32.
Posztakut

A PINCÉRNŐ ÉPPEN TÁVOZOTT a rendelésekkel, magával cipelve a kemény kötésű étlapokat, amikor zavar támadt az egyik asztalnál a terem túloldalán.

Hangos szóváltás. Egy magas, széles vállú, feketébe öltözött fiatalember, sápadt arcán komoran elrendezett vonásokkal hirtelen felpattant, feldöntve a székét. Milgrim figyelte, ahogy az ajtó felé száguldott, és kiviharzott a Les Editeurs-ből. Elektronikus villanások áradata fogadta. Karját maga elé kapta, hogy megvédje a szemét – vagy hogy eltakarja az arcát.

– Ez nem tartott sokáig – mondta George, aki éppen egy kerek bagett-szeletet vajazott meg. Keze elegánsan szőrös volt, mint valamilyen drága, osztrák plüssállat. Leharapta a megvajazott kenyérszelet felét nagy, fehér fogaival.

– Idáig bírta – jegyezte meg Meredith, akinek intelligenciája Milgrim érzése szerint átfurakodott a szépségén, mintha valamilyen könyörtelen gépezet körvonalai domborodnának egy kifeszített selyemkendő alatt. Milgrim kinyújtotta a nyakát, és felismerte az egyik Dottir-lányt összetéveszthetetlen ezüst hajával az asztalnál, amitől a fiú az imént felpattant. A folyékonyfém-pingvin után ez már nem tűnt annyira furcsának. Milgrim úgy érezte, mintha ma valamiféle sorozata lenne. Látta, ahogy a lány összegyűjti a holmiját, és megnézi az időt hatalmas arany karóráján.

– Láttam őket – mondta Milgrim. – A Dottir-ikreket. A folyón. Egy klipben. – Visszafordult George felé. – Magát is láttam benne.

– Promóció – bólintott a billentyűs. – Most jelenik meg egy új albumuk. Nekünk nem, de közös a kiadónk.

– Ki volt, aki elment?

– Bram – felelte Hollis –, a Stokers énekese.

– Nem ismerem – vett fel Milgrim egy kerek kenyérszeletet, hogy elfoglaltságot találjon a kezének.

– Feltételezem – szólt Meredith hogy maga nem tizenhárom éves.

– Nem – adott neki igazat Milgrim, és a szájába tette a kenyérdarabot. Orális fixáció: így nevezte Bázelben a terapeutája. Hozzátette, Milgrim szerencsés, hogy sohasem szokott rá a dohányzásra. A kenyér tömör volt, ruganyos. Milgrim egy pillanatig a szájában tartotta, mielőtt rágni kezdett. Meredith rámeredt. Milgrim visszafordult a Brandsdottir-asztal felé, ahol valaki éppen megfogta az akármelyik Dottir székét, amíg a lány felállt.

Ez Rausch – ismerte fel Milgrim, és csaknem kiköpte a kenyeret.

Kétségbeesetten kereste Hollis tekintetét. A nő kacsintott – olyan erőlködésmentes mozdulattal, amihez semmilyen más arcizmot nem vett igénybe, és amire Milgrim sohasem lett volna képes és belekortyolt a borába.

– George egy zenekarban játszik, Milgrim – magyarázta, és a férfi tudta, azért beszél, hogy őt megnyugtassa. – A Bollardsban. Reg Inchmale, aki a Curfew-ban a gitárosunk volt, most az új albumuk producere.

Milgrim megrágta és lenyelte a hirtelenjében száraznak érzett kenyeret, majd bólintott. Ivott egy korty vizet. Beleköhögött ropogós, fehér asztalkendőjébe. Mit keres itt Rausch? Hátrapillantott, de a fickót már nem látta. A Dottir-lány, amint elérte az ajtót, újabb villanáshullámot váltott ki: a hajával megegyező színű, rendezetlenül feltorlódó ragyogást. Milgrim visszanézett Hollisra. A nő szinte észrevétlenül bólintott.

Milgrim sejtette, hogy George és Meredith nincs tisztában Hollis Blue Anttel való kapcsolatával, és valószínűleg Milgrimével sem. Tudta, hogy a Dottir-ikrek a Blue Ant ügyfelei. Pontosabban az apjuk, akit Milgrim sohasem látott, valamiféle nagyszabású Bigend-projekt részese volt. Talán egyenesen Bigend üzlettársa. Egyesek – köztük Rausch is feltételezték, hogy a belga érdeklődése a nővérek iránt szexuális jellegű. De Milgrim, Bigend kedvelt beszélgetőpartnereként betöltött, alkalmanként kiváltságos helyzeténél fogva gyanította, hogy nem erről van szó. Bigend olyan lelkesen kísérgette az ikreket London-szerte, mintha unalmas, de csillagászati értékű kutyák lennének olyasvalaki tulajdonában, akire mindenáron szeretne kedvező benyomást tenni.

– A Stokers egy másik lemezkiadónál van – magyarázta George –, aminek viszont ugyanaz a cég a tulajdonosa. A sajtófelelősök kiagyaltak egy történetet, miszerint Bram és Fridrika együtt jár. Ugyanakkor felröppentették a pletykát, hogy Bram és Eydis között is alakul valami.

– Ősrégi taktika – jegyezte meg Meredith –, és egypetéjű ikrek esetében különösen banális.

– De még egészen új az ő közönségüknek és Bramének, akik, ahogy arra helyesen rámutattál, tizenhárom évesek – felelte George.

Milgrim Hollisra pillantott. A nő visszanézett rá. Mosolygott. Jelezte Milgrimnek, hogy ez nem megfelelő pillanat a kérdezősködésre. Le-vedlette a válláról Hounds dzsekijét, és a széke háttámlájára terítette a merev kabátkát. Ruhája a mállott szénre emlékeztetett feketébe hajló szürkeségével. Tapadós, kötött anyag. Milgrim most először pillantott Meredith öltözékére. Fekete, vastag, fényes szövet, a felsőrész varrása a régi munkásingek stílusát idézte. Milgrim nem értett a női ruhákhoz, de most úgy vélte, rájött valamire.

– A ruhája – fordult Meredithhez – nagyon szép.

– Köszönöm.

– Gabriel Hounds?

Meredith feljebb húzta a szemöldökét. Milgrimről Hollisra nézett, majd vissza a férfire.

– Igen – felelte az.

– Gyönyörű – szólalt meg Hollis. – A mostani szezon?

– Náluk nincsenek szezonok.

– De nemrégiben készült? – Hollis nagyon komolyan nézett Meredithre felemelt borospohara fölött.

– Múlt hónapban ejtették le.

– Melbourne-ben?

– Tokióban.

– Ezt is egy művészeti vásáron? – Hollis megitta a maradék borát. George töltött neki. Kérdőn fordította a borosüveg nyakát Milgrim felé, aztán meglátta a férfi lefordított poharát.

– Egy bárban. Tibeti témájú mikro bisztró. Nem is tudom pontosan, hogyan jutottam oda. Egy irodaház alagsorában volt. A tulajdonos ott alszik fent, az álmennyezet fölött, amit ő épített be, de ez titok. A Hounds ritkán készít ruhákat kifejezetten nőknek. Mondjuk olyasmit, mint az a kötött szoknya, amit még soha senkinek sem sikerült lemásolnia, bár mindenki megpróbálja. A te dzsekid unisex, bár ezt nem lehet róla megállapítani, amikor rajtad van. Ennek valahogy azokhoz a vállakba varrt elasztikus pántokhoz van köze. – Milgrim úgy vélte, Meredith ingerült, de nagyon határozottan kézben tartja az irányítást.

– Nem sértelek meg, ha megkérdezem: honnan tudtad, hogy oda kell menned?

Megérkezett az első fogás, és Meredith megvárta, míg a pincérnő elmegy, mielőtt válaszolt. Ekkor már nyugodtabbnak tűnt.

– Nincs velük közvetlen kapcsolatom – mondta Hollisnak. – Már évek óta nem beszéltem azzal a cipészképzős barátommal, akiről meséltem neked. De ő bemutatott valaki másnak. Vele sem vagyok kapcsolatban, és nem tudom, hogy lehet elérni. De felvettek egy Lev listára. Kapok egy e-mailt, ha valahol ejtés lesz. Fogalmam sincs, hogy értesítenek-e minden alkalomról, ahogy ebben senki más sem lehet biztos. Nem túl gyakoriak. Mióta elvittem Clammyt, hogy megvegye a farmerjét Melbourne-ben, azóta csak két e-mailt kaptam. Prága és Tokió. Véletlenül épp Tokióban voltam. Pontosabban Oszakában. De átmentem Tokióba.

– Mi volt a kínálat?

– Javaslom, hogy együnk – mondta Meredith ha nem bánod.

– Dehogy – felelte Hollis.

Milgrim lazacot rendelt, ami nagyon finom volt. A pincérnőnek köszönhetően az étlap angol fordításából választhatott. Körülnézett, és próbálta újból megtalálni Rauscht, de sehol sem látta. Még mindig zajlott a vendégkör cserélődése: azok, akik Milgrim sejtése szerint eddig csak Bram kilépőjére vártak, most kérték a számlát, és távoztak – sokan érintetlen tál ételeket hagytak maguk után. A személyzet gyorsan letakarította és újraterítette az asztalokat, majd új vendégeket ültetett le hozzájuk. A hangerő emelkedett.

– Nem akarom, hogy bármelyikőtök is azt higgye, kevésbé leszek segítőkész Inchmale-lel kapcsolatban – jegyezte meg Hollis –, függetlenül attól, hogy mit mondotok, vagy nem mondotok el a Houndsról.

Milgrim látta, ahogy George gyors pillantást vet Meredithre.

– Ezért hálásak vagyunk – mondta George, bár Milgrim nem volt biztos benne, hogy Meredith is az. A férfi talán a zenekari többest használta.

– Inchmale-hez nem kell más, mint hogy valaki megmondja nektek, hol jártok a munkamenetében – magyarázta Hollis –, és ennél többet amúgy sem tehetek értetek. Nem tudjátok megváltoztatni a folyamatot, és ha elég sokáig és erőszakosan próbálkoztok, Reg ott fog hagyni titeket. De egyelőre jó úton haladtok. Mindez semmit sem jelentett Milgrimnek, akinek nagyon ízlett a lazac valamilyen könnyű, hideg szószban.

– Sajnálom – szólalt meg Meredith –, de muszáj lesz megmondanod, kinek dolgozol.

– Ha jobb lennék az ilyesmiben – nézett rá Hollis –, azzal kezdeném, hogy a könyvemről mesélek nektek. A lokatív művészetről szól.

– Nem ismerem ezt a kifejezést – mondta Meredith.

– Ugyanaz, amit ma kiterjesztett valóságnak hívnak – magyarázta Hollis –, csak művészi formában. Már akkor is létezett, amikor még nem az iPhone volt hozzá a sztenderd kezelőfelület. Én még akkor írtam róla. De úgy értettem, hogy ha hazudni akarnék nektek, erről beszélnék, aztán hozzátenném, hogy egy újabb könyvet írok, csak most az ezoterikus farmeranyagokról vagy az őrült marketingstratégiákról. De nem teszem. Hubertus Bigendnek dolgozom.

Milgrimnek torkán akadt az utolsó falat lazac. Vizet ivott rá, és az asztalkendőjébe köhögött.

– Fuldoklik? – kérdezte tőle George, akiről messziről látszott, hogy igazán mintaszerű Heimlich-manővert tudna végrehajtani.

– Nem, köszönöm – hárította el Milgrim.

– A Blue Antnek? – kérdezte Meredith.

– Nem – mondta Hollis. – Szabadúszók vagyunk. Bigend tudni akarja, ki áll a Gabriel Hounds mögött.

– Miért? – Meredith időközben letette a villáját.

– Talán azért, mert úgy gondolja, hogy valaki lekörözi őt abban, arait a saját játékának tart. Vagy legalábbis erre engedett következtetni. Te ismered?

– Csak a hírnevét – mondta Meredith.

– A Blue Ant csinálja a zenekaruk hírverését? – kérdezte Milgrim George-tól egy újabb korty víz után.

– Tudtommal nem – felelte a férfi. – Már így is túl kicsi a világ.

– Nem vagyok a Blue Ant alkalmazottja – ismételte Hollis. – Bigend azért bérelt föl, hogy kutakodjak a Gabriel Hounds után. Tudni akarja, hogy ki a tervező, és hogy működik az antimarketing-stratégiájuk. Csak erre vagyok hajlandó. Hazudni nektek már nem.

– És mi van magával? – kérdezte Meredith Milgrimtől.

– Nekem nincs kártyám – felelte Milgrim.

– Ezt hogy érti?

– Amivel ki lehet nyitni az ajtót – magyarázta Milgrim. – A Blue Antnél. A cég dolgozóinak van ilyen kártyájuk. Én nem vagyok fizetett alkalmazott. Elvitték előlük az első fogás tányérjait. Megérkezett a második. Milgrim szűzérmét kért, amit egy testes sakkfigurára emlékeztető alakzatban tornyoztak fel a tányéron. Egy sertésbástya. Összedőlt, ahogy enni kezdte.

– Mennyire akarja Bigend megtudni? – Meredith kése és villája készenlétben állt.

– Ő lényegében mindig mindent tudni akar – mondta Hollis. – Ezt most nagyon szeretné. Hogy jövő hónapban? Talán már nem annyira.

– Biztosan rengeteg forrása van, ahonnan információt szerezhet.

– Meredith belevágott kerek marhaszeletébe.

– Gyakran dicsekszik vele – bólintott Hollis.

– Már említettem, hogy a legutóbbi szezonom cipőinek nagy része sejtésem szerint egy seattle-i raktárban van. Talán Tacomában.

– Igen?

– Nem tudom, pontosan hol. Nem találom őket. Az ügyvédek azt állítják, hogy nagyon meggyőzően tudnának érvelni a tulajdonjogom mellett, ha sikerülne rájuk bukkannom. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy még nem adták el őket, különben egy-két darab már megjelent volna az eBayen. De nem történt így. Bigend fel tudná kutatni a cipőimet?

– Fogalmam sincs – mondta Hollis —, de ha ő nem, akkor kétlem, hogy bárki más képes lenne rá.

– Nem tudom, kideríthetek-e valamit, ami számotokra hasznos lehet – folytatta Meredith –, de feltéve, hogy megtudok ezt-azt, esetleg hajlandó lennék információt cserélni. Ellenkező esetben nem.

Milgrim Meredithről Hollisra nézett, majd vissza.

– Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy ilyen megállapodást kössek – jelentette ki Hollis –, de semmi akadálya, hogy továbbítsam Bigend-hez az ajánlatot.

Ez a beszélgetés Milgrimet titkos drogügyletek záróakkordjaira emlékeztette, ahol az egyik fél talán ismer valakit egy Aerostar furgonnal, tele valamilyen prekurzor anyaggal, míg a másik tud valamit egy nagyon hatékony tablettanyomó gép hozzávetőleges helyzetéről.

– Kérlek, tedd meg! – mondta Meredith mosolyogva, és az este folyamán először beleivott a borába.

 

 

– Ez nagyon jó volt – mondta Milgrim Hollisnak, miután elbúcsúztak Meredithtől és George-tól az étterem előtt. – Épp a megfelelő ponton árulta el nekik, hogy Bigendnek dolgozunk.

– Mi egyebet tehettem volna? Ha bármi mást mondok, azzal már hazudtam volna nekik. A hotel erre van.

– Sosem voltam jó az efféle időzítésben – mondta Milgrim, aztán eszébe jutott a pingvin, és felpillantott.

– Mi volt ez az ufókkal, amikor megérkezett az étterembe?

– Nem tudom – felelte Milgrim. – Azt hittem, hogy láttam valamit. Hosszú nap volt. Nálam van a számítógépe. Nem bánja, ha ma éjjel még magamnál tartom? Meg kell néznem valamit.

– Persze, nem gond – mondta Hollis. – Csak azért vettem, hogy megírjak egy könyvet, amibe bele sem kezdtem. Amúgy meg ott van az iPhone-om. Mit hitt, hogy mit látott?

– Úgy nézett ki, mint egy pingvin.

Hollis megtorpant.

– Egy pingvin? – kérdezte. – Hol?

– Az utcán. Arrafelé – mutatott a kereszteződés irányába.

– Az utcán?

– Repült.

– A pingvinek nem tudnak repülni, Milgrim.

– Úszott. A levegőben. A második emeleti ablakok magasságában. Az uszonyaival hajtotta magát. De inkább úgy nézett ki, mint egy pingvin alakú higanybuborék. Visszaverte a fényeket. Eltorzította őket. De lehet, hogy csak hallucináció volt.

– Vannak hallucinációi?

– PAWS – betűzte Milgrim.

– „Paws”? Mancsok?

– Rövidítés. A posztakut elvonási szindrómáé. – Milgrim vállat vont, és továbbindult a hotel felé, Hollis pedig követte. – Aggódtak, hogy ez lesz.

– Kik aggódtak?

– Az orvosok. A klinikán. Bázelben.

– Mi van a fickóval a ruhavásárról? A nadrágossal? Akiről maga azt gondolta, hogy a Selfridgesben is látta? Követte magát?

– Igen. Sleight folyamatosan tudatta vele, hol vagyok.

– Mi történt?

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja?

– Valaki másnál hagytam a Neót. Azt hiszem, a fickó őket követte.

– Érezte, hogy ki kell tisztítania a fogát. Körtedarab maradt a jobb hátsó zápfogai között. Idáig megtartotta kellemes ízét.

– Hosszú nap volt – mondta Hollis, ahogy elérték az épületet, amiről Milgrim feltételezte, hogy a szállodájuk. – Beszéltem Hubertusszal. Azt kéri, hogy hívja fel. Sleight azt hiszi, hogy maga meglógott.

– Úgy érzem, mintha tényleg meglógtam volna. – Tartotta az ajtót Hollisnak.

– Köszönöm – mondta a nő.

– Monsieur Milgrim? – szólt egy férfi a kissé szószékszerű recepciós pult mögül.

– Mr. Milgrim szobája az én kártyámon van – mondta Hollis.

– Igen – bólintott a recepciós —, de akkor is be kell jelentkeznie.

– Elővett egy fehér, nyomtatott kártyát és egy tollat. – Az útlevelét, legyen szíves.

Milgrim előhúzta a Faraday-tasakot, abból pedig az útlevelét.

– Reggel hívom, hogy legyen még időnk itt reggelizni, aztán elérjük a vonatot – mondta Hollis. – Jó éjt! – És eltűnt egy sarok mögött.

– Ezt lefénymásolom – ajánlotta a recepciós –, és visszaadom önnek, amint végzett a lobbiban – intett a fejével Milgrim jobbja felé.

– A lobbiban?

– Ahol az ifjú hölgy várja.

– Ifjú hölgy?

Ám a recepciós már el is tűnt egy keskeny ajtón át, a pult mögött.

Az apró előcsarnokban nem égtek a lámpák. Összehajtható faelemek választották el részlegesen a recepciós pult terétől. Az utcai fények a reggeli felszolgálásához előkészített porcelánedényeken csillantak meg. És az alacsony, ovális, üveg dohányzóasztalon fekvő sisak sárga görbületén. Egy törékeny emberalak állt talpra puhán, vízhatlan hártyák és motoros védőruhák összetett recsegésétől kísérve.

– Fiona – mondta ridegen. Állkapcsa vonala finoman rajzolódott ki a merev, begombolt gallér fölött. Kinyújtotta a kezét. Milgrim automatikusan megrázta. A lány tenyere kicsi volt, meleg, erős és kérges.

– Milgrim.

– Tudom. – A kiejtése nem hangzott britnek.

– Amerikai vagy?

– Lényegében igen. Ahogy te is. Mindketten Bigendnek dolgozunk.

– Azt mondta Hollisnak, hogy nem küld ide senkit.

– A Blue Ant nem is küldött senkit. Én Bigendnek dolgozom. Akárcsak te.

– Honnan tudjam, hogy tényleg Bigendnek dolgozol?

A lány megnyomta egy ugyanolyan telefon képernyőjét, mint Hollisé. Belehallgatott, aztán átadta Milgrimnek.

– Halló – szólt bele Bigend. – Milgrim?

– Igen?

– Hogy van?

Milgrim végiggondolta a választ.

– Hosszú nap volt – mondta végül.

– Mondja el Fionának, miután beszéltünk. Ő majd továbbítja nekem.

– A maga utasítására követett engem Sleight a Neóval?

– Része a munkájának. Torontóból hívott, és azt mondta, maga elhagyta Párizst.

– Átadtam valakinek a telefont.

– Baj van vele.

– Nincs semmi baja, csak valaki másnál van.

– Nem így értem. Sleighttel van baj.

– Oké – mondta Milgrim –, akkor kivel nincs?

– Pamelával – felelte Bigend és Fionával, akit épp most ismert meg. Egyelőre maradjunk ennyiben, amíg a probléma meg nem oldódik.

– És Hollis?

– Hollis nem tud erről az egészről.

– És én?

Csend.

– Érdekes kérdés – szólalt meg végül Bigend. – Mit gondol?

– Nem szeretem Sleightet. És a fickót sem, akit rám állított.

– Maga jól dolgozik. Proaktívabb, mint szeretném, de éppen ezért érdekes.

– Láttam egy pingvint. Pingvin alakú valamit. Lehet, hogy vissza kéne mennem a klinikára.

– Az a Festő légipingvinünk – mondta Bigend rövid szünet után.

– Kísérleteket folytatunk vele, hogy városi videofelderítő egységként használjuk.

– Pesztó?

– Festo. Német.

– Mi folyik itt? Mondja el, kérem!

– Valami, ami időről időre megtörténik. Ahhoz a fajta tehetséghez van köze, amit a Blue Ant igényel. Ha az alkalmazottaim egy kicsit is jók abban, ami a feladatuk a cégnél, hajlamosak rá, hogy megpróbáljanak elszabadulni. Vagy eladni magukat valaki olyannak, aki már megtette. Mindig számítok rá, hogy megtörténik. Igazság szerint néha kifejezetten produktív lehet. Fiona ma reggel együtt utazott magukkal a vonaton. Holnap visszafelé is ott lesz. Tegye be Hollist egy taxiba a Kincstár felé!

– Az micsoda?

– Ott lakik. Aztán várakozzon a taxiparkolónál! Fiona majd idehozza hozzám. Most foglalja össze neki a napját, aztán aludjon egyet!

– Rendben – mondta Milgrim, aztán észrevette, hogy Bigend már letette. Visszaadta a telefont Fionának, és közben felfigyelt rá, hogy a lány visel valamit a bal csuklóján. Nagyjából tíz centi hosszú volt, és úgy nézett ki, mint egy játék baba számítógépes billentyűzete. — Az mi?

– Irányítja a pingvint – felelte Fiona. – De épp most fogunk váltani az iPhone-okra.