17. Fejezet

Ahogy a kis Klaus nőtt, úgy lett egyre kisebb és kisebb a nagy német birodalom. Két évvel a „nagy Klausnak” a vérszerinti kisfiával való megrázó találkozása után eljött a vég. Az amerikaiak már korábban átlépték a Rajnát, az oroszok pedig elérték az Oderát. A véres és szörnyű „lakomán” a háború már az „utóételnél” tartott. Német katonák és civilek, nők, gyermekek és öregek jelentették a „desszertet”. A rendszer ugyanolyan embertelenül pusztult el, mint amilyen embertelenül élt. Abba a vérbe fulladt bele, amelyet ő maga ontott ki, azon a tűzön égett el, amelyet ő maga rakott.

Doris már két éve egy kis bajor faluban húzta meg magát a gyerekkel. Férjétől több, mint tíz hete nem kapott postát. Levél helyett az 1945-ös tavasz első üzeneteit olvasta. Amikor csak tehette, nagy sétákat tett kisfiával a közeli erdőszélen.

Egy vasárnap is kiment vele a határba, hogy megfürdesse lelkét a csiripelő madarak dalában. A kis Klaussal szinte észrevétlenül kerültek egyre beljebb és beljebb az erdőben. A közelükben vadgalamb-pár lármázott. Kékesszürke úti köpönyegük jól illett a még kopár, de itt-ott már halványlila ibolyákkal, és más, ismeretlen, égszínkék virágokkal díszített természethez. A háborúval mit sem törődő boldog tavaszi szellő, amely a fák és a füvek hangján beszélgetett velük, éppen egy lódarázzsal incselkedett. Az asszony hasra feküdt az erdőháti tisztáson, a gyereket maga mellé ültette. – Nézd csak, kisfiam –, mutatott Klausnak egy fürge lábú páncélos bogarat, amely dárdás katonaként rohant elő a fű közül.

A fiatalasszony és a gyerek előtt vonuló hangyák megdermedtek. A parányi fekete katonák hasra vágták magukat, amíg el nem múlt a veszély. Ha Doris nem feküdt volna, lehet, hogy ő is ezt teszi, mert rövidesen amerikai mélyrepülők jelentek meg a kacagó kékségű égbolton. A gépek az utóbbi időben egyre gyakrabban és gyakrabban háborgatták az eldugott falucska lakóinak nyugalmát. Szerencsére fedélzeti ágyúik nem szólaltak meg, csak ásító szájukat tátották a remegő udvarokra.

A háború vége felé a kis falu is a borzalmak országútjává vált. Az éjszakák Doris számára nyugtalanságot és zűrzavart jelentettek. A biztonság földjét elérte a rémség. Kiáltások, káromkodások, menetoszlopok lábdobogásának zaja, fémcsörgés és motorok dübörgése verte fel még éjjel is a csöndet. A nehéz idők mindenkinek megviselték az idegeit, a törékeny nőknek és a nagy, erős férfiaknak egyaránt.

A fiatalasszony minden éjjel belopakodott a gyerekszobába, megállt kisfia ágya előtt és gyönyörködött. Ilyenkor, mint amikor a természetben felszáll a köd és kivirul a mező, lelkében a komor képek feketéje és barnája napkeleti színekké olvadt. Gyermeke szuszogása összekeveredett benne kisfiáért és férjéért aggódó szíve hangos dobbanásainak hangjával.

Egy nap úgy tűnt, hogy a visszavonulók végtelen áradata elapadt. De nem teljesen, mert egy tucat Hitlerjugend hátramaradt. A legidősebb is mindössze tizenöt éves volt. A fiúk az ésszerűséget bátorsággal vagy még inkább vakmerőséggel, a tapasztalatot fanatikus hittel igyekeztek helyettesíteni. Vakon bíztak a Führer csodafegyverében, hinniük is kellett benne, mert nekik mindössze tizenkét puskájuk és ötven töltényük maradt.

Ennek ellenére a falu szélén felkészültek a védekezésre. Vékony nyírfatörzsekből próbáltak tankcsapdákat állítani, és úgy gondolták, hogy maguk ásta kis egérlyuk-állásaikban védekeznek majd az ellenség tüzérségi támadásával szemben.

A falu asszonyai a községháza elé vonultak, és hangosan követelték, hogy kergessék el a taknyos kölyköket.

A polgármesteri hivatalban a falu elöljárója a Wehrmacht egyik pillanatnyilag nem túl boldog utász hadnagyával beszélgetett. Tanácsot kért tőle, mit tegyen.

– Csináljon, amit akar. Az amcsik így is, úgy is jönnek. Legkésőbb holnap reggelre itt lesznek. Úgy gondolom, nem örülne neki, ha e miatt a néhány zöldfülű miatt a falut rommá lőnék.

Ezek után a polgármester maga mellé vette két szomszédját, kicsavarták a puskákat a szívósan ellenálló, rúgó, karmoló, harapó fiúk kezéből, szétdobálták a tankcsapda nyírfagerendáit, és elkergették a zúgolódó „harcosokat”.

Az „amcsik” azonban nem jöttek. Sem este, sem éjjel, sem másnap reggel. Az utász hadnagy rövid távú jóslata nem vált be. Az ellenséges páncélosok helyett azonban érkezett valami más a faluba: elől kerekeken, hátul lánctalpon gördülő német katonai kocsi.

A járműről – három, fekete parolis katonával, a nyomában – sötétbarna bőrkabátot viselő férfi ugrott le. A jövevény rövidesen már a Hitlerjugendekkel beszélgetett. A kíváncsiskodó asszonyok – köztük Doris is – a lánctalpas irányába indultak. A fiatalasszonyt azonban félúton megállította a rémület. Mintha magas feszültség alatt álló szögesdrótot markolt volna meg. A most már üvöltöző bőrkabátosban ugyanis felismerte Westroff-Meyert. Visszafordult, s ahogy rohant hazafelé, egész testét rázta a hideglelés.

– Hát már itt sem lehetek nyugton tőle?

Doris hiába is reménykedett, hogy talán csak látomás az egész. A bőrkabátos valóban Westroff-Meyer volt.

Az Obersturmbannführer, a biológiai őrültség apostola, a lengyelországi „gyermekrablás-koncertek” karmestere és a tömeges kivégzések egyik vezénylője, miután a berlini csapdából nem látott kiutat, patkánytermészeténél fogva nem akart Führerével együtt pusztulni. Épp ezért még idejében elhagyta a süllyedő hajót, a fővárost. Úgy döntött, hogy a vidékre veti rá magát.

Röviddel a megérkezése után már akcióba is lépett. Miközben emberei a köteleket készítették elő, és alkalmas kivégzőhely után néztek, ő maga létrehozta a rögtönítélő bíróságot. A polgármestert és azt a két társát, akik a Hitler-fiókák fegyvereit elvették, katonáival letartóztattatta, megbilincseltette, és a harci szomjuk kielégítetlensége miatt még mindig morgolódó tizenévesek elé vezettette.

– Gazemberek! – üvöltött a falujukat féltő férfiakra, és szeme kegyetlen, zöldes tűzben izzott, mint a farkasé. – Megakadályoztátok, hogy a haza hű gyermekei megállítsák az ellenséget?

– Az ellenállásnak már nincs semmi értelme – mondta nyugodt hangon a polgármester.

– Nincs ér-tel-me? Szégyellje magát! Áruló, dezertőr! – ripakodott rá az Obersturmbannführer. A fára ezzel a három disznóval! – adta ki a parancsot katonáinak, és mint egy hadvezér, előrevágta karját.

Schultz őrvezető széles vigyorral nyugtázta, hogy eljött az ő ideje. Gyakorlott hóhérként ragadta meg a polgármester kabátját, s vele együtt lépett fel a jobb sorsra érdemes nyírfa alá helyezett padra. Áthurkolta a legerősebb ágon a kötelet, majd a másik végére kötött csomót a polgármester nyakába tette, és közben megkérdezte:

– Béka vagy bolha?

A szerencsétlen ember halálra váltan próbálta kitalálni a helyes választ, talán arra gondolt, hogy a két szó közül az egyik az életét jelenti. Tévedett. Amikor kinyögte a „bolhát”, Schultz leugrott mellőle, s nagyot rúgott a padba. Az őrvezetőnél a „bolha” a csigolyatöréses gyors halált jelentette. Az évgyűrűinek hűséges egybefonódásától erős nyírfa, amely pár órával korábban még boldogan fürdette arcát a csillagsugaras éjszakában, most fájdalmasan sóhajtott fel a legvastagabb ágát lehúzó polgármester, s a polgármesterbe csimpaszkodó Schultz súlya alatt.

– A nép nevében! – ordította Westroff-Meyer.

A falusiak ökölbe szorított kézzel, iszonyodva, némán, borzongva, dermedten álltak. Nem tehettek semmit, mert nekik nem volt fegyverük. Egy idős parasztember azonban, akinek az idegei a legkorábban mondták fel a szolgálatot, farkasszemet nézett a szétvetett lábakkal előtte álló Obersturmbannführerrel, és irtóztató dühre lobbanva felhördült. Minden szava a belső tűznek egy-egy kicsapódó szikrája volt.

– Hogy meri ezt maga? Mit képzel? Milyen jogon…?

– A nép nevében – ismételte meg Westroff-Meyer, miközben arcán a cinizmus, a lekicsinylés és a szentségtörés öröme ragyogott.

A „nép” pedig, az utcán vagy az ablakok mögött állva kénytelen volt eltűrni, amit a nevével visszaélve műveltek. A kis öregasszonyok keresztet vetettek, a nagy, erős férfiak, még az olyanok is, akik korábban ezt soha nem tették, hangosan imádkoztak. A még életben lévő két megbilincselt egyike megpróbált elmenekülni, de az egyik hóhér puskatussal fejbe vágta, és visszataszigálta a helyére. Aztán Schultzzal együtt – főnöke intésére – megragadta, és a következő nyírfa alá vonszolta. Mivel az alkalmas ág túl magasan volt, elszaladt, és az egyik ház tornácáról elhozott egy tejeskannát, hogy arra felállva már fel tudja hurkolni a kötelet.

A Hitlerjugendesek az első akasztás kábulatából valamelyest felocsúdva nem bírták nézni az újabb kivégzést. Megpróbáltak elkullogni a helyszínről, de az Obersturmbannführer visszaparancsolta őket.

– Itt maradtok, amíg az árulókkal nem végzünk! – kiáltott rájuk.

A hóhér-őrvezető mindkét férfit ugyanarra a padra állította. Amikor a kötél a nyakukon volt, azonnal leugrott mellőlük.

– Már volt egy „bolha”, most lesz két „béka” – mondta nem kis élvezettel, s intett a társának. Óvatosan, szinte centiméterről-centiméterre húzták ki a halálraítéltek lába alól a padot. A nyomorultak fuldokoltak, a kötél csak lassan szorult meg a torkukon. Látszott, hogy próbálnának magukon segíteni, de kezüket hátul szorosan tartotta a bilincs. Rúgkapálásuk közben egymást sem kímélték. Az arcuk lassan szederjessé vált, szemük fehérje kifordult, nyelvük kitüremkedett a szájukból. Néhány kétségbeesett vonaglás után nem mozdultak többet. Schultz büszkén jelentette parancsnokának, hogy a munka elvégeztetett.

A látványtól az egyik kisfiú ájultan zuhant a földre, a többiek pedig a könnyeiket nyelték.

Amikor Westroff-Meyer beszállt a kocsijába, hogy a rövidesen begördülő amerikai páncélosok elől egérutat nyerjen, parancsba adta a falusiaknak, hogy el ne merjék temetni a kivégzetteket, maradjanak azok – elrettentő példaként – a fán.

Az Obersturmbannführer még nem is sejtette, hogy újabb szakkifejezéssel gazdagította a háború „nagy szótárát”. Pár évvel később ugyanis egy német bírósági szakértő, aki a hitleri hadseregben tábornokként szolgált, a Westroff-Meyer-féle módszert a „katonai szempontból szükséges nyírfára akasztás” szakkifejezéseként iktatta be a szakirodalomba.

Az új időszak a szövetségesek páncélosainak hernyótalpán érkezett. Csörgésük ritmusában csörömpöltek Dorisban is a kérdések: vajon mi van Klaussal? Él-e még? Hazajön-e?

A szövetséges hadsereg elsőként berobogó tankja a nyírfáknál állt meg. Egy fiatal hadnagy felemelte a tetőt, és – ki tudja, mire gondolt – kiköpött.

A falusiak csak az amerikaiak bejövetele után merték levágni a kötelekről a halottakat, hogy eltemessék őket.

Az „amcsik” nem viselkedtek barátságtalanul. Megpróbáltak szóba elegyedni a falusiakkal, csokoládéval kínálták a gyerekeket. Egy jóvágású, filmszínész arcú ezredes, feltehetően a parancsnokuk, odament a főtéren álló bronz Beethoven-szoborhoz, megállt előtte, és – hogy német nyelvtudását és zenei műveltségét fitogtassa – áhítattal felsóhajtott: „Óh, Istenem! A hetedik szimfónia…! Az maga a csoda…”

* * *

A visszavonulás előremasírozás volt a pusztulásba. Az utolsó német hadosztály is elvérzett a csatamezőn. Ezt a divíziót az egyik gyalogos egységhez átvezényelt Klaus Steinbach vezette. Olyan embereket irányított, akiket nem is ismert, olyan harci módozatban, amiről nem sok fogalma volt, egy olyan háborúban, amelynek semmi értelmét nem látta. Emberei, akik hat év alatt hozzászoktak a halálhoz, az utolsó negyvennyolc órában az összes muníciójukat ellőtték.

1945 áprilisában az oroszok – miután a nagy német birodalom a fővárosra zsugorodott össze – megkezdték a végső ostromot Berlin ellen. Nem volt állás, nem volt lövészárok, nem volt fedezék, nem volt védelem ellenük.

Az Oderán a német utóvéd katonáinak holttestei úsztak. De azért a rádióban a bemondók még mindig a végső győzelemről ugattak.

Reggel Steinbach egységében még négyszázan vételeztek kávét. Estére már csak hetvenketten voltak életben közülük. Olyan emberek, katonatársak szétszaggatott, szürke tetemein botladoztak, akik korábban fekete, csukaszürke és barna színekben pompázva, fennkölt arcukkal Isten képmásának érezték magukat.

A még élők a bűzlő, legyek rajával borított lótetemek, hullák és a széttaposott, egyenruhás gyermekek látványától menekültek. Ha túl lassan futottak, az oroszok tiporták el, ha túl gyorsan, a tábori csendőrök akasztották fel őket. Nem volt fegyverük, nem volt mit enniük, nem láttak semmi célt maguk előtt.

Az utolsó pergőtüzet követően már csak négyen maradtak a hadosztályból. Köztük volt Klaus is. Mögöttük jöttek az oroszok. Előttük egy domb emelkedett, amelynek a teteje párszáz méterre lehetett.

Amikor egyik társa a földre vágta magát, Klaus megpróbálta felemelni, de a katona őt is lerántotta. Az volt a szerencséje, mert a golyók, mint a folyó sima víztükrére dobott, négyet-ötöt is kacsázó lapos kavicsok, sziszegve, sisteregve ugráltak a homok felszínén, mielőtt végleg belefúródtak volna.

– Na, itt vagyok, tessék! – kiabálta magában a százados egy vásári kikiáltó hangján. – Előttetek a céllövölde-figura! Rajta, rajta! Aki belém trafál, mézeskalács-huszárt, friss mézeskalács babát, sellőnyelű bicskát nyerhet! Emeld feljebb a puska csövét, és célozz magasabbra Iván, mert ha továbbra is ilyen rossz lesz az irányzékod, sosem érdemeled ki álmaid netovábbját, a berlini széplányokat!

– Gyerünk, gyerünk, előre! Már csak ötszáz méter a csúcsig! – biztatta magát. Úgy tűnt neki, mintha egy gyümölcsös stand lenne odafönt. „Egyél minél több gyümölcsöt, úgy harcolsz majd, mint a hörcsög” – skandálta magában a Hitler-bébik otthonainak tiszta fajú árja stílusban fogamzott versremekét.

– Jaj, de szomjas vagyok! Víz… víz… Egy kristálytiszta tó van odafönt, egy tengerszem… És egy narancsfa, tele gyümölccsel. De Iván, miért húzod el az ágat előlem?! „Iván pajtás, el a manccsal, dobj meg inkább egy naranccsal!”

– Szomjas vagyok… Vizet!… – hörögte. – Gyerünk előre! Még tíz méter! De hol vannak a többiek? Jól van, ott rohan előttem az egyik…

– Szomjas vagyok – mondta, aztán eldőlt, mint egy krumpliszsák.

A dombtetőn hevenyészett német állás húzódott. A benne lévők, valamelyik „szétrobbantott” egységből összeverbuválódott alkalmi csapat tagjai, tehetetlenül figyelték, ahogy négy ismeretlen egyenruhás honfitársuk próbál menekülni a halál elől. Tekintetükkel izgatottan követték a mozgásukat. Szurkoltak nekik, és örültek, ahogy az orosz golyóesőben ügyesen, vagy talán inkább csak szerencsésen, jöttek egyre közelebb, közelebb. Már annyira az orruk előtt voltak, hogy még az erejével feltehetően teljesen elkészült, és a földről felállni már nem képes langaléta, szőke fickó szeme színét is tisztán látták.

Abban a pillanatban – nem hiába tartja a mondás, hogy „ahol legnagyobb a szükség, ott közel a segítség” – az állásból kiugrott egy ugyancsak hórihorgas és szintén szőke férfi, s felnyalábolta az elesettet. Szinte hihetetlen, hogy ebben a számukra kedvező helyzetben, amikor az ellenséges katonák tökéletes célpontok voltak, az oroszok nem lőtték le őket. Vagy nem kapcsoltak időben, és elszalasztották az alkalmat, vagy egykedvűen arra gondoltak, hogy úgyis csak idő kérdése az egész…

Amikor társa berángatta az állásba, Klaus csak félig volt öntudatánál. Egy ballonból a szájába dugott gumicsövön keresztül forró tea-rum keveréket itattak vele, amely szinte ragadt a nyelvéhez.

– Ismerem ezt a fiút – mutatott a századosra a hosszú fickó, aki becipelte a tisztet az állásba. A magas szőke, egykor Sturmbannführer, most már Hauptsturmbannführer – vagyis SS-századosból SS-őrnaggyá avanzsált tiszt – nem volt más, mint Horst Kempe.

– Ne adjatok neki olyan sokat, az hiányzik, hogy a végén még be is rúgjon nekünk! – vigyorgott azzal a kamaszos bájjal Kempe, amit még a háború sem tudott végleg letörölni az arcáról. Egy mókás, bakugrásszerű mozdulattal kirántotta a slagot a ki tudja, honnan idepottyant barátja szájából.

Az oroszok vadul ordítozva, ugyanakkor szinte kényelmes tempóban jöttek fölfelé a dombon.

– Legalább kézigránátjaink lennének – bosszankodott, tehetetlenségében a fogát csikorgatva Kempe, és megpróbálta Klaust visszarázni az életbe.

– Hagyj békén! – dünnyögte a százados.

– Már csak kétszáz méterre vannak tőlünk, Hauptsturmbannführer úr! – jelentette az őrnagy egyik embere.

– Ezt már végigcsináljuk, ha beledöglünk is. Nincs szebb a hősi halálnál – mondta neki Kempe. Előhúzta az egyetlen megmaradt páncélöklöt, és csőre töltötte a pisztolyát. Négy tölténye volt mindössze. Úgy gondolta, kiszemel három „Ivánt”. A negyedik golyót magának szánta.

– Harcoljatok a pisztolyotok markolatával is! – kiáltotta az embereinek.

Abban a pillanatban egy hírnök érkezett kifulladva a domb túlsó oldaláról.

– Hauptsturmbannführer! – üvöltötte már messziről. – Vonuljanak gyorsan vissza Erkner irányába! Ott van muníció és kaja is rogyásig!

– Micsoda? – ugrott fel Kempe. – Uraim! Itt az idő! Át kell szállnunk a csatlakozó gyorsvonatra! – kiáltotta, és széles, terelő mozdulattal mutatta az irányt. Az emberei csak erre vártak. Amíg ők az állásból ugráltak kifelé, az őrnagy „Nesztek, Ivánok!” kiáltás kíséretében a közeledő oroszok közé lőtte a páncélöklöt.

A „balegyenes” megtette a magáét. Úgy feküdtek földre a legelöl lévők, mint a jó gyerekek pizsamaosztás után az esti mesehallgatáshoz.

– Ezzel mit csináljunk? Totál kész a fickó. Itt hagyjuk? – kérdezte egy szakaszvezető Klausra mutatva.

– Egy frászt – mondta Kempe. Gyorsan talpra rángatta a kimerültségtől és az alkoholtól összeakadt lábú és minduntalan összecsukló századost. Néhány jól irányzott pofonnal és rúgással sikerült a szó szoros értelmében életet verni belé, olyannyira, hogy – ha botladozva, tántorogva is – el tudott indulni a saját lábán.

Klaus Steinbach csak most – a harmadik vagy a negyedik „istenes” pofon után – ismerte fel az SS kissé megszaggatott egyenruhájában Kempét.

* * *

A gátak kiszakadtak. A bukás bömbölő, tajtékzó hullámai elérték a Dél-Mecklenburgban lévő Lebensborn-otthont is, ahol az időközben már hároméves „nagyfiú”, Klaus Steinbach élt, anélkül, hogy a szüleiről bármit is tudott volna.

A házat körülvevő erdő vadjainak és madarainak nyugalmas mindennapjait púposra megrakott teherautók végeláthatatlan karavánja, kiáltozás és jajveszékelés zavarta meg. A csöndes tavacska felszínén a pánikszerű menekülés közben eldobált holmik úszkáltak, vagy a part menti sekély vízbe merülve himbálóztak, a nádasban pedig tiszti zubbonyok és rozsdás acélsisakok ringatóztak.

Néha-néha sovány katonakezek rázták meg az otthon rácsát. Elcsigázott egyenruhás kamaszok vagy civil ruhás aggastyánok kértek egy kis vizet. Az otthonvezető, amikor túl közelről hallatszott a front zaja, elrendelte, hogy engedjék le az ablakredőnyöket. Egyébként úgy tett, mint aki se nem lát, se nem hall, mint aki nem tud semmiről.

– Mi tesszük, amit tennünk kell. Teljesítjük a Führerrel szembeni kötelességünket – mondta beosztottjainak.

De sokáig ő sem dughatta homokba a fejét. A visszavonuló katonák és a menekülő civilek borzalmas híreket hoztak. Adelheid nővér volt az első, aki jobbnak látta „felhúzni a nyúlcipőt”. Csak egy összegyűrt barna ruha, és tíz – a felügyeletére bízott – gyermek maradt utána. Példája ragadós volt. Őt követően még négy gondozónő oldott kereket. Az otthonban maradt nővéreknek nem volt annyi idejük, hogy a leléceltek munkáját is elvégezzék. A gyerekek egy része gyakran éhen maradt, és a legtöbbször felügyelet nélkül lézengett. A Harmadik Birodalom „koronahercegei” kis koldusokká váltak.

Az otthonvezető – utolsó hivatalos teendőjeként – megsemmisítette a gyerekek személyi iratait, aztán úgy döntött, hogy gondozottjait biztosabb helyre menekíti. Megkezdődött a lélekölő vándorlás. Az út első szakaszát lovas szekereken tették meg, összezsúfolva, szinte egymás hegyén-hátán. Az olyan nagyobb gyerekek, mint amilyen Klaus Steinbach is volt, kétségbeesett tekintettel, sírásra görbült szájjal, nehezen vették tudomásul, hogy attól a helytől, ahol eddigi életüket töltötték, elszakítják őket.

A kis Klaus, aki szorosan magához ölelve szorongatta plüssmaciját, összeszorított szájjal tűrte, hogy számára ismeretlen emberek társaival együtt leemeljék a szekérről, és felrakják egy autóra.

– Tessék mondani – kérdezte Barbara nővértől – miért olyan szomorú itt minden bácsi és néni?

Amikor a kocsi elindult, valaki elvesztette az egyensúlyát, és meglökte a kisfiút. A lendülettől a gyermek legkedvesebb játékszere, amelyet az otthonban még éjszakára, a kiságyába is mindig magával vitt, és a világ minden kincséért senkinek nem adott volna, bármennyire is szorította, kirepült a kezéből, és a jármű kerekei alá esett.

– A macim – jajdult fel sírásra görbült szájjal, kétségbeesetten a kisfiú, s ahogy visszanézett, már csak egy rongydarabot látott, meg az útra ömlött fűrészport. Senki sem figyelt rá, senki sem hallotta egy lélek – a kis maci halála miatt kiszakadt – fájdalomkiáltását.

A háborúban elfásult, megkérgesedett, eldurvult lelkű emberek az állomáson semmi előzékenységet nem tanúsítottak a gyermekek iránt. Hogy a hatalmas nyüzsgésben, tolongásban el ne csellengjenek, vagy a felnőttek össze ne tapossák őket, a nővérek átmentek velük a pályaudvarral szemben lévő utca túloldalára.

Rövidesen befutott egy vonat. A gőzmozdony, amelyet rossz minőségű háborús szénnel fűtöttek, csak úgy ontotta a fekete füstöt és a kormot. Az emberek azonnal megostromolták a kocsikat. A nővérek semmi esélyt nem láttak arra, hogy a negyven gyerekkel az ordítozó, egymást taszigáló, lökdösődő, magukból teljesen kivetkőzött felnőttek között feljussanak a szerelvényre.

Amíg ők remény és kétségbeesés között az esélyeiket latolgatták, és a felszállókat figyelték, egy ötéves kisfiú az érkező vonat látványától felvillanyozva „Gőzmozdony! Gőzmozdony!” – kiáltással át akart szaladni az úton, hogy a hatalmas vasparipát közelebbről is megnézze. Éppen akkor kanyarodott be az utcasarkon egy nagy katonai teherautó. A sofőr későn ismerte fel a veszélyt. Mire fékezett, és reflexszerűen félrerántotta a kormányt, a jármű hátsó kereke már elkapta és kirepítette a gyermeket, aki azonnal meghalt. A kis Klaus, aki még mindig a macija elvesztése miatt szomorkodott, semmit nem értett az egészből. Pityeregni is csak akkor kezdett, amikor látta, hogy a nővérek és kis társai közül is sokan nagyon sírnak.

A szakaszvezető, aki az autót vezette, a parányi halott elszállítása után – hogy bűntudatát valamelyest csillapítsa – felvette a gyermekeket és a nővéreket a teherautójára. Bár hely még jócskán volt odafönt a ponyvával borított rakfelületen, a vonatról lemaradt és most a jármű végébe csimpaszkodó, kétségbeesetten feljutni igyekvő felnőtteket a katonák egyszerűen visszarugdosták. A sofőr gázt adott. A gyors elindulástól még az a négy-öt, az autón szőlőfürtként csüngő, elszánt és a végsőkig kitartó férfi is lepotyogott, akiket a rúgásokkal nem lehetett eltávolítani. A teherautó pedig a három nővérrel és a több mint három tucat gyermekkel elindult észak-nyugat irányába, az angolok karjai közé.

* * *

Miután az utolsó ítélet helyszínéül az égiek a pokolbeli lények számára Berlint jelölték ki, a fő-fő ördög rögtön kiadta az utasítást fiókáinak, hogy a pályaudvarokat, továbbá a Brandenburgi kaput, a Leipziger Strassét és az Alexanderplatzot alakítsák át a még életben lévő német katonák gyehennába juttatásához elengedhetetlenül szükséges kínzókamrákká.

Az alaphangulat megteremtéséhez az ördögfiókák az egész várost – az utcákon tomboló hatalmas tüzek leffegő lángnyelveivel, az orosz ágyúk torkolattüzeivel és a megolvadt aszfaltot színező emberi vérrel – vörösbe borították.

Sem Kempe Hauptsturmbannführer, sem Steinbach százados nem volt teljesen tisztában azzal, hogy ők most tulajdonképpen hol vannak. Pedig tudhatták volna: annak a vaslapátnak a legszélén, amellyel rövidesen némi eleven tűzrevalót lök majd be a „fűtő” a pokol katlanja ajtaján. Kétséges, hogy abba a kis perembe úgy bele tudjanak kapaszkodni, hogy a lendülettől ők maguk is ne jussanak oda, ahová a többiek.

Maroknyi egységükkel egyetlen megmaradt fegyverük, egy géppuska mögött hasaltak, és hallgatták az őket körülvevő romok között sustorgó – feltehetően egy kiszakadt vezetékből ömlő – víz zaját.

A két tiszt figyelmét hangoskodó, ám szinte felismerhetetlen egyenruhásokból álló csoport vonta magára, amelynek tagjai, mint valami hegyi kecskék, a törmelékhalmokon szökellve közeledtek feléjük. Kempe rájuk fogta a géppisztolyát, de Klaus leintette.

– Ezek a mieink – mondta, mire az őrnagy, ahogy a szolgálati könyvben szerepel, szabályosan a jobb lába mellé eresztette a fegyvert, úgy, hogy a tusa ne érje a földet.

A „hegyi kecskék” közül kivált egy növendék „zergebak”, egy tejfelesszájú hadnagyocska, és odaugrabugrált Kempéhez.

– Jó, hogy itt találom magukat – mekegte. – Segítségre lenne szükségünk.

– Egy kis segítség nálunk is elkelne – mondta a Hauptsturmbannführer, akin látszott, hogy nem viseltetik különösebb szimpátiával a jövevények iránt.

– A zsilipet szeretnénk szétverni, ahhoz kellene még néhány ember.

– Erre a célra tőlem, egy szál nem sok, de annyit sem kap – mondta Kempe.

– Mit akarnak csinálni? – érdeklődött Klaus.

– A földalatti járatait szeretnénk elárasztani vízzel, nehogy Ivánék alulról próbáljanak meg ránk tömi.

Kempe kiugrott a fedezékből.

– Hogy képzelnek ilyet?! A földalatti járatai tele vannak emberekkel!

– Ez az ő pechjük – mondta a kis mitugrász, akinek kölyök képére nagyon nem illett a – feltehetően repeszdarab okozta sérülésből származó – csúnya, nagy, vörös heg.

– Az ő pechjük? Azt mondja, az ő pechjük? – kérdezte, szinte fuldokolva az őrnagy, s miközben fenyegetően közelebb lépett a hadnagyhoz, szemével és rángatózó arcizmaival többet mondott, mint a szájával.

– Azt ajánlom az uraknak – sziszegte, gúnyosan nyomatékosítva az „uraknak” szót –, hogy a földalattit szíveskedjenek békén hagyni. Különben velem gyűlik meg a bajuk.

– A Führer parancsa! – dobta oda nyeglén és igaza biztos tudatában, rendkívül magabiztosan a hadnagy.

– Senki nem adhat ki ilyen parancsot! Még az az agyalágyult őrült sem! – üvöltötte Kempe.

A tejfölös szájú megrántotta a vállát, és „Most mondjátok meg, mihez kezdjek egy ilyen marhával?” – kifejezéssel az arcán emberei felé fordult, tőlük várta a megoldást. De azért csak feltette a kérdést:

– Szóval nem akar a segítségünkre lenni, őrnagy úr?

Kempe nem szólt egy szót sem, csak felemelte a géppisztolyát, célba vette a hadnagyot, és meghúzta a ravaszt. Furcsa kattanást lehetett hallani. A fegyver nem sült el. Feltehetően beszorult a lőszer. Az őrnagy tehetetlen, vad dühében elkezdte ököllel verni a géppisztolyt, olyan erővel, hogy a kezéből már folyt a vér.

– A franc essen bele! – dühöngött, és látszott rajta, hogy a legszívesebben sírna, toporzékolna, mint egy akaratos gyerek, akinek nem sikerült valami. – Ezek a szemét disznók! – üvöltötte, és a hadnagyra, valamint csapatára mutatott.

– Horst, ne csinálj ostobaságot! – nyugtatgatta a barátját Klaus, de Kempe, akinek a tekintetében őrült láng lobogott, galléron ragadta, és majdnem megfojtotta.

– Értsd már meg, hogy valamit tennünk kell! Nem hagyhatjuk, hogy ártatlan embereket, nőket, gyermekeket és öregeket úgy fullasszanak bele a vízbe, mint a patkányokat!

– Horst – mondta Klaus –, én most összeszedem az embereimet, és meglépek velük. Ne tarts gyávának. Ehhez a gyávasághoz… – folytatta akadozva több bátorság kell, mint…

De abbahagyta, mert látta, hogy Kempe nem is figyel rá. Az őrnagy hirtelen elhatározástól vezérelve felugrott. Az emberei vissza akarták fogni, de ő kitépte magát a kezük közül, és a kidőlt házfalak törmelékeiből keletkezett dombokon, meg mindenféle betontömbökön ugrálva, hogy az oroszok géppuskatüzét kikerülje, mint egy lidérc, hol itt, hol ott feltűnve, jobbra-balra hajladozva, a hadnagy és csapata után eredt.

Sikerült épségben elérnie a metróhoz. Leereszkedett az aknába. Itt, a város alatti üregekben, csatornákban és a földalattiban vegetált a lakosság jelentős része. Azok a szerencsétlenek, akik szívesebben elviselték a doh- és penészszagot idelent, mint odafent a mindent elemésztő tűz perzselő leheletét. A sínek, talpfák, váltók és jelzőberendezések között rakták le nők, gyermekek és öregemberek a matracaikat. A föld alatt valamelyest biztonságban érezték magukat, és a kis motyóikban magukkal hozott szerény vagyontárgyaikat.

Kempe úgy lépett be a hosszú, alagútszerű üregbe, mint egy kísértet. A félhomályban a váltók karján vállfára akasztott ruhák lógtak, a sínek közé lerakott matracokon – összezsúfolva, mint heringek a konzervdobozokban – mindenütt emberek ültek vagy feküdtek.

– Figyeljen ide mindenki! – süvöltött végig az őrnagy hangja a hosszú alagúton. – Rövidesen elárasztják magukat vízzel. Mindenki igyekezzék kifelé! Minél előbb, amíg nem késő!

Az emberek gyűrött arccal, sokan álmukból felébredve ugráltak fel, kapkodták össze magukat. A hír futótűzként terjedt. Sebesebben futott végig a járaton, mint amilyen gyorsan egy szerelvény robogott volna a síneken. De úgy látszik, mégsem elég gyorsan. Mert a víz zuhogva, bömbölve és szemmel láthatóan emelkedve már be is hömpölygőn az alagútba.

Kitört a pánik. Az emberek rémülten, egymás hegyén-hátán igyekeztek a másik irányba menekülni az áradat elől.

Horst Kempe eleve lemondott arról, hogy vészkijáratot keressen magának. Behúzódott az alagút egyik üregébe, és fásultan figyelte a fejleményeket. Ha maradt volna még benne egy porszemnyi hit is a Führer iránt, a kétségbeesett, fuldokló, vagy már vízbe fulladt embereket sodró szennyes áradat most azt is kimosta volna belőle.

Az őrnagy hirtelen meglátott egy kislányt, aki a vágat falából kiálló keskeny párkányon mászott fölfelé. Odaugrott hozzá, és az ölébe kapta. A gyerek sírva, reszketve, védelmet keresve borult a vállára.

A víz egyre emelkedett. Kempe, mint akinek földbe gyökerezett a lába, csak állt egy helyben. Nem gondolt semmire.

– Bácsi – rázta meg a vállát a kislány. – Bácsi, vizes lesz a cipőm!

Kempe szomorúan nézte a kis embergyereket. Eszébe jutott, hogy otthon neki is van négy porontya, akiket nagyon szeret, és akik a mozgalom jelszava szerint „Németország jövőjét hivatottak biztosítani”.

– Bácsi – mondta újra a kislány, aki látta, milyen gyorsan emelkedik az áradat. – Vizes lesz a lábam…

– Igen, igen – mondta Kempe, és a feje fölé emelte a gyermeket. De a víz már a langaléta őrnagynak is a melléig ért.

– Bácsi – nyöszörögte a kislány – a lábam…

A férfi az örvénylő vizet nézte, és arra gondolt, milyen embertelen embernek kell lennie annak, aki nem érzi át az ilyen megalázó, tömeges halál borzalmait. Milyen szörnyeteg lehet az, aki ilyen iszonytató pusztulást képes parancsszóval ártatlan emberekre küldeni.

– Bácsi, nézd csak, már csupa locspocs a lábam! – mondta kétségbeesetten a kislány.

De Horst Kempe nem figyelt rá. Már nem is megvetéssel, inkább csak szánalommal gondolt a Führerre, ahogy egy leprásra gondolhat az ember, és amikor a víz a szájáig ért, egykedvűen hagyta, hogy elnyelje az áradat.