Tizenharmadik fejezet

Ro­ger ön­ma­gá­nak adta meg a szót.

– Höl­gye­im és ura­im, mint e kí­sér­let ki­esze­lő­je, gra­tu­lál­ha­tok ma­gam­nak. A há­rom előt­tem szó­ló annyi le­le­mé­nyes­ség­gel és olyan ki­vá­ló ér­ve­lés­sel, éles meg­fi­gye­lés­sel ol­dot­ta meg fel­ada­tát, hogy erre más tes­tü­let nem lett vol­na ké­pes. Már mi­előtt is­mer­tet­ték te­ó­ri­á­ju­kat, meg vol­tak győ­ződ­ve ar­ról, hogy meg­fej­tet­ték a prob­lé­mát, és dön­tő bi­zo­nyí­té­kok­kal tud­ják alá­tá­masz­ta­ni meg­ol­dá­su­kat; azt hi­szem, va­ló­ban nem vi­tás, hogy ed­dig egyik té­tel sem dőlt meg tel­je­sen.

– Még Sir Char­les ál­lí­tá­sa is véd­he­tő, mi­sze­rint Lady Pen­ne­fat­her vol­na a tet­tes, noha Miss Dam­mers tö­ké­le­tes ali­bit iga­zol szá­má­ra. Sir Char­les jog­gal ál­lít­hat­ja, hogy Lady Pen­ne­fat­her­nek bűn­tár­sa van, mert ezt alá­tá­maszt­hat­ja a hölgy meg­le­he­tő­sen za­va­ros pá­ri­zsi tar­tóz­ko­dá­sá­val is.

– Ez­zel kap­cso­lat­ban vissza­vo­nom, amit teg­nap mond­tam Mr. Brad­ley­nek. Azt ál­lí­tot­tam, biz­to­san tu­dom, hogy az a nő, aki­re ő gon­dolt, nem le­he­tett a gyil­kos. Ez té­ves ki­je­len­tés volt. Egy­ál­ta­lán nem tud­ha­tom bi­zo­nyo­san. Leg­fel­jebb kép­te­len öt­let­nek tűnt an­nak alap­ján, amit ed­dig tu­dok róla, és ezért nem tud­tam el­hin­ni.

– Sőt, to­vább­me­gyek − foly­tat­ta Ro­ger hő­si­e­sen −, van némi okom rá, hogy gya­nús­nak vél­jem bűn­ügyi ér­dek­lő­dé­sét, és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy az tel­je­sen más ere­de­tű, mint amit Brad­ley fel­té­te­le­zett. Azt kel­lett vol­na mon­da­nom, hogy a hölgy bű­nös­sé­ge pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség. Csak­hogy a té­nyek el­le­né­ben nem szá­mít a pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség. És Brad­ley mél­tán fenn­tart­hat­ja to­vább­ra is, hogy sze­rin­te az a nő a tet­tes. Min­den­eset­re to­vább is a gya­nú­sí­tot­tak név­so­rán kell sze­re­pel­nie.

– Egyet­ér­tek ön­nel, She­ring­ham, hogy a bű­nös­sé­ge pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség − szólt köz­be Brad­ley. − Ma­gam is ezt mond­tam. Csak az a bök­ke­nő, hogy vé­le­mé­nyem sze­rint be­bi­zo­nyí­tot­tam el­le­ne a vá­dat.

– Hogy­ne, de ön­ma­ga el­len is − mond­ta erre ked­ve­sen Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– Per­sze, ezért azon­ban nem vá­do­lom ma­gam kö­vet­ke­zet­len­ség­gel. Higgye el, ez nem pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség.

– Nem − mél­tá­nyol­ta Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. − Ta­lán csak­ugyan nem.

– Pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség − szólt tel­jes nyo­ma­ték­kal Sir Char­les. − Ugyan már, ma­guk re­gény­írók! Mind annyi­ra be­le­ga­ba­lyod­tak Fre­ud­ba, hogy vég­képp el­vesz­tet­ték a ter­mé­sze­tes em­be­ri lá­tás­mód­ju­kat. Mi­kor én fi­a­tal­em­ber vol­tam, sen­ki sem em­le­ge­tett pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­sé­get. Hogy mi­ért? Mert tisz­tá­ban vol­tunk vele, hogy ilyes­mi nincs a vi­lá­gon!

– Más szó­val, bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zött a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb sze­mély el­kö­vet­he­ti a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb dol­go­kat − he­lyes­bí­tett Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. − Le­het­sé­ges, hogy ré­gi­mó­di va­gyok, de én is erre a meg­győ­ző­dés­re haj­lok.

– Cons­tance Kent − dob­ta be a ne­vet Sir Char­les.

– Liz­zie Bor­den − te­téz­te Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– A tel­jes Ade­la­ide Bar­lett-ügy! − jött ki az adu ásszal Sir Char­les. Mrs. Fi­el­der-Flem­ming szé­pen egy cso­mó­ba szed­te a kár­tyá­it. Vé­le­mé­nyem sze­rint, aki pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség­re hi­vat­ko­zik, úgy ke­ze­li ala­nya­it, akár re­gé­nye­i­nek fi­gu­rá­it… vagy­is sa­ját lel­ki fo­lya­ma­tai bi­zo­nyos szá­za­lé­kát be­le­öm­lesz­ti az il­le­tők­be, és így so­sem lát­ja tisz­tán, hogy ami az ő szá­má­ra le­he­tet­len­nek tű­nik, na­gyon is le­het­sé­ges (bár va­ló­szí­nűt­len­nek lát­szik) más­va­la­ki szá­má­ra.

– Nos, ak­kor fel­em­lít­het­nénk a de­tek­tív­re­gé­nyek ke­len­dő­sé­gé­nek alap­té­te­lét is, azaz min­dig a leg­ke­vés­bé va­ló­szí­nű­nek lát­szó sze­mély a tet­tes − mor­mol­ta Mr. Brad­ley. − Na­gyon he­lyes!

– De ta­lán meg­hall­gat­nánk, mit szól az ügy­höz Mr. She­ring­ham? − ja­va­sol­ta Miss Dam­mers.

Ro­ger el­fo­gad­ta a fel­szó­lí­tást.

– Csak rá akar­tam mu­tat­ni, mi­lyen ér­de­kes ered­mé­nyek­kel járt a kí­sér­le­tünk ab­ban a vo­nat­ko­zás­ban, hogy ed­dig há­rom elő­adónk há­rom kü­lön­bö­ző sze­mély­ben vél­te fel­ta­lál­ni a tet­test. Jó­ma­gam is­mét egy má­si­kat mu­ta­tok fel. Ha Miss Dam­mers és Mr. Chit­ter­wick va­la­me­lyi­künk­nek iga­zat ad, ak­kor is négy tel­je­sen el­té­rő meg­ol­dás­hoz ju­tunk. Nem átal­lom be­is­mer­ni, hogy ere­de­ti­leg ilyes­fé­lét re­mél­tem, ami­kor meg­tet­tem ja­vas­la­to­mat, de ennyi­re ra­gyo­gó ered­mény­re még­sem szá­mí­tot­tam.

– Ám, mint ahogy Brad­ley hang­sú­lyoz­ta a nyílt és zárt gyil­kos­sá­gok­kal kap­cso­la­tos meg­jegy­zé­se­i­ben, eb­ben a mi ese­tünk­ben va­ló­ban vég­te­len az es­he­tő­sé­gek szá­ma. És a mi szem­pon­tunk­ból ez ter­mé­sze­te­sen csak nö­ve­li az ér­de­kes­sé­gét. Én pél­dá­ul Sir Eus­tace ma­gán­éle­té­ből in­dul­tam ki nyo­mo­zó­mun­kám so­rán. Meg­győ­ző­dé­sem azt su­gall­ta, hogy ott lel­he­tő meg a bűn­tény kul­csa. Akár Brad­ley­nek, ne­kem is az volt a vé­le­mé­nyem, hogy va­la­me­lyik el­ha­gyott sze­re­tő­je van a do­log­ban. Fél­té­keny­ség, bosszú. Biz­tos vol­tam ben­ne, ez a ru­gó­ja a tett­nek. És vé­gül, pon­to­san mint ő, én is úgy vél­tem, hogy nő volt a tet­tes.

– En­nek kö­vet­kez­té­ben Sir Eus­tace nő­i­ből ki­in­dul­va lát­tam hoz­zá a nyo­mo­zás­hoz. Sok, de nem ép­pen él­ve­ze­tes na­pot töl­töt­tem az adat­gyűj­tés­sel, amíg úgy vél­tem, hogy hi­ány­ta­lan név­sort si­ke­rült össze­ál­lí­ta­nom az el­múlt öt év so­rán le­bo­nyo­lí­tott ka­land­ja­i­ról. Nem volt ne­héz dol­gom. Sir Eus­tace, mint teg­nap már mond­tam, nem zár­kó­zott em­ber. Nyil­ván még­sem tel­jes a lis­tám, mert an­nak a hölgy­nek a neve, akit teg­nap itt nem ne­vez­tünk meg, nem sze­re­pelt raj­ta, és ahol egy hi­á­nyos­ság van, ott több is le­het­sé­ges. Ezek sze­rint úgy lát­szik, meg kell hagy­ni − Sir Eus­tace-nak, hogy tud ő diszk­rét is len­ni.

– De ez mel­lé­kes kér­dés. Itt csu­pán az a lé­nyeg, hogy úgy hit­tem, nem­csak az Bi­zo­nyos, hogy nő kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got, ha­nem az is, hogy Sir Eus­tace va­la­me­lyik vi­szony­lag nem ré­gen el­ha­gyott ba­rát­nő­jé­ről van szó.

– Ám most in toto, min­de­nes­tül meg­vál­to­zott a vé­le­mé­nyem.

– Csak­ugyan? − kér­dez­te meg­hök­ken­ve Brad­ley. − Ne mond­ja ne­kem, hogy ele­jé­től vé­gé­ig té­ved­tem.

– Pe­dig, saj­nos, így van − vá­la­szolt Ro­ger, és igye­ke­zett tom­pí­ta­ni hang­já­nak di­a­dal­mas élét. Ez pe­dig nem megy könnyen, ha az em­ber­nek si­ke­rült meg­ol­da­nia olyan prob­lé­mát, amellyel szem­ben ki­vá­ló el­mék cső­döt mond­tak. Meg­pró­bált szenv­te­len­nek lát­sza­ni.

– Saj­ná­lat­tal köz­löm − foly­tat­ta ab­ban a re­mény­ben, hogy sze­ré­nyebb­nek lát­szik, mint ami­lyen va­ló­já­ban −, szó­val saj­ná­lat­tal el­is­me­rem, hogy az a fel­fo­gás­be­li vál­to­zás nem ír­ha­tó pusz­tán az éles­el­mé­jű­sé­gem ja­vá­ra. Tel­jes őszin­te­ség­gel be­is­me­rem, a vak vé­let­len­nek kö­szön­he­tő. Vé­let­le­nül össze­ta­lál­koz­tam egy csacs­ka nő­vel a Bond Stree­ten, és tőle olyan ér­te­sü­lést sze­rez­tem (ma­gá­ban véve cse­kély­ség­nek tű­nik, és aki­től ér­te­sül­tem, maga sem volt tisz­tá­ban a je­len­tő­sé­gé­vel), hogy at­tól fog­va az ügyet egész más­képp lát­tam. Mint­ha ref­lek­tor­fény vi­lá­gí­tot­ta vol­na meg, hogy alap­ve­tő­en té­ves fel­té­te­le­zés­ből in­dul­tam ki. Hogy ma­gam is abba a hi­bá­ba es­tem, amely­be a gyil­kos szán­dé­ká­nak meg­fe­le­lő­en a rend­őr­ség is, és egy­ál­ta­lán min­den­ki, aki fog­lal­ko­zott az üggyel.

– Kü­lö­nös do­log az, ahogy a sze­ren­cse köz­re­ját­szik bűn­ügyi rej­té­lyek meg­ol­dá­sá­ban − el­mél­ke­dett Ro­ger.

– Tör­té­ne­te­sen ép­pen Mo­res­by­vel be­szél­get­tünk er­ről ügyünk­kel kap­cso­lat­ban. Én sok ki­lá­tás­ta­lan­nak mu­tat­ko­zó ese­tet em­lí­tet­tem, ame­lye­ket a Scot­land Yard vé­let­le­nül old meg, a vak­sze­ren­cse ré­vén… dön­tő bi­zo­nyí­ték me­rül fel, hogy úgy mond­jam, csak úgy ma­gá­tól, vagy azért, mert egy fél­té­keny asszony, akit a fér­je ma­gá­ra ha­ra­gí­tott a bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­té­se előtt, árul­ko­dik a rend­őr­ség­nek. Egy­re-más­ra tör­tén­nek ef­fé­lék. A vé­let­len bosszú­ja, ezt aján­lot­tam cím­nek, ha Mo­res­by rá­szán­ja ma­gát, hogy fil­met ír­jon egy ilyen jel­le­gű eset­ről.

– Nos, A vé­let­len bosszú­ja mű­kö­dött köz­re ez­út­tal is. Ama sze­ren­csés ta­lál­ko­zás a Bond Stree­ten egy pil­la­nat alatt meg­vi­lá­gí­tot­ta szá­mom­ra, hogy ki is küld­te a cso­ko­lá­dét Sir Eus­tace Pen­ne­fat­her­nek.

– Lám-lám − szólt nyá­ja­san Brad­ley, ki­fe­jez­ve ez­zel a klub ér­zel­me­it.

– No, és ki volt az? − kér­dez­te Miss Dam­mers, aki­ből saj­ná­la­to­san hi­ány­zott a drá­mai ér­zék. De a hölgy haj­la­mos volt még büsz­kél­ked­ni is az­zal a ténnyel, hogy nincs ér­zé­ke a szer­kesz­tés­hez, s emi­att egyet­len mű­vé­nek sincs cse­lek­mé­nye. Azok a re­gény­írók, akik sű­rűn hasz­nál­nak olyan sza­va­kat, mint „ér­zel­mek”, „ref­le­xek”, „Ödi­pusz-komp­le­xus”, egy­sze­rű­en hal­la­ni sem akar­nak olyas­mi­ről, hogy cse­lek­mény.

– Ki je­lent meg ön­nek eb­ben a kü­lö­nös ki­nyi­lat­koz­ta­tás­ban, Mr. She­ring­ham?

– Ké­rem, en­ged­jék meg, hogy egy ki­csit össze­fog­jam a tör­té­ne­te­met − for­dult hoz­zá ud­va­ri­a­san Ro­ger.

Miss Dam­mers fel­só­haj­tott. Tör­té­ne­tet, ezt Ro­ger mint szak­ma­be­li tud­hat­ná, ma már nem dol­goz­nak ki és nem fog­nak össze. De Ro­ger csu­pán könnyű ol­vas­mány, mit vár­jon hát tőle az em­ber.

Mit sem sejt­ve er­ről az el­mél­ke­dés­ről, Ro­ger könnye­dén hát­ra­dőlt szé­ké­ben, és el­gon­dol­ko­dott. Mi­kor is­mét be­szél­ni kez­dett, tár­sal­gá­si hang­ne­met ütött meg.

– Hát tud­ják, ez va­ló­ban egé­szen ki­emel­ke­dő eset. Önök ket­ten, Brad­ley és Mr. Fi­el­der-Flem­ming, nem bán­tak elég mél­tá­nyo­san a tet­tes­sel, ami­kor más ügyek­hez ha­son­lí­tot­ták. Elő­ző ese­tek­ből át­vett öt­le­te­ket ta­lán fel­hasz­nált, de mint Fi­el­ding mond­ja a Tom Jo­nes-ban, klasszi­ku­sok­tól köl­csö­nöz­ni még hi­vat­ko­zás nél­kül is meg­en­ge­dett, ha ere­de­ti mű­ben tesszük. Már­pe­dig ez va­ló­ban ere­de­ti mű. Van egy jel­leg­ze­tes­sé­ge, amely nem­csak fel­men­ti a má­so­ló vád­ja alól, ha­nem messze a bűn­té­nyek pro­to­tí­pu­sai fölé eme­li.

– E vo­ná­sai mi­att ma­gá­nak is klasszi­kus üggyé kell vál­nia. És haj­szá­lon mú­lik, hogy akár­mily zse­ni­á­lis volt is a tet­tes, még­sem lát­hat­ta elő­re, hogy vé­le­mé­nyem sze­rint nem lett be­lő­le az örök rej­té­lyek egyi­ke. Egész­ben véve haj­lok rá, hogy a leg­tö­ké­le­te­seb­ben ki­ter­velt bűn­tény­nek tart­sam, amely­ről éle­tem­ben hal­lot­tam. (Ter­mé­sze­te­sen azok­ról a még en­nél is job­ban ki­ter­vel­tek­ről nem hall az em­ber, ame­lyek so­rán az sem de­rül ki, hogy gyil­kos­ság tör­tént. Annyi­ra pon­to­san ki­szá­mí­tott… zse­ni­á­lis, vég­te­le­nül egy­sze­rű, és amennyi­re ez le­het­sé­ges, hi­bát­lan.)

– Hmmm. Azért még­is­csak ki­de­rült, hogy nem egé­szen hi­bát­lan, Mr. She­ring­ham. Nem igaz? − mor­mog­ta az orra alá Sir Char­les.

Ro­ger rá­mo­soly­gott.

– Nos, az in­dí­ték annyi­ra nyil­ván­va­ló, ha már egy­szer rá­jön az em­ber, hol ke­res­se, de amíg nem jön rá… A mód­szer olyan jel­leg­ze­tes, ha a lé­nye­gét egy­szer át­lát­ja az em­ber, de nem lát­ta át. A nyo­mok is alig ta­kar­ták, ha már meg­ért­jük, mi ta­kar­ja őket, de nem jö­vünk rá. Eb­ben az eset­ben min­den elő­re meg volt fon­tol­va. Nagy da­ra­bok­ban szór­ta szét a szap­pant, mi meg erre a nyom­ra össz­pon­to­sí­tot­tuk fi­gyel­mün­ket. Cso­da-e hát, hogy nem lát­tunk tisz­tán? Meg kell hagy­ni, gyö­nyö­rű­en volt el­ter­vez­ve. A rend­őr­ség, a nagy­kö­zön­ség, a saj­tó… mind egy­for­mán be­dőlt neki. Szin­te kár, hogy kény­te­len va­gyok ki­ad­ni a gyil­kost!

– No­hát, Mr. She­ring­ham − je­gyez­te meg Mrs. Fi­el­der-Flem­ming –, maga egé­szen lí­ra­i­vá vált.

– A tö­ké­le­tes gyil­kos­ság ér­zel­mes­sé tesz. Ha ma­gam len­nek en­nek a bűn­tény­nek az el­kö­ve­tő­je, bi­zo­nyá­ra ódá­kat ír­tam vol­na ön­ma­gam­hoz a leg­utób­bi két hét fo­lya­mán.

– Most pe­dig − szólt köz­be Miss Dam­mers − úgy érzi, azért ír­hat ódá­kat ön­ma­gá­hoz, ami­ért meg­ol­dot­ta a rej­télyt.

– Majd­nem el­ta­lál­ta − hagy­ta rá Ro­ger.

– Nos, ide­je, hogy rá­tér­jek a té­nyek­re. Ami ezt il­le­ti, nem mond­hat­nám, hogy olyan ap­ró­lé­ko­san alá tu­dom tá­masz­ta­ni a té­te­le­met, mint ahogy Brad­ley bi­zo­nyí­tot­ta első el­mé­le­tét. Még­is, azt hi­szem, önök is be fog­ják érni az­zal, ami van. Ta­lán leg­oko­sabb lesz, ha át­fu­tok az ő lis­tá­ján, amely­ben össze­fog­lal­ta a gyil­kos­ság­hoz szük­sé­ges ti­zen­két adott­sá­got. De majd meg­lát­ják, nem ér­tek egyet va­la­mennyi­vel.

– El­fo­ga­dom és he­lyes­lem az első ket­tőt, ame­lyek sze­rint a tet­tes­nek alap­ve­tő is­me­re­tek­kel kell ren­del­kez­nie a ve­gyé­szet­ben és a bün­te­tő­jog­ban. A har­ma­dik adott­ság mind­két pont­já­nak el­lent­mon­dok. A jó ne­vel­te­tést nem tar­tom lé­nye­ges­nek, és sem­mi­kép­pen sem zár­nám ki an­nak a le­he­tő­sé­gét, hogy az il­le­tő elő­ke­lő kö­zép­is­ko­lát vagy egye­te­met vég­zett. Majd a ké­sőb­bi­ek so­rán ma­gya­rá­zom meg, mi­ért. A ne­gye­dik­kel sem ér­tek egyet, mi­sze­rint Ma­son-féle le­vél­pa­pír bir­to­ká­ban kel­lett len­nie. Na­gyon öt­le­tes ma­gya­rá­zat Brad­ley­től, hogy a Ma­son-féle le­vél­pa­pír su­gall­ta a bűn­tett vég­re­haj­tá­si mód­sze­rét, de majd ki­de­rül, hogy ez té­ve­dés. Egy ko­ráb­bi bűn­ügy adta az öt­le­tet, a cso­ko­lá­dét meg­fon­tol­tan hasz­nál­ta esz­köz­nek (meg­volt rá az oka, mint ké­sőbb majd meg­vi­lá­gí­tom), és Ma­sont vá­lasz­tot­ta, mert az a leg­te­kin­té­lye­sebb cso­ko­lá­dé­gyár. Ezek után vált szük­sé­ges­sé a le­vél­pa­pír­juk be­szer­zé­se, és ab­ban a hely­zet­ben va­gyok, hogy be­mu­tat­ha­tom, ho­gyan ju­tott hoz­zá.

– Az ötö­dik fel­té­telt mó­do­sí­ta­nám. Az­zal nem ér­tek egyet, hogy az il­le­tő egy Ha­mil­ton-4-es író­gép bir­to­ká­ban van, vagy hoz­zá­fér­he­tő a szá­má­ra, de azt ál­lí­tom, hogy a bir­tok­lás lét­re­jött. Más szó­val, ezt a fel­té­telt múlt idő­be kell ten­ni. Ne té­vesszük szem elől, hogy rend­kí­vül agya­fúrt bű­nö­ző­vel és igen ala­po­san meg­ter­ve­zett bűn­üggyel ál­lunk szem­ben. Nem is tar­tot­tam va­ló­szí­nű­nek, hogy af­fé­le ter­he­lő bűn­je­let, mint az író­gép, csak úgy he­ver­ni ha­gyott vol­na, hogy bár­ki rá­akad­has­son. Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy egye­ne­sen e cél­ra vá­sá­rol­ta az író­gé­pet. A le­vé­len vi­lá­go­san lát­szott, hogy nem va­do­na­túj gé­pen ír­ták. E kö­vet­kez­te­té­sem alap­ján egy tel­jes dél­utánt szán­tam rá, hogy be­jár­jam a hasz­nált­író­gép-ke­res­ke­dé­se­ket, míg rá­akad­tam arra az üz­let­re, ahol ezt a gé­pet vet­ték; a vé­telt bi­zo­nyí­ta­ni tu­dom. A ke­res­ke­dő pe­dig azo­no­sí­tot­ta ve­vő­jét az ál­ta­lam fel­mu­ta­tott fény­kép­pel.

– És most hol van az a gép? − kér­dez­te nagy ér­dek­lő­dés­sel Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– Azt hi­szem, va­la­hol a Tem­ze fe­ne­kén. Ez az én ál­lás­pon­tom. Bű­nö­zőnk nem bíz sem­mit a vé­let­len­re.

– A ha­to­dik fel­té­tel­lel, hogy az il­le­tő­nek a kri­ti­kus idő­pont­ban a pos­ta­hi­va­tal kö­ze­lé­ben kel­lett tar­tóz­kod­nia, ter­mé­sze­te­sen egyet­ér­tek. Az én gyil­ko­som­nak van ugyan egy gyen­ge ali­bi­je, de az nem áll­ja ki a pró­bát. Ami a két kö­vet­ke­ző pon­tot il­le­ti, a töl­tő­toll­ra meg a tin­tá­ra vo­nat­ko­zó­lag, el­is­me­rem, hogy ked­ve­ző­en alá­tá­maszt­ja a dol­got, de nem tu­laj­do­ní­tok nagy fon­tos­sá­got neki. Onyx toll és Har­fi­eld tin­ta ál­ta­lá­no­san hasz­nált cik­kek, te­hát nem ke­zel­he­tők dön­tő bi­zo­nyí­ték­nak. Mel­les­leg, a tet­tes­re az vol­na jel­lem­ző, ha csak köl­csön­ven­né, neki ma­gá­nak nem is vol­na ilyen hol­mi­ja. És vé­gül tel­je­sen egyet­ér­tek az­zal, ami az ere­de­ti­en gon­dol­ko­dó, te­rem­tő agyat és a kéz­ügyes­sé­get il­le­ti. Per­sze, sa­já­tos gon­dol­ko­zá­sú is, mint a fe­gyen­cek, de a rend­sze­re­ző ter­mé­szet szük­ség­sze­rű.

– Hát, meg kell hagy­ni − szó­lalt meg el­ke­se­re­det­ten Brad­ley −, sze­rin­tem az én kö­vet­kez­te­té­sem na­gyon éssze­rű volt, ra­ci­o­ná­lis ma­gya­rá­zat­tal szol­gált.

– Szá­mom­ra nem − vá­gott vissza Ro­ger.

Mr. Brad­ley vál­lat vont.

– En­gem a le­vél­pa­pír ér­de­kel kü­lö­nö­seb­ben − szólt köz­be Sir Char­les. − Vé­le­mé­nyem sze­rint ezen for­dul meg, hogy rá­bi­zo­nyít­ha­tó-e va­la­ki­re a bűn­tett. Ön, Mr. She­ring­ham, mi­vel bi­zo­nyít­ja, hogy hoz­zá­ju­tott az il­le­tő?

– A le­vél­pa­pírt − vá­la­szolt Ro­ger − há­rom hét­tel ez­előtt sza­kí­tot­ták ki Webs­te­rék­nél a le­vél­pa­pír­min­tá­kat tar­tal­ma­zó meg­ren­de­lé­si könyv­ből. A ra­dí­ro­zott szö­veg nyil­ván Webs­te­rék fel­jegy­zé­se le­he­tett, ta­lán az árra vo­nat­ko­zó­an: „ez a tí­pus öt shil­ling ki­lenc pen­ny”. Webs­te­rék­nél há­rom ilyen min­ta­könyv van a pul­ton, pon­to­san azo­nos tar­ta­lom­mal. Ket­tő­ben meg­ta­lál­ha­tó a Ma­son-le­vél­pa­pír, a har­ma­dik­ban hi­ány­zik. De azt is bi­zo­nyí­ta­ni tu­dom, hogy gya­nú­sí­tot­tam­nak kö­rül­be­lül há­rom hét­tel ez­előtt volt a ke­zé­ben a min­ta­könyv.

– Va­ló­ban tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni? − kér­dez­te ámul­va Sir Char­les. − Ez dön­tő­nek lát­szik! De ho­gyan ju­tott eszé­be a min­ta­könyv?

– A le­vél sár­gult szé­lé­ről − fe­lel­te Ro­ger, nem kis­sé ön­elé­gül­ten. − Nem ment a fe­jem­be, ho­gyan szí­ne­ződ­het el a cso­mó­ban tar­tott le­vél­pa­pír szé­le, és arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy ez csak egy kü­lön pél­dánnyal for­dul­hat elő. Er­ről ju­tott eszem­be, hogy ha az em­ber Lon­don ut­cá­it jár­ja, nyom­dák ki­ra­ka­ta­i­ban sok­szor lát ki­rajz­sze­ge­zett le­vél­pa­pír­min­tá­kat. Ezen azon­ban nem lát­szott nyo­ma sem rajz­szög­nek, sem táb­lá­ra erő­sí­tés­nek. Hát ak­kor hon­nan ve­het­te? Nyil­ván min­ta­könyv­ből, ami­lye­nek bi­zo­nyá­ra bent ta­lál­ha­tók az üz­let­ben. Így ál­la­pí­tot­tam meg, hogy a nyom­da egyik köny­vé­ből, ahol Ma­son­ék le­vél­pa­pír­ja ké­szül, hi­ány­zik a min­ta.

– Hát igen − mor­mog­ta Sir Char­les −, ez dön­tő­nek lát­szik! − Na­gyot só­haj­tott. Az em­ber érez­te, hogy bá­na­to­san te­kint Lady Pen­ne­fat­her egy­re tá­vo­lo­dó alak­ja és vele együtt a szé­pen fel­épí­tett vád után is, ame­lyet ő ke­re­kí­tett kö­ré­je.

– Ez­zel el­ér­kez­tünk – foly­tat­ta Ro­ger, érez­vén, hogy már iga­zán nem ha­lo­gat­hat­ja to­vább − ah­hoz az alap­ve­tő té­ve­dés­hez, amely­re cé­loz­tam, il­let­ve ah­hoz, hogy a gyil­kos csap­dát ál­lí­tott mind­nyá­junk­nak, mi pe­dig óha­ja sze­rint be­le­es­tünk.

Min­den­ki fe­szül­ten fi­gyelt.

Ro­ger nyá­ja­san néz­te őket.

– Ön igen kö­zel járt az igaz­ság­hoz, Brad­ley, ami­kor oda­ve­tő­le­ge­sen meg­je­gyez­te, nem Sir Eus­tace-nak kel­lett szük­ség­sze­rű­en a ki­sze­melt ál­do­zat­nak len­nie. Ez igaz. De én to­vább­me­gyek.

– És még­is csap­dá­ba es­tem, még­is? − so­pán­ko­dott Brad­ley. − Hall­juk, mi­fé­le csap­dá­ról van szó? És mi az alap­ve­tő té­ve­dés, amely­be mind be­le­es­tünk?

– Az − nyi­lat­koz­tat­ta ki di­a­dal­lal Ro­ger −, hogy a terv nem si­ke­rült… hogy nem az kap­ta a mér­get, aki­nek szán­ták!

– Mi­cso­da? − ki­ál­tot­ták mind egy­szer­re. Jó­sá­gos Is­ten, csak nem azt akar­ja…

– De pon­to­san − har­sog­ta Ro­ger. − Pon­to­san ez a szép a do­log­ban. A terv nem ful­ladt ku­darc­ba. Sőt, bri­li­án­san si­ke­rült. Nem té­ve­dés­ből öl­tek meg va­la­kit, ha­nem pon­to­san az halt meg, akit ki­sze­mel­tek!

– Mit je­lent­sen ez? − kap­ko­dott le­ve­gő után Sir Char­les. − Hon­nan a csu­dá­ból ve­szi ezt?

– Mrs. Ben­dix volt a ki­sze­melt ál­do­zat kez­det­től fog­va − foly­tat­ta Ro­ger le­csil­la­pod­va.

– És azért olyan zse­ni­á­lis ez a gaz­tett. Min­den lé­pés ap­ró­lé­ko­san elő­re el volt ter­vez­ve. Elő­re lát­ha­tó volt, hogy ha Ben­dix ép­pen je­len van ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor Sir Eus­tace ki­bont­ja a cso­ma­got, fel fog­ja aján­la­ni neki a cso­ko­lá­dét. Azt is elő­re lát­ta az il­le­tő, hogy a rend­őr­ség Sir Eus­tace kör­nye­ze­té­ben ke­re­si majd a tet­test, nem pe­dig a ha­lott asszo­nyé­ban. Pe­dig ter­mé­sze­te­sen azért vá­lasz­tot­tak cso­ko­lá­dét esz­kö­zül, mert az az asszony volt a ki­sze­melt ál­do­zat.

– No­no­no! − mond­ta erre Mr. Brad­ley.

– Szó­val az ön el­mé­le­te sze­rint − foly­tat­ta Sir Char­les − a gyil­kos a ha­lott asszony tár­sa­sá­gá­ból való, és sem­mi köze Sir Eus­ta­ce­hoz? − De ezt olyan han­gon mond­ta, mint aki nem ide­gen­ke­dik et­től az el­mé­let­től.

– Úgy van − he­lye­selt Ro­ger. − De hadd mon­dom el előbb, mi­től döb­ben­tem rá, hogy csap­dát ál­lí­tot­tak ne­künk. A dön­tő lánc­szem az az ér­te­sü­lés volt, ame­lyet a Bond Stree­ten sze­rez­tem, és így hang­zik: Mrs. Ben­dix már elő­ző­leg lát­ta a Be­sza­kí­tott ko­po­nya című da­ra­bot. Efe­lől nem le­het sem­mi két­ség, tör­té­ne­te­sen ép­pen az in­for­má­to­rom­mal együtt lát­ta. Ter­mé­sze­te­sen meg­ér­tik en­nek a tény­nek a rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­gét. Ez azt je­len­ti, hogy már tud­ta a vá­laszt arra a kér­dés­re, amely­re vo­nat­ko­zó­an fo­ga­dott a fér­jé­vel, arra tud­ni­il­lik, hogy ki az int­ri­kus a da­rab­ban.

A kis­sé za­jos lé­leg­zés ta­nú­sí­tot­ta, hogy mél­tá­nyol­ják a ér­te­sü­lés je­len­tő­sé­gét.

Ó, mi­cso­da ra­gyo­gó pél­dá­ja az is­te­ni igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak! − ki­ál­tott fel Miss Dam­mers, megint iga­zol­va, hogy ké­pes min­dent sze­mély­te­le­nül vizs­gál­ni. − Va­ló­ság­gal ő zú­dí­tot­ta ma­gá­ra a meg­tor­lást. Ön­ma­ga pusz­tu­lá­sát okoz­ta az­zal, hogy meg­nyer­te a fo­ga­dást.

– Így van − hagy­ta rá Ro­ger. − A sors iró­ni­á­ja nem ke­rül­te el az in­for­má­to­rom fi­gyel­mét sem. Amint ő mond­ta, a bün­te­tés arány­ta­la­nul na­gyobb, mint a vét­ség. Csak­hogy én Azt hi­szem − Ro­ger rend­kí­vü­li mér­sék­let­tel be­szélt, nagy erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy tom­pít­sa lel­kes iz­gal­mát −, azt hi­szem, hogy önök még min­dig nem ér­tik egé­szen, mit aka­rok ez­zel bi­zo­nyí­ta­ni.

Min­den­ki kér­dő­en te­kin­tett rá.

– Va­la­mennyi­en hal­lot­ták Mrs. Ben­dix ap­ró­lé­kos jel­lem­zé­sét. És eb­ből lel­kük­ben elég­gé pon­tos ké­pet al­kot­hat­tak róla. Egye­nes, be­csü­le­tes te­rem­tés volt, és igen so­kat adott arra (ez a meg­ál­la­pí­tás is in­for­má­to­rom­tól szár­ma­zik), va­ló­sá­gos fé­t­ist csi­nált be­lő­le, hogy a be­csü­let­hez tart­sa ma­gát még a já­ték­ban is. Hát be­le­il­lik ebbe a kép­be az, hogy fo­ga­dott, noha már tud­ta a vá­laszt? Igen vagy nem?

– No­hát − bó­lin­tott Brad­ley. − Ez csak­ugyan szép!

– Bi­zony! Ez, már el­né­zést ké­rek, Sir Char­les, pszi­cho­ló­gi­ai kép­te­len­ség. Va­ló­ban az, higgye el, Sir Char­les. Az em­ber egy­sze­rű­en nem érti, ho­gyan le­he­tett ké­pes ilyes­mi­re. Még tré­fá­ból sem, mert úgy gon­do­lom, a tré­fál­ko­zás ép­pen­ség­gel nem volt erős ol­da­la.

– Ergo − von­ta le hir­te­len vég­kö­vet­kez­te­té­sét Ro­ger −, nem tet­te. Ergo, az a fo­ga­dás soha nem jött lét­re. Ergo, ki­ta­lál­ták. Ergo, Ben­dix ha­zu­dott. Ergo, Ben­dix meg akar­ta sze­rez­ni azt a cso­ko­lá­dét, de nem a be­val­lott cél­ból. És mi­vel az a cso­ko­lá­dé olyan volt, ami­lyen, csak­is egyet­len cél­ja le­he­tett vele.

– Ez az én el­mé­le­tem!