42.
Elvis, graceland

WINNIE TUNG WHTTAKER a dél-karolinai zászló lógójával díszített melegítő világoskék változatát viselte. Milgrim elképzelte, ahogy a nő megveszi az egész színskálát egy diszkontáruházban, a Peremváros családi étteremhez vezető autópálya mentén. A kéktől inkább fiatal anyukának látszott – és nyilván az is volt mint lázadónak, ahogy az imént definiálta magát. Milgrim Winnie egyik énjének létezésében sem kételkedett. A lázadó felét e pillanatban éppen egy megdöbbentően ronda, az egész fejét körülfogó, matt fémötvözettel keretezett napszemüveg fejezte ki, amelyet sima, fekete hajára hátratolva viselt. Bár lehet, hogy mégis inkább a szemében volt valami.

– Honnan tudott erről a helyről? – kérdezte Milgrim. Az előételük épp most érkezett meg az apró, vietnami étteremben.

– Google – felelte a nő. – Nem hiszi el, hogy lázadó vagyok?

– De igen – mondta meghökkenve Milgrim. Sietve belekóstolt a chilis tintahalba.

– Milyen?

– Finom – bólintott a férfi.

– Kér egy gombócot?

– Nem, köszönöm.

– Nagyon jó. Már kipróbáltam, amikor először voltam itt.

– Már járt itt ezelőtt?

– A közelben lakom. Kentish Townnak hívják.

– A hotelt?

– A környéket. Egy nyugdíjazott detektívnél lakom. Scotland Yard. Komolyan. – Elvigyorodott. – Van egy klub, a Nemzetközi Rendőrszövetség. Összehozza a tagokat, hogy egymásnál lakhassanak. Így pénzt spórolunk.

– Remek – mondta Milgrim.

– A fickónak térítői vannak – mosolygott az ügynök. – Csipketerítői. Kicsit megijesztenek. És én magam is tisztaságmániás vagyok. Másképp viszont nem lenne elég pénzem, hogy itt maradjak.

– Nem lenne elég? – pislogott Milgrim.

– Az ügynökségünk nem valami nagy. Napi százharminchat dollárig fedezik a költségeimet, étkezésekkel és minden fölmerülő kiadással együtt. Inkább szállodára adják, de arra itt nem igazán elég. Ez a legdrágább hely, amit valaha láttam.

– De maga különleges ügynök.

– Nem az a fajta különleges ügynök. És a főnököm már így is rágja a fülemet.

– Igazán?

– Úgy látja, hogy az attasé és a britek közti együttműködés nem vezet sehová. És igaza van, tényleg nem. Nem dobja fel túlzottan az ötlet, hogy napidíjat fizessen nekem, amiért rohangálok Londonban, és normális koordináció nélkül folytatok nyomozást az Államok területén kívül. Azt akarja, hogy menjek vissza.

– Elmegy?

– Ez rossz hír magának? – Úgy látszott, mintha a nőből pillanatokon belül kirobbanna a nevetés.

– Nem tudom. Az?

– Csak nyugi – mondta az ügynök –, nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen. Haza kell mennem, és az FBI-on keresztül azon dolgoznom, hogy bevonjam a briteket, ami, még ha sikerül is, olyan lassú menet lesz, hogy beleőszülök. De az a tag, akire a legjobban gerjedek, addigra már úgyis lelépne. – Milgrim észrevette, hogy amikor erre az illetőre gondol, az ügynök szeme összeszűkül, és ez Milgrimből ösztönösen ugyanazt a reakciót váltotta ki, amit első találkozásuk alkalmával, a Covent Gardenben. – Angliában egy amerikai állampolgárt bevonni a nyomozásba még belefér – folytatta a nő –, de nem amerikai állampolgárokkal együttműködni egy nemzetbiztonsági ügy vizsgálatának továbbmozdítása érdekében? Már nem annyira.

– Nem? – Milgrimnek olyan érzése támadt, mintha aggasztóan ismerős helyzetbe került volna, ami feltűnően hasonlított egy drogügyletre. A beszélgetés egyre inkább üzletszerűen zajlott. Milgrim körülnézett, hogy szemügyre vegye a többi vendéget. Egyikük egyedül ült, és olvasott. Ilyen hely volt.

– Ha megtenném – mondta az ügynök –, a britek nagyon kiakadnának. Hamar.

– Gondolom, ezt nem szeretné.

– És maga sem.

– Nem.

– A feladatköre hamarosan sokkal célirányosabb lesz.

– A feladatköröm?

– Milyen a memóriája?

– Az elmúlt tíz-egynéhány év nem lineáris. Most rakom össze a dolgokat.

– De ha elmondok magának egy meglehetősen bonyolult történetet, képes fejben tartani a lényegi elemeket és néhány részletet?

– Hubertus szerint jó vagyok a részletekben.

– És nem fogja felfújni, eltorzítani és eszement, kiagyalt baromságokkal teletűzdelni, amikor később elmondja valaki másnak?

– Miért tennék ilyet?

– Mert azok az emberek, akikkel általában dolgozunk, ezt teszik.

– Miért?

– Mert kóros hazudozók, önimádók, visszaeső szélhámosok, alkoholisták, drogfüggők, javíthatatlan lúzerek és palimadarak. De maga nem ilyesféle, ugye?

– Nem – felelte Milgrim.

A pincérnő meghozta a pho nevű levessel teli tálkákat.

– Curriculum vitae – mondta az ügynök, és ráfújt a phójára. A vékonyra szeletelt marhahús még élénk rózsaszínű volt. – Negyvenöt éves.

– Kicsoda?

– Csak figyeljen! 2004-ben leszerel az amerikai hadseregnél, ahol tizenöt évig tiszti rangban szolgált. Őrnagyként. Az utolsó tíz évben a Különleges Erők Első Csoportjánál, Okinaván és Fort Lewisban, Tacoma közelében. A karrierje nagy részét Ázsiában állomásozva töltötte. Rengeteg tapasztalatot szerzett a Fülöp-szigeteken. Szeptember 11. után Irakban és Afganisztánban szolgált. De még azelőtt, hogy a hadsereg kitalálta volna, hogy kell lázadók ellen harcolni. Azért szerel le, mert nagyon ért hozzá, hogyan adja el magát. Úgy véli, hogy jó esélye van tanácsadóként meggazdagodni.

Milgrim feszülten figyelt, miközben módszeresen szürcsölte a húslevest a fehér porcelánkanálból. Így volt mit csinálnia, és ez nagyon kapóra jött.

– 2005-től 2006-ig a CIA civil megbízottjaként próbál elhelyezkedni: vallatás, miegymás.

– Miegymás?

A nő komolyan bólintott.

– Becsületükre legyen mondva, a CIA-nál látják, hogy a szaktudása és a tehetsége erre a területre valójában nem terjed ki. Két évig vándorol az Öbölben. Biztonsági tanácsadói szolgáltatásokat kínál olajcégeknek és más nagyvállalatoknak Szaúd-Arábiában, az Emirátusokban, Kuvaitban. Megpróbál tanácsadóként belépni a gazdag arab kormányokhoz, de a biztonságtechnikai ipar nagykutyái ekkora már megjelentek a térségben. És nem vesznek be senkit a buliba.

– Ez Lombos?

– Ki az a Lombos?

– A férfi, aki követett minket Párizsban.

– Maga szerint ő negyvenöt éves? Lehet, hogy mégsem olyan jó informátor, mint hittem.

– Bocsánat.

– 2006-tól napjainkig. Itt kezd izgalmas lenni a történet. Visszatér ahhoz, amihez szeptember 11. előtt a legjobban értett, és kihasználja a régi kapcsolatait a Fülöp-szigeteken és Indonéziában. Délkelet-Ázsiába teszi át a székhelyét, ami aranybányának bizonyul a számára. A nagy cégek ekkortájt inkább a Közel-Keletre koncentrálnak, így a kisebb halak nagyobbat tudnak kaszálni Délkelet-Ázsiában. Emberünk azzal kezdi, hogy biztonsági tanácsadóként dolgozik tovább céges ügyfelekkel Indonéziában, Malajziában, Szingapúrban és a Fülöp-szigeteken. Szállodaláncok, bankok... Kijátssza a kliensei politikai összeköttetéseit, hogy kormányzati megbízásokat kapjon. Most már taktikai kiképzést tart, és felkelés elleni stratégiát oktat, amihez feltehetően szinte egyáltalán nem ért. És vallatást, amihez biztosan nem. Meg amit akar. Miegymást. Rendőri egységeket képez, talán katonaiakat is. És itt kezd komolyan belefolyni a fegyverek beszerzésébe.

– Az illegális?

– Attól függ, hogy csinálja az ember – vont vállat az ügynök. – Persze ekkor már neki dolgozik néhány régi barátja a seregből. Miközben taktikai kiképzést tart, azt is meghatározza, hogy milyen felszerelésre van szüksége az alakulatoknak. Kicsiben kezdi: először terrorelhárító rendőri egységeket szerel föl különleges fegyverekkel és golyóálló mellényekkel. A cuccot amerikai cégektől szerzi be, ahol vannak baráti kapcsolatai. De ha az érintett országok hadseregében a magas rangú tiszteknek feltűnik, hogy mit csinál, és egy kicsit ráizgulnak, amire némelyiküknél igen jó esély van, ráadásul emberünk rambós stílusa is bejön nekik – a klasszikus, sokoldalú, amerikai kommandós figura, csak több üzleti érzékkel elkezdenek olyan felszerelésekről beszélni neki, amilyenekre a hadseregük hagyományos erőinek szüksége lenne. – A nő letette a kanalat. – És itt kezd a dolog valódi pénzt hozni.

– A fickó fegyverrel kereskedik?

– Nem egészen. Összehozóművésszé válik. Üzleteket hoz össze az amerikai kapcsolataival: emberekkel, akik olyan cégeknek dolgoznak, amelyek katonai járműveket, robotrepülőket, bombahatástalanító robotokat, aknakereső és – eltávolító eszközöket gyártanak... – Az ügynök hátradőlt, és ismét fölvette a kanalát. – És egyenruhákat.

– Egyenruhákat?

– Mit gondoltak a barátai a Blue Antnél, mire bukkantak Dél-Karolinában?

– Egy katonai megrendelésre?

– Valóban arra, de nem a megfelelő hadseregnél. Legalábbis ebben a pillanatban. És ebben a pillanatban az a férfi, akit az imént leírtam, a maga munkaadóit közvetlen és agresszív konkurenciának tekinti. Azok a nadrágok az első próbálkozását jelentik a katonai megrendelések területén. Most először nem csak összehozná az üzletet, hanem ő is kötné meg.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Milgrim.

– Helyes. És nem szabad elfelejtenie ezekkel az emberekkel kapcsolatban, hogy ők nem tudják magukról, hogy szélhámosok. Szélsőségesen magabiztosak. Mindenhatóság, mindentudás: ez része a Különleges Erőket övező mitológiának. Ezek a fickók minden áldott nap megpróbáltak felszedni Bagdadban. – A nő feltartotta az öklét, hogy megmutassa Milgrimnek az ujján lévő egyszerű, aranyjegygyűrűt. – Az emberünk képes besétálni az ajtón, és felkészítést ajánlani valami olyasmiből, amiről ő maga sem tudja, hogy kell csinálni, és közben észre sem veszi, hogy hazudik a képességeiről. Különleges hiszékenység: egyfajta pszichés harci eszköz, amit még a kiképzés alatt ültettek az agyába. A hadseregben oktatásokra járt, ahol megígérték neki, hogy mindenre megtanítják; mindenre, ami lényeges. És ő hitt nekik. És ez az a fickó, aki jelenleg a maga Mr. Bigendje után érdeklődik, már ha még nem vette őt komolyan üldözőbe.

Milgrim nyelt egyet.

– És akkor kicsoda Lombos? – kérdezte.

– A tervező. Az ember nem gyárthat egyenruhát tervező nélkül. Lombos a Parsonsra járt, az úgynevezett „modern dizájn iskolájába”.

– New Yorkban?

– Kétlem, hogy sikerült beilleszkednie. De ne törődjön vele! Aki nekem kell, az Michael Preston Gracie.

– Az őrnagy? Nem egészen értem, hogy mit követett el.

– Olyan bűnöket, amiket csak egy csomó hivatalos rövidítéssel tudnék kifejezni. Ha pontosan el akarnám magyarázni, itt ülhetnénk egész éjszaka. Én a szabályzatok aljnövényzetében vadászom. De az a jó ezekben az alakokban, legalábbis az én szempontomból, hogy minél kisebb a kihágás, annál inkább hanyagul kezelik. Figyelem az aljnövényzetet, hogy megtaláljam a gallyakat, amiket letörtek. Ebben az esetben ez a Dermo volt.

– Dermo?

– DRMO. Egy intézmény, ami azzal foglalkozik, hogy eladja a hadsereg fölöslegessé vált, elavult felszerelését. A fickó manipulálja néhány régi barátját a seregből. Törvénytelenül. A felszerelést eladják valamilyen külföldi vevőnek, legyen az egy vállalat vagy valamelyik kormány. A vámhivatal észrevesz egy szállítmányt: az egész különös módon vadonatúj. Nem találnak olyasmit, ami sértené a fegyverkereskedelmi törvényt, de feljegyzik, hogy az áru újnak látszott. Elkezdek egy kicsit kutakodni, és kiderül, hogy azokat a rádiókat soha nem is kellett volna a DRMO-hoz küldeni. Megnézem még közelebbről, és rájövök, hogy a DRMO-tranzakció se volt rendben. Látom, hogy a barátunknak rengeteg ilyen vásárláshoz és szerződéshez volt köze. Semmi nagyszabású, de ha az egészet összeadjuk, az nagyon komoly összeg. Úgy látom, hogy a maguk nadrágjai a legitimációs fázis kezdetét jelenthetik. Mintha a fickó elkezdett volna az ügyvédeire hallgatni. Talán még valamilyen pénzmosási történet is lehet a dologban. Mit mondtam magának, hogy hívják a barátunkat?

– Gracie.

– Keresztneve?

– Peter.

– Segítek egy emlékeztetővel: Elvis, Graceland.

– Elvis, Graceland?

– Preston, Gracie. Presley, Graceland. Szóval, hogy hívják?

– Preston Gracie. Mike.

A nő mosolygott.

– Mit kezdjek ezzel az egésszel? – kérdezte Milgrim.

– Mondja el Bigendnek!

– De akkor tudni fog magáról.

– Csak annyit, amennyit maga elmond. Ha otthon lennénk, az Államokban, másként játszanám le ezt az egészet. De itt maga az egyetlen kapcsolatom, és kifutottam az időből. Mondja meg Bigendnek, hogy itt ez a lázadó hajlamú szövetségi ügynök, aki fel akarja hívni a figyelmét Gracie-re. Bigendnek van pénze, kapcsolatai, ügyvédei. Ha Gracie baszakodni kezdene vele, fontos, hogy Bigend tudja, kit kell célba vennie, ha viszonozni akarja a baszakodást.

– Maga ugyanazt játssza, amit Bigend játszik! – Milgrim hangja szemrehányóbbra sikerült, mint amilyennek szánta. – Az egészet csak azért csinálja, hogy lássa, mi történik!

– Azért csinálom – felelte az ügynök –, mert megtehetem. Talán a folyamat valahogy oda vezet majd, hogy Michael Preston Gracie elkúr valamit. Vagy őt kúrják meg. Sajnos ez csak egy gesztus. Egy egyezményes jel a gennyláda-univerzum pofájába, ami a lakóival szemben érzett folyamatos frusztrációmból fakad. De el kell mondania Bigendnek, mégpedig gyorsan.

– Miért?

– Mert megszereztem Gracie repülési útitervét az APIS utasinformációs adatbázisból, a vám- és határőrségen keresztül. Úton van ide. Atlantából, genfi átszállással. Úgy néz ki, hogy Genfben megáll egy találkozó erejéig. Négy órát tölt majd ott. Aztán célba veszi a Heathrow-t.

– És maga elmegy?

– Bosszantó, de igen. És a srácaimnak meg a férjemnek is hiányzóm. Honvágyam van. Azt hiszem, épp itt az ideje. – Letette a kanalát, és evőpálcikákra váltott. – Mondja el Bigendnek! Még ma este!