57.
Valami a polcról

A JELENLEGI KRÍZIS, bármi is volt a hátterében, a láthatóan nem érintette Bigend étvágyát. Mindannyian angol reggelit ettek. Bigend egyenletes tempóban rágta át magát a magáén, miközben főleg Garreth beszélt.

– Ez egy fogolycsere – magyarázta. – Egyik túsz a másikért. A barátja helyesen feltételezi, hogy maga valószínűleg nem fogja felhívni a rendőrséget. – Bigend célzottan Hollisra pillantott. – Feltételezhetjük, hogy nincs itt kiterjedt hálózata, különben nem egy idiótát küldött volna Milgrim után. Ugyanakkor magának sincs, figyelembe véve a cégénél uralkodó állapotokat. És azt is feltételezhetjük, hogy utóbbiról ő is tud a magához beépített téglán keresztül.

– Vajon lehet valaki önmaga téglája? – tette föl a kérdést Bigend.

– Azt gondolom, egy bizonyos mértékig mindenki az.

Garreth elengedte a füle mellett Bigend szavait.

– A beépített embere tudni fogja – folytatta –, hogy maga nem szívesen bérel fel kívülálló biztonsági szakembereket a már felsorolt okok miatt. Ugyanígy a barátja is tudni fogja. Mivel a barátja sohasem egyezett volna bele egy ilyen nyilvánvalóan nevetséges emberrablási tervbe, feltételezhetjük, hogy Lombos volt a terv szellemi atyja. Ennélfogva a barátja vagy jelen sem volt kísérlet során, vagy valahogy kívül maradt a műveleten. Azt gyanítom, hogy már úton volt errefelé: nyilván érezte, hogy Lombos agya kezd eldurranni. Lombos feltehetőleg azért lépett idejekorán, mert még az előtt akart lecsapni Milgrimre, hogy a főnök megérkezett volna.

Hollis még sohasem hallotta, hogy Garreth ilyen alaposan kibontott volna egy szituációt – bár a férfi hangjában volt valami, ami Hollist arra emlékeztette, amikor az aszimmetrikus hadviselésről magyarázott: egy olyan témáról, amiért intenzíven és kitartóan rajongott. Eszébe jutott, ahogy Garreth egyszer elmagyarázta neki, hogy a terrorizmus szinte kizárólag a márkateremtésről szól, de majdnem ugyanolyan szorosan kapcsolódik a lottózás pszichológiájához. És hogy Hollisnak akkor minderről Bigend jutott eszébe.

– Szóval – folytatta Garreth az ő részükről valószínűleg improvizált tervvel van dolgunk. A maga barátja a fogolycsere-opciót választotta. Ami persze a lehető legsikeresebben megjátszható változat. Bár a barátja bizonyára ezzel is tisztában van, akárcsak az összes alkalmazható taktikával – többek között azzal, amit feltételezésem szerint én magam is a legnagyobb valószínűséggel vennék igénybe.

– Éspedig?

– A maga Milgrim barátja... Kövér? Kiugróan magas? Vannak emlékezetes külső jegyei?

– Felejthető – mondta Bigend. – Olyan hatvanhárom-hatvannégy kiló.

– Remek. – Garreth épp egy szelet pirítóst vajazott. – Meglepő, hogy milyen mértékű kölcsönös bizalomra van szükség egy fogolycseréhez. Éppen ezért kijátszható.

– Nem adja át nekik Milgrimet – mondta Hollis.

– Többet kell mutatnia, hogy magára bízzam a siker kulcsát, Mr. Wilson, ha megbocsátja az őszinteségemet – jegyezte meg Bigend, miközben villájával babot tornyozott egy negyed szelet pirítósra.

– Az építészek szerint Isten a részletekben lakik. De magának ennél lényegesen nagyobb problémája is van. Kontextuális jellegű.

– Arra utal – faggatta Bigend —, hogy Hollis meglehetősen elítélendő módon hajlandó lenne engem kiárusítani a Guardiannak?

– Gracie-re gondolok – mondta Garreth. – Az a gyanúm, hogy Gracie azért csinálja mindezt, mert úgy érzi, hogy maga sikeresen baszakodott vele.

Nem kért magától pénzt?

– Nem.

– És a téglája sem akar pénzt?

– Biztosan akar – mondta Bigend –, de sejtésem szerint tele van a hócipője ezekkel az alakokkal. Gyanítom, hogy mindeddig csak olyan szituációra várt, amiben úgy árulhat el, hogy még pénzt is keres vele. Aztán ezek a fickók megtalálták maguknak. Valószínűleg fél tőlük, és bizonyára jó oka van rá.

– Ha átadná nekik Milgrimet – fejtegette Garreth –, és sértetlenül visszakapná Bobbyt, akkor is visszajönnének. Maga van annyira gazdag. Ez a korrupt katonatiszt talán még nem gondolkozik ilyen távlatokban, de a téglája már igen.

Bigend rá nem jellemző módon a gondolataiba merült.

– De ha úgy csinálná, ahogy én javaslom – folytatta Garreth azzal igazán kicseszne velük. Nagyon személyes és félreérthetetlen formában. Biztosan visszatérnének, hogy bosszút álljanak.

– Akkor miért javasolná ezt a megoldást?

– Azért – vetette közbe Hollis –, mert szóba sem kerülhet, hogy átadja nekik Milgrimet.

– A lényeg a következő: úgy kell velük kicsesznie, hogy egyben semlegesíti is őket valamilyen tartós, lehetőleg végleges formában – állapította meg Garreth.

Bigend egy kissé előrehajolt.

– És ezt mégis hogyan érné el? – kérdezte.

– E pillanatban még nem oszthatom meg magával – mondta Garreth.

– Nem erőszakos megoldást javasol?

– Ha ezt úgy érti, ahogy gondolom, a válaszom: nem.

– El sem tudom elképzelni, hogy volna képes bármilyen kifinomult megoldással előállni ilyen rövid idő alatt.

– Nem tehetek mást, mint hogy lekapok valamit a polcról.

– A polcról?

De Garreth már visszatért a reggelijéhez.

– És mióta ismeri Mr. Wilsont, Hollis? – Bigend olyan hangnemben fordult hozzá, mint valami Jane Austen-regény gardedámja.

– Vancouverben találkoztunk.

– Igazán? Volt ideje ismerkedni?

– Röviddel azelőtt találkoztunk, hogy eljöttem onnan.

– És úgy ismeri, mint olyasvalakit, aki képes azokra a dolgokra, amikre képesnek mondja magát?

– Igen – felelte Hollis –, ugyanakkor kötöttem vele egy megállapodást, és ennek szellemében nem mondhatok többet.

– Azok közül, akik ilyen képességeket mondanak magukénak, a legtöbben kényszeres hazudozók. Bár tapasztalatom szerint a legkülönösebb dolog ezzel kapcsolatban az, hogy míg Amerika legtöbb kocsmájában vannak alkoholisták, akik azt állítják magukról, hogy a haditengerészet különleges alakulatánál szolgáltak, ugyanazokban a kocsmákban gyakran isznak egykori haditengerészeti kommandósok, akik ma alkoholisták.

– Garreth nem kommandós, Hubertus. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg, mi ő. Ebből a szempontból olyan, mint maga. Egyedülálló jelenség.

Ha azt állítja, hogy úgy gondolja, vissza tudja szerezni magának Bobbyt, és képes semlegesíteni ezt a fenyegetést, akkor...

– Igen?

– Akkor úgy gondolja, hogy tényleg képes rá.

– És mit javasolna, mit tegyek – fordult Bigend ismét Garrethhez –, ha szándékomban állna igénybe venni a segítségét?

– Tisztán kéne látnom, hogy milyen taktikai erőforrásai vannak itt, Londonban, ha vannak még egyáltalán, amelyek megbízhatók. Korlátlan műveleti költségvetésre lenne szükségem, specialisták felbérlésére és egyéb kiadásokra.

– És magának mennyit szeretne, Mr. Wilson?

– Semennyit – rázta a fejét Garreth. – Nem pénzt akarok. Ha mindezt a saját elvárásaimnak megfelelően végre tudom hajtani, és feltételezem, hogy az magának is megelégedéssel szolgál majd, akkor elengedi Hollist. Felmenti a munka alól, amit jelenleg végez, kifizeti neki, amennyivel szerinte maga tartozik neki, és beleegyezik, hogy nem zaklatja többé. És ha ebbe nem hajlandó belemenni, javaslom, hogy keressen máshol segítséget. Bigend felhúzott szemöldökkel nézett Garrethről Hollisra.

– És maga ezzel egyetért? – kérdezte.

– Számomra ez teljesen új javaslat. – Hollis kávét töltött magának, hogy időt nyerjen gondolkodni. – Ami azt illeti – szólt végül én egy további feltételt is szabnék.

Mindketten rámeredtek.

– A Hounds tervezője – fordult Hollis Bigendhez. – Nem lesz a magáé. Békén hagyja őt. Abbahagyja a keresést. Végleg leállít mindenkit, aki ezzel foglalkozik.

Bigend lebiggyesztette az ajkát.

– Valamint – tette hozzá Hollis – megkeresi Meredith cipőit. És odaadja neki.

Csend támadt. Bigend a tányérjára nézett; szája két sarka lefelé görbült.

– Nos – mondta végül, anélkül hogy rájuk pillantott volna –, mindez számomra a legkevésbé sem lett volna vonzó opció ma reggel hét óra húsz előtt. De hát így állunk, nemde?