Hatodik fejezet

– Me­rem ál­lí­ta­ni − vet­te át is­mét a szót Sir Char­les −, hogy önök kö­zül töb­ben ugyan­ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak, mint jó­ma­gam, a gyil­kos sze­mé­lyét il­le­tő­en. Ez az ügy sze­rin­tem meg­döb­ben­tő pár­hu­zam­ban van egy klasszi­kus­nak te­kint­he­tő gyil­kos­sá­gi üggyel, amely­nek ha­son­ló­sá­ga alig­ha ma­rad­ha­tott ész­re­vét­len. Ter­mé­sze­te­sen a Ma­rie La­far­ge-ügy­re uta­lok.

– Úgy − szó­lalt meg cso­dál­koz­va Ro­ger. Ami őt il­le­ti, ed­dig nem vet­te ész­re a ha­son­la­tos­sá­got. Ké­nyel­met­le­nül fész­ke­lő­dött. Bár­mennyi­re nyil­ván­va­ló is ez a pár­hu­zam, ed­dig sen­ki­nek sem tűnt fel.

– Ab­ban is egy fe­le­ség sze­re­pelt, akit az­zal vá­dol­tak, hogy mér­ge­zett ételt kül­dött a fér­jé­nek. Hogy a mér­ge­zett cikk sü­te­mény-e, avagy egy do­boz cso­ko­lá­dé, nem lé­nye­ges a mi szem­pon­tunk­ból. Ez ta­lán nem ele­gen­dő ah­hoz, hogy…

– De ma már alig­ha akad ép­eszű em­ber, aki hisz Ma­rie La­far­ge bű­nös­sé­gé­ben − vá­gott köz­be Ali­cia Dam­mers szo­kat­lan hév­vel. − Hi­szen be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy a sü­te­mény a mű­ve­ze­tő, vagy ki­cso­da küld­te el. Hogy is hív­ták, Den­nis? És az in­dí­té­ka is sok­kal evi­den­sebb volt, mint az asszo­nyé.

Sir Char­les szi­go­rú­an mér­te vé­gig a höl­gyet. − Úgy tu­dom, azt mond­tam: az­zal vá­dol­ták, hogy ő küld­te. Tény­kö­rül­mény­re hi­vat­koz­tam, nem vé­le­mény­re.

– Bo­csá­nat − mond­ta erre Miss Dam­mers a leg­cse­ké­lyebb za­var nél­kül.

– Én ezt a vé­let­len ha­son­la­tos­sá­got min­den­eset­re csak ér­de­me sze­rint em­lí­tet­tem. Tér­jünk vissza ér­ve­lé­sünk­re, ahol ab­ba­ma­radt. − Eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban az a kér­dés ve­tő­dött fel − foly­tat­ta Sir Char­les meg­fon­tolt sze­mély­te­len­ség­gel −, hogy Lady Pen­ne­fat­her­nek ár­tat­lan, avagy be­ava­tott bűn­tár­sa le­he­tett. Ez a két­ség ben­nem is fel­me­rült. Ám be­érem an­nak meg­ál­la­pí­tá­sá­val, hogy nem er­ről van szó. Maga ter­vez­te ki és maga is haj­tot­ta vég­re a cse­lek­ményt. − Itt szü­ne­tet tar­tott, mint­egy az el­ke­rül­he­tet­len kér­dés­re vár­va.

Ro­ger ta­pin­ta­to­san ki­mond­ta.

– De ho­gyan te­het­te, Sir Char­les? Hi­szen tud­juk, hogy hosszabb ide­je Dél-Fran­cia­or­szág­ban tar­tóz­ko­dik. A rend­őr­ség kel­lő­kép­pen le­nyo­moz­ta ezt a kö­rül­ményt. Tö­ké­le­tes ali­bi­je van.

Sir Char­les ra­gyo­gó mo­solyt ve­tett rá. Tö­ké­le­tes ali­bi­je volt. Én azon­ban meg­dön­töt­tem…

– A kö­vet­ke­ző­kép­pen tör­tént a do­log. Há­rom nap­pal a cso­mag pos­tá­zá­sa előtt Lady Pen­ne­fat­her el­hagy­ta Men­tont, és lát­szó­lag Avig­non­ba uta­zott egy hét­re. A hét el­tel­té­vel vissza­tért Men­ton­ba. Az avig­no­ni ven­dég­könyv­ben sze­re­pel a neve, át­vet­te és ki­egyen­lí­tet­te a szám­lát, ezek sze­rint min­den rend­ben is vol­na. Az egyet­len fur­csa kö­rül­mény az, hogy ko­mor­ná­ját, aki rend­kí­vül fi­nom, vá­lasz­té­kos meg­je­len­té­sű fi­a­tal hölgy, nem vit­te ma­gá­val Avig­non­ba. A szál­lo­da­szám­la ugyan­is csu­pán egy sze­mély­re szól. Ám a ko­mor­na még­sem ma­radt Men­ton­ban ez­alatt. Va­jon mi tör­tén­he­tett vele? Szer­te­fosz­lott ta­lán a le­ve­gő­ben? − kér­dez­te mél­tat­lan­kod­va Sir Char­les.

– Ó! − bó­lin­tott egyet­ér­tő­en a fe­szül­ten fi­gye­lő Mr. Chit­ter­wick. − Ér­tem. Mi­cso­da le­le­mé­nyes­ség!

– Rend­kí­vül le­le­mé­nyes − is­mer­te el Sir Char­les, ma­gá­ra vo­nat­koz­tat­va a fi­a­tal nő­nek szó­ló el­is­me­rést. − A ko­mor­na lé­pett úr­nő­je he­lyé­be; eköz­ben az úrnő ti­tok­ban Ang­li­á­ba lá­to­ga­tott. Ezt ma­gam ál­la­pí­tot­tam meg min­den két­sé­get ki­zá­ró­an. Egy ügy­nö­köt táv­ira­ti­lag meg­bíz­tam, hogy mu­tas­sa be az avig­no­ni szál­lo­da tu­laj­do­no­sá­nak Lady Pen­ne­fat­her fény­ké­pét, és kér­dez­ze meg, va­jon a kö­zel­múlt­ban szál­ló­ven­dé­ge volt-e ez a hölgy. a szál­lo­dás ki­je­len­tet­te, hogy az il­le­tőt soha éle­té­ben nem lát­ta. Ek­kor ügy­nö­köm egy maga ké­szí­tet­te ké­pet mu­ta­tott a ko­mor­ná­ról, és a tu­laj nyom­ban fel­is­mer­te ben­ne Lady Pen­ne­fat­hert. Ez­zel egy újabb „fel­te­vé­sem” bi­zo­nyult va­ló­nak. − Sir Char­les most hát­ra­dőlt szé­ké­ben, és csíp­te­tő­jét ló­bál­va né­mán adó­zott sa­ját éles­lá­tá­sá­nak.

– Ezek sze­rint még­is volt bűn­tár­sa Lady Pen­ne­fat­her­nek? − mo­tyog­ta Mr. Brad­ley olyan ár­tat­lan kép­pel, mint­ha négy­éves gye­rek­kel vi­tat­ná meg a há­rom med­ve prob­lé­má­ját.

– Volt, még­pe­dig ár­tat­lan bűn­tár­sa − vá­la­szolt ha­tá­ro­zot­tan Sir Char­les. − Az ügy­nö­köm rend­kí­vül ta­pin­ta­to­san ki­kér­dez­te a ko­mor­nát, és tőle sze­rez­te azt az ér­te­sü­lést, mi­sze­rint úr­nő­je kö­zöl­te vele, hogy rend­kí­vül sür­gős ügy­ben át kell men­nie Ang­li­á­ba, de mi­vel a fo­lyó év­ben már töl­tött ott­hon hat hó­na­pot, meg kell fi­zet­nie a brit jö­ve­del­mi adót ab­ban az eset­ben, ha az év fo­lya­mán újra an­gol föld­re te­szi a lá­bát. Mint­hogy te­kin­té­lyes összeg­ről volt szó, Lady Pen­ne­fat­her ily mó­don kí­ván­ta meg­ol­da­ni a prob­lé­mát, ter­mé­sze­te­sen csi­nos össze­get ajánl­va meg­vesz­te­ge­té­sül a lány­nak. Ép­pen­ség­gel nincs mit cso­dál­koz­ni azon, hogy az aján­lat el­fo­gad­ta­tott… − Is­mét szü­ne­tet tar­tott, és su­gár­zó kép­pel né­zett kö­rül, hogy ki­vált­sa a meg­ér­de­melt hó­do­la­tot.

– Mi­lyen bölcs do­log volt ma­gá­tól, Sir Char­les − je­gyez­te meg Miss Dam­mers lép­re men­ve.

– Tény­be­li bi­zo­nyí­té­kom nincs arra néz­ve, hogy va­ló­ban ha­za­jött − is­mer­te el saj­nál­koz­va Sir Char­les −, és ilyen­for­mán jo­gi­lag ez a sze­rep­cse­re­öt­let még nem elég­sé­ges ter­he­lő kö­rül­mény el­le­ne, de ezt a tényt a rend­őr­ség­nek kell fel­de­rí­te­nie. Min­den egyéb vo­nat­ko­zás­ban azon­ban tel­jes az ál­ta­lam fel­ál­lí­tott el­mé­let. Saj­ná­lat­tal, mély saj­ná­lat­tal va­gyok kény­te­len ki­je­len­te­ni, hogy nincs más le­he­tő­ség: Mrs. Ben­dix gyil­ko­sa Lady Pen­ne­fat­her, és sen­ki más.

El­mé­lyedt csend kö­vet­te Sir Char­les elő­adá­sát. Kér­dé­sek függ­tek a le­ve­gő­ben, de egyik klub­tag­ban sem volt meg a bá­tor­ság, hogy el­ső­nek szó­lal­jon meg. Ro­ger a sem­mi­be me­redt, mint aki vá­gya­koz­va te­kint me­ne­kü­lő nyu­szi­ja után. Két­ség sem tá­madt, hogy Sir Char­les­nak si­ke­rült alá­tá­masz­ta­nia a vé­lel­me­zett vá­dat.

Mr. Amb­rose Chit­ter­wick össze­szed­te bá­tor­sá­gát, hogy meg­tör­je a csen­det. − Csak gra­tu­lál­ha­tunk ön­nek, Sír Char­les. Az ön meg­ol­dá­sa épp­annyi­ra ra­gyo­gó, mint meg­le­pő. Ne­kem csu­pán egyet­len kér­dés jut eszem­be, ez pe­dig az in­dí­ték prob­lé­má­ja. Mi­ért óhaj­ta­ná Lady Pen­ne­fat­her a fér­je ha­lá­lát, ami­kor vá­ló­pert in­dí­tott el­le­ne? Volt ta­lán ag­go­da­lom­ra oka, hogy nem ad­nak helyt a ke­re­se­té­nek?

– Sem­mi oka nem volt − fe­lel­te kész­sé­ge­sen Sir Char­les. − Ép­pen azért kí­ván­ta a ha­lá­lát, mert biz­tos le­he­tett ab­ban, hogy meg­kap­ja a bon­tó vég­zést.

– Ezt ne… em ér­tem − da­dog­ta Mr. Chit­ter­wick.

Sir Char­les várt né­hány pil­la­na­tig, csak az­tán szán­ta rá ma­gát, hogy vé­get ves­sen az ál­ta­lá­nos meg­rö­kö­nyö­dés­nek. Meg­volt ben­ne a vér­be­li szó­nok ké­pes­sé­ge a lég­kör ér­zé­ke­lé­sé­re.

– Már kez­det­ben utal­tam rá, hogy bi­zo­nyos ko­ráb­bi ér­te­sü­lé­se­im se­gí­tet­tek a meg­ol­dás­hoz. Szán­dé­kom­ban áll te­hát, hogy most szi­go­rú­an bi­zal­ma­san fel­tár­jam önök előtt, mi volt az az ér­te­sü­lés.

– Önök is tud­ják, hogy szó­be­széd tár­gyát ké­pez­te Sir Eus­tace és le­á­nyom el­jegy­zé­se. Nem hin­ném, hogy tit­kot áru­lok el az­zal a köz­lés­sel, mi­sze­rint Sir Eus­tace né­hány hét­tel ez­előtt fel­ke­re­sett, és sza­bály­sze­rű­en meg­kért, hogy já­rul­jak hoz­zá az el­jegy­zé­sük­höz, amint a fe­le­sé­ge ké­ré­sé­re in­dí­tott bon­tó­per­ben meg­kap­ják az ide­ig­le­nes ha­tá­ro­za­tot.

– Fö­lös­le­ges ki­tér­nem mind­ar­ra, ami e be­szél­ge­tés so­rán fel­ve­tő­dött. Itt most az a lé­nyeg, hogy Sir Eus­tace fél­re­ért­he­tet­le­nül kö­zöl­te ve­lem: a fe­le­sé­ge na­gyon nem szí­ve­sen vá­lik el tőle, és vé­gül csak úgy tud­ta rá­be­szél­ni a vá­lás­ra, hogy az asszony ja­vá­ra vég­ren­del­ke­zett, be­le­ért­ve Wor­ces­ters­hire-ben levő bir­to­kát is. És mi­vel a hölgy ma­gán­jö­ve­del­me igen sze­rény, ezen­fe­lül még év­já­ra­dé­kot is biz­to­sí­ta­nia kel­lett szá­má­ra. De mi­vel a bir­to­kot annyi jel­zá­log­köl­csön ter­he­li, hogy a ka­ma­tok úgy­szól­ván fel­emész­tik a ha­szon­bér­össze­get, amit kap érte, nem szól­va egyéb ki­adá­sa­i­ról, nagy össze­gű já­ra­dé­kot nem vál­lal­ha­tott. Van azon­ban egy te­kin­té­lyes élet­biz­to­sí­tá­sa, ame­lyet Lady Pen­ne­fat­her­rel való há­zas­sá­gi szer­ző­dé­sük egyik pont­ja ér­tel­mé­ben kö­tött, ezen­fe­lül a bir­to­kot ter­he­lő jel­zá­log­te­her ala­pít­vány jel­le­gű lé­vén, csak Sir Eus­tace éle­té­ben ér­vé­nyes, és ha­lá­lá­val meg­szű­nik! Őszin­tén meg­val­lot­ta te­hát, hogy anya­gi­lag igen ke­ve­set ajánl­hat fel a lá­nyom­nak…

– Akár­csak jó­ma­gam − je­len­tet­te ki nyo­ma­té­ko­san Sir Char­les −, önök is bi­zo­nyá­ra tisz­tá­ban van­nak en­nek a je­len­tő­sé­gé­vel. Az ér­vé­nyes vég­ren­de­let ér­tel­mé­ben Lady Pen­ne­fat­her fér­je ha­lá­la ese­tén egy­sze­ri­ben vi­szony­lag gaz­dag asszonnyá vál­na, anél­kül vi­szont még jó­mó­dú­nak sem mond­ha­tó. És a fü­lé­be jut­nak hí­resz­te­lé­sek, hogy fér­je a vá­lás ki­mon­dá­sa után nyom­ban újabb há­zas­sá­got kí­ván köt­ni. Va­ló­szí­nű te­hát, hogy az el­jegy­zést új vég­ren­de­let is kö­ve­ti.

– A hölgy jel­le­mé­re elég­gé rá­vi­lá­gít, hogy kész volt el­fo­gad­ni a vég­ren­de­let­be­li le­pén­ze­lést azért, hogy vá­lást kez­de­mé­nyez­zen. Nyil­ván kap­zsi, pénz­só­vár te­rem­tés. Az ilyen­faj­ta nő ese­té­ben a gyil­kos­ság könnyen vál­hat a kö­vet­ke­ző lé­pés­sé. És csak­is a gyil­kos­ság­ban re­mény­ked­het. Nem hin­ném − von­ta le vég­kö­vet­kez­te­té­sét Sir Char­les −, hogy ér­de­mes to­vább tag­lal­nom ezt a kér­dést, − Csíp­te­tő­je is­mét ha­tá­ro­zott kört írt le.

– Rend­kí­vül meg­győ­ző ér­ve­lés − ál­la­pí­tot­ta meg só­hajt­va Ro­ger. − Szán­dé­ká­ban áll ér­te­sü­lé­sét a rend­őr­ség­gel kö­zöl­ni, Sir Char­les?

– Úgy vé­lem, az ef­fé­le el­hi­bá­zott lé­pés ál­lam­pol­gá­ri kö­te­les­sé­gem dur­va meg­sér­té­se vol­na − fe­lel­te Sir Char­les oly ün­ne­pé­lyes­ség­gel, amely nyom­ban el­árul­ta, mi­lyen elé­ge­dett ön­ma­gá­val.

– Hmm, hmm − je­gyez­te meg Mr. Brad­ley an­nak je­lé­ül, hogy lé­nye­ge­sen ke­vés­bé elé­ge­dett Sir Char­les­nál. − És mi van a cso­ko­lá­dé­val? Az ön el­mé­le­te sze­rint ide­át ké­szí­tet­te el őket, vagy már ma­gá­val hoz­ta?

Sir Char­les le­gyin­tett. − Hát ez a dön­tő?

– Vé­le­mé­nyem sze­rint igen­is dön­tő, hogy a hölgy és a mé­reg kö­zöt­ti össze­füg­gés ki­de­rül­jön.

– Nit­ro­ben­zol­nál? Ak­kor mi­ért nem azt az össze­füg­gést akar­ja meg­ál­la­pí­ta­ni, ho­gyan jut­ha­tott a cso­ko­lá­dé­hoz? Min­den ne­héz­ség nél­kül meg­sze­rez­het­te, kü­lö­nö­sen, ha fi­gye­lem­be vesszük azt a ta­lá­lé­kony­sá­got, amellyel az egyéb kö­rül­mé­nye­ket el­ren­dez­te.

– Ér­tem − fe­lel­te Mr. Brad­ley, és har­ci­a­san si­mo­gat­ta vé­kony ba­ju­szát. − Kezd ben­nem ki­ala­kul­ni az a meg­győ­ző­dés, Sir Char­les, hogy ön egy­ál­ta­lán nem bi­zo­nyí­tot­ta Lady Pen­ne­fat­her bű­nös­sé­gét, csu­pán az in­dí­té­kot és a le­he­tő­sé­get.

Vá­rat­lan szö­vet­sé­ges sze­gő­dött Mr. Brad­ley mel­lé. − Pon­to­san ez a hely­zet − ki­ál­tott fel Mrs. Fi­el­der-Flem­ming. − Ma­gam is ép­pen erre akar­tam rá­mu­tat­ni. És ha át­ad­ja a rend­őr­ség­nek az ér­te­sü­lé­sét, Sir Char­les, nem hi­szem, hogy na­gyon meg­kö­szön­nék. Amint Mr. Brad­ley mon­dot­ta, egy­ál­ta­lán nem bi­zo­nyí­tot­ta Lady Pen­ne­fat­her bű­nös­sé­gét, meg­kö­ze­lí­tő­en sem. Sőt bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy té­ved.

Sir Char­les annyi­ra meg­hök­kent, hogy csak bá­mult maga elé…− Té­ve­dés! − csak ne­he­zen pré­sel­te ki ma­gá­ból ezt a szót. Vi­lá­gos, hogy ez a le­he­tő­ség fel sem me­rült Sir Char­les ho­ri­zont­ján.

– Nos, ta­lán in­kább úgy kel­lett vol­na mon­da­nom… nincs iga­za − he­lyes­bí­tett szá­ra­zon Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

– De drá­ga asszo­nyom… − Sir Char­les egy­sze­rű­en nem ta­lált sza­va­kat. − De hát ho­gyan? − El­gyön­gül­ve ha­nyat­lott hát­ra.

– Csak mert biz­tos va­gyok ben­ne − fe­lel­te a leg­ke­vés­bé sem ki­elé­gí­tő mó­don Mrs. Fi­el­der-Flem­ming.

Ro­ger fo­ko­za­tos han­gu­lat­vál­to­zás­sal kí­sér­te a szó­vál­tást. Elő­ször le­nyű­göz­te Sir Char­les meg­győ­ző elő­adás­mód­ja és ma­ga­biz­tos­sá­ga, az­tán át­ad­ta ma­gát va­la­mi vi­szoly­gó egyet­ér­tés­nek, és most hir­te­len kész volt át­csap­ni az el­len­ke­ző vég­let­be. A ku­tya­fá­ját, ez a Brad­ley ké­pes meg­őriz­ni a jó­zan­sá­gát. És tel­je­sen iga­za van. Ak­ko­ra ré­sek van­nak a Lady Pen­ne­fat­her el­len emelt kont­ra­ak­ci­ó­ban, hogy vé­dői mi­nő­ség­ben Sir Char­les akár hat­lo­vas hin­tó­val is át­haj­tott vol­na raj­ta.

– Ter­mé­sze­te­sen − szó­lalt meg el­gon­dol­koz­va −, még az a tény sem je­len­te­ne sem­mit, ha Lady Pen­ne­fat­her­nek szám­lá­ja lett vol­na Ma­son­ék­nál, mi­előtt kül­föld­re tá­vo­zott. Az sem, hogy a fi­ze­tést a cég kö­szö­net­tel nyug­táz­ta. Mint Sir Char­les maga mond­ta, a leg­több régi vá­gá­sú cég így jár el. To­váb­bá az a tény sem meg­le­pő, hogy a le­vél­pa­pír, amely­re a kí­sé­rő­le­ve­let ír­ták, ere­de­ti­leg ilyen célt szol­gált, in­kább ké­zen­fek­vő­nek mon­da­nám. Bár­ki is a gyil­kos, min­den­képp fel­me­rül a le­vél­pa­pír meg­szer­zé­sé­nek prob­lé­má­ja. Va­ló­ban úgy lát­szik, hogy a Sir Char­les há­rom, kez­det­ben fel­tett kér­dé­sé­re adott meg­győ­ző vá­lasz a vé­let­le­nek össze­ta­lál­ko­zá­sa csu­pán.

Sir Char­les úgy for­dult szem­be az újabb el­len­fél­lel, mint a meg­seb­zett bika. − De a kö­rül­mé­nyek el­le­ne szól­tak! − üvöl­töt­te. Ha ez vé­let­len, ak­kor a leg­el­ké­pesz­tőbb mind­azok kö­zül, ame­lyek­ről éle­tem­ben hal­lot­tam.

– Ó, Sir Char­les, de hi­szen ön el­fo­gult for­dult fe­lé­je sze­lí­den Mr. Brad­ley. − És azon­fe­lül ret­te­ne­te­sen el is tú­loz­za a dol­got. Mint­ha az esé­lye­ket egy a mil­li­ó­hoz arány­ban ven­né szá­mí­tás­ba, én vi­szont leg­föl­jebb egy a hat­hoz ven­ném. Per­mu­tá­ci­ók és kom­bi­ná­ci­ók! Ez a hely­zet.

– Egye fene a per­mu­tá­ci­ót, uram − vá­gott vissza Sir Char­les. − Meg a kom­bi­né­it is!

Mr. Brad­ley most Ro­ger­hez for­dult. − El­nök úr, alap­sza­bá­lya­ink meg­en­ge­dik, hogy a klub va­la­mely tag­ja becs­mé­rel­je a má­sik fe­hér­ne­mű­jét? Mel­les­leg, Sir Char­les − szólt most már a taj­té­ko­zó lo­vag­hoz −, nem hor­dok ef­fé­lét. Cse­cse­mő­ko­rom óta.

Az el­nö­ki szék te­kin­té­lyé­nek meg­óvá­sa ér­de­ké­ben Ro­ger nem csat­la­ko­zott az asz­tal kö­rül vé­gig­fu­tó kun­co­gás­hoz, sőt, tisz­te azt kí­ván­ta tőle, hogy olaj­jal csen­de­sít­se le a há­bor­gó ha­bo­kat.

– Brad­ley, úgy lát­szik ön szem elől té­vesz­ti a lé­nye­get. Én nem szán­dé­ko­zom szétzúz­ni az ön el­mé­le­tét, Sir Char­les, sem le­be­csül­ni azt a bri­li­áns mód­szert, amellyel meg­véd­te ál­lí­tá­sát; de ha szi­lárd meg­ala­po­zá­sú a fel­te­vé­se, ak­kor helyt kell áll­nia min­den el­len­ve­tés­sel szem­ben is. Er­ről van szó. És ha őszin­te aka­rok len­ni, úgy lá­tom, ön túl­zott je­len­tő­sé­get tu­laj­do­nít ama há­rom kér­dés meg­vá­la­szo­lá­sá­nak. Mi a vé­le­mé­nye, Miss Dam­mers?

– Egyet­ér­tek ön­nel − fe­lelt Miss Dam­mers csí­pő­sen. − Az a mód, aho­gyan Sir Char­les a fon­tos­sá­gu­kat hang­sú­lyoz­ta, a de­tek­tív­re­gény-írók ked­velt trükk­jét jut­tat­ta eszem­be. Ha jól em­lék­szem, azt mond­ta, hogy amennyi­ben az ál­ta­la fel­ve­tett há­rom kér­dés­re igen­lő a vá­lasz, ak­kor olyan bi­zo­nyos a gyil­kos sze­mé­lyé­ben, mint­ha sa­ját sze­mé­vel lát­ta vol­na, ami­kor a mér­get be­olt­ja a cso­ko­lá­dé­ba, mert an­nak az esé­lye, hogy vé­let­le­nül le­gyen mind­há­rom kér­dés­re po­zi­tív a vá­lasz, szá­mí­tás­ba sem jö­het. Más szó­val, erő­tel­je­sen ál­lí­tott va­la­mit, anél­kül hogy té­nyek­kel avagy ér­vek­kel tá­masz­tot­ta vol­na alá.

– És a de­tek­tív­re­gény-írók így szok­tak el­jár­ni, Miss Dam­mers? − kér­dez­te el­né­ző mo­sollyal Mr. Brad­ley.

– Egy­han­gú­an, Mr. Brad­ley. A maga köny­ve­i­ben is gyak­ran fel­tűnt ez ne­kem. Olyan nyo­ma­té­ko­san ál­lít va­la­mit, hogy az ol­va­só gon­dol­ko­dás nél­kül el­hi­szi az ál­lí­tás he­lyes­sé­gét. „Itt van − mond­ja a de­tek­tív − egy üveg pi­ros fo­lya­dék, ez meg egy üveg kék. Ha mind­két üveg­ben tin­ta van, ak­kor két­ség­te­len, hogy a könyv­tár­ban levő tin­ta­tar­tók meg­töl­té­se cél­já­ból sze­rez­ték be őket, ezt olyan biz­to­san tud­hat­juk, mint­ha a ha­lott gon­do­la­ta­i­ban ol­vas­nánk.” Ho­lott a pi­ros tin­tát ve­het­te az egyik szo­ba­lány is, hogy a pu­ló­ver­jét be­fes­se vele, a ké­ket meg a tit­kár­nő a töl­tő­tol­lá­hoz. De le­het­sé­ges még vagy száz más ma­gya­rá­zat is. Ám a töb­bi es­he­tő­sé­get szép csön­de­sen el­hall­gat­ják. Nem így van?

– Tö­ké­le­te­sen − he­lye­selt Brad­ley za­var­ta­la­nul. − Lé­nyeg­te­len dol­gok­ra nem fe­csé­re­lünk időt. Na­gyon nyo­ma­té­ko­san meg­mond­juk az ol­va­só­nak, mit kell gon­dol­nia, és ő meg is te­szi. Ön nagy­sze­rű­en érti a mód­szert. Mi­ért nem pró­bál­ko­zik meg az írás­sal is? Pe­dig elég jö­ve­del­me­ző já­ték, higgye el.

– Le­het, hogy egy­szer még meg­pró­bá­lom. De annyit azért el kell is­mer­nem, Mr. Brad­ley, hogy a maga nyo­mo­zói leg­alább nyo­moz­nak. Nem­csak lő­dö­rög­nek, arra vár­va, hogy va­la­ki majd meg­mond­ja ne­kik, ki kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got, ahogy az úgy­ne­ve­zett de­tek­tí­vek szok­ták a leg­több úgy­ne­ve­zett de­tek­tív­re­gény­ben, amit ol­vas­tam.

– Kö­szö­nöm − mond­ta erre Mr. Brad­ley. Ezek sze­rint ol­vas de­tek­tív­re­gé­nye­ket, Miss Dam­mers?

– Hogy­ne − fe­lel­te Miss Dam­mers éle­sen −, már mi­ért ne? − Épp­oly hir­te­len ej­tet­te Mr. Brad­leyt, aho­gyan a ki­hí­vá­sá­ra re­a­gált. − És maga a le­vél, Sir Char­les? A gép­írás? En­nek nem tu­laj­do­nít fon­tos­sá­got?

– Mint rész­let­kér­dést ter­mé­sze­te­sen fi­gye­lem­be kell ven­ni; de én csu­pán nagy vo­ná­sok­ban vá­zol­tam fel az ügyet. − Sir Char­les most már nem volt bika jel­le­gű. − Fel­té­te­le­zem, hogy a rend­őr­ség majd ki­szag­lássza az ilyen ter­mé­sze­tű bi­zo­nyí­té­ko­kat.

– Azt hi­szem, lesz némi ne­héz­sé­gük, amíg össze­füg­gést ta­lál­nak Pa­u­li­ne Pen­ne­fat­her meg az író­gép kö­zött, ame­lyen azt a le­ve­let ír­ták − je­gyez­te meg Mrs. Fi­el­der-Flem­ming, nem min­den él nél­kül.

Az ér­zel­mek lát­ha­tó­an Sir Char­les el­len for­dul­tak. − De az in­dí­ték − ér­velt im­már szá­nal­ma­san vé­de­ke­ző hang­nem­ben. − Él kell is­mer­ni­ük, hogy az in­dí­ték le­nyű­gö­ző.

– Ön nem is­me­ri Pa­u­li­ne-t, Lady Pen­ne­fat­hert, Sir Char­les…? − kér­dez­te Miss Dam­mers.

– Nem.

– Ez nyil­ván­va­ló − fe­lel­te Miss, Dam­mers.

– Ön nem ért egyet Sir Char­les el­mé­le­té­vel, Miss Dam­mers? − koc­káz­tat­ta meg a kér­dést Mr. Chit­ter­wick.

– Nem! − je­len­tet­te ki nyo­ma­té­ko­san Miss Dam­mers.

– Sza­bad meg­kér­dez­nem az okát? − ér­dek­lő­dött to­vább Mr. Chit­ter­wick.

– Hogy­ne. Saj­nos, dön­tő okom van rá, Sir Char­les. A gyil­kos­ság idő­pont­já­ban én ép­pen Pá­rizs­ban vol­tam, és pon­to­san ab­ban az órá­ban, ami­kor a cso­ma­got pos­tá­ra ad­ták, Pa­u­li­ne Pen­ne­fat­her­rel be­szél­get­tem az Ope­ra elő­csar­no­ká­ban.

– Ho­gyan? − ki­ál­tott fel a meg­sem­mi­sült Sir Char­les, aki cso­dás el­mé­le­té­nek ma­rad­vá­nya­it is szer­te­fosz­la­ni lát­ta.

– Tu­laj­don­kép­pen el­né­zést kell kér­nem, ami­ért ezt nem kö­zöl­tem ön­nel előbb − mond­ta nagy nyu­ga­lom­mal Miss Dam­mers −, de kí­ván­csi vol­tam, hogy mi­fé­le vá­dat épít fel el­le­ne. És őszin­tén gra­tu­lá­lok. Az in­duk­tív kö­vet­kez­te­tés nagy­sze­rű pél­dá­ja. Ha tör­té­ne­te­sen nem tu­dom, hogy tel­je­sen té­ves, még en­gem is meg­győ­zött vol­na.

– De hát mire való ez a tit­ko­ló­zás és… meg hogy maga he­lyett a ko­mor­ná­ját küld­te, ha ár­tat­lan lá­to­ga­tás­ról volt szó? − da­dog­ta Sir Char­les, és agyá­ban va­dul ke­ring­tek bi­zo­nyos ma­gán­re­pü­lő­gé­pek a Place de l’ Ope­ra és a Tra­fal­gar Squa­re kö­zött.

– Nos, azt nem mond­tam, hogy ár­tat­lan lá­to­ga­tás volt − fe­lelt Miss Dam­mers könnye­dén. − Sir Eus­tace nem az egyet­len, aki a vá­lás ki­mon­dá­sá­ra vár, mert nyom­ban új há­zas­sá­got akar köt­ni. Pa­u­li­ne-nek tel­je­sen iga­za van, ha nem óhajt­ja idő­köz­ben el­vesz­te­get­ni az ide­jét. Utó­vég­re ő sem lesz egy­re fi­a­ta­labb. És nem sza­bad el­fe­lej­te­ni, hogy lé­te­zik egy sa­ját­sá­gos in­téz­mény, a ki­rá­lyi ügyész sze­mé­lyé­ben. Nem igaz?

Ezek után az el­nök ha­ma­ro­san el­na­pol­ta az ülést. Így kel­lett cse­le­ked­nie, ha nem akar­ta, hogy egyik tag­tár­sa a kar­jai közt hal­jon meg gu­ta­ütés­ben.