fel­te­vést, hogy vé­let­len bal­eset tör­tént. Olyan mé­reg je­len­lé­tét mu­tat­ták ki, amely a cso­ko­lá­dé­gyár­tás­ban és édes­sé­gek ese­té­ben ál­ta­lá­ban szo­ká­sos. a cég a va­ló­di li­kő­rök ol­csó pót­sze­re­ként al­kal­maz­ta, de ez­út­tal nyil­ván túl sok ke­rült a bon­bo­nok­ba. Az a tény pe­dig, hogy az ezüst­pa­pí­ron csu­pán ma­raschi­no, kö­mény és cse­resz­nye jel­zést ta­lál­tak, ame­lyek­nek min­dig van egy kis ke­se­rű­man­du­la za­ma­ta, meg­erő­sí­tet­te ezt a fel­te­vést.

Ám még mi­előtt a rend­őr­ség ma­gya­rá­za­tot kér­he­tett vol­na a cég­től, más té­nyek­re is fény de­rült. Az alsó so­rok­ban sem­mi­fé­le ár­tal­mas anya­got nem ta­lál­tak. To­váb­bá az alsó so­rok­ban a bon­bo­nok töl­té­se pon­to­san meg­fe­lelt a cso­ma­go­lás jel­zé­sé­nek, míg leg­fe­lül mind­egyik da­rab­ban a há­rom li­kőr ke­ve­ré­ke sze­re­pelt a mé­reg mel­lett, és so­ha­sem pél­dá­ul csak ma­raschi­no és a mé­reg. Kü­lö­nös­nek lát­szott az is, hogy az alsó so­rok­ban egy­ál­ta­lán nem volt se ma­raschi­no, se kö­mény, se cse­resz­nye.

Az az ér­de­kes tény is ki­de­rült a vegy­elem­zés rész­le­tes ada­ta­i­ból, hogy a fel­ső sor min­den da­rab­ja, a há­rom li­kőr ke­ve­ré­kén kí­vül, pon­to­san hat mi­nim (a gyógy­sze­ré­szet­ben hasz­ná­la­tos leg­ki­sebb súly­egy­ség) nit­ro­ben­zolt tar­tal­ma­zott, se töb­bet, se ke­ve­seb­bet.

Meg­le­he­tő­sen nagy do­bo­zok vol­tak ezek, úgy­hogy elég sok li­kő­rös cu­kor­ka fért el ben­nük, a mér­get tar­tal­ma­zó da­ra­bo­kon kí­vül. Ez lé­nye­ges tény. En­nél is lé­nye­ge­sebb azon­ban, hogy az egész­ség­re ár­tal­mas da­ra­bok al­ján ha­tá­ro­zot­tan fel­fe­dez­he­tő volt a be­le­fúrt apró kis lyuk, me­lyet az­tán ol­vasz­tott cso­ko­lá­dé­val igye­kez­tek el­tün­tet­ni.

Ezek után vi­lá­gos­sá vált a rend­őr­ség szá­má­ra, hogy itt fon­dor­la­tos gaz­tett­ről van szó.

Va­la­ki meg akar­ta ölni Sir Eus­tace Pen­ne­fat­hert. E cél­ból szer­zett egy do­boz Ma­son­fé­le li­kő­rös cso­ko­lá­dét, az­tán a tar­tal­má­ból ki­vá­lasz­tot­ta azo­kat a da­ra­bo­kat, ame­lyek­nek za­ma­tát nem za­var­ja a man­du­la­íz, majd pi­ciny lyu­kat fúrt a cu­kor­kák al­ján, ki­szív­ta be­lő­lük a töl­te­tet, va­ló­szí­nű­leg szem­csep­pen­tő­vel be­szi­vattyúz­ta a mér­get, a bel­ső üre­get pe­dig meg­töl­töt­te az ere­de­ti töl­te­tek ke­ve­ré­ké­vel, gon­do­san el­tün­tet­te a kis lyu­kat, vé­gül vissza­cso­ma­gol­ta a cu­kor­ká­kat az ere­de­ti ezüst­pa­pír­ba. Ap­ró­lé­kos mun­ka, és ap­ró­lé­kos gond­dal haj­tot­ták vég­re.

A kí­sé­rő­le­vél meg a cso­ma­go­lás most már dön­tő fon­tos­sá­gú bi­zo­nyí­ték­ká vált, és a fel­ügye­lő­nek, aki elő­re­lá­tó­an ki­men­tet­te a sze­mét­ből, volt oka rá, hogy vál­lon ve­re­ges­se ön­ma­gát. A do­boz­zal meg a ben­ne meg­ma­radt cu­kor­kák­kal együtt dön­tő bűn­je­lül szol­gál­nak majd egy hi­deg­vér­rel meg­fon­tolt gyil­kos­sá­gi ügy­ben.

Az il­le­té­kes fő­fel­ügye­lő ma­gá­hoz vet­te eze­ket a bűn­je­le­ket, és fel­ke­res­te a Ma­son és Fiai cég ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó­ját, egy szó­val sem em­lí­tet­te, ho­gyan ke­rült hoz­zá, csak le­tet­te elé­be a le­ve­let, és arra kér­te, vá­la­szol­jon ez­zel kap­cso­lat­ban bi­zo­nyos kér­dé­se­i­re.

Hány ilyen do­bozt küld­tek szét (kér­dez­te az igaz­ga­tó­tól), er­ről ki­nek le­he­tett tu­do­má­sa, to­váb­bá ki­nek le­he­tett al­kal­ma meg­ka­pa­rin­ta­ni azt a do­bozt, ame­lyet Sir Eu­tace-nak küld­tek el?

Ha a rend­őr­ség ab­ban re­mény­ke­dett, hogy meg­hök­ken­ti Mr. Ma­sont, az ered­mény sem­mi­ség volt ah­hoz ké­pest, amennyi­re Mr. Ma­son lep­te meg a rend­őr­sé­get.

– Nos uram? − igye­ke­zett szó­ra bír­ni a fő­fel­ügye­lő Mr. Ma­sont, mert úgy lát­szott, ké­pes nap­hosszat ke­zé­ben for­gat­ni a le­ve­let.

Mr. Ma­son meg­iga­zí­tot­ta a szem­üve­gét, hogy tisz­tán lás­sa a fő­fel­ügye­lőt, és most már a le­vél he­lyett őt vizs­gál­gat­ta. Kis nö­vé­sű, elég­gé in­du­la­tos, idő­sebb fér­fi volt, aki Hud­ders­fi­eld egy kis mel­lék­ut­cá­já­ban lát­ta meg a nap­vi­lá­got, és eszé­be sem ju­tott, hogy ezt a tényt bár­ki elől el­lep­lez­ze.

– Hon­nan a po­kol­ból ke­rült ez ön­höz? kér­dez­te. Itt meg kell em­lí­te­nem, hogy az új­sá­gok ak­kor még nem kö­zöl­ték Mrs. Ben­dix ha­lá­lá­nak szen­zá­ci­ót kel­tő kö­rül­mé­nye­it.

– Én azért jöt­tem ide − fe­lel­te erre nyo­ma­té­ko­san a fő­fel­ügye­lő −, hogy ön­től tud­jam meg a kör­le­vél szét­kül­dé­sé­nek kö­rül­mé­nye­it, tisz­telt uram, és sem­mi­kép­pen sem azért, hogy én szá­mol­jak be ar­ról, mi­kép­pen ke­rült hoz­zám.

– Ak­kor pe­dig me­het a po­kol­ba − fe­lelt el­szán­tan Mr. Ma­son. − És vi­he­ti ma­gá­val az egész Scot­land Yar­dot is − tet­te hoz­zá, mint aki­nek csak utó­lag ju­tott eszé­be a he­lyes meg­ol­dás.

– Fi­gyel­mez­tet­nem kell önt, uram − te­kin­té­lye mögé rej­tet­te sér­tő­dött­sé­gét −, sőt kény­te­len va­gyok óva in­te­ni, hogy önre néz­ve sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat, ha kér­dé­se­im­re meg­ta­gad­ja a vá­laszt.

Úgy lát­szott azon­ban, hogy Mr. Ma­sont in­kább fel­in­ge­rel­te, sem­mint meg­fé­lem­lí­tet­te a bur­kolt fe­nye­ge­tés. − Ta­ka­rod­jon az iro­dám­ból − ki­ál­tot­ta dü­höd­ten. − Ré­szeg maga? Vagy tré­fál­ni akar ve­lem? Maga épp­olyan jól tud­ja, mint én, hogy ilyen le­ve­let tő­lünk soha sen­ki nem kül­dött.

Most az­tán a fő­fel­ügye­lőn volt a meg­hök­ke­nés sora.

– Nem… az önök cége nem is kül­dött ki ilyet? − da­dog­ta. Hi­szen ez az es­he­tő­ség ed­dig eszé­be sem ju­tott. − Ak­kor hát ha­mi­sít­vány.

– Hát nem ezt ma­gya­rá­zom ma­gá­nak? füs­töl­gött az öreg­úr, dü­hös pil­lan­tást vet­ve rá bo­zon­tos szem­öl­dö­ke alól. Ám a fő­fel­ügye­lő lát­ha­tó meg­döb­be­né­se meg­lá­gyí­tot­ta egy kis­sé.

– Uram − foly­tat­ta a fő­fel­ügye­lő −, még­is még kell kér­nem, szí­ves­ked­jék vá­la­szol­ni a kér­dé­se­im­re, ami­lyen rész­le­te­sen csak le­het. Gyil­kos­sá­gi ügy­ben nyo­mo­zok, és… − most egy kis szü­ne­tet tar­tott, s azt hit­te, ra­vasz trükk­höz fo­lya­mo­dik − és a gyil­kos, úgy lát­szik, az önök cé­gét hasz­nál­ta fel al­jas üzel­mei lep­le­zé­sé­re.

A trükk be­vált.

– Az is­ten ver­je meg! − or­dí­tott az öreg­úr.

– A mocs­kos gaz­em­ber. Hall­jam a kér­dé­se­it, fiam, fe­le­lek én min­den­re kész­ség­gel.

Ezek sze­rint lét­re­jött az össz­hang, és a fő­fel­ügye­lő igye­ke­zett fo­gó­dzót ta­lál­ni az ügy­höz.

Az ezt kö­vet­ke­ző öt perc fo­lya­mán csak a le­han­golt­sá­ga fo­ko­zó­dott. Úgy kép­zel­te, hogy rend­kí­vül egy­sze­rű üggyel van dol­ga, de most már vi­lá­gos, hogy bo­nyo­lult, sú­lyos eset­tel áll szem­ben. Ed­dig azt hit­te (és fe­let­te­sei osz­tot­ták vé­le­mé­nyét), hogy eb­ben az eset­ben va­la­ki en­ge­dett a pil­la­nat­nyi, al­ka­lom­szül­te kí­sér­tés­nek. A Ma­son-cég­ben va­la­ki el­len­sé­ges in­du­lat­tal vi­sel­te­tik Sir Eus­tace iránt. En­nek (a fő­fel­ügye­lő fel­te­vé­se sze­rint nyil­ván nő­sze­mély­nek) a ke­zé­be ke­rült a neki cím­zett do­boz és a le­vél. Az al­ka­lom ké­zen­fek­vő, mi­vel az üzem­ben hasz­ná­la­tos nit­ro­ben­zol könnyen hoz­zá­fér­he­tő: az ered­mény már meg­mu­tat­ko­zott. A tet­tes nyil­ván ha­ma­ro­san kéz­re ke­rül.

Most már, úgy lát­szik, kény­te­len el­vet­ni a tet­sze­tős el­mé­le­tet, el­ső­sor­ban azért, mert ef­fé­le le­ve­let nem küld­tek sen­ki­nek; az üzem sem­mi­fé­le új­faj­ta cso­ko­lá­dét nem ho­zott for­ga­lom­ba, ami­kor azon­ban még­is meg­te­szi, ma­gán­sze­mé­lyek­nek ak­kor sem kül­döz­get min­ta­do­bo­zo­kat, a le­vél te­hát ha­mi­sít­vány. a le­vél­pa­pír azon­ban va­ló­di (ennyi ma­radt meg az ere­de­ti el­mé­let alá­tá­masz­tá­sá­ra), amennyi­re az öreg­úr meg­ál­la­pít­hat­ta. Ha­tá­ro­zot­tan nem tud­ja meg­mon­da­ni, de azt hi­szi, hogy a fél év­vel ez­előtt ki­fo­gyott régi faj­tá­ból való. Le­het­sé­ges, hogy a cég­nyo­más ha­mis, de ezt nem ál­lít­ja biz­to­san.

– Fél év­vel ez­előtt? − kér­dez­te va­ló­ság­gal két­ség­be­es­ve a fő­fel­ügye­lő.

– Kö­rül­be­lül − mond­ta a má­sik, és elő­hú­zott egy le­vél­pa­pírt a cso­mó­ból, mely az asz­ta­lán he­vert. − Ezt hasz­nál­juk mos­ta­ná­ban. A fő­fel­ügye­lő szem­ügy­re vet­te, és rög­tön lát­ta a kü­lönb­sé­get. Az új­faj­ta vé­ko­nyabb és fé­nye­sebb. Fent a cég­nyo­más azon­ban ugyan­olyan­nak tűnt. A fő­fel­ügye­lő fel­je­gyez­te a nyom­da cí­mét, ahol ké­szült.

– Saj­nos, a régi faj­tá­ból egyet­len da­rab sem ma­radt, hi­á­ba ke­res­gélt Mr. Ma­son.

– Egy­szó­val − foly­tat­ta Mo­res­by − meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy régi faj­ta le­vél­pa­pír­ra ír­ták a kí­sé­rő­le­ve­let. A szé­le két­ség­te­le­nül kis­sé sár­gult már. Oda­adom, néz­zék meg önök is, de ké­rem, vi­gyáz­za­nak rá. − És most kéz­ről kéz­re ad­ták a régi pa­pír­la­pot, ame­lyet a gyil­kos bo­csá­tott út­já­ra, hogy va­la­mennyi jö­ven­dő­be­li ön­kén­tes de­tek­tív ta­nul­má­nyoz­has­sa.

– Nos, hogy most már rö­vid­re fog­jam a tör­té­ne­tet − vet­te át is­mét a szót Mo­res­by −, meg­né­zet­tük az elő­ál­lí­tó vál­la­lat­nál, a Webs­ter nyom­dá­ban, a Frith Stree­ten, és ők haj­lan­dók akár eskü alatt is val­la­ni, hogy a pa­pír tő­lük való. Ezek sze­rint a pa­pír saj­ná­la­tos mó­don ere­de­ti da­rab.

– Ez­zel nyil­ván azt akar­ja mon­da­ni − szólt köz­be nyo­ma­té­ko­san Sir Char­les Wild­man −, hogy ha a fej­nyo­mat ha­mi­sít­vány, azt a nyom­dá­ban vi­szony­lag könnyen meg­ál­la­pí­tot­ták vol­na?

– Úgy van, Sir Char­les. Ki­vé­ve azt az es­he­tő­sé­get, hogy olyas­va­la­ki csi­nál­ta, aki­nek kis saj­tó­gép van a bir­to­ká­ban. Vi­szont ez is könnyen meg­ál­la­pít­ha­tó vol­na. Egye­lő­re csu­pán annyit tud­ha­tunk, hogy a gyil­kos Ma­son­ék­nál fél év­vel ez­előtt hoz­zá­fér­he­tett a cég le­vél­pa­pír­já­hoz. Ez meg­le­he­tő­sen tág kör.

– Azt hi­szi, az­zal a szán­dék­kal lop­ták el, hogy vé­gül erre a cél­ra hasz­nál­ják? − kér­dez­te Ali­cia Dam­mers.

– Ez va­ló­szí­nű­nek lát­szik, asszo­nyom. De va­la­mi ha­lo­ga­tás­ra kész­tet­te a gyil­kost.

– Ami a cso­ma­go­lást il­le­ti, Mr. Ma­son sem­mi se­gít­sé­get nem tu­dott nyúj­ta­ni. Kö­zön­sé­ges vé­kony cso­ma­go­ló­pa­pír volt, olyan, ami min­de­nütt kap­ha­tó, és Sir Eus­tace ne­vét sza­bá­lyo­san, kéz­zel, csu­pa nagy­be­tű­vel ír­ták rá. Eb­ből nyil­ván sem­mi­fé­le kö­vet­kez­te­tés­re nem jut­hat­nak. A bé­lyeg­ről nyil­ván­va­ló, hogy a kül­de­mény este fél tíz­kor ke­rült ki a Strand­ról, a Sout­hamp­ton Street-i pos­ta­hi­va­tal­ból.

– A pos­tát fél ki­lenc­kor sze­dik ki, a kö­vet­ke­zőt fél tíz­kor − ma­gya­ráz­ta Mo­res­by −, ezt te­hát e két idő­pont kö­zött ad­ták fel. a cso­mag olyan ki­csi volt, hogy a le­vél­szek­rény nyí­lá­sán is be­fért. Csu­pán a bé­lyeg­ről le­het kö­vet­kez­tet­ni. A pos­ta­hi­va­tal ab­ban az idő­pont­ban már zár­va volt, sze­mé­lye­sen az ab­lak­nál te­hát nem ad­hat­ták fel. Ta­lán ezt is meg kí­ván­ják te­kin­te­ni. − És most a kis da­rab bar­na cso­ma­go­ló­pa­pírt is ko­mo­lyan szem­ügy­re vet­ték egy­más után.

– El­hoz­ta ta­lán a do­bozt is, a meg­ma­radt cso­ko­lá­dé­val? − tet­te fel a kér­dést Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– Nem, asszo­nyom. Kö­zön­sé­ges Ma­son-do­boz volt, a cso­ko­lá­dét pe­dig fel­hasz­nál­ták az elem­ző vizs­gá­la­tok­hoz.

– Ó − só­haj­tott fel ki­áb­rán­dul­tan Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. − Azt gon­dol­tam, ta­lán va­la­mi ujj­le­nyo­mat ta­lál­ha­tó raj­ta.

– Meg­néz­tük azt mi tü­ze­te­sen − vá­la­szolt Mo­res­by, anél­kül hogy a pil­lá­ja meg­rez­zent vol­na.

Kis szü­net állt be, míg kör­be­járt a cso­ma­go­lás.

−Ter­mé­sze­te­sen a nyo­mo­zás arra is ki­ter­jedt, va­jon lát­tak-e va­la­kit, aki cso­ma­got do­bott a pos­ta­lá­dá­ba fél ki­lenc és fél tíz kö­zött a Sout­hamp­ton Stree­ten − foly­tat­ta Mo­res­by −, de ered­mény­te­le­nül. Lel­ki­is­me­re­te­sen ki­kér­dez­tük Sir Eus­tace Pen­ne­fat­hert is, ké­pes-e va­jon ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni, hogy mi­ért akar­ta va­la­ki ki­ol­ta­ni az éle­tét, és ki le­he­tett az. Ám Sir Eus­tace-nak sej­tel­me sincs ilyes­va­la­ki­ről, nem tu­dott se­gít­sé­günk­re len­ni. Ter­mé­sze­te­sen tel­jes ap­pa­rá­tus­sal igye­kez­tünk fel­de­rí­te­ni, va­jon ki­nek áll­na ér­de­ké­ben a ha­lá­la, de ered­mény­re nem ju­tot­tunk. Ja­vai fő­ként fe­le­sé­gé­re száll­ná­nak, aki vá­ló­pert tett fo­lya­mat­ba el­le­ne, és kül­föl­dön tar­tóz­ko­dik. Le­nyo­moz­tuk a tar­tóz­ko­dá­si he­lye­it, s ki­zárt, hogy köze len­ne az ügy­höz. Egyéb­ként − tet­te hoz­zá Mo­res­by nem hi­va­tá­sos mi­nő­ség­ben − na­gyon ro­kon­szen­ves hölgy.

– Vissza­tér­ve a té­nyek­re, mind­össze annyit tu­dunk, hogy a gyil­kos fél év­vel ez­előtt va­la­mi­lyen kap­cso­lat­ban állt a Ma­son és Fiai cég­gel, to­váb­bá csak­nem bi­zo­nyos, hogy a kér­dé­ses es­tén fél ki­lenc és fél tíz kö­zött a Sout­hamp­ton Stree­ten járt. Kü­lön­ben saj­nos azt kell mon­da­nom, min­de­nütt fal­ba üt­kö­zünk. − Mo­res­by nem mond­ta ugyan ki, hogy sze­rin­te ugyan­ez lesz a hely­zet az ama­tőr bűn­ügyi szak­ér­tők­kel is, akik itt ül­nek előt­te, de nyil­ván rá­juk is ér­tet­te.

Csönd kö­vet­ke­zett.

– Ez min­den? − kér­dez­te Ro­ger.

– Min­den, Mr. She­ring­ham − fe­lel­te Mo­res­by.

Újabb csönd.

– De hát a rend­őr­ség­nek nyil­ván van va­la­mi el­mé­le­te a do­log­ról? − szó­lalt meg Mr. Mor­ton Har­ro­gate Brad­ley, szó­ra­ko­zott mo­do­rá­ban.

Mo­res­by lát­ha­tó­an ha­bo­zott.

– Ki vele, Mo­res­by − buz­dí­tot­ta Ro­ger. Na­gyon egy­sze­rű el­mé­let, ma­gam is is­me­rem.

– Hát − hall­ga­tott a szó­ra Mo­res­by, és foly­tat­ta: −, arra a fel­te­vés­re haj­lunk, hogy a bűn­tett el­me­be­teg vagy fél­bo­lond műve, és Sir Eus­tace va­ló­szí­nű­leg nem is is­me­ri sze­mé­lye­sen. Ugyan­is − foly­tat­ta kis­sé kel­let­le­nül Mo­res­by −… ugyan­is − be­szélt to­vább fel­bá­to­rod­va − Sir Eus­tace kis­sé, hogy úgy mond­jam, zak­la­tott élet­mó­dot foly­tat, ne ve­gyék zo­kon ezt a meg­ál­la­pí­tást. A Yar­don az a vé­le­mény ala­kult ki, hogy va­la­mi val­lá­si vagy szo­ci­á­lis má­ni­á­ban szen­ve­dő ideg­ba­jos vet­te a fe­jé­be, hogy meg­sza­ba­dít­ja tőle a vi­lá­got, hogy ez­zel a ki­fe­je­zés­sel él­jek. Né­me­lyik ki­ruc­ca­ná­sa szó­be­széd tár­gya lett, amint bi­zo­nyá­ra önök is tud­ják.

– De le­het olyan el­me­ba­jos is, aki­nek a gyil­ko­lás a má­ni­á­ja, aki bi­zo­nyos tá­vol­ság­ból akar em­bert ölni, szó­ra­ko­zá­sul.

– Ott van pél­dá­ul a Hor­wood-ügy, mint tud­ják. Egy őrült pél­dá­ul egye­ne­sen a rend­őr­fő­nök­nek kül­dött mér­ge­zett cso­ko­lá­dét. Nagy fel­tű­nést kel­tett a do­log. Azt hisszük, en­nek min­tá­já­ra tör­tént meg ez az eset. Nagy fel­tű­nést kel­tő bűn­ügyek­nél gyak­ran elő­for­dul, hogy ha­son­ló ter­mé­sze­tű ügy fa­kad a nyo­muk­ban, mint bi­zo­nyá­ra önök is tud­ják.

– Nos, ez a mi el­mé­le­tünk. És amennyi­ben he­lyes, ak­kor annyi esé­lyünk van a gyil­kos nya­kon csí­pé­sé­re… mint… mint… – és most Mo­res­by fő­fel­ügye­lő té­to­ván kap­ko­dott va­la­mi va­ló­ban tü­né­keny után.

– Akár­csak ne­künk − vél­te Ro­ger.