Tizenkettedik fejezet

Ro­ger­nek ren­ge­teg volt a dol­ga. Sza­lad­gált ide-oda ta­xi­val, rá sem he­de­rít­ve, mit mu­tat a ta­xa­mé­rő, csak az járt az eszé­ben, hogy es­té­re el kell ké­szül­nie el­mé­le­té­vel. Buz­gó tény­ke­dé­sét a ta­pasz­ta­lat­lan kri­mi­no­ló­gus, Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer nem­csak el­ké­pesz­tő­nek, de tel­je­sen ér­tel­met­len­nek is mi­nő­sí­tet­te vol­na.

Az elő­ző nap dél­után­ján pél­dá­ul elő­ször is a Hol­born nyil­vá­nos könyv­tár­hoz vi­tet­te ma­gát ta­xi­val, és ott be­le­mé­lyedt va­la­mi leg­ke­vés­bé sem lel­ke­sí­tő tá­jé­koz­ta­tó mű ta­nul­má­nyo­zá­sá­ba. Utá­na We­all és Wil­son urak iro­dá­já­ba haj­ta­tott, amely tisz­tes cég azok­nak az ér­de­ke­it szol­gál­ja, akik pénzt kí­ván­nak be­fek­tet­ni va­la­mely vál­lal­ko­zás­ba, és bi­zal­mas fel­vi­lá­go­sí­tá­sok­kal szol­gál an­nak az üz­let­nek a fi­ze­tő­ké­pes­sé­gé­re vo­nat­ko­zó­an, amely­hez tő­ké­jük­kel hoz­zá­já­rul­ni kí­ván­nak. Ro­ger úgy mu­tat­ko­zott be, mint aki ha­tal­mas tő­két óhajt in­vesz­tál­ni, fel­irat­ko­zott az elő­fi­ze­tők lis­tá­já­ra, ki­töl­tött egy ha­lom kér­dő­ívet, amely a „szi­go­rú­an bi­zal­mas” fel­ira­tot vi­sel­te, és ad­dig nem volt haj­lan­dó el­tá­voz­ni, amíg We­all és Wil­son urak, bi­zo­nyos kü­lön fi­ze­ten­dő összeg el­le­né­ben, ígé­re­tet nem tet­tek, hogy hu­szon­hét órán be­lül össze­sze­dik a szá­má­ra oly sür­gős in­for­má­ci­ó­kat.

Az­u­tán vett egy új­sá­got, és a Scot­land Yard­ra si­e­tett. Ter­mé­sze­te­sen Mo­res­byt ke­res­te.

– Mo­res­by − ruk­kolt ki min­den be­ve­ze­tés nél­kül −, va­la­mi na­gyon fon­tos dol­got kell el­in­téz­nie szá­mom­ra. Elő tud­ja ne­kem ke­rí­te­ni azt a ta­xist, aki a Pic­ca­dilly Cir­cus vagy an­nak köz­vet­len kö­ze­lé­ben vál­lalt fu­vart, kö­rül­be­lül tíz perc­cel ki­lenc után, a Ben­dix-gyil­kos­sá­got meg­elő­ző na­pon, és az uta­sát a Sout­hamp­ton Stree­ten tet­te le a Strand felé eső vé­gén? Az­tán egy má­sik ta­xist, aki a Stran­den vál­lalt fu­vart a Sout­hamp­ton Street kö­ze­lé­ben, kö­rül­be­lül ne­gyed tíz­kor, és az utast a Pic­ca­dilly Cir­cu­son tet­te le? A má­so­dik va­ló­szí­nűbb, mint az előbb em­lí­tett, ab­ban nem va­gyok egé­szen bi­zo­nyos. Le­het­sé­ges, hogy mind­két utat ugyan­az­zal a ta­xi­val tet­ték meg, ám ez két­sé­ges. Gon­dol­ja, hogy meg­old­hat­ja ezt a ked­ve­mért?

– Nem biz­tos, hogy si­ke­rül − fe­lelt el­gon­dol­koz­va Mo­res­by. − Iga­zán na­gyon fon­tos?

– Na­gyon.

– Hát per­sze, meg­pró­bá­lom, mert maga kéri, Mr. She­ring­ham; ha maga mond­ja, hogy fon­tos, ak­kor biz­to­san az. Sen­ki más­nak nem ten­ném meg.

– Nagy­sze­rű − fe­lelt öröm­mel Ro­ger. Pró­bál­ja meg mi­nél sür­gő­seb­ben, meg­te­szi, ugye? És hív­jon fel hol­nap az Al­bany­ban tea­idő­ben, ha azt hi­szi, hogy meg­van az em­be­rünk.

– De mire gon­dol, Mr. She­ring­ham?

– Sze­ret­nék meg­dön­te­ni egy na­gyon ér­de­kes ali­bit − fe­lelt Ro­ger.

Ezek után ha­za­ment a szál­lá­sá­ra ebé­del­ni.

Ét­ke­zés után annyi­ra zú­gott a feje a sok ten­ni­va­ló­tól, hogy mást nem te­he­tett, ki kel­lett men­nie egy ki­csit sé­tál­ni, hogy ki­szel­lőz­tes­se. Ide­ge­sen lé­pett ki az Al­bany­ból, és a Pic­ca­dilly­re for­dult. Kö­rül­jár­ta a te­ret, köz­ben erő­sen tör­te a fe­jét, az­tán csak szo­kás­ból meg­állt egy perc­re, hogy futó pil­lan­tást ves­sen a Pa­vi­li­on új re­vü­jét rek­lá­mo­zó ké­pek­re. A kö­vet­ke­ző, ami­re fel­fi­gyelt, az volt, hogy már a Hay­mar­ke­ten jár, az­tán nagy ív­ben be­tér a Jermyn Street­re, meg­áll a nagy for­gal­mú út­vo­na­lon az Im­pe­ri­al The­at­re előtt, és rá­érő­sen bá­mul­ja a be­fe­lé tó­du­ló kö­zön­ség ké­sőbb ér­ke­zett­je­it.

Rá­pil­lan­tott a pla­ká­tok­ra, a Be­sza­kí­tott ko­po­nyá-t hir­det­ték; azt is meg­tud­ta, hogy e bor­zal­mas lát­vá­nyos­ság fél ki­lenc­kor kez­dő­dik, az órá­ja vi­szont en­nél már húsz perc­cel töb­bet mu­ta­tott.

Úgy­is agyon kell ütni va­la­hogy ezt az es­tét − gon­dolt egyet és be­ment.

És csak­ugyan el­telt va­la­hogy az este.

Más­nap ko­rán reg­gel (he­lye­seb­ben Ro­ger szá­má­ra ko­rán, mert le­he­tett vagy fél ti­zen­egy) va­la­hol már a ci­vi­li­zá­ció ha­tá­ra­in kí­vül, egy si­vár pon­ton, te­gyük fel, Ac­ton­ban, Ro­ger egy fi­a­tal hölggyel tár­sal­gott az Ang­lo-Eas­tern Per­fu­mery Com­pany iro­da­he­lyi­sé­gé­ben. Az ifjú hölgy kis fül­ké­be szo­rít­va a fő­be­já­rat mel­lett, egy kis tej­üveg ab­la­kon át érint­ke­zett a kül­vi­lág­gal. Az ab­la­kot ki­nyi­tot­ta (amennyi­ben erre elég han­go­san fel­szó­lí­tot­ták), hogy kur­tán vá­la­szol­jon az ok­ve­tet­len­ke­dő je­lent­ke­zők­nek, de nyom­ban be­csap­ta, mi­helyt úgy vél­te, hogy a maga ré­szé­ről be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést.

– Jó reg­gelt − szólt ud­va­ri­a­san Ro­ger, mi­után a har­ma­dik ko­cog­ta­tás­ra a le­ány­zó elő­bújt fül­ké­je mé­lyé­ről. − Meg­be­szél­tem…

– Uta­zó­kat ked­den és pén­te­ken fo­ga­dunk, tíz és ti­zen­egy kö­zött − fe­lel­te a lány, és jó erő­sen be­csap­ta az ab­la­kot. Ta­nul­ja meg, hogy egy tisz­tes an­gol cég­nél ho­gyan kell vi­sel­ked­ni, a ku­tya­fá­ját. Ezt lát­szott kö­zöl­ni a csat­ta­nás.

Ro­ger ká­bán bá­mult a be­csu­kó­dott ab­lak­ra, az­tán fel­de­ren­gett ben­ne, hogy té­ve­dés­ről van szó, és újra ko­po­gott. Majd is­mé­tel­ten megint.

A ne­gye­dik­re úgy tá­rult ki az ab­lak, mint­ha oda­bent rob­bant vol­na va­la­mi. − Meg­mond­tam már − för­medt rá a lány mél­tat­lan­kod­va −, hogy mi csak….

– De én nem va­gyok uta­zó − mond­ta si­et­ve Ro­ger. − Leg­alább­is − foly­tat­ta, ama pusz­ta­sá­gok­ra gon­dol­va, me­lye­ket be kel­lett jár­nia, mi­előtt e ba­rát­ság­ta­lan oá­zis­ra lelt vol­na −, leg­alább­is nem ke­res­ke­del­mi uta­zó!

– Ta­lán el­ad­ni akar va­la­mit? − kér­dez­te gya­na­kod­va a lány. Az an­gol üz­le­ti élet leg­ha­la­dóbb ha­gyo­má­nya­i­val át­hat­va, ter­mé­sze­te­sen a leg­na­gyobb bi­zal­mat­lan­ság­gal te­kin­tett min­den­ki­re, aki ta­lán olyan ke­res­ke­de­lem­el­le­nes cse­le­ke­det­re haj­lik, hogy cé­gé­nek el­adás­ra kí­nál­jon va­la­mit.

– Sem­mit − biz­to­sí­tot­ta Ro­ger ko­mo­lyan a lányt, és ki­fe­je­zés­re jut­tat­ta, hogy ef­fé­le kö­zön­sé­ges cse­le­ke­det­re nem vol­na ké­pes.

A le­ány­zó ugyan ezek után sem ölel­te keb­lé­re, de haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott né­hány pil­la­na­tig el­vi­sel­ni a je­len­lé­tét.

– Hát ak­kor mit akar? − kér­dez­te unot­tan, de tü­rel­me­sen, némi elő­ke­lős­ég­gel. Hang­já­ból az tűnt ki, hogy ed­dig ke­ve­sen lép­tek be ezen az aj­tón olya­nok, akik nem üz­le­tet akar­tak köt­ni a cé­gé­vel. Kép­zel­jük el − üz­le­tet!

– Ügy­véd va­gyok − kö­zöl­te vele most már Ro­ger −, és fel­vi­lá­go­sí­tást aka­rok kér­ni bi­zo­nyos ügy­ben. Mr. Joseph Lea Hard­wick fe­lől ér­dek­lő­döm, aki itt állt al­kal­ma­zás­ban. Saj­ná­lat­tal köz­löm…

– Saj­ná­lom, soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam ar­ról az úr­ról − fe­lel­te kur­tán a le­ány­zó, és szo­ká­sos mód­ján ér­té­sé­re adta, hogy már elég so­ká­ig tar­tott a be­szél­ge­tés.

Ro­ger is­mét igény­be vet­te sé­ta­bot­ját. A he­te­dik ko­cog­ta­tás­ra az ifjú an­gol le­ány­zó is­mét meg­je­lent.

– Már meg­mond­tam ön­nek…

Ám Ro­ger­nek most már ele­ge volt. − És most, ifjú hölgy, hadd mond­jak én ma­gá­nak va­la­mit. Fi­gyel­mez­te­tem, ha meg­ta­gad­ja a vá­laszt a kér­dé­sem­re, az igen sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár majd önre néz­ve. Nem hal­lott még a bí­ró­ság­gal szem­ben ta­nú­sí­tott tisz­te­let­len ma­ga­tar­tás­ról?… − Van­nak ese­tek, ami­kor némi zsong­lőr­kö­dés az igaz­ság­gal nem ki­fo­gá­sol­ha­tó. Néha még az is ment­he­tő, ha va­la­ki fur­kós­bo­tot hasz­nál. Ez­út­tal mind­két eset fenn­ál­lott.

A ha­ja­don ugyan nem gyul­ladt be, azért ha­tott rá ez a fel­lé­pés.

– Nos, mit akar meg­tud­ni tu­laj­don­kép­pen? − kér­dez­te meg­adás­sal.

– Az az em­ber, Joseph Lea Hard­wick…

– Mond­tam már, hogy so­sem hal­lot­tam róla.

Mi­vel a ne­ve­zett úr mind­össze két-há­rom per­ce lé­te­zett, még­hoz­zá ki­zá­ró­lag Ro­ger agyá­ban, lét­re­ho­zó­ját nem lep­te meg a vá­lasz.

– Le­het­sé­ges, hogy más né­ven is­mer­te mond­ta ko­mor kép­pel.

Most már fel­éledt a lány ér­dek­lő­dé­se. Sőt lát­ha­tó­an iz­gat­ta a do­log. Éle­sen vág­ta rá: Ha vá­ló­per­ről van szó, ki­je­len­tem, nem tud­nak rám ken­ni sem­mit. Fo­gal­mam sem volt róla, hogy nős. Egyéb­ként is…. sem­mi kö­zöm hoz­zá. Ki­je­len­tem, igen, ál­lí­tom, ha­zug­ság az egész. Én soha…

– Nem vá­lá­si ügy − si­e­tett Ro­ger ki­fog­ni a sze­let a vi­tor­lá­ból, nem óhaj­tot­ta fö­lös­le­ges be­is­me­ré­sek­re bír­ni a lányt. − A leg­ke­vés­bé sem ma­gán­élet­tel kap­cso­la­tos ügy­ben já­rok. Olyas­va­la­ki­ről van szó, aki al­kal­ma­zá­suk­ban ál­lott.

– Ó! − a lány fel­in­du­lá­sa hir­te­len mél­tat­lan­ko­dás­ba csa­pott át. − Hát nem tud­ta ezt előbb mon­da­ni?

– Igen, itt dol­go­zott − foly­tat­ta ren­dü­let­le­nül Ro­ger −, még­pe­dig a nit­ro­ben­zol rész­leg­ben. Mert ugye­bár önök­nek van nit­ro­ben­zol rész­le­gük?

– Nincs, amennyi­re én tu­dom, egész biz­to­san nincs!

Ro­ger olyas­fé­le han­got adott, amit így ír­hat­nánk le: Cö­cö­cö… − Maga na­gyon jól tud­ja, mi­ről be­szé­lek. Ar­ról a rész­leg­ről, ahol nit­ro­ben­zolt hasz­nál­nak. Mert azt ugye nem ta­gad­ja, hogy itt dol­goz­nak nit­ro­benz­ol­lal? Még­pe­dig nagy­mér­ték­ben!

– No, és, mi van ab­ban?

– Iro­dánk­nak je­len­tet­ték, hogy itt meg­halt egy al­kal­ma­zott, mert nem fi­gyel­mez­tet­ték elég nyo­ma­té­ko­san, mi­lyen ve­sze­del­mes anyag az. Sze­ret­ném…

– Mi­cso­da? Hogy egy em­be­rünk meg­halt? Ezt nem hi­szem el. Én vol­nék az első, aki az ilyes­mi­ről tu­do­mást sze­rez…

– El­tus­sol­ták az ügyet − tet­te hoz­zá gyor­san Ro­ger. − De lát­ni sze­ret­nék egy pél­dányt ab­ból a hir­det­mény­ből, amely a nit­ro­benz­ol­lal fog­lal­ko­zik.

– Saj­ná­lom, eb­ben nem áll­ha­tok szol­gá­la­tá­ra.

– Csak nem azt akar­ja mon­da­ni − hök­kent meg Ro­ger −, hogy nem hív­ják fel a dol­go­zók fi­gyel­mét erre a ve­sze­del­mes anyag­ra? Ta­lán nem is tud­ják, hogy ha­lá­los mé­reg?

– Ezt én nem mond­tam! Ter­mé­sze­te­sen fi­gyel­mez­te­tik őket a ve­szély­re. Min­den­ki tud­ja, hogy mér­ge­ző anyag. És el­hi­he­ti, hogy óva­to­san bán­nak vele. De fi­gyel­mez­te­tő táb­la nincs ki­füg­geszt­ve. Ha rész­le­te­sebb fel­vi­lá­go­sí­tást akar, tes­sék va­la­me­lyik igaz­ga­tó­hoz for­dul­ni. Mind­járt…

– Kö­szö­nöm − fe­lel­te Ro­ger, és ez­út­tal az igaz­ság­nak meg­fe­le­lő­en hoz­zá­tet­te −, már meg­tud­tam, ami­re szük­sé­gem van, jó na­pot.

Tá­vo­zott, és egye­ne­sen Webs­te­rék­hez tar­tott, ta­xi­val.

A Webs­ter cég he­lye olyan a nyom­da­ipar­ban, mint Mon­te Car­lóé a Ri­vi­é­rán. Egy­szó­val Webs­ter maga a nyom­dá­szat. Ugyan hová me­het­ne Ro­ger, ha le­vél­pa­pírt óhajt nyo­mat­ni? Még­hoz­zá kü­lön­le­ges faj­tát, mint a je­len eset­ben?

Az ifjú hölgy­nek, aki a pult mö­gül fog­lal­ko­zott vele, hossza­dal­ma­san el­ma­gya­ráz­ta, mi az óha­ja. Az ifjú hölgy nyom­ban át is nyúj­tott neki egy min­ta­köny­vet, hogy ki­vá­lassza, ami­re szük­sé­ge van. Amíg ügy­fe­le a köny­vet át­la­poz­ta, egy má­sik meg­ren­de­lő­vel tár­gyalt. Ne szé­pít­ges­sük a va­lót, a lány kis­sé unta Ro­ger ap­ró­lé­kos ki­kö­té­se­it.

Ám Ro­ger, úgy lát­szik, nem ta­lál­ta meg a ked­vé­re való min­tát, mert össze­csuk­ta a köny­vet, és át­lé­pett a kö­vet­ke­ző fi­a­tal lány il­le­té­kes­sé­ge alá tar­to­zó te­rü­let­re. Most an­nak adta elő kel­lő rész­le­tes­ség­gel, mire len­ne szük­sé­ge, és most az nyúj­tott neki min­ta­köny­vet vá­lasz­tás cél­já­ra. Ám a könyv tel­je­sen azo­nos volt az előb­bi­vel, nem meg­le­pő te­hát, hogy Ro­ger nem ju­tott kö­ze­lebb cél­já­hoz.

Is­mét lé­pett egyet a pult men­tén, és im­már a har­ma­dik fi­a­tal hölgy­nek tá­lal­ta fel mon­dó­ká­ját, az utol­só­nak a sor­ban. Az elő­írá­so­san azon­nal át­nyúj­tot­ta min­ta­köny­vét. Ám ez­út­tal Ro­ger nem ke­re­sett hi­á­ba. A könyv ugyan azo­nos volt az előb­bi­ek­kel, ám nem sér­tet­len pél­dány.

– Hogy­ne, biz­tos va­gyok ben­ne, hogy itt meg­ka­pom, amit ke­re­sek − kez­dett lo­csog­ni, mi­köz­ben la­poz­ga­tott −, hi­szen egy ba­rá­tom aján­lot­ta önö­ket, pe­dig ő ugyan­csak ri­go­lyás. Mond­ha­tom iga­zi kü­lönc.

– Csak­ugyan? − fe­lelt az ifjú hölgy, igye­kez­ve ko­moly ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­ta­ni. Va­ló­ban na­gyon fi­a­tal volt még, és sza­bad ide­jé­ben ke­res­ke­del­mi is­me­re­te­it gya­ra­pí­tot­ta, en­nek pe­dig egyik alap­tör­vé­nye, hogy a vá­sár­ló­nak ezt a meg­jegy­zé­sét, mi­sze­rint szép idő van, épp­olyan tisz­te­let­tu­dó ámu­lat­tal kell fo­gad­ni, mint azét a jö­ven­dő­mon­dó­ét, aki kö­zöl­né vele, hogy a kö­zel­jö­vő­ben le­ve­let küld neki a ten­ge­ren­túl­ról egy bar­na hajú fér­fiú, te­kin­té­lyes pénz­össze­get kí­nál­va fel, pusz­ta kéz­je­gye el­le­né­ben. − Va­ló­ban − fe­lel­te −, né­me­lyik em­ber iga­zán kü­lö­nös, ez tény!

– Ej­nye, de fur­csa − fa­kadt ki Ro­ger cso­dál­koz­va. − Most jut eszem­be, vé­let­le­nül ná­lam van a ba­rá­tom fény­ké­pe. Hát nem meg­le­pő?

– Én még soha… − kezd­te a buz­gó le­ány­zó.

Ro­ger elő­vet­te a vé­let­le­nül nála levő fény­ké­pet, és oda­nyúj­tot­ta a pul­ton át. − Tes­sék! Rá­is­mer?

A fi­a­tal lány ala­po­san meg­szem­lél­te a ké­pet.

– Szó­val ez a ba­rát­ja? Hát ez csak­ugyan kü­lö­nös! Hogy­ne is­mer­nék rá! De ki­csi a vi­lág!

– Vagy két hete, hogy a ba­rá­tom itt járt, úgy em­lék­szem. Kö­rül­be­lül annyi ide­je le­he­tett. Igaz? − ér­dek­lő­dött Ro­ger.

A lány el­tű­nő­dött.

– Úgy van, kö­rül­be­lül két hete. Én is úgy em­lék­szem. De eb­ből az áru­cikk­ből elég so­kat for­gal­ma­zunk, ép­pen mos­ta­ná­ban.

Ro­ger tö­mén­te­len mennyi­sé­gű le­vél­pa­pírt össze­vá­sá­rolt, bár sem­mi szük­sé­ge nem volt rá, csu­pán jó­ked­vé­ben. Meg a kis­lány is iga­zán ked­ves volt, nem lett vol­na illő egy­sze­rű­en ki­hasz­nál­ni..

Most már ha­za­me­he­tett ebé­del­ni.

A dél­után­ja az­zal telt el, hogy hasz­nált író­gé­pet ke­re­sett.

Ra­gasz­ko­dott a Ha­mil­ton-4-es már­ká­hoz. Hi­á­ba aján­lott neki az el­adó más gyárt­mányt, még meg­te­kin­te­ni sem akar­ta, mond­ván, hogy egy ba­rát­ja me­le­gen aján­lot­ta neki a Ha­mil­ton-4-est, mert maga is azt vett vagy há­rom hete, ezért őt sem ér­dek­li más. Ta­lán ép­pen itt vet­te? Nem? Az el­múlt két hó­nap­ban nem is ad­tak el Ha­mil­ton-4-est? Fura.

Ám egy má­sik üz­let­ben akadt ilyen gép, és ez még kü­lö­nö­sebb volt. Az ud­va­ri­as el­adó még a dá­tu­mot is ki­ke­res­te, és meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy pon­to­san egy hó­nap­pal ez­előtt vet­ték meg a pár­ját. Ro­ger sze­mély­le­írást adott a ba­rát­já­ról, és az el­adó em­lé­ke­ze­te sze­rint va­ló­ban ő le­he­tett.

– Ej­nye, most jut eszem­be − ki­ál­tott fel Ro­ger −, hi­szen a fény­ké­pe vé­let­le­nül itt van a zse­bem­ben. Nézzük csak! − Ma­ta­tott a zse­bé­ben, és csak­ugyan elő­ke­rült a kép.

Az el­adó ha­bo­zás nél­kül fel­is­mer­te ben­ne elő­ző ve­vő­jét. Az­tán szol­gá­lat­ké­szen el­adott Ro­ger­nek egy hasz­nált Ha­mil­ton-4-est, mert a buz­gó nyo­mo­zó­nak ezek után nem volt képe ott­hagy­ni. Meg is ál­la­pí­tot­ta, hogy a nyo­mo­zás, ha nem áll az em­ber mö­gött hi­va­ta­los tes­tü­let, rend­kí­vül költ­sé­ges szen­ve­dély. Ám akár Mrs. Fi­el­der-Flem­ming, ő sem saj­nál­ta a jó cél­ra ki­adott pénzt.

Is­mét ha­za­ment te­áz­ni. Most már csak Mo­res­by te­le­fon­hí­vá­sát kell ki­vár­nia. Ha­ma­rabb be­fu­tott, mint gon­dol­ta.

– Maga az, Mr. She­ring­ham? Ti­zen­négy ta­xi­so­főrt gyűj­töt­tem be az iro­dám­ba − je­len­tet­te, némi él­lel, Mo­res­by. − Va­la­mennyi a Pic­ca­dilly és a Strand kö­zött vál­lalt fu­vart, vagy vice ver­sa, for­dí­tott irány­ban. Az em­lí­tett idő­ben. Most mit kezd­jek ve­lük?

– Le­gyen szí­ves, tart­sa ott őket, amíg meg­ér­ke­zem, fő­fel­ügye­lő úr − fe­lel­te Ro­ger mél­tó­ság­tel­je­sen, és már­is vet­te a ka­lap­ját. Leg­föl­jebb há­rom­ra szá­mí­tott, de ezt nem kö­töt­te Mo­res­by or­rá­ra.

Ám a be­szél­ge­tés elég ha­mar vé­get ért a ti­zen­néggyel is. Mi­után Ro­ger kel­lő­kép­pen be­ve­tet­te a hu­mo­rát, va­la­mennyi ta­xis­nak fel­mu­ta­tott egy fény­ké­pet, ügyel­ve rá, hogy Mo­res­by ne lás­sa, és meg­kér­dez­te, va­jon fel­is­me­rik-e ben­ne uta­su­kat. Egyik sem is­mer­te fel.

Mo­res­by szé­les mo­sollyal bo­csá­tot­ta el a ta­xi­so­kat. − Mi­lyen kár, Mr. She­ring­ham. Ugye, ez­zel haj­szál esett a le­ves­be, nem olyan könnyű egy vá­dat fel­épí­te­ni, igaz-e?

Ro­ger fö­lé­nye­sen mo­soly­gott. − El­len­ke­ző­leg, Mo­res­by, ép­pen ez­zel tá­masz­tom alá.

– Mi­cso­da? − kér­dez­te Mo­res­by meg­le­pőd­ve. − Hát mi­ben sán­ti­kál tu­laj­don­kép­pen, Mr. She­ring­ham?

– Azt hit­tem, tud­ja. Hát nem nyo­moz­tat utá­nunk?

Mint­ha Mo­res­by ön­ural­ma meg­in­gott vol­na egy kis­sé. − Hát, őszin­tén szól­va, ma­guk olyan messzi­re ka­lan­doz­tak, hogy jó­nak lát­tam vissza­hív­ni az em­be­re­i­met. Úgy lát­tam, nem éri meg a fá­rad­sá­got.

– Ej­nye, ej­nye − szólt jám­bo­rul Ro­ger. Gon­dol­tam. Ki­csi a vi­lág, igaz?

– Nos, mire jött rá, Mr. She­ring­ham? Re­mé­lem, nem tit­kol­ja elő­lem?

– Eszem­be sincs. Ma­gá­nak való mun­ka. Ér­dek­li ta­lán, hogy rá­jöt­tem, ki küld­te a cso­ko­lá­dét Sir Eus­tace-nak?

Mo­res­by nagy sze­me­ket me­resz­tett rá.

– Már hogy­ne ér­de­kel­ne, Mr. She­ring­ham. Ha iga­zán meg­ta­lál­ta.

– Meg bi­zony − fe­lel­te Ro­ger olyan könnye­dén, hogy Mr. Brad­ley nem múl­hat­ta vol­na felül. − Je­len­tést is te­szek róla, mi­helyt együtt lesz­nek a bi­zo­nyí­té­kok… Hát ez csak­ugyan ér­de­kes ügy volt − tet­te hoz­zá, és el­foj­tott egy ásí­tást.

– Va­ló­ban, Mr. She­ring­ham? − kér­dez­te foj­tott han­gon Mo­res­by.

– Az, a maga mód­ján. De kép­te­le­nül egy­sze­rű, mi­helyt fel­is­me­ri az em­ber a va­ló­di in­dí­té­kot. Szin­te ne­vet­sé­ges. Majd el­kül­döm ma­gá­nak a je­len­tést. Hát, a vi­szont­lá­tás­ra! Ez­zel tá­vo­zott.

Ta­gad­ha­tat­lan, hogy Ro­ger né­mely­kor el­vi­sel­he­tet­len.