21.
Mínusz egy

– LOMBZÖLD – hallotta Hollis Milgrim hangját, miközben kifizette a taxisofőrt az eurókkal, amiket a Gare du Nordon vett ki egy ATM-ből.

– Micsoda? — fordult meg.

Milgrim már félig kiszállt a taxiból, táskáját szorongatva.

– Bevásárlóközpont, Oxford Street – mondta. – Ugyanaz a fickó. Épp most sétált be. Oda, ahová mi is megyünk. – Az az éber, izgatott valami most teljes terjedelmében jelen volt, míg a másik, az enyhén zavarodott, a gyógyulófélben lévő egészen eltűnt. Milgrim úgy nézett ki, mintha épp a levegőbe szimatolna.

– Tartsa meg az aprót! – mondta Hollis a taxisnak, elhessegetve Milgrimet az útból, maga után húzva a gurulós bőröndjét. Becsukta az ajtót, és a taxi elhajtott, otthagyva őket a járdán. – Biztos benne?

– Valaki figyel minket.

– Bigend?

– Nem tudom. Maga menjen be!

– És maga mit csinál?

– Majd meglátom.

– Biztos benne?

– Hadd vegyem kölcsön a számítógépét!

Hollis lehajolt, kicipzárazta a táskája oldalzsebét, és kihúzta a Mac-jét. Milgrim a hóna alá csapta, mint egy írótáblát. Hollis látta, ahogy a bizonytalanság, a pislogó szelídség visszatér. Álcázza magát – gondolta, aztán eltűnődött, hogy ez mit jelenthet.

– Menjen be – mondta Milgrim kérem!

– Euró – nyomott a kezébe Hollis néhány bankjegyet.

Megfordult, és keresztülgurította a bőröndöt a járdán, elkeveredve a tömegben, ami a hely bejárata körül tolongott. Vajon Milgrim csak képzelődik? Lehetséges, bár Bigendnek volt hajlama rá, hogy a figyelem legkevésbé kívánatos fajtáit vonja magára, és aztán kövesse mindazokat, akik esetleg követni kezdik. Vagyis pontosan azt teszi, amit Milgrim éppen tenni készül. Hollis hátranézett, arra számítva, hogy még látni fogja Milgrimet, de a férfi már eltűnt.

Hollis kifizette az öteurós belépődíjat egy japán lánynak, aki megkérte, hogy adja le a bőröndjét a ruhatárban.

A boltívek alatt egy macskaköves belső udvar vált láthatóvá, ahol fiatal nők cigarettáztak egyszerre természetes és mélységesen elbűvölő módon.

Magát a Sálon du Vintage vásárt a felújított, XVII. századi épületben tartották, amelyhez az udvar tartozott, és amelynek anyagába észrevétlenül hajtogatták bele az előző évtized elképzelését a kisimult modernségről.

Hollis látóterében minden második-harmadik ember japán volt, és sokan közülük megközelítőleg ugyanabba az irányba tartottak. Hollis velük tartott; felment egy sápadt, skandináv fából készült, minimalista lépcsőn, és belépett két hatalmas, fényes szoba közül az elsőbe. Csillárok ragyogtak a gondosan elrendezett ruhasorok, üveglapú kiállítóasztalok és antik bútorok fölött.

A Sálon du Vintage idei rendezvényét a nyolcvanas éveknek szentelték; Hollis tudta, mert előzőleg rákeresett a Google-ön. Mindig is különösnek találta, ha egy olyan időszakot, amiben már ő is élt, valamilyen „korabelinek” tituláltak. Eltűnődött, vajon most is egy ilyen szakaszt él-e át, és ha igen, ezt minek fogják hívni. Úgy vette észre, hogy a jelenlegi század első évtizedei még nem kaptak semmilyen általánosan használt, hivatalos elnevezést. Különösen a viszonylag új periódusok ruházatát látva fogta el különös érzés. Gyanította, hogy ilyenkor öntudatlanul is felülvizsgálja saját múltjának divatát, és valami modernebbé alakítja át. A dolgok sosem pont olyanok voltak, ahogy az emlékeiben megmaradtak. A vállakat általában furcsának látta, a szegélyek és a derékvonalak pedig máshol voltak, mint ahol emlékei szerint lenniük kellett volna.

Nem mintha az ő nyolcvanas éveinek bármi köze lett volna Gaultier-hez, Muglerhez, Alaiához és Montanához, itt viszont – úgy vette észre – főleg az ő verziójukat prezentálták.

Megnézte a kézzel írt árcédulát egy mulberry selyemből és gyapjúból készült Mugler dzsekin. Megállapította, hogy ha Heidi itt lenne, és bejönnének neki az ilyen cuccok (mint ahogy nem jöttek be neki), valószínűleg egy óra alatt kivégezné Mr. Faszkalap megmaradt hitelkártyáit, és a zsákmány még így is könnyedén beférne egyetlen taxiba.

Hollis felnézett, és összerezzent, amikor meglátta magát Anton Corbijn 1996-os portréján, kinagyítva és keret nélküli formában, átlátszó horgászzsinórral kifüggesztve a Mugler ruhák állványsora fölé. Anakronizmus, gondolta. Még csak nem is az ő kora volt.

Igyekezett minél távolabb kerülni a portrétól, úgyhogy visszautasította az ajánlatot, hogy felpróbálja a dzsekit. Elfordult, és elővette az iPhone-ját. Bigend bámulatosan gyorsan vette fel, szinte esélyt sem adva a telefonnak, hogy kicsöngjön.

– Küldött ide valaki mást is, Hubertus?

– Nem – felelte Bigend. – Kellene?

– Nem bízott meg valakit, hogy figyeljen minket a Selfridgesben?

– Nem.

– Milgrim úgy gondolja, hogy látott valakit. Valakit, aki Londonban is ott volt.

– Erre mindig van esély, úgy vélem. A párizsi irodánknak nem szóltunk, hogy maguk ott vannak. Szeretnének társaságot?

– Nem. Csak érdeklődtem.

– Van már valamije a számomra?

– Még nem. Csak most értünk ide. Köszönöm. – Letette a telefont, mielőtt Bigend elbúcsúzhatott volna. Csípőre tett kézzel állt, telefonját a füléhez tartva, és hirtelen ráébredt öntudatlan testtartásának ikonikus jellegére. A közösségi terek gesztusnyelvének igen jelentős része, ami régen a cigarettákhoz tartozott, most a mobilokra tolódott át. A néhány házzal arrébb álló, rendkívül ismerős pózba dermedt emberalakok többé már nem cigarettáznak. A nő a Corbijn-portrén ezt még nem sejthette.

A szám, amit Clammy előző este megadott neki, jó néhányszor csörgött, mielőtt valaki fölvette a telefont.

– Igen?

– George? Hollis Henry vagyok. A Kincstárban találkoztunk, amikor még Reg is ott lakott.

– Igen – mondta George Clammy már hívott. Szólt, hogy Mere-rel akarsz beszélni.

– Szeretnék, igen.

– És itt vagy?

– Igen.

– Attól tartok, hogy ez nem lehetséges. – George sokkal inkább ifjú ügyvédbojtárnak hangzott, mint a Bollards billentyűsének.

– Nem akar róla beszélni?

– Szó sincs róla.

– Sajnálom – mondta Hollis.

– Nem, komolyan – ismételte George –, szó sincs róla. Épp most bonyolít egy üzletet. El akarja adni a Chanelt, amit Melbourne-ből hozott. Tokiói vevők. Elvitték ebédelni. Addig itt hagyott, hogy vigyázzak a boltra.

Hollis egy pillanatra eltartotta az iPhone-t, amíg megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán visszaemelte a füléhez.

– Akkor beszélhetnék vele? Nincs ellenére?

– Szó sincs róla. Odavan a zenétekért. Az anyja nagy rajongó. Te hol vagy?

– Az emeleten. Nem messze a lépcsőtől.

– Láttad, hogy kinn van arrafelé a képed?

– Igen – mondta Hollis feltűnt.

– Leghátul vagyunk. Majd figyelek, hogy észrevegyelek.

– Köszönöm. – Hollis továbbsétált, és elhaladt egy farmer munkaruhákat kiállító stand mellett. Gyanította, hogy nem a nyolcvanas évekből származnak. Úgy saccolta, hogy mindegyik darab öregebb, mint a kereskedő, aki megítélése szerint a negyvenes éveiben járhatott. A fickó szúrós szemmel figyelte Hollist, ahogy elsétált mellette. A Hounds dzseki, gondolta a nő.

Olduvai George-ot áttetsző, narancssárga, felfújható bútorok szigetcsoportja mögött találta, amelyek szintén nem a nyolcvanas évek darabjainak tűntek. George mosolygott; elegáns volt, és vonzóan majomszerű. Nagyon nagy, műanyag keretes pilóta-napszemüveg volt rajta átlátszó, dioptria nélküli lencsékkel. Farmert viselt, kék batiszt munkásinget és egy khaki esőkabátot.

– Hogy vagy?

– Jól, köszönöm – rázta meg a férfi kezét Hollis. – És te?

– Egyetlen kapásom sem volt, mióta a tokiói maffia elvitte Mere-t. Azt hiszem, hiányzik belőlem a kereskedői gén.

Oxford, mondta George-ról Inchmale, amikor Hollis előző este nyaggatta. Balliol College. A legmagasabb fokú kitüntetéssel végzett filozófiai, politológiai és közgazdasági ismeretek szakon. Amire Hollis – feltételezése szerint – azért emlékezett most pontosan, mert a leghalványabb fogalma sem volt, hogy mit jelenthet, azon kívül, hogy George feltehetőleg irtózatosan túlképzett a jelenlegi munkaköréhez.

– És kérlek, ne mondd el senkinek! – tette hozzá tegnap Inchmale.

– Szerencse, hogy nincs is rá szükséged – mondta most Hollis George-nak, miközben szemügyre vette a nyolc nagyon filigrán, egyforma szabású Chanel kosztümöt visszafogott, szénszürke kirakatbábukon kiállítva, melyek a jelek szerint Meredith Overton teljes árukészletét alkották. Mindet valamilyen vastag anyagból szabták, aminek mintázata sokszorosan nagyított tyúklábmintára emlékeztetett, izzó narancs- és mustárárnyalatok színkombinációiban. Hollis halványan emlékezett edényfogó kesztyűkre, amik hasonló anyagból készültek, ugyanilyen vastagságban. És ami azt illeti, látott már olyat is, hogy egy ilyen kosztüm jól állt valakinek, de csak egyszer, Cannes-ban. Akkor úgy gondolta, hogy minden azon múlik, ahogy a kosztüm két darabja eltökélten vonakodik a test vonalához alkalmazkodni. Most látta, hogy mindegyik ruhát egy átlátszó műanyaggal borított, karcsú acélkábellel fűzték át. – Értékesek?

– Reméljük. Mere egy hagyatéki vásáron találta őket Sydneyben. A nyolcvanas évek elején készültek egy nagyon sikeres ingatlanspekuláns felesége számára. Couture. Exkluzív anyagok. A hagyaték értékesítőinek fogalmuk sem volt róla, de ha igazán nagy üzletet akarunk csinálni vele, akkor vagy itt és most, vagy Japánban kell eladnunk őket. És a legigényesebb japán vevők mind itt vannak ma, Párizs pedig ad hozzá némi szimbolikus emelkedettséget. A ruhák itt készültek.

– A nő nagyon pici volt – jegyezte meg Hollis, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy szövetborítású gombot, de megtorpant.

– Akarsz látni róla egy képet, ahol az egyiket viseli?

– Komolyan?

– Mere találta egy újságban, egy ausztrál városi magazinban. És még egy kis videorészletet is.

– Nem, kösz – mondta Hollis. A nyolc ragyogó ruhába öltöztetett ki-rakati bábu hirtelen sírszobrok érzetét keltette. Talizmánok, egy eltávozott sámánasszony fétisei, okkult készenlétben állva.

– Kézitáskáink is vannak, retikülök. Mint az újak. Mere elhozta őket, de úgy döntött, nem állítja ki. Valamivel kevésbé drágák, úgyhogy állandóan mutogatnia kéne őket. Nem akarja, hogy a kisstílű arcok összefogdossák a cuccait.

– George, mondta neked Clammy, hogy mit keresek?

– Nem részletezte, de most, hogy itt vagy, arra tippelnék, hogy a dzsekidről van szó.

Furcsa érzés volt hallani, hogy valaki Bigend körein és Clammyn kívül célzást tesz a Houndsra.

– Mennyit tudsz róla? – kérdezte Hollis.

– Feltételezem, nem többet, mint Clammy. Nagyon zárkózott ilyen téren... Mármint Mere. Ez az ipar még a reklámszakmánál is szilárdabban épül a titoktartásra.

– Hogyhogy?

– Nincs olyan sok komoly vásárló. Viszont van jó néhány komoly kereskedő.

Hollis már akkor kedvelte a fickót, amikor a Kincstárban találkoztak, és most is szimpatikusnak találta.

– Clammy szerint Mere ismert valakit, amikor Londonban tanult, azon a cipészeti főiskolán – mondta, mert úgy döntött, hogy bízik benne. Ezzel szokás szerint magát is meglepte, de ha már egyszer benne volt, inkább sodródott az árral. – Valakit, akinek köze volt a Gabriel Houndshoz.

– Lehet, hogy igaz – mondta mosolyogva George. A koponyája arányai furcsán fordítottak voltak: masszív állkapocs és arccsont; az erős, összenőtt szemöldök és a sűrű, sapkaszerű hajviselet között alig kétujjnyi széles homlok. – De a legjobb, ha nem beszélek róla.

– Mióta vagytok együtt?

– Kicsivel azelőtt kezdődött, hogy találkoztak Clammyvel Melbourne-ben. Nos, ez így nem teljesen igaz, de már akkor is tetszett. Azt állítja, hogy ez akkor még egyáltalán nem volt kölcsönös, de vannak kétségeim – mosolygott.

– Újra Londonban lakik? Vagy itt?

– Melbourne-ben.

– Ez aztán komoly távkapcsolat.

– Az. – George levette a pilótaszemüvegét. A szárát piszkálta. Újra fölvette.

– Inchmale – mondta ha már itt vagy.

– Igen?

– Nagyon keményen bánik Clammyvel, amikor a ritmussávokat keverik.

Én igyekeztem kimaradni belőle.

– Igen?

– Tudnál valami tanácsot adni? Bármit, amitől esetleg könnyebb lenne Inchmale-lel dolgozni?

– Nemsokára elmentek Arizonába – mondta Hollis. – Tucsonba. Van ott egy nagyon kis stúdió, Inchmale kedvenc hangmérnökéé. Csinálnak majd néhány, kezdetben nagyon riasztó dolgot a londoni ritmussávjaitokkal. Aztán lényegében újra felveszitek majd az egész albumot. De nagyon gyorsan, szinte fájdalommentesen, és úgy gondolom, hogy tökéletesen elégedettek lesztek az eredménnyel. Clammynek ezt már elmondtam, de nem vagyok biztos benne, hogy megértette.

– De Inchmale ezt nem csinálta végig az első albumunkkal, aminek a producere volt, pedig akkor sokkal közelebb voltunk Tucsonhoz.

– Még nem tartottatok ott. Mármint Inchmale munkafolyamata szempontjából. Most már igen. Vagy már majdnem, azt mondanám.

– Kösz – mondta George –, ezt jó tudni.

– Hívjatok fel, ha nagyon kiborultok. Ki fogtok. Clammy legalábbis egész biztosan. De bevállaltátok Inchmale-lel ezt az ugrást, és ha hagyjátok, a talpára fog érkezni, és vele az album is. De a fickó többnyire nem túl diplomatikus, és egyre kevésbé lesz az, ahogy haladtok előre a munkamenetében. Van ötleted, hogy mikor ér vissza Mere?

George egy óriási karórára pillantott; olyan színe volt, mint egy játék tűzoltóautónak.

– Már egy órája elment – állapította meg –, de tényleg fogalmam sincs. Én is nagyon szeretném, ha visszajönne. Meghalok egy kávéért.

– A kávézó az udvarban?

– Pontosan. Nagyot, feketén?

– Meglesz – bólintott Hollis.

– Mehetsz lifttel – mutatott rá George.

– Kösz.

A felvonó német volt, makulátlanul tiszta, rozsdamentes belső térrel – a Kincstár liftjének filozófiai ellentéte, de nem sokkal nagyobb. Hollis megnyomta az 1-es gombot, de amikor elhagyták a o-t, rájött, hogy a – 1-et nyomta meg.

Az ajtó homályos, kéken megvilágított ürességre és teljes csöndre nyílt. Hollis kilépett.

Levett fényerejű, rejtett diszkóreflektorokkal megvilágított, ősrégi kőboltozatok húzódtak az utca felé. Egy apró, rögtönzött szekérerőd valamiből, amit Hollis a Sálon du Vintage tartalék felszerelésének ítélt. Eltörpült a boltívek mellett. Összehajtható, króm ruhaállványok és néhány kirakatbábu, amik ebben a fényben Dali-szerűnek tűntek.

Mindez csodálatosan váratlanul.

És ekkor a kék boltívek távolabbi végén, a lépcsőn lefelé jövet megjelent egy emberalak. Épp, ahogy Milgrim leírta. A rövid sildes sapka és a kurta, fekete dzseki, amit a fickó nyakig becipzárazott.

Meglátta Hollist.

Hollis visszalépett a liftbe, és megnyomta a 0-s gombot.