Első fejezet

Ro­ger She­ring­ham kor­tyolt egyet a ko­nya­kos po­ha­rá­ból, az­tán hát­ra­dőlt ka­ros­szé­ké­ben az asz­tal­főn.

A go­moly­gó füst­fel­hőn át min­den irány­ból iz­ga­tott han­gok ha­tol­tak a fü­lé­be, ke­dé­lyes cse­ve­gés er­ről-ar­ról, il­let­ve csak­is gyil­kos­ság­gal meg hir­te­len ha­lál­lal kap­cso­la­tos ese­tek­ről. Mert az ő klub­já­ban, az ál­ta­la ala­pí­tott, meg­szer­ve­zett, sőt egyes-egye­dül ál­ta­la fenn­tar­tott Bűn­ügyi Klub­ban ül­tek most együtt; és mi­kor öt hó­nap­pal ez­előtt az első össze­jö­ve­te­len, egy­han­gú­lag el­nök­ké vá­lasz­tot­ták, épp­olyan büsz­ke és bol­dog volt, mint a már köd­be ve­sző múlt ama fe­led­he­tet­len nap­ján, ami­kor egy könyv­ki­adó ve­ze­tő­jé­nek ál­cá­zott ark­an­gyal el­fo­gad­ta ki­adás­ra az első re­gé­nyét.

Most oda­for­dult Mo­res­by fő­fel­ügye­lő­höz, a Scot­land Yard ki­tű­nő mun­ka­tár­sá­hoz, aki mint az est ven­dé­ge a jobb­ján fog­lalt he­lyet, és ta­gad­ha­tat­la­nul óri­ás mé­re­tű szi­var­já­val baj­ló­dott pil­la­nat­nyi­lag.

– Ko­mo­lyan mon­dom, Mo­res­by, min­den tisz­te­le­tem az ön ál­tal kép­vi­selt tes­tü­le­té, még­is azt ál­lí­tom, hogy eb­ben a he­lyi­ség­ben több vi­tat­ha­tat­lan bűn­ügyi láng­el­me fog­lal he­lyet (már úgy ér­tem, ösz­tö­nös zse­ni, nem pe­dig ki­tar­tó nyo­mo­zás­ra ké­pes egyén), mint bár­hol a vi­lá­gon, ta­lán egye­dül a pá­ri­zsi Sure­tét ki­vé­ve.

– Csak­ugyan, Mr. She­ring­ham? − fe­lel­te el­né­ző­en Mo­res­by fő­fel­ügye­lő. Mo­res­by ugyan­is min­den­kor jó­in­du­la­tú­an fo­gad­ta má­sok kü­lö­nös meg­nyi­lat­ko­zá­sa­it. − Hmm. Hmm − az­zal is­mét a szi­var égő vé­gé­vel kez­dett fog­lal­koz­ni, amely annyi­ra tá­vol esett a má­sik­tól, hogy csu­pán a szip­pan­tás ré­vén nem tud­ta el­dön­te­ni, va­jon ég-e még vagy sem.

Ro­ger­nek az atyai büsz­ke­sé­gen kí­vül is volt némi alap­ja imén­ti ki­je­len­té­sé­hez. A Bűn­ügyi Klub bű­vös va­cso­rá­i­ra nem jut­ha­tott be akár­ki csak azért, mert meg­éhe­zett. A re­mény­be­li klub­tag­ság­hoz az sem ele­gen­dő, ha va­la­ki őszin­tén lel­ke­se­dik a gyil­kos­sá­gi ügye­kért, és be­éri ennyi­vel: akár fér­fi, akár nő az il­le­tő, be kell bi­zo­nyí­ta­nia, hogy mél­tó­kép­pen és ered­mé­nye­sen ké­pes fel­köt­ni kri­mi­no­ló­gu­si sar­kan­tyú­ját.

Nem elég az, hogy mély­sé­ge­sen ér­dek­lő­dik e tu­do­mány va­la­mennyi ága iránt; a nyo­mo­zó mun­ká­val pél­dá­ul épp­úgy tisz­tá­ban kell len­nie, mint a bűn­ügyi pszi­cho­ló­gi­á­val vagy azok­nak az ügyek­nek a tör­té­ne­ti nyil­ván­tar­tá­sá­val, ame­lyek­ben az ujj­le­nyo­ma­tok bár­mily el­enyé­sző mér­ték­ben is sze­re­pet ját­szot­tak − kom­bi­na­tív adott­ság­gal is kell ren­del­kez­nie, más szó­val: esze le­gyen a je­lölt­nek, és élni is tud­jon vele. E cél­ból dol­go­za­tot kell ké­szí­te­nie a ta­gok ál­tal ja­va­solt té­mák egyi­ké­ből, el­jut­tat­ni az el­nök­höz, az pe­dig a meg­fe­le­lő­nek ítélt mun­ká­kat zárt ülés elé ter­jesz­ti, ahol az­tán dön­te­nek az il­le­tő mel­lett vagy el­le­ne, mert már egyet­len nem­le­ges sza­va­zat is el­uta­sí­tást je­lent.

A klub ere­de­ti­leg ti­zen­há­rom ta­got szán­dé­ko­zott fel­ven­ni, de egye­lő­re csak hat­nak si­ke­rült ki­áll­nia a pró­bát, s va­la­mennyi je­len volt azon az es­tén, mellyel be­szá­mo­lónk kez­dő­dik. Volt köz­tük egy hí­res ügy­véd, egy nem ke­vés­bé hí­res szín­mű­író hölgy, egy ki­vá­ló re­gény­író, aki na­gyobb hír­ne­vet ér­de­mel­ne az előbb em­lí­tett hölgy­nél, mi­vel a leg­in­tel­li­gen­sebb (ha ugyan nem a leg­sze­re­tet­re­mél­tóbb) de­tek­tív­re­gény-író e föl­dön, az­tán ter­mé­sze­te­sen Ro­ger She­ring­ham és vé­gül Mr. Amb­rose Chit­ter­wick, aki sem­mi­ről sem volt hí­res; nyá­jas kis em­ber­ke, a meg­je­le­né­se sem­mi kü­lö­nös, és job­ban meg­lep­te, hogy be­ke­rült ebbe a ne­ve­ze­tes tár­sa­ság­ba, mint azo­kat, mi­kor ma­guk kö­zött lát­ták.

Mr. Chit­ter­wick ki­vé­te­lé­vel te­hát olyan gyü­le­ke­zet jött itt össze, mely­re mél­tán le­he­tett büsz­ke a szer­ve­ző­je. De ezen az es­tén Ro­ger nem csu­pán büsz­ke volt, ha­nem iz­ga­tott is, mi­vel nagy meg­le­pe­tés­re ké­szült, már­pe­dig je­len­tős sze­mé­lyi­sé­ge­ket meg­lep­ni, csak­ugyan iz­gal­mas do­log. Most már szó­lás­ra emel­ke­dett, hogy a cse­lek­vés me­ze­jé­re lép­jen.

– Höl­gye­im és ura­im − kezd­te, mi­után meg­szűnt az üd­vöz­lés­re emelt po­ha­rak majd ci­ga­ret­ta­tár­cák kop­pa­ná­sa az asz­ta­lon. − Höl­gye­im és ura­im, klu­bunk el­nö­ké­nek az önök­től nyert fel­ha­tal­ma­zás alap­ján jo­gá­ban áll tet­szé­se sze­rint meg­vál­toz­tat­ni bár­mely ülés tárgy­so­ro­za­tát. Önök mind­nyá­jan tud­ják, mi volt ki­tűz­ve ma es­té­re. Mo­res­by fő­fel­ügye­lő, akit öröm­mel üd­vöz­lünk kö­rünk­ben mint a Scot­land Yard kép­vi­se­lő­jét, ahon­nan első íz­ben je­le­nik meg va­la­ki kö­zöt­tünk − is­mét do­bo­lás az asz­ta­lon −, nos Mo­res­by fő­fel­ügye­lőt bő­sé­ges étel­lel, jó bor­ral el akar­tuk zson­gí­ta­ni, hogy szo­kott éber­sé­ge el­tom­pul­ván, olyan bi­zal­mas dol­go­kat kö­zöl­jön ve­lünk ta­pasz­ta­la­ta­i­ból, ami­nő­ket alig­ha mon­da­na el a saj­tó kép­vi­se­lői előtt − újabb hosszas do­bo­lás.

Ro­ger egy korty ko­nyak­tól új erő­re kap­va így foly­tat­ta:

– Nos, azt hi­szem, elég jól is­me­rem Mo­res­by fő­fel­ügye­lőt, höl­gye­im és ura­im, én nem ke­vés­szer pró­bál­tam ha­son­ló­kép­pen az in­diszk­ré­ció ös­vé­nyé­re csa­lo­gat­ni, de min­den­kor si­ker­te­le­nül. En­nél­fog­va at­tól tar­tok, hogy bár­mily csá­bo­san pró­bál­nák is el­an­da­lí­ta­ni, tár­sa­sá­gunk­nak nem si­ke­rül­ne a fő­fel­ügye­lő­ből olyan iz­gal­mas tör­té­ne­te­ket ki­csal­ni, mint ame­lyek meg­je­le­né­sét nem lát­ná szí­ve­sen a Nap­pa­li Ku­rír hol­na­pi szá­má­ban. Saj­nos, höl­gye­im és ura­im, azt kell mon­da­nom, Mo­res­by fő­fel­ügye­lő el­an­da­lít­ha­tat­lan.

– Ezért kény­te­len vol­tam ma­gam­ra ven­ni azt a fe­le­lős­sé­get, hogy meg­vál­toz­tas­sam a mai este prog­ram­ját, és nem­csak re­mé­lem, ha­nem hi­szem is, hogy ér­de­kel­ni fog­ja önö­ket, ami meg­ol­dás­ként eszem­be ju­tott. Me­rem ál­lí­ta­ni, nem­csak új, ha­nem le­nyű­gö­ző öt­let is. − Ro­ger itt szü­ne­tet tar­tott, és kö­rül­hor­doz­ta ra­gyo­gó mo­so­lyát az ér­dek­lő­dés­sel fe­lé­je for­du­ló ar­co­kon.

– Az öt­le­tem − foly­tat­ta Ro­ger − Mr. Gra­ham Ben­dix­szel kap­cso­la­tos. − Élénk­ség tá­madt. − Il­let­ve − he­lyes­bí­tett kis­sé hal­kab­ban −, Mrs. Gra­ham Ben­dix­szel. − Az élénk­ség el­ült, és fe­szült fi­gye­lem vál­tot­ta fel.

Ro­ger rö­vid szü­ne­tet tar­tott, mint­ha most mar gon­do­sab­ban óhaj­ta­ná meg­vá­lasz­ta­ni sza­va­it. − Mr. Ben­dix egyik-má­sik klub­ta­gunk sze­mé­lyes is­me­rő­se. Sőt a neve olyan vo­nat­ko­zás­ban is szó­ba ke­rült, hogy ha fel­kér­nénk, bi­zo­nyá­ra szí­ve­sen csat­la­koz­na tár­sa­sá­gunk­hoz. Ha jól em­lék­szem, ezt Sir Char­les Wild­man ve­tet­te fel.

Az ügy­véd ün­ne­pé­lye­sen bó­lin­tott. − Azt hi­szem, va­ló­ban én ja­va­sol­tam egy al­ka­lom­mal.

– A ja­vas­la­tot nem haj­tot­tuk vég­re foly­tat­ta Ro­ger. − Már nem em­lék­szem vi­lá­go­san, mi­ért nem. Ta­lán mert va­la­ki biz­tos­ra vet­te, hogy nem áll­ná ki a teszt­je­in­ket. Ám már az is, hogy Mr. Ben­dix neve szó­ba ke­rült itt, né­mi­kép­pen azt je­len­ti, hogy köze van a kri­mi­no­ló­gi­á­hoz, és ilyen­for­mán kü­lö­nös rész­vét­tel vi­sel­te­tünk irán­ta ször­nyű tra­gé­di­á­já­ban, még azok is, akik, mint én, nem is­mer­jük sze­mé­lye­sen.

– Hall­juk, hall­juk − szólt köz­be most az asz­tal jobb ol­da­lán egy ma­gas, jó meg­je­le­né­sű hölgy, olyan éle­sen, mint aki meg­szok­ta, hogy meg­eressze a „hall­juk, hall­juk” ki­ál­tást a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban, egy-egy szó­nok­lat köz­ben olyan­kor is, ami­kor kí­vü­le sen­ki sem szól. Ali­cia Dam­mers, az író­nő volt a köz­be­szó­ló, aki pusz­ta hob­by­ból női ala­pít­vá­nyo­kat lé­te­sí­tett, őszin­te és ön­zet­len él­ve­zet­tel hall­gat­ta a má­sok szó­nok­la­ta­it, és bár gya­kor­la­ti­lag ren­dü­let­len kon­zer­va­tív ma­radt, lel­ke­sen tá­mo­gat­ta a szo­ci­a­lis­ta párt el­mé­le­te­it.

– Azt ja­vas­lom − mond­ta ter­mé­sze­tes han­gon Ro­ger −, hogy rész­vé­tün­ket ál­lít­suk gya­kor­la­ti cé­lok szol­gá­la­tá­ba.

Két­ség­te­le­nül nagy ér­dek­lő­dést kel­tett a hall­ga­tó­ság­ban. Sir Char­les Wild­man fel­húz­ta bo­zon­tos ősz szem­öl­dö­két − amely alól a tár­gya­lá­so­kon rá­vil­lant­ja te­kin­te­tét a vád ta­nú­i­ra, ha azok olyan íz­lés­te­len­ség­re ve­te­med­nek, hogy hin­ni ké­pe­sek az ő vé­den­ce bű­nös­sé­gé­ben −, majd meg­rán­tot­ta szé­les fe­ke­te sza­la­gon lógó arany­ke­re­tes csíp­te­tő­jét. Az asz­tal túl­ol­da­lán egy ala­csony, göm­bö­lyű, nyá­jas kül­se­jű asszony, Mrs. Fi­el­der-Flem­ming ült, a rend­kí­vül pi­káns és na­gyon si­ke­res szín­da­ra­bok író­ja, bár meg­je­le­né­se pon­to­san olyan, mint egy ki­tű­nő sza­kács­nőé a va­sár­na­pi ki­me­nő­jén. Most meg­bök­te Miss Dam­mers kö­nyö­két, és te­nye­rét szá­ja elé tart­va sú­gott neki va­la­mit. Mr. Amb­rose Chit­ter­wick sze­lí­den pil­lo­gott kék sze­mé­vel, és kül­se­je hir­te­len egy ér­tel­mes anya­kecs­ké­re em­lé­kez­te­tett. Egyes-egye­dül a de­tek­tív­re­gény-író ült a he­lyén kö­zöm­bö­sen és szenv­te­len arc­cal: vál­sá­gos hely­zet­ben szo­ká­sa volt ked­velt de­tek­tív­hő­se ma­ga­tar­tá­sát fel­ven­ni, aki iz­gal­mas pil­la­na­tok­ban min­dig szenv­te­len­nek mu­tat­ko­zik.

– Öt­le­te­met kö­zöl­tem ma dél­előtt a Scot­land Yard­dal − foly­tat­ta Ro­ger −, és jól­le­het ef­fé­le el­gon­do­lá­so­kat nem szok­tak fel­ka­rol­ni, nem lát­tak ben­ne sem­mi­fé­le koc­ká­za­tot, én te­hát meg­le­he­tő­sen kény­sze­re­dett, de hi­va­ta­los hoz­zá­já­ru­lás­sal en­ge­délyt kap­tam rá, hogy meg­kí­sé­rel­jük a dol­got. Me­rem ál­lí­ta­ni, hogy az en­ge­dély meg­adá­sá­nak ugyan­az az oka, ami­ért én a fe­jem­be vet­tem − és most Ro­ger je­len­tő­ség­tel­je­sen hor­doz­ta kö­rül te­kin­te­tét −, még­pe­dig az, hogy a rend­őr­ség már tel­je­sen fel­ad­ta a re­ményt, hogy va­la­ha is si­ke­rül ki­nyo­moz­nia Mrs. Ben­dix gyil­ko­sát.

Fel­ki­ál­tá­sok hal­lat­szot­tak min­den­fe­lől, fa­nyal­gó, meg­ve­tő és cso­dál­ko­zó meg­nyi­lat­ko­zá­sok ve­gye­sen. Min­den szem Mo­res­by­re sze­ge­ző­dött. Az em­lí­tett úri­em­ber pe­dig lát­szó­lag ész­re sem vet­te, hogy reá te­re­lő­dött a köz­fi­gye­lem, fü­lé­hez emel­te szi­var­ját, olyan ér­dek­lő­dő arc­cal, mint­ha va­la­mi fon­tos hír­adást re­mél­ne a bel­se­jé­ből.

Ro­ger a se­gít­sé­gé­re si­e­tett. − Az előb­bi ki­je­len­té­sem a leg­na­gyobb mér­ték­ben bi­zal­mas jel­le­gű, és re­mé­lem, va­la­mennyi­en ügyel­nek rá, hogy eb­ből a he­lyi­ség­ből ki ne szi­vá­rog­jon. Mi­vel a tény­le­ges nyo­mo­zás sem­mi ered­ménnyel nem járt, be kell szün­tet­ni. Ter­mé­sze­te­sen min­dig re­mél­he­tő, hogy va­la­mi új­nyom­ra buk­kan­nak, en­nek hi­á­nyá­ban azon­ban a ha­tó­ság arra az el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott, hogy kény­te­len le­zár­ni az ügyet. Én te­hát azt ja­va­so­lom, hogy foly­tas­suk mi ott, ahol a ha­tó­ság ab­ba­hagy­ta. − És most vá­ra­ko­zás­sal te­kin­tett a min­den­fe­lől fe­lé­je for­du­ló ar­cok­ra.

De azok az ar­cok kér­dést is tük­röz­tek.

Ro­ger lel­ke­se­dé­sé­ben meg­fe­led­ke­zett a tar­tóz­ko­dás­ról, és hir­te­len be­szé­des lett.

– Hi­szen mind­annyi­an lel­ke­sek va­gyunk, tök­fej sincs köz­tünk, és, Mo­res­by ba­rá­tom el­né­zé­sét ké­rem, nem köt­nek ben­nün­ket a nyo­mo­zás szi­go­rú­an elő­írá­sos mód­sze­rei. Túl­zot­tan vér­mes re­mény-e az, hogy ha mi ha­tan el­szán­tan ne­ki­fo­gunk tel­je­sen füg­get­le­nül egy­más­tól, va­la­me­lyi­künk­nek si­ke­rül­het ered­mény­re jut­nia ott, ahol, hogy nyíl­tan fe­jez­zem ki ma­gam, a rend­őr­ség ku­dar­cot val­lott? Sze­rin­tem ez nem tel­je­sen le­he­tet­len. Mit szól hoz­zá, Sir Char­les?

A hír­ne­ves jog­ta­ná­csos fel­ka­ca­gott:

– Sza­vam­ra mon­dom, Mr. She­ring­ham, ere­de­ti öt­let. De vé­le­ményt ad­dig, nem mond­ha­tok, amíg kis­sé rész­le­te­seb­ben nem kör­vo­na­laz­za ja­vas­la­tát.

– Én re­mek öt­let­nek tar­tom, Mr. She­ring­ham − ki­ál­tott fel Mrs. Fi­el­der-Flem­ming, akit nem fe­szé­lye­zett a jo­gá­szi ész­já­rás. Szí­ve­sen be­le­kez­de­nék akár ma este is. − És göm­bö­lyű arca szin­te resz­ke­tett az iz­ga­lom­tól. − Te nem, Ali­cia?

– Nem le­he­tet­len − fe­lelt mo­so­lyog­va a meg­szó­lí­tott.

– Tu­laj­don­kép­pen − szó­lalt meg kis­sé szó­ra­ko­zott arc­cal a de­tek­tív­re­gény-író − én már ki is dol­goz­tam az el­mé­le­tet ez­zel az üggyel kap­cso­la­to­san. − Per­cy Ro­bin­son volt a neve, de Mor­ton Har­ro­gate Brad­ley írói ál­né­ven dol­go­zott, ami annyi­ra fel­lel­ke­sí­tet­te az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok egy­sze­rűbb lel­kü­le­tű pol­gá­ra­it, hogy első köny­vé­nek há­rom ki­adá­sát fel­vá­sá­rol­ták, csak­is a név ha­tá­sá­ra. Va­la­mi ho­má­lyos lé­lek­ta­ni ok­nál fog­va az ame­ri­ka­i­ak­nak min­dig im­po­nál, ha va­la­ki csa­lád­ne­vet vi­sel ke­reszt­név gya­nánt, kü­lö­nös­kép­pen eb­ben az eset­ben, mi­kor is ez a név tör­té­ne­te­sen egy an­gol für­dő­hely neve is.

Mr. Amb­rose Chit­ter­wick sze­líd de­rű­vel mo­soly­gott, de nem szólt sem­mit.

– Nos − foly­tat­ta mon­dó­ká­ját Ro­ger −, a rész­let­kér­dé­se­ket ter­mé­sze­te­sen meg­vi­tat­hat­juk, de úgy hi­szem, sok­kal ér­de­ke­sebb, ha kü­lön-kü­lön dol­gozunk a kí­sér­le­ten, ha el­ha­tá­rozzuk, hogy vál­lal­kozunk rá. Mo­res­by nyom­ban elő is ad­hat­ja ne­künk a rend­őr­ség ál­tal is­mert té­nye­ket. Nem ő maga ve­zet­te a nyo­mo­zást, de volt egy-két te­en­dő­je vele kap­cso­lat­ban, és elég­gé tá­jé­ko­zott a tény­anyag­ban, ezen­fe­lül pe­dig volt szí­ves egy dél­utánt arra szán­ni, hogy át­néz­ze a Scot­land Yard dosszi­é­it, ne­hogy ma este va­la­mi lé­nye­ges elem ki­ma­rad­jon a tá­jé­koz­ta­tó­já­ból.

– Mo­res­by be­szá­mo­ló­ja után nyil­ván akad köz­tünk, aki nyom­ban ki­ala­kít­ja el­mé­le­tét, má­sok­nak pe­dig öt­le­te­ik tá­mad­nak a nyo­mo­zás le­het­sé­ges mód­sze­re­it il­le­tő­en, és kö­zöl­ni sze­ret­nék a töb­bi­ek­kel, mi­előtt be­le­kez­de­né­nek. Én azon­ban azt ja­vas­lom, szán­junk rá egy he­tet, hogy ki­ala­kít­suk el­mé­le­te­in­ket, el­len­őrizzük fel­te­vé­se­in­ket, egyé­ni­leg ér­tel­mezzük a Scot­land Yard ál­tal össze­gyűj­tött té­nye­ket, és e hét fo­lya­mán egyet­len klub­ta­gunk se tár­gyal­jon er­ről az ügy­ről még tag­tár­sá­val sem. Le­het­sé­ges, hogy sem­mi ered­mény­re nem ju­tunk (va­ló­szí­nű­leg ez lesz a hely­zet), de min­den­kép­pen rend­kí­vül ér­de­kes bűn­ügyi kí­sér­let lesz, né­me­lyi­künk­nek gya­kor­la­ti, má­sok­nak meg ép­pen el­mé­le­ti fel­adat, ki­nek hogy tet­szik. És sze­rin­tem a leg­ér­de­ke­sebb az lesz a do­log­ban, hogy ugyan­ar­ra az ered­mény­re ju­tunk-e vagy sem. Höl­gye­im és ura­im, ezek után meg­vi­ta­tás­ra bo­csá­tom a kér­dést, vagy ho­gyan is fe­jez­zem ki ma­gam pon­to­san. Más szó­val: mi a vé­le­mé­nyük róla? − Ez­zel Ro­ger, ép­pen­ség­gel nem ked­ve el­le­né­re, ké­nyel­me­sen el­fog­lal­ta ülő­he­lyét.

Szin­te ab­ban a pil­la­nat­ban, hogy a nad­rág­ja érint­ke­zés­be ke­rült a szé­ké­vel, már el is hang­zott az első kér­dés:

– Úgy kép­ze­li, Mr. She­ring­ham, hogy ne­ki­in­du­lunk és de­tek­tí­vek mód­já­ra nyo­moz­ni kez­dünk, vagy pe­dig va­la­mi ér­te­ke­zést írunk a fő­fel­ügye­lő ál­tal fel­tárt té­nyek alap­ján? kér­dez­te Ali­cia Dam­mers.

– Úgy kép­zel­tem, min­den­ki azt tesz, amit jó­nak lát − fe­lel­te Ro­ger. − Erre cé­loz­tam az imént, ami­kor azt mond­tam, hogy né­me­lyi­künk­nek gya­kor­la­ti, má­sok­nak aka­dé­mi­kus fel­ada­tot je­lent majd ez az ügy.

– De hát ön gya­kor­la­ti té­ren sok­kal több ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zik, Mr. She­ring­ham je­gyez­te meg ajk­biggyeszt­ve Mrs. Fi­el­der-Flem­ming (igen­is ajk­biggyeszt­ve).

– A rend­őr­ség vi­szont ná­lam is lé­nye­ge­sen töb­bel − vá­gott vissza Ro­ger.

– At­tól függ, de­duk­tív vagy in­duk­tív mód­szer­hez fo­lya­mo­dunk-e − je­gyez­te meg Mr. Mor­ton Har­ro­gate Brad­ley. − Akik az előb­bit vá­laszt­ják, a rend­őr­sé­gi té­nyek­ből in­dul­nak ki, en­nél­fog­va nem fo­lya­mod­nak ön­ál­ló nyo­mo­zás­hoz, el­te­kint­ve per­sze egyes meg­ál­la­pí­tá­sok he­lyes­sé­gé­nek el­len­őr­zé­sé­től. Az in­duk­tív mód­szer­hez azon­ban szá­mot­te­vő vizs­gá­lat foly­ta­tá­sa szük­sé­ges.

– Pon­to­san − vá­la­szolt Ro­ger.

– A rend­őr­ség tény­meg­ál­la­pí­tá­sa és a de­duk­tív mód­szer már szá­mos bo­nyo­lult prob­lé­mát meg­ol­dott ha­zánk­ban − szö­gez­te le Sir Char­les Wild­man. − Én ez­út­tal is ezek­re kí­vá­nok tá­masz­kod­ni.

– En­nek a bűn­ügy­nek van egy kü­lön­le­ges vo­ná­sa − mor­mog­ta Mr. Brad­ley csak úgy a le­ve­gő­be −, amely­nek egye­ne­sen a tet­tes­hez kel­le­ne ve­zet­nie az em­bert. Min­dig is így vé­le­ked­tem, és ezt te­kin­tem az ügy köz­pon­ti kér­dé­sé­nek.

– Ne­kem sej­tel­mem sincs róla, ho­gyan fog az em­ber va­la­mi­nek a ki­nyo­mo­zá­sá­hoz, ha szük­sé­ges­nek mu­tat­ko­zik − je­gyez­te meg za­var­tan Mr. Chit­ter­wick, de sen­ki sem fi­gyelt rá, nem volt je­len­tő­sé­ge.

– Az egyet­len do­log, ami fel­tűnt ne­kem eb­ben a bűn­ügy­ben − mond­ta igen ha­tá­ro­zot­tan Ali­cia Dam­mers −, már úgy ér­tem, csak­is a bűn­ese­tet te­kint­ve, az, hogy sem­mi lé­lek­ta­ni in­dí­té­kot nem tud­tam fel­fe­dez­ni ben­ne. És bár nem mond­ta ki, meg­jegy­zé­sé­vel azt a be­nyo­mást kel­tet­te, hogy sze­mély sze­rint ő ép­pen ezért nem megy vele sem­mi­re.

– Nem hin­ném, hogy fenn­tart­ja ezt a vé­le­mé­nyét az­u­tán is, hogy meg­hall­gat­ta Mr. Mo­res­by be­szá­mo­ló­ját − fe­lel­te Ro­ger ta­pin­ta­to­san. − Sok­kal töb­bet fo­gunk hal­la­ni tőle, mint amennyi az új­sá­gok­ban meg­je­lent, higgye el.

– Nos, ak­kor hall­juk hát − ja­va­sol­ta Sir Char­les kis­sé nyer­sen.

– Ezek sze­rint egyet­ér­tünk? − tet­té fel még egy­szer a kér­dést Ro­ger, és olyan de­rű­sen né­zett kö­rül, mint a gye­rek, ha új já­té­kot kap.

– Min­den­ki haj­lan­dó részt ven­ni a kí­sér­let­ben?

Az ezt kö­ve­tő lel­ken­de­ző kó­rus­ban csu­pán egyet­len hang nem vett részt. Mr. Amb­rose Chit­ter­wick még min­dig töp­ren­gett, va­ló­ság­gal két­ség­be­eset­ten tör­te a fe­jét, mit kell csi­nál­ni, ha szük­sé­ges­sé vá­lik, hogy de­tek­tív­mun­ká­ra vál­lal­koz­zék. Száz meg száz ex de­tek­tív ké­pét idéz­te maga elé, akik iga­zán azok vol­tak, ma­gas szá­rú fe­ke­te ci­pő­ben és ke­mény­ka­lap­ban, de pil­la­nat­nyi­lag sem­mi egyéb­re nem em­lé­ke­zett a sok-sok vas­tag könyv­ből (meg­je­le­né­sük­kor ti­zen­nyolc shil­lin­gért áru­sí­tot­ták, de ké­sőbb le­szál­lí­tot­ták ti­zen­nyolc pen­ny­re az áru­kat), mint arra, hogy az iga­zi ha­mi­sí­tat­lan de­tek­tív, ha ered­ményt akar el­ér­ni, soha nem ra­gaszt fel ál­ba­juszt, leg­föl­jebb a szem­öl­dö­két bo­rot­vál­ja le. És ilyen rej­tély meg­ol­dá­sá­hoz ez elég­te­len­nek tűnt szá­má­ra.

Sze­ren­csé­re olyan zson­gás és cse­ve­gés előz­te meg azt a pil­la­na­tot, ami­kor Mo­res­by fő­fel­ügye­lő vé­gül is kel­let­le­nül szó­lás­ra emel­ke­dett, hogy Mr. Chit­ter­wick pi­po­gya­sá­gát sen­ki sem vet­te ész­re.