Kilencedik fejezet

Ro­ger ide­ge­sen ló­bál­ta a lá­bát Mo­res­by író­asz­ta­lá­nál a Scot­land Yar­don. Mo­res­by sem­mi se­gít­sé­get nem nyúj­tott.

– Meg­mond­tam ma­gá­nak elő­re, Mr. She­ring­ham − is­mé­tel­te a fő­fel­ügye­lő együtt­ér­ző kép­pel. − En­gem hi­á­ba fag­gat, nem megy vele sem­mi­re. Min­dent kö­zöl­tem, amit mi tu­dunk. Biz­tos­ra ve­he­ti: se­gí­te­nék, ha tud­nék Ro­ger hi­tet­len­ked­ve szi­sze­gett. − Eb­ben a do­log­ban va­ló­ban zsák­ut­cá­ba ke­rül­tünk.

– Ma­gam is oda ju­tot­tam − dör­mö­gött Ro­ger. − De ez nem ked­vem­re való ál­la­pot.

– Nem­so­ká­ra meg­szok­ja, Mr. She­ring­ham − vi­gasz­tal­ta Mo­res­by −, ha több­ször kí­sér­le­te­zik ezen a pá­lyán.

– Egy­sze­rű­en nem ju­tok to­vább − ke­ser­gett Ro­ger. − Tu­laj­don­kép­pen nem is aka­rok. Majd­nem biz­tos­ra ve­szem, hogy ha­mis nyo­mon jár­tunk ed­dig. És ha a kulcs va­ló­ban Sir Eus­tace ma­gán­éle­té­ben ke­re­sen­dő, hát azt sá­tá­ni­an ta­kar­gat­ja. De én nem hi­szek eb­ben a ma­gán­élet-el­mé­let­ben.

– Hmm… − ezt fe­lel­te Mo­res­by, mert ő vi­szont hitt ben­ne.

– Ke­reszt­kér­dé­sek alá ve­tet­tem va­la­hány ba­rát­ját, hogy már lát­ni sem akar­nak. Meg­is­mer­ked­tem a ba­rá­tai ba­rá­ta­i­val, és még egy lé­pés­sel to­vább, azok­nak a ba­rá­tok­nak a ba­rá­ta­i­val is, és azo­kat is ki­kér­dez­tem. Örö­kö­sen oda­jár­tam a klub­já­ba. És mire jöt­tem rá? Hogy Sir Eus­tace nem csu­pán el­ké­pesz­tő frá­ter, mint ezt maga már mond­ta ne­kem, de rend­kí­vül in­diszk­rét alak is. Utá­la­tos egy fi­gu­ra, és az ilyen sze­ren­csé­re rit­kább, mint ahogy a nők kép­ze­lik, név­vel együtt ki­fe­cse­gi a hó­dí­tá­sa­it… bár ez vé­le­mé­nyem sze­rint Sir Eus­tace ese­té­ben fan­tá­zia­hi­ány­ból ered, és nem a fa­ra­gat­lan­sá­gá­ból. Ért en­gem? Össze­szed­tem egy egész cso­mó nő ne­vét, és mind­ez­zel… nem ju­tot­tam el se­ho­vá. Ha nő rej­le­ne a do­log­ban, már biz­to­san ki­szag­lász­tam vol­na a ne­vét. De nem tu­dok sem­mit.

– No, és mi van az­zal az ame­ri­kai eset­tel, amely rend­kí­vü­li pár­hu­za­mot mu­tat ez­zel az üggyel, Mr. She­ring­ham?

– Azt idéz­te fel teg­nap este egyik tag­tár­sunk − fe­lel­te bo­ron­gó­san Ro­ger. − És igen csi­nos kis kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott.

– Hogy­ne − bó­lin­tott a fő­fel­ügye­lő. − Nyil­ván Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. És Sir Char­les Wild­mant tart­ja a tet­tes­nek. Nem így van?

Ro­ger rá­me­redt. − Hogy a po­kol­ba ta­lál­ta ezt ki? A gát­lás­ta­lan vén ska­tu­lya! Meg­súg­ta ma­gá­nak, mi?

– Szó sincs róla − til­ta­ko­zott Mo­res­by fel­há­bo­rod­va, mint­ha a Scot­land Yard ne­héz ügye­i­nek meg­ol­dá­sát nem a „be­ér­ke­zett ér­te­sü­lé­sek” szol­gál­tat­nák.

– Egy kuk­kot sem szólt ne­künk, ho­lott vé­le­mé­nyem sze­rint kö­te­les­sé­ge lett vol­na. De a ma­guk kö­ré­nek tag­jai nem­igen te­het­nek olyas­mit, amit mi ne tud­nánk, és né gon­dol­kod­nánk raj­ta.

– Szó­val le­nyo­moz­nak ben­nün­ket − je­gyez­te meg ör­ven­dez­ve Ro­ger. − Hi­szen már a kez­det­ben meg­mond­ta, hogy szem­mel fog­nak tar­ta­ni. No jó! Szó­val le­tar­tóz­tat­ják Sir Char­lest?

– Azt hi­szem, egye­lő­re nem, Mr. She­ring­ham − vá­la­szol­ta ko­mo­ran Mo­res­by.

– Ak­kor hát mi a vé­le­mé­nye er­ről az el­mé­let­ről? Na­gyon meg­hök­ken­tő bűn­váz­la­tot épí­tett fel be­lő­le az a nő.

– Na­gyon meg­lep­ne − vá­la­szolt óva­to­san Mo­res­by −, ha azt ta­pasz­tal­nám, hogy Sir Char­les Wild­man gyil­kos­ság­ra adja a fe­jét, ahe­lyett hogy ben­nün­ket aka­dá­lyoz­na ab­ban, hogy más gyil­ko­so­kat fel­akasszunk.

– Nem olyan ki­fi­ze­tő­dő − he­lye­selt Ro­ger.

– Igen, va­ló­szí­nű­leg nincs alap­ja, de igen jól hang­zik.

– És ön mi­fé­le el­mé­let­tel szán­dé­ko­zik ki­ruk­kol­ni, Mr. She­ring­ham?

– Mo­res­by, sej­tel­mem sincs róla. Pe­dig hol­nap este raj­tam a sor, kény­te­len le­szek ki­agyal­ni va­la­mit, ami va­la­hogy meg­áll­ja a he­lyét. De ez elég kel­le­met­len. − Ro­ger el­gon­dol­ko­zott egy per­cig. − Azt hi­szem, ott az iga­zi baj, hogy én csu­pán el­mé­le­ti­leg ér­dek­lő­döm az ügy iránt. A töb­bi­e­ket sze­mé­lye­seb­ben ér­dek­li az ügy, és ez nem­csak na­gyobb ser­ken­tő erő ah­hoz, hogy a do­log mé­lyé­re ha­tol­ja­nak, de va­la­mi­kép­pen az ered­ményt is elő­se­gí­ti. Töb­bet ma­zso­láz­nak ki az ér­te­sü­lé­se­ik­ből, azt hi­szem. Meg több in­tim ol­dal­fény esik a szó­ban for­gó sze­mé­lyek­re.

– Nos, Mr. She­ring­ham − je­gyez­te meg Mo­res­by hal­vány gúnnyal −, ta­lán most már el­is­me­ri, hogy ne­künk itt bent, aki­ket so­sem ve­zet sze­mé­lyes ér­dek (ha ezen azt ért­jük, hogy be­lül­ről né­zünk egy ügyet és nem kí­vül­ről), le­het némi ment­sé­günk, ha odá­ig ju­tunk, hogy már nem tu­dunk mit kez­de­ni egy üggyel. Ami egyéb­ként − tet­te hoz­zá bi­zo­nyos szak­mai büsz­ke­ség­gel − igen rit­kán for­dul elő.

– Kész­ség­gel el­is­me­rem − he­lye­selt együtt­ér­ző­en Ro­ger. − Nos, Mo­res­by, még az a kel­le­met­len fel­adat vár rám, hogy ebéd előtt új ka­la­pot kell ven­nem. Nincs ked­ve nyo­mon kö­vet­ni a Bond Street­re? Utá­na be­sé­tál­nék va­la­mi ét­te­rem­be, és igen ked­ves vol­na ma­gá­tól, ha oda is nyo­mon kö­vet­ne.

– Bo­csás­son meg, Mr. She­ring­ham − fe­lelt nyo­ma­ték­kal a fő­fel­ügye­lő −, de ne­kem dol­goz­nom is kell.

Ro­ger tá­vo­zott.

Olyan le­vert han­gu­lat fog­ta el, hogy a Bond Street­re nem busszal, ha­nem ta­xin ment, hogy kis­sé fel­de­rül­jön. Ro­ger a há­bo­rús évek fo­lya­mán több íz­ben töl­tött hosszabb-rö­vi­debb időt Lon­don­ban, és még nem fe­lej­tet­te el a ta­xi­so­fő­rök ak­ko­ri sa­já­tos szo­ká­sa­it, ezért az­tán so­sem ült ta­xi­ba, ha cél­ját busszal is el­ér­het­te. A kö­zön­ség em­lé­ke­ze­te jel­leg­ze­te­sen rö­vid, míg elő­íté­le­tei épp­oly jel­leg­ze­te­sen hosszú­ak.

Ro­ger­nek meg­volt az oka a rossz han­gu­lat­ra. Amint Mo­res­by­vel kö­zöl­te, nem­csak zsák­ut­cá­ba ke­rült, ha­nem egy­re erő­sö­dött ben­ne az a meg­győ­ző­dés, hogy tel­je­sen rossz nyo­mon jár. És fel­rém­lett az a le­he­tő­ség, hogy az a sok mun­ka, amit ebbe az ügy­be be­le­fek­te­tett, kár­ba ve­szett. Ez el­szo­mo­rí­tot­ta. Bár­mi­lyen nagy volt is kez­det­től fog­va ér­dek­lő­dé­se az eset iránt, ahogy az imént be­is­mer­te, tel­je­sen el­mé­le­ti jel­le­gű ér­dek­lő­dés volt ez, ami­lyet bár­mely fon­dor­la­to­san ki­eszelt gyil­kos­ság ki­vált. És ha si­ke­rült is kap­cso­la­tot lé­te­sí­te­nie olyan sze­mé­lyek­kel, akik is­me­rik az ügy fő­sze­rep­lő­it, va­la­mi­kép­pen fur­csán kí­vül­ál­ló­nak érez­te ma­gát az ügy­ben. Sem­mi­fé­le sze­mé­lyes kap­cso­lat nem tet­te al­kal­mas­sá rá, hogy va­ló­ban meg­ra­gad­ja ezt az ese­tet.

Már-már azt gya­ní­tot­ta, hogy pon­to­san ez az az ügy, amely­ben vég nél­kü­li nyo­mo­zás­ra van szük­ség, amit ma­gán­sze­mély nem ké­pes meg­ol­da­ni, mert sem ta­pasz­ta­la­ta, sem tü­rel­me, sem ide­je nincs hoz­zá, ezt csak a rend­őr­ség hi­va­ta­los szer­vei vál­lal­hat­ják.

A vak­vé­let­len egy órán be­lül két olyan ta­lál­ko­zás­hoz se­gí­tet­te Ro­gert, hogy tel­je­sen más kép ala­kul­jon ki ben­ne az ügyet il­le­tő­en, és aka­dé­mi­kus ér­dek­lő­dé­sét vég­re sze­mé­lyes­sé vál­toz­tat­ta.

Az első egy Bond Street-i ta­lál­ko­zás volt.

Ki­lé­pett a ka­lap­üz­let­ből, új ka­lap­ja pon­to­san a meg­fe­le­lő szög­ben il­lesz­ke­dett a fe­jé­re, ami­kor ész­re­vet­te, hogy Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer ké­szül le­csap­ni rá. Az em­lí­tett hölgy kis nö­vé­sű, vá­lasz­té­ko­san ele­gáns, gaz­dag, vi­szony­lag fi­a­tal öz­vegy volt, és ezen­fe­lül bu­kott Ro­ger­re. Hogy mi­ért, ezt maga Ro­ger sem ér­tet­te, noha te­kin­té­lyes adag fér­fi­úi ön­bi­za­lom­mal volt meg­áld­va. Meg­győ­ző­dé­se sze­rint csak al­kal­mat kell ad­nia, és a hölgy a lába elé veti ma­gát (per­sze, kép­le­te­sen ért­ve. Ám esze ágá­ban sem volt erre betű sze­rint meg­ad­ni neki az al­kal­mat), és on­nan te­kint fel rá áb­rán­do­san, az­zal a nagy bar­na sze­mé­vel. És a nő be­szélt, be­szélt, be­szélt. Ro­ger pe­dig, mi­vel ő maga is na­gyon sze­re­tett be­szél­ni, hal­la­ni se bír­ta.

Meg­pró­bált hir­te­len át­vág­ni a túl­ol­dal­ra, de ép­pen meg­in­dult a ko­csik ára­da­ta. Sa­rok­ba szo­rult. De­rűs mo­sollyal ál­cáz­ta ádáz gon­do­la­ta­it, és el­ron­tot­ta a cso­dá­la­tos új ka­lap fek­vé­si szö­gét.

Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer bol­do­gan ra­gadt rá. − Ó, Mr. She­ring­ham! Ép­pen maga az, aki­vel ta­lál­koz­ni kí­ván­tam. Mr. She­ring­ham, iga­zán, mond­ja meg ne­kem, szi­go­rú­an bi­zal­ma­san per­sze. Iga­zán fog­lal­ko­zik az­zal a bor­zal­mas üggyel, sze­gény Joan Ben­dix ha­lá­lá­val? No, ne mond­ja ne­kem azt, hogy nem fog­lal­ko­zik vele. − Ro­ger sze­ret­te vol­na azt fe­lel­ni, hogy igyek­szik, de az asszony erre sem adott al­kal­mat. − Hát iga­zán nem fog­lal­ko­zik vele? Ez bor­zasz­tó. Fog­lal­koz­nia kel­le­ne vele, tud­ja, és a maga fel­ada­ta vol­na, hogy el­csíp­je azt, aki a cso­ko­lá­dét küld­te Sir Eus­tace Pen­ne­fat­her­nek. Sze­rin­tem ko­misz­ság ma­gá­tól, ha nem fog­lal­ko­zik vele.

Ro­ger­nek ar­cá­ra fa­gyott a ci­vi­li­zált tár­sal­gás kö­te­le­ző mo­so­lya, megint meg­pró­bált köz­be­vet­ni egy szót: si­ker­te­le­nül.

– El­ször­nyed­tem, ami­kor ér­te­sül­tem a do­log­ról. Va­ló­ság­gal el­ször­nyed­tem. − Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer iszo­nya­tát han­goz­tat­ta, − Tud­ja, mi ket­ten Jo­an­nal bi­zal­mas jó ba­rát­nők vol­tunk. Tu­laj­don­kép­pen már is­ko­lás ko­runk óta… Szólt va­la­mit, Mr. She­ring­ham?

Ro­ger­ből hi­tet­len­ke­dő só­haj­tás sza­kadt ki, és ta­ga­dó­lag ráz­ta a fe­jét.

– És az a bor­zasz­tó a do­log­ban, az iga­zán bor­zal­mas, hogy ezt az egé­szet Joan zú­dí­tot­ta sa­ját ma­gá­ra. Hát nem döb­be­ne­tes, Mr. She­ring­ham?

Ezek után már nem pró­bált me­ne­kül­ni tőle Ro­ger. − Hogy mond­ta? − si­ke­rült vég­re hi­tet­len­ked­ve köz­be­vet­nie.

– Azt hi­szem, itt az­zal ál­lunk szem­ben, amit a sors iró­ni­á­já­nak szo­kás ne­vez­ni. − Fe­cse­gett to­vább bol­do­gan Mrs. Ver­re­ker-le­Mesu­rer. − Ez bi­zony tra­gi­kus ese­mény, ta­gad­ha­tat­lan, de még éle­tem­ben nem hal­lot­tam olyas­mit, ami egy­szer­s­mind ennyi­re iro­ni­kus vol­na. Tud ar­ról a fo­ga­dás­ról a fér­jé­vel, hogy­ne tud­na, ami ah­hoz a do­boz cso­ko­lá­dé­hoz jut­tat­ta. Ha nem fo­gad­nak, soha nem ke­rül hoz­zá Sir Eus­tace cso­ko­lá­dé­ja, ha­nem a báró maga eszi meg, ő is hal bele, és ahogy hal­lom, nem is lett vol­na nagy kár érte. Nos, Mr. She­ring­ham… − Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer most le­hal­kí­tot­ta a hang­ját, mint va­la­mi össze­es­kü­vő, sut­to­gott, és elő­írá­sos óva­tos­ság­gal kö­rül is né­zett. − Ezt még sen­ki­nek nem mond­tam el, de ma­gá­nak most el­mon­dom, mert biz­tos­ra ve­szem,, hogy ér­té­kel­ni fog­ja. Ugye, maga ked­ve­li az iró­ni­át?

– Imá­dom − fe­lel­te gé­pi­e­sen Ro­ger. − Nos?

– Hát tud­ja − Joan nem tisz­tes­sé­ge­sen fo­ga­dott!

– Hogy érti ezt? − kér­dez­te Ro­ger iz­ga­tot­tan. Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer nem tit­kol­ta, hogy bol­dog­gá te­szi a szen­zá­ció.

– Hát egy­ál­ta­lán nem kel­lett vol­na fo­gad­nia. Vég­ze­tes volt szá­má­ra. Ször­nyű vég­ze­tet ho­zott rá, és az ben­ne a döb­be­ne­tes, hogy tu­laj­don­kép­pen ő zú­dí­tot­ta ma­gá­ra. Ret­te­ne­te­sen le­sújt en­gem ez az ügy. Iga­zán, Mr. She­ring­ham, alig me­rem éj­sza­ká­ra el­ol­ta­ni a vil­lanyt az ágyam mel­lett. Min­dig mint­ha sze­gény Joan néz­ne rám a sö­tét­ség­ből. Ré­mes! És a hölgy arca egy pil­la­nat­ra va­ló­ban azt a ré­mü­le­tet tük­röz­te, amely­ről szólt; fel­dúlt­nak lát­szott.

– De mi­ért nem kel­lett vol­na fo­gad­nia Mrs. Ben­dix­nek? − kér­dez­te tü­rel­me­sen Ro­ger.

– Hát mert ő már lát­ta a da­ra­bot. Együtt néz­tük meg, az első hé­ten, ami­kor szín­re ke­rült. Így az­tán kez­det­től fog­va tud­ta, ki az int­ri­kus.

– A ku­tya­fá­ját! − Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer nem kí­ván­ha­tott vol­na na­gyobb ha­tást, mint amit el­ért. − A vé­let­len bosszú­ja, hát nem? Et­től sen­ki sem le­het biz­ton­ság­ban.

– A köl­tői igaz­ság­szol­gál­ta­tás, úgy gon­dol­ja? − csa­cso­gott to­vább a hölgy, aki kis­sé ho­má­lyos­nak vél­te a meg­jegy­zést. − Igen, bi­zo­nyos mér­té­kig an­nak ne­vez­he­tő, nem? Bár a bün­te­tés mér­té­ke arány­ta­la­nul meg­ha­lad­ja a vét­ket. Jé­zus­má­ri­ám, ha min­den asszony ha­lál­lal bűn­hőd­ne, aki csal egy fo­ga­dás­nál, hol len­nénk ak­kor va­la­mennyi­en? − tet­te fel a kér­dést lep­le­zet­len őszin­te­ség­gel Mrs. Ve­rek­ker-le-Mesu­rer.

– Hmmm… − hüm­mö­gött ta­pin­ta­to­san Ro­ger.

A hölgy gyor­san vé­gig­pil­lan­tott a jár­dán, és meg­ned­ve­sí­tet­te a szá­ja szé­lét. Ro­ger­nek most az volt a be­nyo­má­sa, hogy ez­út­tal nem­csak azért be­szélt, ahogy szo­ká­sa volt, hogy be­szél­hes­sen, ha­nem egy­sze­rű­en nem ké­pes ma­gá­ban tar­ta­ni va­la­mit. Úgy tűnt, job­ban bánt­ja a ba­rát­nő­je ha­lá­la, mint amennyi­re mu­tat­ni akar­ja, és a lo­cso­gás né­mi­leg könnyít raj­ta. Ro­ger ér­de­kes­nek ta­lál­ta, hogy bár két­ség­te­le­nül sze­ret­te el­hunyt ba­rát­nő­jét, még­is in­kább arra haj­lik, hogy hi­báz­tas­sa; mint­sem hogy di­csér­je. Mint­ha va­la­mi bo­nyo­lult mó­don némi vi­gaszt ta­lál­na eb­ben.

– És hogy ép­pen Joan Ben­dix! Ezen nem tu­dom túl­ten­ni ma­gam, Mr. She­ring­ham. Soha nem tar­tot­tam vol­na ké­pes­nek ilyes­mi­re.

Olyan ren­des lány volt min­dig. Egy ki­csit ta­lán szűk­mar­kú­an bánt a pénz­zel, már ha te­kin­tet­be vesszük, mennyi­re jó­mó­dú volt, de hát ez iga­zán sem­mi. Per­sze tu­dom, vicc volt az egész, csak ug­rat­ni akar­ta a fér­jét, de én min­dig olyan ko­moly lány­nak tar­tot­tam, ha érti, mire gon­do­lok…

– Tö­ké­le­te­sen − fe­lel­te Ro­ger, an­nál is in­kább, mi­vel az egy­sze­rű an­gol nyel­vet leg­alább úgy ér­tet­te, mint bár­ki más.

– Azt aka­rom ez­zel mon­da­ni, hogy hét­köz­na­pi em­be­rek ál­ta­lá­ban nem szok­tak olyas­fé­lék­ről be­szél­ni, mint be­csü­let, tisz­tes­ség, tisz­ta já­ték, mi­vel eze­ket a dol­go­kat ter­mé­sze­tes­nek tart­juk. De Joan igen. Ő gyak­ran em­le­ge­tett olyas­mit, hogy ez nem tisz­tes­sé­ges do­log, vagy hogy nem való ilyen mó­don ját­sza­ni, a sze­ren­csét­len lány­nak szo­ká­sa volt ez. Azt hi­szem, ez is csak a régi köz­mon­dást iga­zol­ja.

– Mi­fé­le régi köz­mon­dást? − kér­dez­te Ro­ger, akit csak­nem le­vett a lá­bá­ról ez a szó­ára­dat.

– Hát, hogy las­sú víz par­tot mos. Saj­nos, azt kell mon­da­nom, Jo­an­ra rá­il­lett ez a mon­dás − mond­ta mély só­haj­jal Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer. − Nyil­ván nagy szo­ci­á­lis vét­ség las­sú víz­nek len­ni… Nem mint­ha a ha­lá­la után bár­mi­ért is meg kí­ván­nám róni a sze­gény bol­dog­ta­lant, csak ép­pen annyit sze­ret­nék meg­je­gyez­ni, hogy vé­le­mé­nyem sze­rint a lé­lek­tan na­gyon ér­de­kes va­la­mi. Nem gon­dol­ja Mr. She­ring­ham?

– Sőt, mond­hat­nám, le­nyű­gö­ző − fe­lel­te ün­ne­pé­lye­sen Ro­ger. − Nos, saj­nos ne­kem…

És a fér­fi, az a Sir Eus­tace Pen­ne­fat­her ho­gyan vé­le­ke­dik er­ről az ügy­ről? − kér­dez­te Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer, va­ló­ság­gal bosszú­ál­ló kép­pel. − Hi­szen vé­gül is ha va­la­ki, ő fe­le­lős sze­gény Joan ha­lá­lá­ért.

– Hát tu­laj­don­kép­pen − Ro­ger ép­pen­ség­gel sem­mi ro­kon­szen­vet nem ér­zett a báró iránt, de haj­lan­dó volt vé­del­mé­re kel­ni ilyen vád­dal szem­ben. − Azt azért még­sem hi­szem, hogy ezt el­mond­hat­nánk róla, Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer.

– Én pe­dig hi­szem, és mon­dom is − je­len­tet­te ki a hölgy. − Is­me­ri sze­mé­lye­sen a bá­rót, Mr. She­ring­ham? Amint hal­lom, ször­nyű fi­gu­ra. Örök­ké nők után fut, meg­un­ja, az­tán egy­sze­rű­en dob­ja őket, puff… és már­is van egy má­sik. Igaz ez?

– Saj­nos, erre nem tu­dok vá­la­szol­ni − fe­lel­te hű­vö­sen Ro­ger. − Egy­ál­ta­lán nem is­me­rem.

– Nos, min­den­ki be­szé­li, ki­vel fut pil­la­nat­nyi­lag − vá­gott vissza Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer, ta­lán kis­sé mé­lyeb­ben ró­zsa­szín­re vált arc­cal, mint ami­lyen­re a vá­lasz­té­kos se­géd­esz­kö­zök szí­nez­ték. − Vagy tí­zen is kö­zöl­ték ve­lem. Az a Bry­ce nevű nő­sze­mély van so­ron. Tud­ja, an­nak az olaj- vagy ben­zin­mág­nás­nak a fe­le­sé­ge, vagy tu­dom is én, mi­vel sze­rez­te a va­gyo­nát.

– Soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam róla mond­ta erre Ro­ger, nem ép­pen a va­ló­ság­nak meg­fe­le­lő­en.

– Azt mond­ják, vagy egy hét­tel ez­előtt kez­dő­dött − da­rál­ta a szü­le­tett plety­ka­hor­do­zó. − Nyil­ván vi­gasz­ta­lá­sul, ami­ért nem si­ke­rült meg­ka­pa­rin­ta­nia Dora Wild­mant. Hál’ is­ten­nek, Sir Char­les­nak volt annyi esze, hogy köz­be­lép­jen. Si­ke­rült neki, igaz? Hal­lot­tam a do­log­ról. A báró egy ször­nye­teg! Az em­ber azt hin­né, hogy a ször­nyű­ség, ami­ért jó­for­mán ő fe­le­lős sze­gény Joan ha­lá­lá­ért, ki­jó­za­ní­tot­ta va­la­me­lyest. Hát nem? De er­ről szó sincs. Tu­laj­don­kép­pen, azt hi­szem…

– Lá­tott mos­ta­ná­ban va­la­mi jó da­ra­bot? kér­dez­te han­go­san Ro­ger.

Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer egy pil­la­na­tig el­ké­ped­ve me­redt rá. − Da­ra­bot? Hogy­ne, én úgy­szól­ván min­dent meg­né­zek. De mi­ért kér­de­zi, Mr. She­ring­ham?

– Csak úgy eszem­be ju­tott. Az új revü a Pa­vi­li­on­ban meg­jár­ja, igaz? Nos, saj­nos, most már iga­zán…

– Ne men­jen még! − ma­rasz­tal­ta Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer, és könnye­dén meg­bor­zon­gott. − Ép­pen a sze­gény Joan ha­lá­lát meg­elő­ző es­tén vol­tam ott − (egy pil­la­nat­ra sem tu­dunk el­sza­kad­ni et­től a té­má­tól? − gon­dol­ta ma­gá­ban Ro­ger). − Lady Ca­ves­to­ke-nak pá­ho­lya volt az­nap­ra, és meg­hí­vott, hogy tart­sak ve­lük.

– Úgy? − vél­te Ro­ger, és azon tű­nő­dött, va­jon nagy ud­va­ri­at­lan­ság­nak mi­nő­sül-e, ha egy­sze­rű­en fa­kép­nél hagy­ja a höl­gyet, és be­le­ve­ti ma­gát az au­tó­for­ga­tag­ba, ha te­he­ti. Egész jó da­rab − mond­ta mel­les­leg, nyug­ta­la­nul te­kin­get­ve az ut­ca­sa­rok felé. − Ne­kem tet­szik, hogy az Örök há­rom­szög­re épül.

– Az Örök há­rom­szög­re? − kér­dez­te bi­zony­ta­la­nul a hölgy.

– Igen, mind­járt az ele­jén er­ről van szó.

– Ja úgy. Azért nem lát­tam. Ugyan­is el­kés­tem né­hány per­cet, saj­nos. De hát − foly­tat­ta ér­zés­sel Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer − én, úgy lát­szik, min­dig min­de­nün­nen el­ké­sem. Ro­ger meg­ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ban, hogy az a bi­zo­nyos né­hány perc lé­nye­ge­sen szé­pí­ti a va­ló­sá­got, mint rend­sze­rint min­den, amit Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer ön­ma­gá­ról ál­lít. Az Örök há­rom­szög­ről még csak nem is az elő­adás első fél­órá­já­ban esett szó.

– Ó − só­haj­tott Ro­ger egy kö­ze­le­dő busz­ra me­red­ve. − Saj­nos, bo­csá­na­tot kell kér­nem, Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer. Épp ott lá­tok va­la­kit azon a bu­szon a Scot­land Yard­tól, aki be­szél­ni akar ve­lem! − mond­ta fon­tos­ko­dó sut­to­gás­sal.

– Ó! Szó­val ez még­is­csak azt je­len­ti, hogy fog­lal­ko­zik Joan ha­lá­lá­val, Mr. She­ring­ham? Vall­ja be! A vi­lá­gon sen­ki­nek nem áru­lom el!

Ro­ger rej­té­lyes kép­pel né­zett kö­rül, majd he­lye­sel­ve húz­ta össze a hom­lo­kát. − Igen mond­ta, de til­tó­an tet­te a szá­já­ra az uj­ját. Er­ről iga­zán sen­ki­nek egy szót sem, Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer.

– Per­sze hogy nem, meg­ígé­rem! − De Ro­ger csa­ló­dot­tan ész­lel­te, hogy ko­ránt­sem tett ak­ko­ra ha­tást, mint ami­lyet re­mélt. Az arc­ki­fe­je­zé­sé­ből arra kö­vet­kez­te­tett, hogy a hölgy si­ker­te­len­nek tart­ja az ő ed­di­gi erő­fe­szí­té­se­it, sőt mint­ha kis­sé saj­nál­koz­na is ami­att, hogy több­re vál­lal­ko­zik, mint ami­re ké­pes.

A busz eköz­ben oda­ér­ke­zett, és Ro­ger egy gyors − Vi­szont­lá­tás­ra − kö­szön­tés­sel fel­ug­rott a lép­cső­jé­re, ami­kor el­ha­ladt előt­tük. Érez­te, hogy ama nagy bar­na szem­pár ámu­ló te­kin­te­te áll­ha­ta­to­san ta­pad a há­tá­ra, de ő el­szán­tan ment be­fe­lé, és mi­után az uta­so­kat ala­po­san vé­gig­must­rál­ta, el­fog­lalt egy ülő­he­lyet egy ár­tal­mat­lan­nak tet­sző, kis nö­vé­sű, ke­mény­ka­la­pos úr mel­lett. A kis úri­em­ber tiszt­vi­se­lő volt egy óri­á­si épít­ke­zé­si vál­la­lat­nál Too­ting­ban, és sér­tő­döt­ten te­kin­tett rá, mi­vel szá­mos üres ülő­hely volt még a jár­mű­vön.

A busz rá­ka­nya­ro­dott a Pic­ca­dilly­re, és Ro­ger le­szállt a Szi­vár­vány Klub előtt. Is­mét ott ebé­delt, az egyik klub­tag meg­hí­vá­sá­ra. Az el­múlt tíz nap fo­lya­mán min­dig meg­kér­te va­la­me­lyik is­me­rő­sét, aki tag­ja volt a klub­nak, hogy vele ebé­del­hes­sen. De eb­ből mind­ed­dig sem­mi hasz­nál­ha­tó nem szü­le­tett, el­fe­csé­relt idő­nek te­kint­het­te, és et­től a mai nap­tól sem re­mélt egye­bet.

Nem mint­ha az il­le­tő klub­tag nem lett vol­na haj­lan­dó a tra­gé­di­á­ról be­szél­ni. Sőt ki­de­rült róla, hogy Ben­dix­szel együtt járt is­ko­lá­ba, és épp­úgy haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott ma­ku­lát­lan­sá­gá­ért fe­le­lős­sé­get vál­lal­ni, akár az asszo­nyért Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer. Így hát a szo­ká­sos­nál egy kis­sé job­ban tet­szel­gett ab­ban a sze­rep­ben, hogy bi­zal­mas ér­te­sü­lé­sei van­nak a do­log­ról. Szin­te arra le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni, hogy töb­bet tud róla, mint maga Sir Eus­tace. Ilyen faj­ta em­ber volt Ro­ger az­na­pi ven­dég­lá­tó­ja.

Mi­köz­ben be­szél­get­tek, egy fér­fi lé­pett az ebéd­lő­be, és el­ha­ladt az asz­ta­luk mel­lett. a ven­dég­lá­tó hir­te­len el­hall­ga­tott. Az újon­nan ér­ke­zett kur­tán oda­bic­cen­tett, és to­vább­ment.

Ro­ger ven­dég­lá­tó­ja át­ha­jolt az asz­ta­lon, és úgy súg­ta oda, mint aki ép­pen ki­nyi­lat­koz­ta­tás­nak volt ta­nú­ja: − Ha az ör­dö­göt a fal­ra fes­tik! Ez Ben­dix. Most lá­tom elő­ször a tör­tén­tek óta! Sze­gény feje! Tel­je­sen le­ver­te ez az ügy. Nem is ta­lál­koz­tam még ilyen ra­gasz­ko­dó, gyen­géd férj­jel. Va­ló­sá­gos szál­ló­ige volt ez már róla. Ész­re­vet­te, mi­lyen po­ko­li rosszul néz ki? − Mind­ezt ta­pin­ta­to­san sut­tog­va kö­zöl­te, s így az­tán az il­le­tő job­ban tud­hat­ta, mi­ről van szó, mint­ha or­dí­tott vol­na.

Ro­ger rá­bó­lin­tott. Ben­dix ar­cá­ra pil­lan­tott, és meg­döb­bent tőle, még mi­előtt tud­ta vol­na, ki­cso­da. Meg­vi­selt, sá­padt, ke­se­rű arc, a ko­rai öre­ge­dés nyo­ma­i­val. „Meg­et­te a fene − gon­dol­ta ma­gá­ban el­ér­zé­ke­nyed­ve −, iga­zán meg kell ten­nünk, amit csak le­het. Ha ha­ma­ro­san el nem csíp­jük a gyil­kost, rá­megy a do­log­ra ez a fiú is.”

Han­go­san, nem ép­pen ta­pin­ta­to­san ennyit mon­dott:

– Nem mond­hat­juk, hogy a nya­ká­ba bo­rult, ami­kor meg­lát­ta ma­gát. Hi­szen ha jól tu­dom, ke­bel­ba­rá­tok vol­tak?

A ven­dég­lá­tó ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett. Hát a je­len kö­rül­mé­nyek kö­zött nem kell min­dent szi­go­rú­an ven­ni tőle. Egyéb­ként nem ne­vez­he­tő ez iga­zán ke­bel­ba­rát­ság­nak. Tu­laj­don­kép­pen idő­sebb ná­lam. Egy-két év­fo­lyam­mal fö­löt­tem járt, le­het, hogy há­rom­mal is. Meg nem is ugyan­ab­ban az épü­let­ben volt a szál­lá­sunk. Őt per­sze a mo­dern szár­nyon he­lyez­ték el (hát el­kép­zel­he­tő ez más­ként olyan papa gye­re­ké­nél), míg én csak amo­lyan klasszi­kus ve­réb vol­tam.

– Ér­tem − fe­lel­te erre ün­ne­pé­lye­sen Ro­ger, mert rög­tön át­lát­ta, ven­dég­lá­tó­ja az is­ko­lá­ban kö­rül­be­lül olyan kap­cso­lat­ban le­he­tett Ben­dix­szel, hogy az a ci­pő­je or­rá­val érin­tet­te az if­jab­bik hát­só fer­tály­át.

Eb­ben ma­rad­tak.

Az ebéd to­váb­bi fo­lya­mán kis­sé szó­ra­ko­zott volt. Va­la­mi foly­vást pisz­kál­ta az agyát, de nem tud­ta pon­to­san, mi az. Csak azt érez­te, hogy va­la­hol, va­la­mi­kor dön­tő fon­tos­sá­gú ér­te­sü­lés­hez ju­tott, de nem tu­dott rá­jön­ni, mi le­het?

Csak egy fél órá­val ké­sőbb, ami­kor be­bújt a fel­öl­tő­jé­be és pil­la­nat­ra fel­ha­gyott a töp­ren­gés­sel, vi­lá­go­so­dott meg előt­te vá­rat­la­nul a do­log, a szo­ká­sos bosszan­tó mó­don.

– Azt a min­de­nit! − mond­ta hal­kan.

– Va­la­mi baj van, öre­gem? − kér­dez­te ven­dég­lá­tó­ja a por­tó­i­tól meg­lá­gyult han­gon.

– De­hogy­is, kö­szö­nöm, sem­mi − vá­la­szolt gyor­san Ro­ger, vissza­tér­ve e föl­di vi­lág­ba.

A klub előtt ta­xi­ba ült.

Mrs. Ver­re­ker-le-Mesu­rer, va­ló­szí­nű­leg éle­té­ben elő­ször, hasz­nos dol­got kö­zölt va­la­ki­vel.

Ro­ger­nek a nap to­váb­bi ré­szé­ben csak­ugyan bő­ven akadt ten­ni­va­ló­ja.