12. Fejezet

Doris ismét a RAD-nál szolgált. Elbocsátása iránti kérelmét már régóta az asztalfiókban csócsálták az ember-aktakukacoknál sokkal, de sokkal kisebb, következésképpen az előbbieknél fontosságuknak is jóval mérsékeltebb tudatában lévő kukac-aktakukacok. A fiatalasszony egy meglehetősen félreeső, mondhatni isten háta mögötti táborba került, amelynek lakói nem elsősorban ásóval, kapával és gereblyével, hanem inkább – a korábbiakban említett aktakukacok nagy örömére – könnyű irodai munkálatokkal ütötték agyon az időt.

A koszt kiváló volt, az orvosi ellátásra sem lehetett az otthon lakóinak semmi panaszuk. A tábort egy meglehetősen elhanyagolt külsejű, két lábon járó „matróna-műemlék” vezette, aki az első világháborúban ápolónőként tevékenykedett. Dorist már az első napon magához rendelte.

– Azért hívattam… azért hívattam, mert… Mert… – nyögdécselte sárgára festett, amúgy meglehetősen zsíros frizuráját babrálgatva.

– Érdekes – gondolta Doris –, ezek a vén csoroszlyák mindenütt ott vannak, és mind egyformák. Mintha a germán mitológiából jöttek volna elő a pusztítás démonaiként ezek a minden nőiességtől mentes öregasszonyok… Ugyanaz a hegyes orr, ugyanaz a szögletes alak, ugyanaz a kellemetlen hang, ugyanaz a jellegtelen arcbőr, amely – tökéletes mimikriként – előbb-utóbb felveszi az egyenruha színét.

Doris nagyon jól tudta, miért rendelte be a vén satrafa. A főnökasszony íróasztalán látta az orvosi jelentést. Két napja volt vizsgálaton. Már régóta tudta, de most, hogy biztos lett az eredmény, nagyon boldog volt, és egy cseppet sem félt attól, hogy az elfakult fejű táborvezető gúnyos mosolya a legcsekélyebb mértékben hatással lehet rá.

– Hát maga is megéri a pénzét – kezdte a leckéztetést a banya.

– Miért, mi a probléma? – kérdezte Doris, a táborvezető számára szinte már-már félelmetes nyugalommal a hangjában.

– Tudomására kell hoznom – folytatta a vénasszony –, hogy ön terhes.

– Azt én nagyon jól tudom – válaszolta Doris.

– Tudjaaaa? – sápadozott az elképedéstől a táborvezető.

– Persze, hogy tudom – mondta Doris, némi pimaszsággal a hangjában. – Miért ne lehetnék terhes? Én sem vagyok fából!

A főnökasszony céklavörös lett.

– A részletek nem érdekelnek – sípolta: – Átmenetileg, mindentől függetlenül nálunk marad. A jelenlegi idők nem alkalmasak az ünneplésre, még akkor sem, ha valaki gyereket vár. Ha úgy gondolja, jöhet az én otthonomba is.

– Milyen otthonba? – kérdezte Doris.

A főnökasszony nem válaszolt semmit, csak idegesen simogatta az orvosi jelentést tartalmazó papírt.

– Erről másolatot küldtek a Lebensborn-központba – közölte végül a fiatalasszonnyal.

Doris ezen a bejelentésen csak nevetett magában. Ez őt egyáltalán nem érdekelte. Az a legfontosabb, hogy élete új értelmet kapott. Amióta ezt érezte, a mindennapok ezer, úgynevezett „fontos” dolga mellékessé vált számára. Ismét nevetni kezdett.

– Minek örül annyira?- kérdezte a főnöknő.

– Köszönöm a rólam való gondoskodását – mondta, hangjában a legcsekélyebb irónia nélkül Doris.

A száraz öregasszony gyűlölködve nézte a fiatalt. Nem lehetett kiolvasni a tekintetéből, vajon irigység vagy utálat árad-e belőle.

– Jó, rendben van. Részemről befejeztem – mondta.

Doris kifelé menet arra gondolt, hogy mostantól kezdve nem az óra ketyegése, hanem a szívverései, és a tábori postaküldemények alapján méri az időt. Érezte, hogy a soron következő hónapokban fiatalasszonyból lélekben is gyöngéd anyává fog válni.

Az otthon, ahová Dorisnak át kellett költöznie, a Keleti-tenger közelében lévő Pommernben volt. A fehérre festett, alacsony kis házikót alig lehetett észrevenni az épületek között. Formára éppen olyan, mint a nagyszüleim háza volt, amelynél a mesében sem lehet különbet találni – gondolta Doris. – Az is ilyen hófehérre, fényesre volt meszelve. De annak a tornáca gerendáján cserepes virágok voltak, a dézsában pedig pompás, ezervirágú leánderek. És annak még az ablaka is mindig tele volt muskátlival és fuksziával. A piros kalapú, lila szoknyájú virág sűrűn himbálózott a szélben, a tornác mellett pedig, ahol nagypapa olyan szívesen pipázgatott, fehér és rózsaszín hortenziák billegették magukat.

Itt nem volt tornác, a bejárati ajtón és az ablakokon vasrácsok voltak, a homlokzati falra pedig bronztáblát rögzítettek, amelyen a felirat azt hozta a látogatók tudomására, hogy a ház szülőotthonként működik.

Doris estére érkezett. A nap gömbje, amely mintha a park mögött akart volna eltűnni a horizonton, aranykapuvá változtatta a bejárat rácsait.

– Szép itt – állapította meg a fiatalasszony. Egyedül jött, nem adtak mellé kísérőt, így – tekintet nélkül az állapotára, vagy talán szándékosan ezért – neki, magának kellett a csomagjait is cipelnie.

A fiatalasszony éppen a mozgalomnak azon az elméletén bosszankodott, amely a felsőbbrendű ember mibenlétén filozofál. S éppen Nietzsche, az elmélet szülőatyja volt az, akinek egyik – férfiaknak szóló – intelme így szól: „Ha nővel kerülsz kapcsolatba, mindig ott legyen a kezed ügyében a korbács.”

– Úgy hivatkoznak erre a baromra, aki mellesleg agylágyulásban pusztult el – gondolta Doris –, mintha ő is SS-Obersturmbannführer lett volna.

A fiatalasszony odaütött néhányat a bejárati ajtó rácsára szerelt oroszlánfejes réz kopogtatóval a tölgyfaajtó deszkájára. Rövidesen – mintha kastélykísértet lenne – az ajtóhoz libegett egy nővér. Doris bemondta a nevét. A meredt, bagolyszemű nő végigfutotta a kezében tartott listát.

– Rendben van – mondta hűvösen. Az ajtót csak résnyire tárta ki, hogy a vendég éppen beférjen, és esze ágában sem volt, hogy segítsen a fiatalasszonynak a csomagok cipelésében.

– Az otthonvezető csak holnap fogadja önt – közölte. – Ma már túl késő lenne a beszélgetésre, és dr. Jessrich egyébként sincs már itt a házban.

Az „otthonvezető” szóra Doris úgy összerándult, mint akire rácsapták a forgóajtót, mert rögtön Westroff-Meyer jelent meg előtte.

Az első emeleten a nővér a lépcső melletti ajtó előtt „Megálljt!” vezényelt.

– Egyelőre itt kap helyet – mondta, majd hozzátette: – Egyébként kívánatosnak tarjuk, hogy mindennemű magánbeszélgetéstől szíveskedjék távol tartani magát. A házirendet holnap majd dr. Jessrich ismerteti önnel.

Amikor Doris belépett a szobába és körülnézett, az az érzése támadt, hogy már járt itt. Majdnem ugyanaz a berendezés fogadta, mint amilyennel az első Lebensborn-otthonban találkozott nap mint nap. Ugyanaz a tiszta, hűvös célszerűség uralkodott, mint a Westroff-Meyer-féle „tanintézetben”.

Két ágy volt a helyiségben. Az egyiken egy fiatal hölgy ült pongyolában. Amikor új szobatársa belépett, félretette a könyvet, amit olvasott, és nehézkesen feltápászkodott. Hamvasszőke hajú, fekete karikákkal keretezett kék szemű, magas nő állt Doris előtt. Mosolyát egyetlen szóval nem igen lehetett volna jellemezni: kicsit rokonszenvesnek, kicsit kellemetlennek tűnt.

– Gréte asszony vagyok – mutatkozott be, és erősen, szinte férfiasan megszorította a fiatalasszony kezét.

– Engem pedig Steinbachnak hívnak – válaszolta Doris.

A nagydarab nő mutatóujjával lakatot tett a szájára, közben pedig gúnyosan mosolygott.

– Inkább ne – mondta gyorsan. – Mi a keresztneve?

– Doris.

– Tehát Doris asszony. Ebben a házban nem kívánatos a keresztnév önmagában való használata, a vezetéknévé pedig egyenesen tilos.

– Miért? – kérdezte Doris.

– Ó, te kis ma született bárányka – gondolta a termetes szőke. – Na, igen, holnap majd mindent elmondanak önnek… Tudja, ebben a házban elég különös szokások uralkodnak. De az embernek előbb-utóbb mindenhez hozzá kell szoknia – mondta, de ezt már hangosan.

Amikor Doris a bőröndjéből elkezdte kifelé rakni a holmiját, legelőször Klaus fényképe került a kezébe. Az volt ugyanis legfelül. A fiatalasszony elgyönyörködött félje arcában, vonásai ellágyultak, arca kipirult, szeme ragyogott.

– Azt jobb, ha rögtön vissza is teszi – mondta Gréte asszony –, különben elveszik magától.

– Hogyhogy? – lepődött meg Doris.

Még nagyobb lett a meghökkenése, amikor szobatársnője „rávezető” mozdulatát követően pillantása megállt az ajtóra függesztett táblán lévő feliraton. „A gyermek apjáról beszélni illetlenség!” – ordította arany betűivel az intelem.

– Hülye egy ház, nem? – nyerítette idétlenül a szobatársnője.

– Hát én ebből az egészből most már végképp nem értek semmit! – kelt ki magából a fiatalasszony.

– Férjnél van? – érdeklődött Gréte. – Erre nem szükséges válaszolnia… Akarom mondani, nem is szabad. Persze, ha…

– Természetesen férjnél vagyok – válaszolta Doris.

– Ez a természetes nem is olyan természetes. Legalábbis itt nem. Látja, ezért van ott az a tábla az ajtón.

Most végre felfogta Doris, hogy miről van szó. Lebensborn-végállomás.

– Engem aztán végképp nem érdekel, hogy itt milyen szabályok uralkodnak – gondolta. Ez a felirat nekem semmit nem jelent. A kicsinek sem. Én nem fogom a világ elől elrejteni Klaus Steinbachot, legkevésbé a saját gyermeke elől. Ez az utasítás nekem annyi, mint a nagyvárosi nyilvános vécékben gyakran olvasható mindenféle disznó felirat.

Hogy Gréte asszony a ház különleges szokásainak leírásakor nem túlzott, arról Doris másnap meggyőződhetett. A reggelit közösen fogyasztották el. Közben – élve az alkalommal – az újonnan érkezettet bemutatták a többieknek. A főnővér – ruhája ujján a párt jelvényével – ezt szertartásosan, az előírásoknak megfelelően bonyolította le.

– Doris asszony… Edith asszony… Frieda asszony… Hilde asszony… Bertha asszony… – olvasta fel egymás után a neveket.

Amikor Doris neve elhangzott, a többiek egymástól meglehetősen eltérő módon, fürkészve, kihívóan, egykedvűen vagy gúnyosan néztek rá.

– Doris asszony – szólt reggeli után a főnővér – menjen, jelentkezzék az otthonvezetőnél!

A fiatalasszonynak az előszobában kellett várakoznia. Az asszisztens odatolt neki egy széket. A rendelőhelyiség ajtaja ki volt támasztva, így Doris akarata ellenére fültanúja lehetett az odabent folyó beszélgetésnek.

– Minden rendben van, Ursula asszony. Elengedhetjük önt.

– Na, hála istennek. Mondja doktor úr, a túlsúlyom miatt nem lesz problémám?

– Feltehetően nem.

– Ez a história elég sokat ártott az alakomnak.

– Hát akkor – monda az orvos meglehetősen nyersen – minden jót!

Doris először a magas sarkú cipő kopogását hallotta, aztán megpillantotta az „elbocsátott” hirtelenszőke nőt, aki olyan húsz év körüli lehetett. Doris annyit már tudott a bentről kihallatszott beszélgetés alapján, hogy Ursulának hívják. Az asszisztensnő az ajtóig kísérte, s kissé szinte szégyellősen megkérdezte tőle:

– Nem akarja látni még egyszer a gyermekét?

– Nem az enyém – válaszolta a szőkeség, és már ment is kifelé. – A maguké. Maguknak kellett… Viszontlátásra, kisasszony!

Doris úgy tápászkodott fel a székről, mint a szélütött. Jessrich doktornak kellett karon fognia, hogy be tudjon támolyogni a rendelőbe. Az orvos fehér köpenyben és bagariabőr csizmában volt. A nyakán, a gallérja fölött csúnya forradás éktelenkedett. Kimérten és tárgyilagosan vizsgált. Dorist figyelve felélénkült. Talán egy héten belül – gondolta. Szürke szemével úgy nézett a fiatalasszonyra, mintha rögtön a szülészeti fogóval indulna felé.

– Doris asszony! Itt én nemcsak főorvos vagyok, hanem otthonvezető is.

– Tudom – válaszolta a fiatalasszony, félig még mindig kábultan.

– Minden előírásunk az anya védelmét szolgálja.

– Köszönöm – mondta Doris.

– Mindegyik gyermek, aki itt jön világra, az állam tulajdonát képezi… Illetve majdnem mindegyik.

– Én férjes asszony vagyok – mondta Doris.

– Amíg önt el nem bocsátjuk, a gyermek a csecsemőszobában lesz, aztán majd magával viheti. Amit az előbb mondani akartam, az természetesen tárgytalan.

– Én tartom magam a törvényhez, ebben egészen biztos lehet, doktor úr – mondta Doris, és lelkesen arra gondolt, hogy minden rendben lesz, és gyönyörű, egészséges gyermeknek ad majd életet.

– Értesítenem kell Klaust – határozta el rögtön.

Pár perc múlva ismét a szobájában volt. Gréte asszony mosolyogva fogadta.

– Na, ugye, orvosilag sínen van. Én már csak tudom: harmadszor vagyok itt. És maga?

– Én először – válaszolta Doris.

– Örül? – kérdezte a szobatársnő olyan hamisan csengő hangon, mint amilyet az üvegpohár ad, ha éles kavicsdarabbal karcolgatják.

– Hogy örülök-e? – ismételte meg a kérdést Doris, akinek kezdeti bátortalansága gyöngédségre változott. – Az nem is kifejezés.

– Na, na, – csikorogta tovább Gréte asszony – vannak itt olyanok is, akik egész másképp gondolkoznak… Megszülnek, aztán eltűnnek, a fene se tudja, hová…

– És a gyerek? – kérdezte Doris teljesen naivan. – A gyerekkel mi lesz?

– Na hallja, ha később gyereket akarnak, akkor örökbe fogadnak egyet, vagy eljönnek az otthonba… – mondta Gréte asszony, és kezével a falon lévő jelmondatra mutatott.

Doris gyorsan bebújt az ágyba. Kábultan feküdt. Érezte, hogy kering vele az ágy, lendül, szédül, imbolyog. Szép csöndesen elkezdett sírni. Gréte asszony odament hozzá, és megsimogatta a haját. Aztán a bőröndjéből elővett egy fényképet, odavitte az ágyhoz, és megmutatta új szobatársnőjének.

– Látja, velem is itt van egy fotó. A férjemről készült, aki SS-tiszt… Ha tudná, mi folyik itt… kiverné a balhét!

Amikor Doris ránézett a képre, szinte elzsibbadt. Horst Kempe, az egy méter nyolcvannyolc centiméteres önbizalommal megáldott százados volt rajta.

Remegő kézzel tette félre a képet.

– Ugye, milyen helyes? – kérdezte Gréte Kempe.

– Igen – válaszolta Doris.

– Horst olyan elővigyázatlan… Ott, a fronton… A maga férje is katona?

– Ő is. Repülőtiszt.

– Azt hiszem, mi ketten jól megértjük majd egymást – mondta Kempéné asszony.

– Biztosan – rebegte zavartan Doris, aztán visszafeküdt az ágyába, de nem tudott elaludni. A házban az iszonyat kísérlete járt fel-alá.

Valahol, kis bölcsőjükben gyermekek oá-oáztak, mintha sírásukat figyelmeztetésnek szánták volna. Csak kisebb részük felelt meg a normának, pedig valamennyien szőke és kékszemű anyáktól-apáktól születtek. Néhányan sötét szeműek vagy kerek fejűek voltak. A természet fittyet hányt Westroff-Meyerre és az egész fajelméletre.

Másnap, reggeli után a postai küldeményeket osztották ki. Mindezt a főnővér intézte, aki hangosan kiáltotta azoknak a nevét, akiknek levele volt, de csak a keresztnevüket, szigorúan mindig hozzátéve, hogy „asszony”. Doris segíteni szeretett volna neki, az egyik levelet tovább akarta adni a címzettnek.

– Nem – mondta a levélosztó. – Amíg visszautasítja a rendes nevét, addig ilyesmiről szó sem lehet.

Aztán az ő nevét is kiáltotta:

– Doris asszony!

– Köszönöm mondta – Doris. – De nincs szükségem rá, hogy „asszonyozzon”. Engem Steinbachnak hívnak, és a férjemet is.

A többiek megütközve néztek rá.

– Ezt én meg se hallottam – mondta a főnővér, akinek keselyűképe szinte lila lett.

Reggeli közben, az asztal végén falatozó kisebb csoportból kivált egy kemény tekintetű, sima frizurás lány, és odament Dorishoz.

– Edith asszony vagyok – mondta olyan hangon, mintha csak a főnővér szólalt volna meg a torkában.

– Ide akar ülni hozzám? – kérdezte Doris.

– Nem, sőt jobb lenne, ha maga ülne el innen valahová máshová.

– Miért? – csodálkozott Doris.

– Minket akar provokálni? Olyan büszke a férjére? Vegye tudomásul, hogy számunkra – és fejével a többiek felé mutatott – az, hogy férj, nem létezik. Mi elköteleztük magunkat az államnak, és nem tűrjük, hogy emiatt bárki is sértegessen bennünket.

Doris elfordította a fejét. Reggeli után észrevette, hogy a többiek úgy rakták le a pihenőóra elején a széküket, hogy ezáltal két csoportot alkossanak. Megértette, hogy a két tábort nem a parkon átvezető út, hanem egy óriási szakadék választja el egymástól.

– Tudomásul vette, amit a reggelinél mondtam? – kérdezte az Edith asszonyként bemutatkozott nő.

– Igen – válaszolta Doris halkan, és zavartan kereste a szavakat, mert szeretett volna békülékeny hangot megütni. – Különben én már voltam egy ehhez kicsit hasonló otthonban. Azért az sok mindenben más volt. Egészen, egészen más.

Közben a szeme megakadt a „Fényképezni szigorúan tilos!” táblán.

– Akkor bizonyára tud arról, hogy mi milyen áldozatot hozunk? – vartyogta Edith asszony.

– Te jó isten, hogy ti mekkora marhák vagytok! – mondta halkan Doris.

Először úgy tűnt, hogy Edith meg akarja ütni, de aztán, mintha mást gondolt volna, térdre esett, belevetette magát a fűbe, és fékevesztett sírógörcsben tört ki. Ki tudja miért, talán most értette meg, hogy tulajdonképpen mit is vállalt magára.

* * *

Westroff-Meyer véres, és nem egészen üres kézzel tért vissza Berlinbe. A több, mint kétszáz elrabolt gyermekért a nagy magasságokban leledző szájakból zengő dicshimnuszokat kapott cserébe. Útközben betért Frankfurt legjobb egyenruhaboltjába, hogy új váll-lapokat vásároljon. A sok rablás nem volt hiábavaló. Csillaga felmenőben volt. Az anyák szenvedése, a gyermekek sírása, az embervadászat a falvakban és a krematóriumok kéményei új csillagot jelentettek katonai előmenetelében: Obersturmbannführerré léptették elő. Ő pedig ezt a magas rangot úgy viselte, mint maneken a legújabb modellt. Magasan hordta az orrát. Nagyon büszke volt arra a csillag alakú kis bádogdarabra.

Amikor mindenek felett álló lelkiállapotában berobogott az irodájába, első dolga volt, hogy Ruthot, a titkárnőjét a szobájába hívja.

– Örülsz, hogy újra itt vagyok? – kérdezte.

– Igen – válaszolta a lány nem túl meggyőzően.

– Én is – nyugtázta a hallottakat. – Ez volt ám a bevetés! Mondhatom neked, csak egy ilyen szeméttelep országban látja az ember, hogy milyen hatalmas a mi eszménk!

– Hát igen. Tulajdonképpen már ma délelőttre vártalak – duzzogott a titkárnő.

– Tudhatod, hogy minden napom a Führeré – mentegetőzött Westroff-Meyer, és durva kezével esetlenül megsimogatta kedvese finom kis tokácskáját. – De azért hoztam valamit az én kis nyuszikámnak – édeskedett, és kinyitotta a bőröndjét.

Nem ismerte a szerelemben az ajándékozás fontosságát hangsúlyozó indiai Kámaszutrát, sőt, mivel Goethe sem tartozott a kedvencei közé, fogalma nem volt arról, hogy a nagy német költő is az ajándékozás fegyverét ajánlja a Faust főszereplője figyelmébe Azt azonban nagyon jól megtanulta, hogy a színes képmutatásnál és az ajándékozásnál a meggyőzéshez, egy ember megnyeréséhez nagyobb fegyver nincsen. Az ajándék tett. Az értékes ajándék pedig – különösen egy olyan nő számára, mint Ruth – valóságos hőstett. Ezzel a gondolattal húzta elő bőröndjéből azt a nutriabundát, amelyet beszerzési helyén a legszebbnek talált.

– Ez az enyém? – sikoltott fel az örömtől a titkárnő.

– Igen – mondta a „gáláns” gavallér és a lány vállára terítette a drága prémet.

– Hát ez csodálatos! – lelkendezett Ruth.

– Varsóból hoztam.

– Sokba került?

Westroff-Meyer meghúzta a vállát.

– Annyira nem… – mondta, és nem foglalkozott azzal, hogy egy ilyen bunda manapság maximum két puskagolyó, vagy fél köbméter gáz árából kitelik. – De van itt neked még valami – kedveskedett a férfi, és egy égszínkék bársonytokból gyémántköves gyűrűt vett elő.

– Gyönyörű – mondta a lány, majd azt kérdezte: – Sok ilyen briliáns van Lengyelországban?

– Ha az ember ott van a húsosfazék mellett, könnyen hozzájuthat a finom falatokhoz – szellemeskedett Westroff-Meyer, és az járt a fejében, hogy mekkora öröm a barna mozgalom élharcosának lenni. Minden ellenségünket megsemmisítjük. Aranytárgyaik a német bankok trezorjaiba kerülnek. Szenvedéseiktől puskával, gázzal vagy éppen azzal, ami van, megszabadítjuk őket. Vagyonukat felosztjuk a magunkfajták között, akik a Führer iránti hűségünket tettekkel bizonyítjuk.

Elővette a bőröndjéből féltve őrizgetett francia konyakját is, és átnyújtotta a lánynak. Hogy legyen egy kis „lélekmelegítő” az ajándékokhoz, meg ahhoz, ami majd azután következik…

– Na, milyen vagyok hozzád? – kérdezte önelégült mosollyal az ábrázatán. – Mintha az édesapád lennék. Na, persze ezt az édesapát csak hülyeségből mondtam…

Ruth a tükörhöz lépett, és jobbra-balra forogva nézegette magát új bundájában. Vállban lötyög, és a hosszából sem ártana felhajtani egy kicsit – állapította meg, majd, ahogy tüzetesebben szemügyre vette, felfedezett egy kis kopást is jobboldalt, a könyökrészénél.

– Nem vadonatúj, de azért még elég jó állapotban van – mentegetőzött Westroff-Meyer. – A briliáns pedig kifogástalan. Nagyon értékes.

– Elkényeztetsz – mondta a lány, és undorodva gondolt a vacsorájára, amit a kantinban fog elfogyasztani: a krumplira és a savanyú káposztára, amelyre képzeletében – feltétnek – nutriabundát és briliánst tesz majd a szakácsnő.

Westroff-Meyer ezek után felvette hivatalos arcát.

– Keresd elő nekem újra a II/l/Z központi otthon akció aktáját – adta ki az utasítást. Amikor megkapta, szinte körülölelte az egészet. – Ez az én művem – büszkélkedett magában.

Felütötte az iratrendezőt. Legfelül az étkezési költségekkel kapcsolatos kimutatások voltak, alattuk a személyi anyagok, legalul pedig az orvosi leletek és a vizsgálati eredmények.

A személyi anyagok között megtalálta a Doris Steinbach nevet. – Úgy… Tehát hozzáment feleségül ahhoz a patkányhoz – dohogott magában. – Most pedig a Mecklenburg otthonban van. Hát akkor, kicsikém, eljött az idő, hogy Westroff-Meyer bácsi bemutatkozzék. Először neked, aztán a férjecskédnek.

Ahogy tovább lapozott, Erika nevére bukkant. A személyi adataihoz csatoltak egy – a RAD által elutasított – kérelmet, amelyet a lány a Lebensbornból való leszerelése ügyében nyújtott be.

– Felőlem mehet – gondolta az Obersturmbannführer jókedvűen, de aztán bosszankodni kezdett, hogy mitől lett egyszerre ilyen jóindulatú.

Csöngetett Ruthnak.

– Ide figyelj – mondta –, ezt az Erika Baumannt szélnek kell ereszteni.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Magam sem tudom – morogta Westroff-Meyer.

– Egyszerre olyan hivatalos lettél. Semmi kedvesség nincs benned – duzzogott a lány.

Az Obersturmbannführer a nutriabundára nézett. Komótosan az íróasztalára terítette. Hallotta a kommandó tagjai által leadott lövések hangját, és hogy elűzze a kísérteteket, a pohár után nyúlt. S amikor már az a szellem is eltűnt, aki valamikor a bundát viselte, a lányhoz lépett, majd egy durva mozdulattal az asztalon fekvő prémre döntötte.

* * *

Doris érezte, hogy őt itt, ebben az otthonban, amelyet tisztaság, steril levegő és nyugalom jellemez, zaklatott emberi sorsok veszik körül, és azt is, hogy a békés, csendes felszín alatt állandóan fortyog, pezseg, bugyborékol valami. Látta, hogy a birodalom által pénzelt Lebensborn – asszonyokból és lányokból álló – „nyersanyaga” összetételét tekintve meglehetősen vegyes.

Bár az otthonban tilos volt magánbeszélgetést folytatni, suttogva mégiscsak érintkeztek egymással a lakók. Doris a legjobb viszonyba Ingeborg asszonnyal került, akinek fogalma sem volt arról, hogy miért van itt. Úgy nézte a folyamatosan zajló ceremóniát, mint valami kultikus szertartást, amelyen ő nem akart részt venni, még kevésbé szerette volna, hogy esetleg őt is felavassák. Majd pár hét múlva, mint rajta kívül sokan mások, akik véletlenül vagy saját közreműködésük nélkül kerültek kapcsolatba a Lebensbornnal, egyszerűen fogta a cókmókját és a gyerekét, és úgy elhúzott innen, mintha sohasem járt volna ebben az otthonban.

Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Doris megvonja a Lebensborn-história mérlegét. Csak a háború után derült ki, hogy a Lebensborn-gyerekek – vagy ahogy mások nevezték: a Hitler-bébik – száma meghaladta a tízezret. Akkor találták meg az SS titkos levéltárában azt az iratot, amelyben Himmler megfogalmazta, hogy a háború után az SS tiszteknek hivatalosan tilos megházasodniuk. Egy másik tervezet ezzel ellentétben a poligámia bevezetését szorgalmazta. Ezek a tervek annyira képteleneknek, fanatikusaknak, kísértetieseknek és valószínűtleneknek tűntek, hogy még a nemzetiszocializmust elítélő történészek közül is sokan kételkedtek a hitelességükben.

Doris a maga saját kis világát élte az otthonban, nem foglalkozott azzal, mi folyik körülötte. Várt és reménykedett. Ha levelet kapott Klaustól, bevonult a szobájába, hogy egyedül legyen, amikor olvassa. „Most már tudom – írta a legutóbbiban a fiatal főhadnagy – milyen az, amikor aggódsz miattam. Én is féltelek, ha huzamosabb ideig nem jön tőled levél, már arra gondolok, hogy valami bajod történt…”

A fiatalasszony éppen ezt a levelet vette elő, hogy újra elolvassa, amikor élesen a hasába nyilallt a fájdalom.

– Jaj, Klaus – sóhajtotta, és hirtelen összegörnyedt. A mozdulattól még a levél is kiesett a kezéből.

Szeme könnybe lábadt és kikerekedett. Nem is vette észre Kempénét, aki a legjobb pillanatban lépett be a szobába. A tekintete valahol messze járt, ott, ahol a csodák kezdődnek.

– Hát eljött az idő – gondolta boldogan a fájdalom szünetében, és félénk mosoly jelent meg az arcán. Kempe asszony gyors, megértő pillantást vetett az ágyon fekvő, összegörnyedt alakra, és azt mondta:

– Már megyek is, és jelentem az orvosnak, hogy elkezdődtek a fájások.