Tizenötödik fejezet

Ro­ger más­nap este a szo­ká­sos­nál is fel­aj­zot­tabb lel­ki­ál­la­pot­ban ér­ke­zett a Bűn­ügyi Klub ülés­ter­mé­be. Szí­ve mé­lyen nem tud­ta el­hin­ni, hogy Miss Dam­mers ké­pes meg­dön­te­ni Ben­dix el­len fel­épí­tett vád­ját, ta­lán még vé­sze­sen meg­ren­dí­te­ni sem, de az bi­zo­nyos, hogy amit mond, csak­is le­nyű­gö­ző­en ér­de­kes le­het, még ha el­te­kint is a sa­ját meg­ol­dá­sát il­le­tő bí­rá­lat­tól. Ro­ger na­gyobb vá­ra­ko­zás­sal te­kin­te­ti Miss Dam­mers ér­ve­lé­se elé, mint ed­dig a töb­bi­ek meg­ol­dá­sa­i­ra.

Ali­cia Dam­mers va­la­hogy tö­ké­le­te­sen tük­röz­te a kort, amely­ben él. Ha tör­té­ne­te­sen öt­ven év­vel ez­előtt szü­le­tik, ne­he­zen kép­zel­he­tő el, ho­gyan bol­do­gult vol­na. Ak­kor alig­ha le­he­tett vol­na be­lő­le író­nő, re­gé­nyek szer­ző­je, az a sa­já­tos fi­gu­ra (amely­nek ak­ko­ri­ban kép­zel­ték), aki fe­hér cér­na­kesz­tyű­ben, élén­ken ér­dek­lő­dő vi­sel­ke­dés­sel és szen­ve­dé­lyes − hogy hisz­té­ri­kus­nak ne mond­juk − vá­gya­ko­zás­sal ke­re­si az olyan ro­man­ti­kus él­ményt, amely­től kül­se­je a va­ló­ság­ban meg­fosz­tot­ta: Miss Dam­mers kesz­tyű­je, min­den hol­mi­ja fi­no­man vá­lasz­té­kos, és tíz­esz­ten­dős kora óta nem ért a bő­ré­hez cér­ná­ból ké­szült ru­ha­da­rab. Az ő sze­mé­ben a szen­ve­dély a leg­rosszabb ma­ga­tar­tás­for­ma, és ha epe­ke­dett éle­té­ben va­la­mi­ért, azt fel­tét­le­nül el­tit­kol­ta. Va­ló­szí­nű, hogy a szen­ve­délyt meg a pi­ru­lást Miss Dam­mers egy­for­mán fö­lös­le­ges­nek tar­tot­ta, bár al­sóbb­ren­dű lé­nyek ese­té­ben ér­de­kes meg­nyil­vá­nu­lá­sai le­het­nek.

A cér­na­kesz­tyűs her­nyó­ból az író­nő öt­ven év­vel az­előtt af­fé­le sza­kács­nő jel­le­gű báb­bá ala­kult vol­na − eb­ben az ál­la­pot­ban re­kedt meg Mrs. Fi­el­der-Flem­ming −, hogy vé­gül olyan ko­moly és el­mé­lyült pil­lan­gó for­má­ját ölt­se, ame­lyik nem rit­kán még szép is, és de­ko­ra­tív fény­ké­pét ép­pen ezért szí­ve­sen és gya­kor­ta köz­lik az il­luszt­rált he­ti­la­pok: nyu­gal­mat su­gár­zó, ép­pen csak az el­mél­ke­dés oká­ból eny­hén re­dős hom­lo­kú pil­lan­gók, gu­nyo­ros, sőt ci­ni­kus pil­lan­gók, a lel­ki bonc­te­rem­ben tró­no­ló se­bész­pil­lan­gók (vall­juk be, né­mely­kor túl­sá­go­san hosszan el­időz­nek ab­ban a he­lyi­ség­ben), szenv­te­len pil­lan­gók, amint ke­cse­sen lib­ben­nek egyik tar­ka komp­le­xus­ról a má­sik­ra. Akad­nak néha hu­mor­ér­zék nél­kü­li, sőt nyo­masz­tó­an unal­mas pil­lan­gók is: eze­ken a hím­por szí­ne szür­ke.

Aki Miss Dam­mers­szal ta­lál­ko­zik, klasszi­kus for­má­ját, ová­lis ar­cát, rend­kí­vül fi­nom vo­ná­sa­it, nagy szür­ke sze­mét, re­me­kül öl­töz­te­tett, szép, ma­gas alak­ját lát­va nem gon­dol­ná, hogy író­nő­vel áll szem­ben. És Miss Dam­mers vé­le­mé­nye sze­rint, ha ez a meg­je­le­nés az­zal a ké­pes­ség­gel pá­ro­sul, hogy jó köny­ve­ket ír va­la­ki, pon­to­san az, amit egy okos, mo­dern író­nő kí­ván­hat ma­gá­nak.

Sen­ki­nek nem volt bá­tor­sá­ga, hogy Miss Dam­mers­nak fel­te­gye a kér­dést, va­jon ho­gyan ké­pes má­sok ér­zel­me­it ele­mez­ni, ha maga még nem élt át ha­son­lót. Va­ló­szí­nű­leg azért, mert a kér­de­ző­nek szem­be kel­lett néz­nie, a ténnyel, hogy Miss Dam­mers ké­pes volt rá, gya­ko­rol­ta is, még­pe­dig si­ke­re­sen.

– Teg­nap este meg­hall­gat­tunk − kezd­te be­szá­mo­ló­ját Miss Dam­mers más­nap, öt perc­cel ki­lenc után − egy rend­kí­vül si­ke­rült elem­zést, egy el­mé­le­tet, amely nem ke­vés­bé ér­de­kes, mint maga a bűn­ügy. Mr. She­ring­ham mód­sze­re, mond­hat­nám, pél­da­ké­pül szol­gál­hat va­la­mennyi­ünk­nek. De­duk­tív mód­szer­rel kezd­te, és meg­ma­radt en­nél, amed­dig te­het­te, azaz vol­ta­kép­pen a tet­tes sze­mé­lyé­nek meg­ha­tá­ro­zá­sá­ig; az­tán át­tért az in­duk­tív mód­szer­re, hogy té­te­lét bi­zo­nyít­sa. Ez a rend­kí­vül öt­le­tes ke­ve­rék azon­ban té­ve­dé­sen ala­pul, en­nél­fog­va Mr. She­ring­ham so­sem jut­ha­tott el a he­lyes ered­mény­re, és én ezt in­kább bal­sze­ren­csé­nek ne­ve­zem, sem­mint az ő hi­bá­já­nak.

Ro­ger még min­dig nem hit­te el, hogy nem ta­lál­ta meg az iga­zi tet­test, most hát két­ke­dő­en mo­soly­gott.

– Mr. She­ring­ham elő­adá­sa a bűn­tett­ről foly­tat­ta Miss Dam­mers tisz­ta, egyen­le­tes han­gon − töb­bünk szá­má­ra bi­zo­nyá­ra az új­don­ság ere­jé­vel ha­tott. Szá­mom­ra ta­lán in­kább ér­de­kes volt, mint új, mert ma­gam is azo­nos ki­in­du­ló­pont­ról ju­tot­tam el az el­mé­le­tem­hez, vagy­is ab­ból, hogy a bűn­tett ál­do­za­ta nem té­ve­dés­ből lett azzá.

Ro­ger a fü­lét he­gyez­te.

– Amint Mr. Chit­ter­wick rá­mu­ta­tott, Mr. She­ring­ham egész vád­ját a Ben­dix há­zas­pár kö­zött lét­re­jött fo­ga­dás­ra ala­pí­tot­ta. Ab­ból, ahogy Ben­dix me­sélt a fo­ga­dás­ról, azt a pszi­cho­ló­gi­ai kö­vet­kez­te­tést von­ta le, hogy ilyen fo­ga­dás soha nem jött lét­re. Okos, de ha­mis kö­vet­kez­te­tés. Mr. She­ring­ham túl­sá­go­san el­né­ző­en ke­ze­li a pszi­cho­ló­gi­át, nők ese­té­ben. Meg kell mon­da­nom, ma­gam is a fo­ga­dás­ból in­dul­tam ki. De mi­vel job­ban is­me­rem nem­be­li test­vé­re­i­met Mr. She­ring­ham­nél, azt a kö­vet­kez­te­tést von­tam le be­lő­le, hogy ta­lán Mrs. Ben­dix még­sem volt olyan tisz­tes és ma­ku­lát­lan, mint ami­lyen ké­pet ő fes­tett ma­gá­ról.

– Erre én is gon­dol­tam − szólt köz­be Ro­ger −, de el­ve­tet­tem, tisz­tán lo­gi­kai ala­pon. Sem­mi sincs Mrs. Ben­dix éle­té­ben, ami arra val­la­na, hagy nem volt tisz­tes­sé­ges, sőt min­den arra mu­tat, hogy az volt. És ha Ben­dix ál­lí­tá­sán kí­vül sem­mi bi­zo­nyí­ték nincs rá, hogy volt ilyen fo­ga­dás…

– De igen­is van − vág­ta rá Miss Dam­mers.

– A mai na­pot csak­nem egé­szé­ben az­zal töl­töt­tem, hogy iga­zol­jam ezt a té­telt. Tud­tam, hogy ma­gát nem le­szek ké­pes et­től el­té­rí­te­ni, amíg két­ség­te­le­nül be nem bi­zo­nyí­tom, hogy lét­re­jött a fo­ga­dás. Es­sünk túl a csa­ló­dá­son, Mr. She­ring­ham. Cá­fol­ha­tat­la­nul bi­zo­nyí­tom, hogy lét­re­jött.

– Va­ló­ban? − kér­dez­te meg­hök­ken­ve Ro­ger.

– Ter­mé­sze­te­sen. És ez olyan kér­dés, ame­lyet ma­gá­nak el­len­őriz­nie kel­lett vol­na − kor­hol­ta sze­lí­den Miss Dam­mers −, kü­lö­nö­sen, mi­vel en­nek a kér­dés­nek dön­tő sze­re­pet szánt az el­mé­le­té­ben. Nos, két ta­núm van rá. Mrs. Ben­dix is be­szélt a fo­ga­dás­ról a szo­ba­lány­nak, ami­kor föl­ment a há­ló­szo­bá­já­ba le­fe­küd­ni, azt mond­ta (amit egyéb­ként maga is, Mr. She­ring­ham), hogy ször­nyű gyo­mor­ron­tá­sa bün­te­tés, ami­ért fo­ga­dott. A má­sik tanú egy ba­rát­nőm, aki jól is­mer­te Ben­di­xé­ket. A má­so­dik fel­vo­nás fo­lya­mán ész­re­vet­te, hogy Mrs. Ben­dix egye­dül ül a pá­holy­ban, és be­ment hoz­zá be­szél­get­ni. Eköz­ben Mrs. Ben­dix meg­em­lí­tet­te, hogy fo­gad­tak a fér­jé­vel az int­ri­kus sze­mé­lyé­re vo­nat­ko­zó­lag, sőt meg is mond­ta, me­lyik sze­rep­lő­re gon­dol. De (és ez tel­je­sen iga­zol­ja az én kö­vet­kez­te­té­se­met) Mrs. Ben­dix a ba­rát­nőm­nek sem mond­ta meg, hogy már lát­ta a da­ra­bot.

– Na­hát! − szólt köz­be csüg­ged­ten Ro­ger.

Miss Dam­mers olyan kí­mé­le­te­sen bánt vele, amennyi­re csak te­het­te. − Ab­ból a fo­ga­dás­ból csak két­fé­le kö­vet­kez­te­tést le­het le­von­ni, és ön saj­nos a hi­bá­sat vá­lasz­tot­ta.

– És ön hon­nan tud­ta − szó­lalt meg har­mad­szor is Ro­ger −, hogy Mrs. Ben­dix már lát­ta azt a da­ra­bot? Én csak né­hány nap­pal ez­előtt tud­tam meg, még­pe­dig vé­let­le­nül.

– Ó, én már kez­det­től fog­va tud­tam − fe­lel­te könnye­dén Miss Dam­mers. − Gon­do­lom, ön­nek Mrs, Ver­re­ker-le-Mesu­rer mond­hat­ta. Nem is­me­rem sze­mé­lye­sen, de több kö­zös is­me­rő­sünk van. Nem akar­tam köz­be­szól­ni teg­nap, ami­kor a meg­hök­ken­tő vé­let­lent em­lí­tet­te, amely dön­tő ér­te­sü­lés­hez jut­tat­ta. Ha szó­lok, csak azt mond­hat­ta vol­na, hogy a szín­ház­jegy­iro­da, ahon­nan Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer ér­te­sü­lé­se­it szer­zi, is­me­re­tes a ba­rá­tai előtt is, és ez nem vé­let­len, ha­nem bi­zo­nyos­ság.

– Ér­tem − nyög­te ki Ro­ger, és ez­zel har­mad­szor, im­már vég­le­ge­sen össze­om­lott. De eköz­ben eszé­be ju­tott egy má­sik, ugyan­csak Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer-től szer­zett ér­te­sü­lés, me­lyet, úgy lát­szik, si­ke­rült nem kö­zöl­nie a ba­rá­ta­i­val; és ahogy ta­lál­ko­zott a te­kin­te­te Mr. Brad­leyé­vel, mind­ket­ten tud­ták, hogy egyet gon­dol­nak: Miss Dam­mers pszi­cho­ló­gi­ai ér­zé­ke sem ma­ku­lát­lan.

– Nos te­hát − foly­tat­ta a hölgy kis­sé ta­ná­ro­san −, itt áll előt­tünk Ben­dix, im­már ki­csöp­pen­ve a go­nosz­te­vő sze­re­pé­ből, is­mét mint má­so­dik ál­do­zat. − Ezek után pil­la­nat­nyi szü­ne­tet tar­tott.

– Ám anél­kül, hogy Sir Eus­tace len­ne az ere­de­ti sze­rep­osz­tás sze­rint a ki­sze­melt ál­do­zat − he­lyes­bí­tett Mr. Brad­ley.

Miss Dam­mers egy­sze­rű­en nem vett róla tu­do­mást. − Nos, azt hi­szem, ez az a pont, ahol Mr. She­ring­ham ér­de­kes­nek ta­lál­ja majd a fej­te­ge­té­se­met, amint én teg­nap az övét… Mert eb­ben éle­sen el­lent­mon­dunk egy­más­nak, ho­lott más kér­dé­sek­ben lé­nye­gi­leg egyet­ér­tünk. És a dön­tő kér­dés, ami­ben egyet­ér­tünk, az, hogy va­ló­ban a ki­sze­melt ál­do­za­tot öl­ték meg.

– Hogy­hogy, Ali­cia − ki­ál­tott köz­be Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. − Te is azt hi­szed, hogy kez­det­től fog­va Mrs. Ben­dix el­len irá­nyult ez a gaz­tett?

– Sem­mi két­sé­gem efe­lől. Ám mi­előtt bi­zo­nyí­ta­nám a ma­gam ál­lí­tá­sát, Mr. She­ring­ham egy má­sik kö­vet­kez­te­té­sét is meg kell cá­fol­nom.

– Ön, Mr. She­ring­ham, ki­fej­tet­te, hogy a dél­előtt fél ti­zen­egy rend­kí­vül szo­kat­lan idő­pont volt Mr. Ben­dix­nél, hogy a klub­ba men­jen. Ha te­hát ak­kor né­zett be, arra je­len­tős oka volt. Ez tö­ké­le­te­sen igaz. De saj­nos ön hely­te­len kö­vet­kez­te­tést vont le be­lő­le. Az ér­ke­zés idő­pont­ja ko­ránt­sem bű­nös szán­dé­ka mel­lett szól, mint ön ál­lí­tot­ta. El­ke­rül­te az ön fi­gyel­mét (és az igaz­ság ked­vé­ért meg­jegy­zem, min­den­ki má­sét is), hogy amennyi­ben Mrs. Ben­dix volt a ki­sze­melt ál­do­zat, de nem Mr. Ben­dix a gyil­kos, ak­kor a klub­ba ér­ke­zé­sé­nek idő­pont­ját bi­zo­nyá­ra a va­ló­sá­gos gyil­kos ren­dez­te így. Sze­rin­tem Mr. She­ring­ham­nek leg­alább al­kal­mat kel­lett vol­na ad­nia arra, hogy Mr. Ben­dix maga ad­jon ma­gya­rá­za­tot erre a kö­rül­mény­re. Én meg­tet­tem.

– Meg­kér­dez­te Ben­dix­től, mi­ért ment be az­nap dél­előtt fél ti­zen­egy­re a klub­ba? − kér­dez­te meg­il­le­tő­dött han­gon Mr. Chit­ter­wick. Annyi bi­zo­nyos, ez az iga­zi mód­ja a nyo­mo­zás­nak. Saj­nos, a fé­lénk­sé­ge kö­vet­kez­té­ben ő bi­zony nem vál­lal­koz­na ilyes­mi­re.

– Ter­mé­sze­te­sen − fe­lel­te kis­sé nyer­sen Miss Dam­mers. − Fel­hív­tam te­le­fo­non, és egye­ne­sen meg­kér­dez­tem tőle. Ek­kor jöt­tem rá, hogy még a rend­őr­ség­nek sem ju­tott eszé­be fel­ten­ni ezt a kér­dést. És bár olyan ér­te­lem­ben vá­la­szolt, amint vár­tam, vi­lá­gos volt előt­tem, hogy en­nek ő maga sem tu­laj­do­nít fon­tos­sá­got. Mr. Ben­dix azt mond­ta, azért, mert arra az idő­pont­ra te­le­fon­üze­ne­tet várt a klub­ba. De hát mi­ért nem a la­ká­sá­ra kér­te? kér­dik önök. Er­ről van szó! Ma­gam is ezt kér­dez­tem. Egy­sze­rű­en azért, mert az ilyen te­le­fo­no­kat nem szok­ták ott­hon el­in­téz­ni. Be­val­lom, ke­mé­nyen fag­gat­tam Mr. Ben­di­xet erre a te­le­fon­ra vo­nat­ko­zó­an, és mi­vel sej­tel­me sem volt róla, mi­lyen fon­tos­ság­gal bír ez az ő szá­má­ra, bi­zo­nyá­ra két­ség­be von­ta a jó íz­lé­se­met. De mind­egy, ezen nem vál­toz­tat­hat­tam.

– Vé­gül is kény­te­len volt be­is­mer­ni, hogy elő­ző nap dél­után a hi­va­ta­lá­ban fel­hív­ta őt bi­zo­nyos Miss Vera De­lor­me, aki a Re­gen­cy The­at­re-ban ki­sebb sze­re­pet ját­szik a Hop­sz­assza című re­vü­ben. Mind­össze két al­ka­lom­mal ta­lál­koz­tak, de Ben­dix szí­ve­sen meg­tet­te vol­na több­ször is. A szí­nész­nő azt kér­dez­te tőle, van-e fon­tos el­fog­lalt­sá­ga más­nap dél­előtt, mire azt fe­lel­te: nincs! Nem me­het­né­nek-e va­la­ho­vá együtt ebé­del­ni? Azt vá­la­szol­tam: bol­do­gan! De a hölgy még nem tud­ta biz­to­san, sza­bad lesz-e. Ab­ban ma­rad­tak hát, hogy fel­hív­ja a Szi­vár­vány Klub­ban fél ti­zen­egy és ti­zen­egy kö­zött.

Erre öt hom­lok hú­zó­dott ránc­ba.

– En­nek sem lá­tom a je­len­tő­sé­gét − szó­lalt meg vég­re Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– Nem? − mond­ta Miss Dam­mers.

– Ak­kor sem, ha Miss De­lor­me ke­re­ken ta­gad­ja, hogy va­la­ha is fel­hív­ta vol­na Mr. Ben­di­xet?

Az öt szem­öl­dök még job­ban össze­hú­zó­dott.

– Ó − ál­mél­ko­dott Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– Ter­mé­sze­te­sen ezt is el­len­őriz­tem − foly­tat­ta hű­vö­sen Miss Dam­mers.

Mr. Chit­ter­wick is­mét fel­só­haj­tott. Igen, nem két­sé­ges, ilyen az iga­zi nyo­mo­zás.

– Ezek sze­rint az ön gyil­ko­sá­nak bűn­tár­sa is van, Miss Dam­mers? − kér­dez­te Sir Char­les.

– Ket­tő is − vá­la­szolt Miss Dam­mers. − De egyik sem tu­dott róla.

– Ér­tem; Ben­dix­re gon­dol, meg a nőre, aki fel­hív­ta?

– Nos − szólt Miss Dam­mers szo­ká­sos hig­gadt mo­do­rá­ban −, hát nem nyil­ván­va­ló?

Úgy lát­szott, ez ép­pen­ség­gel nem nyil­ván­va­ló.

– Az min­den­eset­re nyil­ván­va­ló, mi­ért Miss De­lor­me-nak kel­lett őt hív­nia: egy­sze­rű­en azért, mert Mr. Ben­dix nem is­mer­te annyi­ra, hogy te­le­fo­non meg­ál­la­pít­sa, ki be­szél. És ami az iga­zi te­le­fo­ná­lót il­le­ti… No hát! – Miss Dam­mers­nak meg­volt a vé­le­mé­nye az ilyen fokú ér­tet­len­ség­ről.

– Mrs. Ben­dix! − si­pí­tot­ta Mrs.. Fi­el­der-Flem­ming, mert is­mét fel­de­ren­gett előt­te egy há­rom­szög.

– Ter­mé­sze­te­sen. Mrs. Ben­dix, akit va­la­ki gon­do­san tá­jé­koz­ta­tott fér­jé­nek leg­ki­sebb fél­re­lé­pé­sé­ről is.

– Ez a va­la­ki ter­mé­sze­te­sen a gyil­kos bó­lin­tott meg­ér­tő­en Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– Mrs. Ben­dix ba­rát­ja va­ló­szí­nű­leg. Avagy he­lyes­bí­tett kis­sé za­var­tan, mert eszé­be ju­tott, hogy iga­zi jó ba­rá­tok arány­lag rit­kán gyil­kol­ják meg egy­mást −, ba­rát­já­nak tar­tot­ta az il­le­tőt. Is­te­nem, kezd na­gyon iz­gal­mas len­ni az ügy, Ali­cia!

Miss Dam­mers kis­sé gú­nyo­san el­mo­so­lyo­dott. − Hát igen, ez a gyil­kos­ság va­ló­ban in­tim kap­cso­la­tok­hoz kö­tő­dik. Sőt, va­ló­já­ban szo­ro­san az­zal függ össze, Mr. Brad­ley.

– De túl gyors lép­tek­kel ha­la­dok. Tel­je­sen meg kell dön­te­nem Mr. She­ring­ham vád­ját, mi­előtt fel­épí­tem a ma­ga­mét. − Ro­ger kény­sze­re­det­ten fel­só­haj­tott, és me­re­ven bá­mul­ta a hó­fe­hér mennye­ze­tet. Ám az va­la­hogy Miss Dam­mers­ra em­lé­kez­tet­te, újra le­fe­lé for­dí­tot­ta hát te­kin­te­tét.

– Va­ló­ban, Mr. She­ring­ham, ön túl­sá­go­san meg­bí­zik az em­be­rek­ben, higgye el ne­kem! Miss Dam­mers ir­gal­mat­la­nul ki­gú­nyol­ta. Ma­gá­nak bár­mit be le­het adni, fenn­tar­tás nél­kül el­hi­szi! So­sem tart­ja szük­sé­ges­nek, hogy még egy ta­nú­val el­len­őriz­tes­se az ada­ta­it. Biz­tos­ra ve­szem, ha va­la­ki az­zal ál­lí­ta­na be ma­gá­hoz, hogy sa­ját sze­mé­vel lát­ta, ami­kor a per­zsa sah nit­ro­ben­zolt fecs­ken­de­zett a cso­ko­lá­dé­ba, ha­bo­zás nél­kül el­hin­né neki.

– Arra cé­loz, hogy va­la­ki nem mon­dott iga­zat? − nyög­te ki a bol­dog­ta­lan Ro­ger.

– De­hogy­is cél­zok, bi­zo­nyí­tok! Teg­nap este azt mond­ta ne­künk, hogy az el­adó az író­gép­üz­let­ben ha­tá­ro­zot­tan fel­is­mer­te Ben­dix fény­ké­pé­ről azt az em­bert, aki a kö­zel­múlt­ban hasz­nált Ha­mil­ton-4-es író­gé­pet vett ná­luk, és én et­től tel­je­sen el­ké­ped­tem. Ezért je­gyez­tem fel az üz­let cí­mét. Ma dél­előtt első dol­gom volt oda­men­ni. Meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy az az em­ber egy­sze­rű­en ha­zu­dott ön­nek. Nagy ne­vet­ve be is is­mer­te.

– Mint mond­ta, ő úgy lát­ta, ma­gá­nak az volt a fon­tos, hogy egy jó Ha­mil­ton-4-est sze­rez­zen, neki pe­dig volt egy el­adó Ha­mil­ton-4-ese. Nem lá­tott ben­ne sem­mi rosszat, ha ön ab­ban a hi­szem­ben van, hogy ugyan­ott ve­szi meg a gé­pet, ahol a ba­rát­ja be­sze­rez­te a ma­gá­ét, mi­vel vé­le­mé­nye sze­rint más üz­let­ben sem kap­ha­tó kü­lönb Ha­mil­ton-4-es, mint nála. Ha ma­gá­nak így kel­le­mes, mi­ért ne is­mer­né ő fel a fény­kép­ről a ba­rát­ját… Nos foly­tat­ta Miss Dam­mers szá­ra­zon −, erre a szí­ves­ség­re bár­mi­kor haj­lan­dó, va­la­hány­szor fény­ké­pet mu­tat­nak fel neki.

– Ér­tem! − só­haj­tott fel Ro­ger, és gon­do­la­tai most ama nyolc font kö­rül jár­tak, amely össze­get le­szur­kolt a bol­tos ke­zé­be, aki szí­ves­sé­get akart ten­ni neki, és hoz­zá­jut­tat­ta egy Ha­mil­ton-4-es­hez, ho­lott neki sem­mi szük­sé­ge nincs rá.

– Ami pe­dig a lányt il­le­ti, Webs­te­rék­nél − foly­tat­ta kö­nyör­te­le­nül Miss Dam­mers −, ő is kész­sé­ge­sen be­lát­ta, ta­lán hiba volt azt mon­da­ni a teg­nap ná­luk járt úr­nak, hogy fel­is­me­ri a ba­rát­ját. De hát ha az il­le­tő­nek annyi­ra szí­vén fek­szik a do­log, nem akart csa­ló­dást okoz­ni neki. Most sem lát eb­ben sem­mi rosszat, megint csak ezt ten­né!

Miss Dam­mers olyan mu­lat­sá­go­san utá­noz­ta a Webs­te­rék el­áru­sí­tó­nő­jét, hogy min­den­ki ne­ve­tett, csak Ro­ger nem tu­dott szív­ből ka­cag­ni.

– Bo­csás­son meg, Mr. She­ring­ham, ami­ért ezt az orra alá dör­gö­löm − mond­ta Miss Dam­mers.

– Iga­zán nincs mit − fe­lelt Ro­ger.

– De mind­ez lé­nye­ges a ma­gam vád­ja szem­pont­já­ból!

– Hogy­ne, tö­ké­le­te­sen meg­ér­tem.

– Ezek sze­rint a bi­zo­nyí­té­ko­kat meg­dön­töt­tem. Nem hi­szem, hogy hát­ra van még va­la­mi. Nincs el­len­ve­tés?

– Nincs − fe­lelt Ro­ger.

– Mint lát­ni fog­ják − foly­tat­ta Miss Dam­mers, mi­után le­te­rí­tet­te Ro­gert −, ma­gam is hó­do­lok an­nak a szo­kás­nak, hogy a vé­gé­re tar­to­ga­tom a tet­tes ne­vét. Most, mi­kor raj­tam a sor, át­lá­tom en­nek az elő­nye­it. De saj­nos, bi­zo­nyá­ra ki­ta­lál­ják majd, amint el­ér­ke­zem a vég­ki­fej­let­hez. Szá­mom­ra a gyil­kos sze­mé­lye min­den­eset­re meg­döb­ben­tő­en nyil­ván­va­ló. Mi­előtt azon­ban kö­zöl­ném is, ki sze­ret­nék tér­ni Mr. She­ring­ham né­hány ér­vé­re, ame­lye­ket nem bi­zo­nyí­ték gya­nánt em­lí­tett.

– Mr. She­ring­ham va­ló­ban rend­kí­vül öt­le­te­sen épí­tet­te fel a vád­ját. Annyi­ra öt­le­tes volt, hogy nem is egy­szer hang­sú­lyoz­ni kel­lett a tö­ké­le­tes ter­vet és le­bo­nyo­lí­tást, ame­lyet csak­is a tet­tes ki­vé­te­les ké­pes­sé­gei tet­tek le­he­tő­vé. Ez­zel nem ér­tek egyet − ál­la­pí­tot­ta meg némi él­lel Miss Dam­mers −, az én vá­dam en­nél sok­kal egy­sze­rűbb. Ra­vasz­ság kel­lett ugyan hoz­zá, de tö­kély nem. Szin­te tel­je­sen a sze­ren­csé­re ha­gyat­ko­zott: he­lye­seb­ben arra, hogy a dön­tő bi­zo­nyí­té­kot nem fe­de­zik majd fel. És vé­gül, sem­mi­kép­pen sem ki­vá­ló agy­ban szü­le­tett meg a terv. Ám min­den­eset­re em­be­ri agy­ban jött lét­re, amely, ha a maga kö­rén kí­vül álló dol­gok­kal fog­lal­ko­zik, leg­fel­jebb után­zás­ra ké­pes.

– Er­ről jut eszem­be Mr. Brad­ley egyik ál­lí­tá­sa. Osz­tom a vé­le­mé­nyét, hogy eb­ben az eset­ben a bűn­ügyek tör­té­ne­té­nek bi­zo­nyos is­me­re­té­re volt szük­ség. De ab­ban sem­mi­kép­pen, hogy ere­de­ti gon­dol­ko­dá­sú, te­rem­tő agy­ra is. Vé­le­mé­nyem sze­rint ez a bűn­ügy egy meg­elő­ző­nek szol­gai után­zá­sa csu­pán. Eb­ből arra kö­vet­kez­te­tek, hogy az il­le­tő elme ko­ránt­sem ere­de­ti, sőt na­gyon is kon­zer­va­tív, nincs ben­ne annyi szel­lem, hogy a szük­ség­hez ké­pest mó­do­sít­sa a dol­go­kat, szok­vá­nyos, ki­ta­po­sott uta­kon jár, és nincs ér­zé­ke az iga­zi szel­le­mi erő meg­be­csü­lé­sé­hez sem. Mi­vel én ma­gam gyak­ran esem abba a hi­bá­ba, hogy ide­gen­ke­dem a kéz­zel­fog­ha­tó té­nyek­től, ér­zé­kel­tem en­nek az ügy­nek az at­mo­szfé­rá­já­ban a ve­lem el­len­té­te­set.

Min­den­ki­re nagy ha­tás­sal volt a be­szá­mo­ló Ami Mr. Chit­ter­wic­ket il­le­ti, nem ér­tet­te, ho­gyan le­het ilyen ap­ró­lé­kos kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­ni a pusz­ta at­mo­szfé­ra alap­ján.

– Mint már mond­tam, Mr. She­ring­ham­nek egyik ál­lí­tá­sá­val egyet­ér­tek: azért esett a vá­lasz­tás a cso­ko­lá­dé­ra, mint a mé­reg hor­do­zó­já­ra, mert va­ló­ban nő­nek szán­ták. Itt mel­les­leg még meg­em­lí­tem, Mr. Ben­dix­nek sem­mi­képp sem akart ár­ta­ni az il­le­tő. Mint tud­juk, Mr. Ben­dix nem ked­ve­li a cso­ko­lá­dét, és fel­te­he­tő­leg ezt a gyil­kos is tud­ta. Eszé­be sem ju­tott, hogy ő is eszik majd be­lő­le.

– Kü­lö­nös, mi­lyen gyak­ran ta­lál­ja meg Mr. She­ring­ham a szál­kát és té­vesz­ti szem elől a ge­ren­dát. Tel­je­sen iga­za volt ab­ban, hogy a le­vél­pa­pírt Webs­te­rék min­ta­köny­vé­ből sza­kí­tot­ták ki. Kény­te­len va­gyok be­is­mer­ni, ne­kem nagy fej­tö­rést oko­zott az, hogy mi­ként ju­tott az il­le­tő a le­vél­pa­pír­hoz. Nem is tud­tam meg­fej­te­ni. És Mr. She­ring­ham kész­sé­ge­sen meg­ma­gya­ráz­ta ne­künk, csak az eb­ből le­vont kö­vet­kez­te­té­se­it kell meg­cá­fol­nom, és be­il­lesz­te­nem a ma­gam el­mé­le­té­be. A ki­szol­gá­ló, aki szí­ves­ség­ből fel­is­mer­te a Mr. She­ring­ham ál­tál fel­mu­ta­tott fény­ké­pet, két­sé­get ki­zá­ró­an iga­zol­ta az én ál­lí­tá­so­mat. De nem egy­sze­rű­en rá­is­mert arra a kép­re, amit mu­tat­tam neki − mond­ta nyo­ma­ték­kal Miss Dam­mers, ez­út­tal ár­nya­lat­nyit le­eresz­ke­dő han­gon −, ha­nem a tel­jes ne­vét is rög­tön meg­mond­ta.

– Ó… − ki­ál­tot­ta iz­ga­tot­tan Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– De he­lyén­va­ló­nak lá­tom, hogy rá­cá­fol­jak Mr. She­ring­ham né­hány ki­sebb je­len­tő­sé­gű ál­lí­tá­sá­ra is − foly­tat­ta Miss Dam­mers szo­ká­sos sze­mély­te­len hang­ne­mé­ben. − Az a tény, hogy Mr. Ben­dix neve sze­re­pel né­hány ki­sebb cég igaz­ga­tó­sá­gá­ban, amely vál­la­la­tok pénz­ügyi ne­héz­sé­gek­kel küz­de­nek, Mr. She­ring­ham­ben azt a be­nyo­mást kel­tet­te, hogy Mr. Ben­dix rossz üz­let­em­ber, ami­vel még csak egyet­ér­te­nék, de azt is ál­lí­tot­ta, hogy két­ség­be­ej­tő pénz­szük­ség­ben szen­ve­dett. Is­mét egy kö­vet­kez­te­tés, ame­lyet Mr. She­ring­ham nem el­len­őr­zött kel­lő­kép­pen, és ezért kény­te­len lesz újó­lag be­lát­ni, hogy té­ve­dett.

– Ha csak ke­vés­sé is utá­na­né­zett vol­na a do­log­nak, be­lát­ja, hogy azok az in­ga­tag vál­lal­ko­zá­sok nem vol­tak egye­bek Mr. Ben­dix szá­má­ra, mint egy dús­gaz­dag em­ber já­ték­sze­rei. Mert va­gyo­ná­nak túl­nyo­mó ré­sze ugyan­ab­ban fek­szik, mint az apja ha­lá­la­kor, ál­lam­pa­pí­rok­ban és biz­tos ipar­vál­la­la­tok­ban, ame­lyek olyan ha­tal­ma­sak, hogy még Mr. Ben­dix sem ke­rül­het be az igaz­ga­tó­sá­guk­ba. És amennyi­re is­me­rem, Mr. Ben­dix­ben van annyi em­be­ri ér­ték, hogy be­lás­sa, messze esett az apja üz­le­ti láng­el­mé­jé­től, és eszé­be sincs töb­bet köl­te­ni a já­ték­sze­re­i­re, mint amennyit könnyen meg­en­ged­het ma­gá­nak. Nos, így az is meg­dőlt, amit Mr. She­ring­ham dön­tő in­dí­ték­nak ne­ve­zett.

Ro­ger le­haj­tot­ta a fe­jét. Ezt már sen­ki sem mos­sa le róla, sőt uj­jal mu­to­gat­nak majd rá, íme egy bűn­ügyi szak­em­ber, aki nem vizs­gál­ja felül a kö­vet­kez­te­té­se­it. Szé­gyen­le­tes jövő.

– Ami a ki­egé­szí­tő in­dí­té­kot il­le­ti, en­nek alá­ren­delt je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tok, de nagy­já­ból egyet­ér­tek Mr. She­ring­ham­mel. Ma­gam is azt hi­szem, hogy Mrs. Ben­dix ször­nyű nyűg le­he­tett a fér­je nya­kán, aki vé­gül is nor­má­lis fér­fi, és úgy re­a­gál dol­gok­ra, ahogy nor­má­lis fér­fi­ak ál­ta­lá­ban szok­tak, a be­ve­ti ér­ték­rend sze­rint. Sze­rin­tem is az asszony ker­get­het­te a szí­nész­nők kar­já­ba, hogy egy kis könnyed szó­ra­ko­zás­ban is ré­sze le­gyen. Azt nem ál­lí­tom, hogy nem volt na­gyon is sze­rel­mes, ami­kor fe­le­sé­gül vet­te. Biz­to­san az volt. Sőt, ter­mé­sze­tes és mély­sé­ges tisz­te­let is élt ben­ne a fe­le­sé­ge iránt.

– És még­is bol­dog­ta­lan há­zas­ság lett be­lő­le − foly­tat­ta ci­ni­ku­san Miss Dam­mers. A tisz­te­let meg­ha­lad­ja az éssze­rű­ség ha­tá­rát. A fér­fi em­be­ri kap­cso­la­tot ke­res a hit­ve­si ágy­ban, és nem mély­sé­ges tisz­te­le­te tár­gyát. Azt hi­szem, hogy Mrs. Ben­di­xet ha­lá­lo­san unta a fér­je már sok­kal ha­ma­rabb, mint ami­kor a vég be­kö­vet­ke­zett, csak volt annyi­ra úri­em­ber, hogy ezt ne mu­tas­sa. Ál­ta­lá­ban min­den­ki ide­á­lis há­zas­ság­nak tar­tot­ta az övé­ket.

Miss Dam­mers most egy perc­nyi szü­ne­tet tar­tott, fel­vet­te az előt­te álló po­ha­rat, és ivott egy korty vi­zet.

– És vé­gül Mr. She­ring­ham azt ál­lí­tot­ta, hogy a cso­ma­go­lást meg a le­ve­let azért nem sem­mi­sí­tet­ték meg, mert a gyil­kos úgy vél­te, nem ár­tal­má­ra, ha­nem ment­sé­gé­re fog szol­gál­ni. Ez­zel is egyet­ér­tek. De nem ugyan­azt a kö­vet­kez­te­tést vo­nom le be­lő­le, amit Mr. She­ring­ham. Azt is mond­hat­nám, ez is el­mé­le­te­met iga­zol­ja, hogy ezt a bűn­tet­tet má­sod­ren­dű elme eszel­te ki, mert a ki­vá­ló agy soha nem hagy olyan bűn­je­let, amely könnyen meg­sem­mi­sít­he­tő vol­na, bár­mennyi­re hasz­nos­nak lát­szik is a fenn­ma­ra­dá­sa, mert igen jól tud­ja, mi­lyen sok eset­ben ve­ze­tett a szán­dé­ko­san meg­ha­gyott bűn­jel a tet­tes le­lep­le­zé­sé­re. És mel­les­leg azt is ál­lí­tom, hogy a cso­ma­go­lás­tól meg a le­vél­től az il­le­tő nem­csak azt vár­ta, hogy hasz­ná­ra vál­nak, de ki­fe­je­zet­ten fél­re­ve­ze­tő ér­te­sü­lés volt le­von­ha­tó be­lő­lük. Úgy vé­lem, az­zal is tisz­tá­ban va­gyok, mi volt az.

– Ennyit kí­ván­tam hoz­zá­fűz­ni Mr. She­ring­ham esz­me­fut­ta­tá­sá­hoz.

– Ben­dix­nek a fe­le­sé­ge irán­ti nagy tisz­te­le­tét il­le­tő­en − koc­káz­ta­tott meg egy köz­be­szó­lást Mr. Chit­ter­wick − nincs va­la­mi el­lent­mon­dás, Miss Dam­mers? Mert ha az ele­jén jól ér­tet­tem a fo­ga­dás­sal kap­cso­la­tos meg­jegy­zé­sét, mint­ha azt mond­ta vol­na, hogy Mrs. Ben­dix nem volt ép­pen­ség­gel az a gáncs nél­kü­li sze­mély, aki­nek mind­nyá­jan tar­tot­tuk. Ez a meg­ál­la­pí­tás ta­lán nem volt helyt­ál­ló?

– De az, Mr. Chit­ter­wick, nincs itt sem­mi­fé­le visszás­ság.

– Ha a férj nem gya­nak­szik, tisz­te­let­tel adó­zik − szólt köz­be gyor­san Mrs. Fi­el­der-Flem­ming, mi­előtt még Ali­cia ba­rát­nő­je ész­be ka­pott vol­na.

– No­hát, az iszo­nya­tos hul­la a szép fe­hér máz alatt − je­gyez­te meg Mr. Brad­ley, aki nem he­lye­sel­te az ef­fé­lét még ki­tű­nő szín­da­ra­bí­ró­tól sem. − Most nyil­ván erre is sor ke­rül. Nos, Miss Dam­mers, van mö­göt­te hul­la vagy sem?

– Van − fe­lelt Miss Dam­mers hig­gad­tan. És, amint mond­tam, most már va­ló­ban rá­té­rünk a lé­nyeg­re.

– Ó! − Mr. Chit­ter­wick csak­nem le­for­dult a szé­ké­ről. − Ha a le­vél meg a cso­ma­go­lás meg­sem­mi­sít­he­tő lett vol­na a gyil­kos ál­tal… és nem Ben­dix a gyil­kos… és a por­tás nyil­ván szó­ba sem jö­het… Ó, most már ér­tem!

– Kí­ván­csi vol­tam, mi­kor érti meg va­la­ki − fe­lel­te rá Miss Dam­mers.