12.
Célszerszám

MILGRIMET VÉGRE BETESSÉKELTÉK Bigend ablaktalan, meglepően kicsi irodájába. Talán nem is kifejezetten az ő irodája, gondolta Milgrim. Nem olyan irodának nézett ki, amiben ténylegesen dolgozik is valaki.

A svéd fiú, aki Milgrimet behozta, letett egy szürke mappát egy tíkfa asztalra, és némán távozott. Azt asztalon semmi más nem volt, leszámítva egy vadászpuskát, ami úgy nézett ki, mintha megszilárdult Pepto-Bismol gyomorcsillapítóból készült volna.

– Mi ez? – kérdezte Milgrim.

– Egy makett, ami a Taser és a Mossberg sörétespuska-gyártó cég együttműködésének egyik kezdeti próbálkozását ábrázolja. – Bigend eldobható műanyag kesztyűt viselt, azt a fajtát, amit göngyölegben árulnak, mint az olcsó szendvicszacskókat. – Egy célszerszám.

– Célszerszám?

– Így nevezik – bólintott Bigend, majd egy kézzel felemelte és körbeforgatta a tárgyat, hogy Milgrim minden irányból megnézhesse. Súlytalannak látszott, belül üresnek. Valamilyen gyantából készült. – Azért van itt, mert szeretném eldönteni, hogy vajon egy efféle együttműködés egyenértékű-e azzal, amikor Roberto Cavalli viharkabátot tervez a H&M-nek.

– Lelepleződtem – mondta Milgrim.

– Lelepleződött? – nézett fel Bigend.

– Ma reggel lefotózott egy zsaru.

– Egy zsaru? Miféle zsaru?

– Egy kínai-amerikai misszionáriusnak kinéző zsaru. A melegítőjére a dél-karolinai zászló volt ráhímezve.

– Üljön le! – mondta Bigend.

Milgrim engedelmeskedett, és az ölébe vette a Hackettben kapott bevásárlószatyrot.

– Honnan tudja, hogy zsaru volt? – Bigend levette a zacskókesztyűt és összegyűrte.

– Egyszerűen csak tudtam. Tudom. Nem feltétlenül a szó klasszikus értelmében vett rendőr, de ezt sem tartom teljesen kizártnak.

– Maga shoppingolt – állapította meg Bigend a Hackett zacskóra pillantva.

– Mit vásárolt?

– Egy nadrágot – mondta Milgrim – és egy inget.

– Azt hallottam, hogy Ralph Lauren a Hackettben veszi a ruháit – folytatta Bigend. – Ez egy elképesztően komplex információ, ha fogalmi szempontból nézzük. Akár igaz, akár nem. – Elmosolyodott. – Maga szeret ott vásárolni?

– Nem értem az egészet – mondta Milgrim –, de tetszenek a nadrágjaik. És az egyszerűbb ingeik közül néhány.

– Mit nem ért?

– Az angol futball-dolgot.

– Hogyhogy?

– Ezt komolyan gondolják ott, a Hackettnél?

– Pontosan ez az, amit értékelek magában. Erőlködés nélkül meglátja a lényeget.

– És komolyan gondolják?

– Nos, két negatív tény összege olykor pozitív végeredménnyel jár. Hol fényképezte le magát ez az illető?

– Egy kávézóban, a hotel közelében. A Seven Dialsnél.

– És erről tájékoztatta...

– Magát.

– Ne említse ezt senki másnak. Kivéve Pamelának. Őt értesíteni fogom.

– Olivernek se?

– Ne – mondta Bigend –, neki különösen ne. Beszélt vele a mai nap folyamán?

– Arra kért, hogy a telefonomat hagyjam a szobában, a töltőn, bekapcsolva. Azt mondta, hogy újra kell programoznia. Még nem mentem vissza a szállodába.

Bigend a rózsaszín puskát bámulta.

– Miért rózsaszín? – kérdezte Milgrim.

– Egy háromdimenziós nyomtatóval készült. Nem tudom, miért rózsaszínt használnak. Úgy tűnik, a szín egyelőre a rendszer gyenge pontja. Azok a telefonok Olivér projektjei. Ha azokat használja, ne tekintse őket biztonságosnak se telefonálás, se sms-küldés, se e-mailezés szempontjából. De mivel Angliában vagyunk, semmilyen telefont ne tekintsen biztonságosnak. Ért engem?

– Nem bízik Oliverben?

– Nem – felelte Bigend. – Most azt kérem magától, hogy végezze tovább a feladatát, mintha nem vette volna észre, hogy lefotózták. Mindössze ennyit.

– Mi a feladatom? – kérdezte Milgrim.

– Szimpatikusnak találta Hollis Henryt?

– Valahogy... ismerősnek tűnt.

– Énekelt. Egy zenekarban. A Curfew-ban.

Milgrimnek eszébe jutott egy nagy, ezüstös, fekete-fehér fénykép. Egy poszter. Hollis Henry fiatalabb kiadásban, felemelt térddel, a lábát feltéve valamire. Szorosra húzott tweed miniszoknya, ami úgy néz ki, mintha nagyrészt felfeslett volna. Vajon hol láthatta?

– Vele fog dolgozni – jelentette ki Bigend. – Egy másik projekten.

– Fordítás?

– Kétlem. Alapvetően ez is ruházattal kapcsolatos.

– Vancouverben... – kezdte Milgrim, aztán elakadt.

– Igen?

– Találtam egy női retikült. Elég sok pénz volt benne. Egy telefon. Egy pénztárca hitelkártyákkal. Kulcsok. A retikült, a tárcát, a kártyákat és a kulcsokat egy postaládába dobtam. A pénzt és a telefont megtartottam. Maga elkezdett telefonálgatni. Én nem tudtam, ki maga. Beszélgetni kezdtünk.

– Igen – mondta Bigend.

– Ezért vagyok ma itt, igaz?

– így van.

– Kié volt az a telefon?

– Emlékszik egy másik tárgyra, ami ott volt a retikülben? Egy fekete műanyag egység, nagyjából kétszer akkora, mint maga a mobil.

Milgrim most már emlékezett. Bólintott.

– Az egy jelzavaró volt. Az én tulajdonom. Az illető, akinek a retiküljét megtalálta, az én alkalmazásomban állt. Tudni akartam, kinél van a telefonja. Ezért próbáltam meg felhívni a számot.

– És miért hívogatta utána is?

– Mert kíváncsi lettem magára. És mert maga mindig felvette a telefont. Mert belekezdtünk egy beszélgetésbe, ami végül a találkozásunkhoz vezetett, és – ahogy az imént mondta – ahhoz, hogy maga ma itt van.

– Többe került, hogy én ma itt lehetek, mint... – Milgrim elgondolkodott. – Többe került, mint a Toyota Hilux? – Úgy érezte, mintha a terapeutája figyelné.

Milgrim feje enyhén oldalra billent.

– Nem vagyok biztos benne, de igen, lehetséges. Miért?

– Én is pont ezt kérdezem. Miért?

– Mert hallottam a bázeli klinikáról. Rendkívül vitatott hely, és nagyon drága. Kíváncsi voltam, vajon magánál beválik-e vagy sem.

– Miért? – kérdezte Milgrim.

– Azért – magyarázta Bigend –, mert kíváncsi ember vagyok, és megengedhetem magamnak, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Az orvosok, akik Vancouverben megvizsgálták magát, enyhén szólva sem voltak optimisták. Szeretem a kihívásokat. És maga még abban az állapotban is, ahogyan Vancouverben magára találtam, kivételesen remek fordító volt. Később – és itt Bigend elmosolyodott – nyilvánvalóvá vált, hogy különös érzéke van még jó néhány dolog iránt.

– Mára már halott lennék, igaz?

– Tudomásom szerint elképzelhető, hogy az lenne, ha túl gyorsan vonták volna meg magától a drogot – mondta Bigend.

– Akkor mivel vagyok az adósa?

Bigend a puska felé nyúlt, mintha meg akarná kocogtatni az ujjával, aztán észbe kapott.

– Az életével semmiképp – jelentette ki. – Az csupán melléktermék. A kíváncsiságom mellékterméke.

– És az a rengeteg pénz?

– A kíváncsiságom ára.

Milgrimnek égett a szeme.

– Ez nem egy olyan szituáció, amiben bármit is meg kellene köszönnie nekem – mondta Bigend. – Remélem, ezzel tisztában van.

Milgrim nyelt egyet.

– Igen – válaszolta.

– Azt kérem, hogy dolgozzon együtt Hollisszal ezen az új projekten – folytatta Bigend. – Aztán majd meglátjuk.

– Mit látunk meg?

– Amit meglátunk – mondta Bigend, és átnyúlt a puska fölött a szürke mappáért. – Most menjen vissza a szállodába! Hívni fogjuk.

Milgrim felállt, és leeresztette a Hackett zacskót, ami eddig eltakarta meglepettnek tűnő, digitális önarcképét, melyet a nyakában viselt, a chartreuse-zöld nejlonakasztón.

– Az miért van magán? – kérdezte Bigend.

– Viselnem kell – felelte Milgrim. – Nem dolgozom itt.

– Emlékeztessen rá, hogy ezen még változtatnunk kell – jegyezte meg Bigend, miközben kinyitotta a szürke mappát, ami egy vastag köteg újságkivágást tartalmazott – a jelek szerint japán magazinokból.

Milgrim erre már nem szólt semmit, csak becsukta az ajtót maga mögött.