17.
Homunkuluszok

HOLLIS A KINCSTÁR BÁRJÁBAN TALÁLTA Heidit, akinek monokróm ragyogást kölcsönzött a posztholokauszt jellegű mazsorettdobos-dzseki, amit a majdnem fekete számos különféle árnyalatából és textúrájából állítottak össze.

– Mr. Faszkalap kártyái működtek?

– Kettő igen – felelte Heidi, és felemelt egy párolgó üvegpohárnyi átlátszó folyadékot. Frissen vágott haját visszafestették feketére, ugyanúgy többféle árnyalatban, és úgy tűnt, hogy a sminkpultot is megtámadta.

– Mi az? – kérdezte Hollis a pohárra mutatva.

– Víz – felelte Heidi, és beleszürcsölt.

– Velem akarsz jönni Párizsba holnap reggel?

– Minek?

– A rendes munkámat végezni, amiért fizetnek is. Lesz ott egy vintázsruha-vásár. Lehet, hogy találtam valakit, aki tud arról, amit Bigend keres. Legalábbis egy részéről.

– Hogy találtad meg?

– Azt hiszem, a Bollards billentyűsével jár.

– Kicsi a világ – jegyezte meg Heidi. – És ráadásul ő az egyetlen helyes pasi közöttük. A többiek homonkuluszok.

– Homunkuluszok.

– Kis szarzsákok – helyesbítette Heidi a helyesbítést. – Én passzolok. A torkom nagyon irritál. Kurva repülők.

– Nem, Eurostar.

– Arról beszélek, amelyikkel jöttem. Mikor jössz vissza?

– Holnapután, ha holnap megtalálom a lányt. Azt hiszem, akkor Milgrimet viszem.

– Milyen a fickó?

– Mélységesen. Kibaszottul. Furcsa. – Hollis finoman ráfújt a fél-pintes Guinness tetején lebegő, vékony, rozsdabarna habszigetre, hogy lássa, ahogy megmozdul, majd beleivott a sörbe. A Guinness mindig is rejtélyes ital volt számára. Nem tudta biztosan, hogy miért ilyet kért. Jobban szerette, ahogy kinéz, mint az ízét. Vajon milyen lenne, tűnődött, ha olyan íze lenne, mint ahogy a látszat alapján elképzeli? Fene tudja. – De talán nem olyan rossz értelemben. Nem az ő hibája, hogy Bigend rátalált. Mind tudjuk, hogy milyen az.

– Robert talált nekem egy edzőtermet. Régimódi. Az East Side-on.

– East End. Nem Side.

– A srác aranyos.

– Ne merészeld. „Civilekre tilos”, emlékszel? Ha tartottad volna magad a szabályhoz, most nem kéne elválnod Mr. Faszkalaptól.

– Te beszélsz? A nyavalyás fenn van a YouTube-on, és felhőkarcolókról ugrál le repülőmókus-hacukában.

– De ez a te szabályod volt, emlékszel? Nem az enyém. A bokszolok után elhatároztad, hogy csak zenészekkel kezdesz.

– Homunkuluszokkal – bólintott Heidi. – Kis szarzsákokkal.

– Ezt én is megmondhattam volna – jegyezte meg Hollis.

– Meg is tetted.

A bár koraesti italozóinak eddigi egyenletes zaja hirtelen felszökött. Hollis felnézett, és meglátta az izlandi ikerpárt egyforma, csillogó, fagyos szőrmékbe burkolva. Mögöttük Bigend némiképp aggasztóan atyáskodó alakja derengett.

– A fenébe! – szitkozódott Hollis.

– Én már itt sem vagyok – mondta Heidi. Lerakta a vizespoharát, és felpattant, ingerülten megrándítva vállát az új dzsekiben.

Hollis is felállt, kezében a félpintes pohárral.

– Beszélnem kell vele – mondta. – Párizsról.

– Kettőnk közül neked van munkád.

– Hollis! – üdvözölte Bigend. – És Heidi! Nagyon örvendek.

– Mr. Bellend – biccentett Heidi.

– Engedjék meg, hogy bemutassam Eydis és Fridrika Brandsdottirt. Hollis Henry és Heidi Hyde.

Eydis és Fridrika egyformán, kísérteties összhangban mosolygott rájuk.

– Örvendünk – mondta egyikük.

– Így van – mondta a másik.

– Épp indulok – jelentette be Heidi, és így is tett; a férfiak megfordultak, és a szemükkel követték, ahogy keresztülrobogott a báron.

– Nem érzi jól magát – magyarázta Hollis. – A repülés ráment a torkára.

– Énekesnő? – kérdezte Eydis vagy Fridrika.

– Dobos – mondta a másik.

– Beszélhetek magával egy percre, Hubertus? – Hollis az ikrekhez fordult. – Kérem, bocsássanak meg. Addig foglaljanak helyet!

Míg az ikrek elhelyezkedtek a karosszékekben, amelyek Hollis és Heidi után felszabadultak, az exénekes közelebb lépett Bigendhez. Ma estére lemondott a kék öltönyről, és valamilyen különleges, fényelnyelő hatású anyagból készült öltözetet viselt, ami úgy festett, mintha nem lenne felülete. Sokkal inkább olyan volt, mint valaminek a hiánya: nyiladék egy másik világba, antianyag és moher párosítása.

– Nem is tudtam, hogy Heidi itt van – jegyezte meg.

– Mindannyiunkat meglepte. De azt akartam elmondani magának, hogy holnap utazom Párizsba beszélni valakivel, aki talán tud valamit a Houndsról. Arra gondoltam, hogy Milgrimet vinném magammal.

– Kijöttek egymással?

– Egész jól, tulajdonképpen.

– Megkérem Pamelát, és néhány percen belül ír magának egy e-mailt. Bármilyen helyfoglalást el tud intézni.

– Ne fáradjon. Számon tartom a költségeimet. De nem akarok kiköltözni az itteni szobámból, úgyhogy megtartom, és fedezheti a számláját.

– Már én fedezem – bólintott Bigend –, a felmerülő egyéb költségekkel együtt. Tud nekem mondani valamit Párizzsal kapcsolatban?

– Lehet, hogy találtam valakit, akinek köze volt a Hounds rejtélyes születéséhez. Lehet. Egyelőre ennyit tudok. És talán ez sem igaz. Hívni fogom Párizsból. De ha jól látom, társasága van – mosolygott Hollis Eydis és Fridrika felé, akik most karcsú, ezüstös, sarkvidéki emlősök gyanánt gömbölyödtek össze egymáshoz passzoló karosszékeikben.

– Jó éjt!