1. Fejezet

A május tavaszillattal töltötte meg a levegőt. Délután esett. A duzzadt, meleg éjszaka párafelhői, mint fennakadt fehér kendőcskék lebegtek a fák ágai között. Kövér cseppek potyogtak a levelekről. A kovácsoltvas lámpák kőkandeláberei körül már ott táncoltak az első szúnyogok a nedves levegőben.

Az esti csöndet a kavicsokon megcsikorduló léptek zaja törte meg, majd messziről egy toronyóra ütései hallatszottak. Doris gyöngéden a férfinak dőlt. Érezte a másik kezének szorítását a karján. Tudta, hogy elválásuk után még sokáig érzi majd ezt az inkább erős, mint gyöngéd, inkább sürgető, mint hűvös kezet.

– Klaus –, mondta halkan, szinte kérlelőn.

A hold korongja előbukkant a felhők közül. Fénye megvilágította a fiatal repülőtisztet, aki magas volt és karcsú. Cserzett arcbőrének színe nem illett világosszőke hajához, mint ahogy a szája környékét átszabdaló ráncok sem a korához. Klaus Steinbach mindössze 24 éves volt, de az ajka jobb és bal oldalán húzódó mély árkok tucatnyi légi csatáról árulkodtak. Férfias megjelenését még jobban kiemelte a repülősök elegáns, színében és anyagában harmonizáló, kifogástalanul szabott egyenruhája.

– Klaus – próbálkozott Doris másodszor is – ez a szabadság… ugye jól telt?

A férfi megállt. A nevetés elsimította a ráncokat az arcán. Most ismét az a gondtalan fiú volt, akinek a lányok – ha a szemébe néztek – már a szájára gondoltak. A fiatal főhadnagy több volt, mint jóképű. Az akkori férfiideált testesítette meg. Mintha róla mintázták volna a birodalom győzelmi plakátjainak hőseit. Hitt abban az életben, amit Németország jelentett a számára, és aszerint élte az életét…

– Miért akarod hallani?

– Mert szeretném tudni.

– És miért szeretnéd tudni?

– Mert szeretném hinni, hogy így van…

– Igen – válaszolta a férfi –, jól telt… Nagyon jól.

– És holnap megint vissza kell menned… – mondta Doris.

– Nem változtathatok rajta – válaszolta a férfi, keményebben, mint ahogy szerette volna.

– De visszajössz – csendült ki a lány hangjából az aggódással teli bizonyosság.

– Visszajövök hozzád – válaszolta a férfi.

Doris hosszú, keskeny keze láttán Klaus néha arra gondolt, hogy ez a legszebb az egész lányban. Igaz, hogy a lába is hosszú volt és karcsú. Egy-egy ilyen „szemle” végén mindig mindent egyformán szépnek talált rajta: szinte természetellenesen nagy kék szemeit, amelyek úgy el tudtak sötétülni, mint az ég, szokatlanul kicsi füleit, amelyek haja hullámos tengeréből úgy sejlettek elő, mint valami eleven kagylódíszek, és a száját, amely egyszerre tudott mosolyogni és töprengeni. Csak a lány magas és szigorú homlokára pillantva fogta el mindig valamilyen tiszteletet parancsoló érzés. Olyan homlok volt ez, ami leányt és asszony idézett egyszerre. Legalábbis a gondolataiban, de álmaiban egészen biztosan.

– Mire gondolsz? – kérdezte Doris lábujjhegyre állva, miközben könnyed érintéssel a helyére igazította a férfi egyik hajtincsét.

Klaus kihúzta magát, mint mindig, ha a lány megérintette. Egyrészt heves vágy szülte várakozást, másrészt visszafogottságot érzett. De Doris ebből nem vett észre semmit. A férfi a lány szemébe nézett, és azok az éj kékjébe mosódtak előtte. A hold szinte mesterkélt fénye ezüstbe vonta a Doris homlokát övező apró, aranyos hajpihéket, és Klausnak ettől vissza kellett fognia magát, nehogy karjaiba kapja a kedvesét.

– Mi van veled? – kérdezte Doris lágyan.

– Semmi – hangzott a kényszeredett válasz.

Tizenhat nap, gondolta a fiatal tiszt, és egyetlen nap, szinte egyetlen óra sem telt el Doris nélkül. Együtt teniszeztek, együtt mentek le a folyóhoz, egymás mellett ültek a moziban. És még meg is látogatták egymást szüleik otthonában.

De valami mégis hiányzott. Elsősorban Klaus érezte ezt a hiányt, valahányszor Dorist a karjaiba vette. Nem volt más most sem ez a csók, mint az első, amit még gimnazista korában átélt, amikor úgy érezte, mintha a feje felett összecsapó, vad hullámok üvegfalnak ütköznének. De Steinbach főhadnagy már nem volt gimnazista. A fenébe is – gondolta –, neki ezt a bizonyos üvegfalat kellene ripityára, ízzé-porrá zúznia. Mert valahányszor vonta magához Dorist, mindig érezte, hogy a lány gyöngéden kitér előle.

Ez már a szabadsága elején is rosszul esett. A mai nap pedig… az utolsó. Az időt nem lehet megállítani. És ebben a pillanatban, a park csöndjében a fiatal tiszt kristálytisztán hallotta a feldübörgő motorok zaját, a fedélzeti gépfegyverek ugatását, a bombák robbanását, a zuhanórepülők vijjogását…

Továbbsétáltak. Klaus úgy érezte, hogy még a lány karcsú testét átölelő sötétségre is féltékeny. A kavicsok csikorogva pattogtak szét a csizmája alatt. A tenyere szinte felizzott. Kereste, de nem találta a szavakat.

– Valami… baj van velünk? – kérdezte Doris.

– Nincs – válaszolta nyersen a férfi.

A lány belékarolt. Nem érzett meg semmit az éjszaka fülledtségének kétértelmű jeleiből. Hirtelen halkan felnevetett.

– Emlékszel – kérdezte, és az út mellett lévő kis térre mutatott, ahol egy mérleghinta deszkája ágaskodott a holdfényben –, amikor az egyik fiú el akarta venni a homokozó formáimat… és te megverted érte?

– Igen… azt hiszem… – válaszolta a főhadnagy magába mélyedve, majd morogva hozzátette: – Nem játszhatunk örökké a homokozóban…

– Tulajdonképpen kár – nevetett Doris, aki aztán csak észrevette a dacot a másik hangjában. A férfi már elfordította a tekintetét a térről. Konokul meredt maga elé. A lány oldalról figyelte, és azt gondolta: hatévesen csak a játékaimat nézte, nyolcévesen a copfjaimat, tizenkét évesen a nyakamat, tizennégy évesen elnézett mellettem, tizenhat évesen utánam nézett, és azután lassanként egymásra talált a tekintetünk, majd egyre gyakrabban találkoztunk, hogy azután soha többé el ne engedjük egymást.

A park végébe értek. Az út itt kettéágazott.

Balra indultak tovább, hazafelé. Doris csalódottan, hogy a parkbéli séta ilyen gyorsan befejeződött, Klaus különös, sürgető léptekkel.

– Te – mondta rekedten –, nem jössz… Úgy értem… Nem innánk meg nálunk még… valamit?

A férfinak elfogódottságában szinte elakadt a szava. Úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak.

– De, szívesen – válaszolta Doris egyszerűen.

Ettől mintha egy labda kezdett volna pattogni a férfi mellkasában. Szünet nélkül beszélt. Egy egészen jelentéktelen szakasszal kicsit lerövidítette az utat. Félt, hogy a barátnője még meggondolja magát. De Dorisnak ez eszébe sem jutott. Olyan kevéssé értette a fiút, amennyire az őt. Ezért voltak úgy az érzéseikkel mindketten, mint valami felfoghatatlan csodával.

A ház már teljesen sötét volt. A férfi előre ment. Önkéntelenül is igyekezett tompítani léptei zaját. Doris észrevette ezt, és meglehetősen csodálkozott is rajta. Számára kínos volt mindenfajta titkolózás. Egy vastag szőnyegen lépkedve elérték az egészen fent, a tetőtérben lévő szobát, amelyben Klaus már gyerekkora óta lakott, s amelyben Doris sem először fordult már meg.

A fiatal tiszt lassan húzta be maguk mögött az ajtót. Néhány másodpercig csak állt, mintha gyökeret vért volna a lába. Merőn nézte a lány szinte még gyerekes, félig nyitott ajkait. Tekintetével végigsimított meztelen, hirtelen szinte maguktól egymásba fonódó két karján, a rajta lévő szőke pihéken, majd szeme továbbkúszott könnyű nyári ruhája négyszögletű kivágásáig. Doris továbbra is csodálkozva figyelte a férfit, aki mintha kerülte volna a tekintetét.

– Miért nem ülsz le? – kérdezte Klaus rekedten.

Ezzel egy időben vállát átölelve szelíden a kanapéra kényszerítette a lányt. Közben beütötte a fejét, de észre sem vette. Arcát, száját Doris nyakához szorította.

A lány halkan duzzogott. Keze átkulcsolta a férfi csuklóját, aki szótlanul küzdött valamiért, amit nem lehet kikényszeríteni. Mikor ez nyilvánvaló lett Klaus számára, csöndben, szégyenkezve, leverten feladta a csatát.

– Ó, Klaus… – sóhajtott Doris gyöngéden, miközben ujjai a férfi fülével és hajfürtjeivel játszadoztak, de a tekintete valahol a távolban járt. A lány szeme kék volt és nedvesen csillogott, mint a Berlint kettészelő Spree folyó a napsütésben. Ebben a pillanatban azonban ez a messze révedő tekintet a szoba minden részletét magába szívta: a mintás szőnyeget, az intarziás asztalt, a cirádás hamutartót, amit Klaus éppen tőle kapott ajándékba. A lány látta a kényelmes kanapét, ami régebben valahol lent állt, és amiről, amikor még gyerekek voltak, mindig lezavarták őket, mert nem volt szabad cipővel a kényes bőrhuzaton taposni, és látta a könyvespolcot, amely fölött egy idealizált, gondosan bekeretezett Hitler-kép függött, mellette pedig – az első kényszerleszállás emlékét őrző „szuvenírként” – egy letört légcsavardarab.

Doris szemében könnyek ültek. Félt, hogy a férfi erőszakos sürgetése miatt elveszíti a szobát, amely mindig szülőföldje, városa egy darabját jelentette a számára.

– Klaus… – mondta kérlelve, miközben a férfi vállára hajtotta a fejét –, meg kell értened… Ezt későbbre… a háború utánra tartogattuk… Aminek úgyis nemsokára vége…

A fiatal tiszt hallgatott.

– Ez olyan lenne – folytatta könyörögve, szinte gyerekhangon Doris – ahogy ezt… Mások csinálják. Olyan olcsó lenne…

A férfi félig felegyenesedett, és kezét a halántékára szorította.

– Holnap mész… vissza a frontra… És előtte este, még a szeretőddel… – sóhajtotta halkan a lány, és elfordította a fejét. – Ez olyan olcsó lenne… olyan programszerű. És én félek ettől.

– Igen – válaszolta Klaus keményen – így is lehet fogalmazni. – Majd kisvártatva hozzátette: – Hogy esetleg nem jövök vissza, arra nem is gondoltál. És hogy én…

Ijedten harapta el a mondat végét, még idejében tudatosodott benne, milyen szörnyűségre készült. Azt akarta mondani, hogy joga van hozzá, mielőtt feldobja a talpát, hogy legalább egyszer ő is boldog legyen…

Eltolta magától a lányt, és nehézkesen felállt. Tétova mozdulattal a konyakos üveg után nyúlt. Töltött magának, majd egy húzásra kiitta a színültig telt pohár tartalmát.

Most már Doris is felállt, és kisimította a ruháját. A férfi lekísérte őt a lépcsőn. Düh és zavar között vergődve állt a lány előtt.

Ahogy Doris a mellére hajtotta a fejét, a férfi érezte, hogy a lány egész testében remeg. Megpróbálta megcsókolni, de ő csukott szájjal, fagyos ajakkal utasította el a gyöngéd közeledést.

– Gyere vissza, Klaus… – mondta, azután gyorsan megfordult, és elsietett.

A férfi hosszan bámult utána.

* * *

A Messerschmitt 109-es propellerje egy darabig még sípolva kavarta a levegőt, aztán a gép dübörgése üresjáratban abbamaradt. A leállított motor megállt. A földi személyzet tagjai, mint fekete termeszhangyák vetették magukat a vadászgépre, másztak fel a szárnyakra, tépték fel a kabintetőt, és segítettek parancsnokuknak, hogy minél előbb megszabadulhasson a biztonsági övéktől. Tiszthelyettesek, a legénység tagjai, a vadászrepülő-flotta tisztjei rohantak az észak-franciaországi légikikötő leszállópályáján a gép felé, hogy gratuláljanak főnöküknek, aki landolás előtt – a győztes légi csatáról hírt adó ismerős jellel, háromszor megbillentve gépe szárnyait – már jelezte, hogy küldetése sikerrel járt.

Berendsen alezredes integetett, miközben nagy lendülettel kiszállt a gépből.

– Adjon valaki egy szivart! – dörmögte jókedvűen, s az aranybarna rudacska kék füstjében gyönyörködve rögtön el is merült a Brasil élvezetében. Ebből a szivarfajtából mindig készenlétben tartogattak egyet a számára, feltételezve, hogy visszatér. Az alezredes elégedetten kacsintott fel a napra, amely elől épp az imént távolított el egy Spitfire-t.

– Nos, hát akkor… – mondta, és lezserül megveregette sapkáját, amelyet a karmai közt horogkeresztet tartó ezüst sas díszített.

Emberei utat nyitottak előtte, ahogy repülős overalljában komótosan végigment a téren. Fiatal hadnagyainál alacsonyabb volt. Széles bulldogképével, erős állával olyannak tűnt, mintha a fejét diófatuskóból faragták volna ki. Beosztottjainak kedvére való katona volt. Olyan, aki szívesebben ül harci járgányában, mint az íróasztal mellett, aki italban jobban kedveli a pálinkát, mint a bort, nőben pedig neki csak a fekete az igazi. Élete – fenegyereknek lenni a levegőben, jól bírni a piát a földön – pokolian egyszerű volt. Filozófiája – repülni, lőni, meghalni és halni hagyni – jellemző volt rá. Maga a háború nem igazán érdekelte, az egészből csak a légi csaták foglalkoztatták.

A bevetésből visszatérő gépek dübörgése lassan elhalkult mögötte, ahogy végigment a parancsnokság folyosóján. Berendsen alezredes, mint mindig, most is a kilincsre mért jól irányzott rúgással nyitotta ki az ajtót.

Amint belépett, adjutánsa, Albrecht százados vigyázzba vágta magát előtte.

– Na, hogy vág a bajusz? – kérdezte tőle kedélyesen, ami azért felért egy oroszlánbömböléssel.

A segédtiszt már készenlétben tartotta az aláírási mappát.

– Nem, nem… Hagyjon engem békén a papírháborúval! Mi van a második kötelékkel?

Albrecht százados az íróasztalt bámulta. Pszichológiai szempontból szerencsésebb lett volna számára, ha ez a kérdés a beszámolója végére marad. Azért igyekezett megédesíteni a keserű pirulát.

– Wernecke százados két szép találatot jelentett…

– Nagyszerű!

Az adjutáns most komoran folytatta.

– Bernheim hadnagyot viszont sajnos lelőtték.

– Úgy…

– Rissmann főtörzsőrmester kényszerleszállás során súlyosan megsebesült.

– Még ez is…

A főnök, akár egy ketrecbe zárt tigris járkált fel és alá az irodában, mint mindig, ha ezek a rossz hírek megzavarták a vidám pilótaélettel kapcsolatos elképzeléseit. Majd talán a háború megtanítja rettegni. Most, 1941-ben, a hősi halál számára nem volt más, mint egyszerű ügyetlenség.

– Ez minden? – morogta.

– Egyelőre – hangzott az óvatos válasz. – A harmadik egység jelentése még nem érkezett meg…

Berendsen alezredes odabökött az aláírási mappára.

– Na, mutassa…

Az adjutáns sorolta az iratokat: hiányjegyzékek, állapotjelentések, flottaparancsok, szabadságolási rendeletek, kihallgatási jelentések…

A parancsnok álltában, oda se nézve kaparta alá a nevét egy töltőtollal. Overalljának zsinórjai hanyagul lógtak lefelé. Albrecht százados lapozott. Az iratokat fontosságuk szerint sorrendbe rakta.

– Ez az egész egy rakás szar! – dörmögte Berendsen.

– Van még itt egy kérdés az ezredtörzstől, hogy kívánjuk-e a tábori színház szereplését.

– Ah… – legyintett az alezredes. – Még mindig a régi macák?

– Nem, újak, alezredes úr.

– Akkor meg minek kérdezik?

A parancsnok megállt az asztal előtt, elővett egy üveg konyakot a fiókból, és teletöltött két poharat.

– Még valami? – kérdezte.

– Igen – válaszolta az adjutáns. – Egy körlevél az SS-től. Valami szervezet… Tagokat toboroznak.

Berendsen alezredes oda sem figyelve kezébe vette az iratot.

– Nálunk? – kérdezte némiképp tanácstalanul.

– Nálunk is – hagyta helyben Albrecht. – Lebensborn Bejegyzett Egyesület. Minden német beléphet. A tagdíj havonta egy márka.

A főnök jólesően pöfékelt a szivarjából.

– Mi? Lebensborn? Úgy hangzik, mint egy óvoda neve… Milyen ökörség ez már megint?

Az adjutáns kivette az alezredes kezéből az írást.

– Megengedi? – kérdezte, majd szinte iskolásán skandálva, énekelve olvasni kezdte:

– Egy nemzet, amely legnagyobb kincsét, a gyermekeket elhanyagolja, megérett a hanyatlásra…

– Hagyjuk az elméletet, Albrecht! – szakította félbe Berendsen türelmetlenül. – Mit akarnak ezek tulajdonképpen, azt mondja meg!

– Tagokat – válaszolt a segédtiszt röviden. – Maga Himmler írta alá a körlevelet – tette hozzá sietősen. – A jelentkezőknek magasaknak és szőkéknek kell lenniük. Kizárólag hibátlan északi kinézetű férfiaknak, és meggyőződéses nemzetiszocialistáknak…

A parancsnok arckifejezése semmit sem árult el arról, hogy mire gondol.

– Na, igen – dörmögte. – Végül is nem állíthatunk ki magunkról állandóan rossz bizonyítványt. Valakinek vállalnia kell az áldozati bárány szerepét. Válasszon ki egyet a fiatal tisztek közül, aki majd önként jelentkezik.

Albrecht százados homlokán összeszaladtak a ráncok.

– Északi… északi… északi – mormogta maga elé.

– Mit szólna Steinbachhoz? – kérdezte a parancsnok. – Ez a fiú úgy néz ki, mintha egyenesen a Walhallából szállt volna le közénk. Ő jó lesz – fejezte be Berendsen, és adjutánsának nyújtotta az egyik pohárka konyakot.

– Mondja csak, Albrecht, ugye maga nincs különösebben oda a mi SS birodalmi vezetőnkért?

– Csak ön után, alezredes úr! – válaszolta az adjutáns óvatosan, mintha az italról lenne szó.

– Jó… igyunk az ízlésére!

Még mielőtt kiürültek volna a poharak, kivágódott az ajtó. Egy tiszthelyettes, aki a rádiósoktól jött, jelentkezett feszes vigyázban. Berendsent láthatóan már a fickó jelenléte is idegesítette.

– Mi történt?

– Jelentés az első köteléktől. Steinbach főhadnagyot… lelőtték.

– Lelőtték – ismételte a parancsnok gépiesen, majd nyelt egyet, és az ablakhoz lépett.

Albrecht százados pedig csak annyit kérdezett keserűen:

– Akkor most keressek egy másik tagot a Lebensborn számára? Berendsen lassan elfordult.

– A rosseb egye meg! – káromkodott, aztán elhagyta a szobát.

* * *

A Lebensbornhoz több mint egy tucat nevelőotthon tartozott, és hétszáznál is több alkalmazottal működött. A szervezet néhány százezer tagot számlált. A legtöbbjüknek fogalmuk sem volt az egyesület tulajdonképpeni céljairól. Ők csak pártoló tagok voltak. Az SS birodalmi vezetője első beszédében még csak arról tett említést, hogy a sokgyerekes anyákat támogatni kell. Ez értelmesen és meggyőzően hangzott. Második parancsában Himmler már arról szólt, hogy a leányanyáknak is teljes védelmet kell biztosítani a társadalomban, harmadik rendelkezésében viszont már teljesen nyíltan megparancsolta a házasságon kívüli gyermekek tervszerű nemzését. Ahogy autókat gyártanak, vagy hogy szárnyasokat tenyésztenek a baromfitelepeken.

A központ falai részben egy gyermekklinika falához, részben égy fényképgyűjteményhez hasonlítottak. A képek bekeretezve lógtak a falon, egyforma nagyok és egyforma giccsesek voltak. Az egyik a faji ügyek miniszterét, egy sápadt és nem éppen északi germán típust, egy másik Rosenberget, a pályáját elhagyó, „szökött építészt”, a harmadik Goebbelst, a propagandaminisztert, a negyedik pedig Leyt, a munkaügyi vezetőt ábrázolta. Mindannyian üveges szemekkel tekintettek le a fakeretből egy olyan műre, amilyenhez hasonlót még nem ismert a történelem. Egy példa nélkül álló találmányra. A határtalan perverzió megtestesítőjére.

A másik oldalon ártatlan gyermekek képei sorakoztak egymás mellett.

A nemzetiszocializmus eltörölte Istent, és feltalálta helyette a zuhanóbombázót és a műmézet. „A barna birodalom” vezetői divatba hozták a hősi halált. És most elhatározták, hogy gyermekeket fognak előállítani futószalagon. Papíron, matematikailag kiszámolt fejformával. Előre meghatározott szemszínnel és testmagassággal. Szeretet nélküli nemzés útján. Isten és anya nélkül felnevelve. Gyerekeket, akiknek imádság helyett bokszolni, szeretet helyett gyűlölni kell majd tanulniuk…

Westroff-Meyer SS-őrnagy sem éppen úgy nézett ki, mintha a hajmeresztő terv egyik szenzációsra sikeredett végterméke lenne. A csípője feszes volt, a nyaka vastag. Petyhüdt harcsaszájával és apró csukaszemével azt a benyomást keltette, mintha arcán két ragadozó halfaj tulajdonságai ötvöződnének. Ráadásul a képén viselte a katonai iskolások jelét, bizonyos kardvágásoktól származó sebhelyeket is, amelyek abból az időből származtak, amikor a Führer még nem hívta fel a figyelmet a bokszkesztyű előnyeire.

Westroff-Meyer vezette a II/1/Z – központi otthon-akciót.

Az SS-őrnagy éppen izgatottan és zavarosan diktált, emelt hangon, affektálva, mint mindig, amikor elképesztő dolgokat foglalt írásba feketén-fehéren. Jogot tanult, ott egy darabig elevickélt, míg jurátusi nagy tervei hajótörést nem szenvedtek. Sebaj, gondolta. Átpártolt az orvostudományhoz, de ott még kevesebbre vitte. Már az első szigorlatán sem ment át. Az apja túl butának találta, ezért megvonta tőle a havi apanázst. Így került a mi derék Heinz Westroff-Meyerünk a horogkereszt alatt gyülekező kalandorok névtelen seregébe.

De ő nem akart névtelen maradni.

– Ezért – diktálta titkárnőjének – minden intézkedés különösen bizalmasan kezelendő és titkos… Gondoskodni kell arról, hogy a leendő anyák már a szülés előtt lemondjanak a gyermekükről. A csecsemőket időben el kell választani az anyjuktól… Csak kivételes esetekben engedélyezhető, hogy az akcióhoz kiválasztott nők százhetven centiméternél alacsonyabbak legyenek. Alapvetően asszonyok is beszervezhetők. Amennyiben férjük a fronton szolgál, ehhez külön engedélyt kell kérni… Még egyszer felhívom a figyelmet a legszigorúbb titoktartási kötelezettségre. A megfelelő időpontban az SS-Reichsführer maga nyilatkozik majd erről az egész birodalmat érintő hatalmas műről. Addig azonban minden olyan tevékenység kerülendő, ami a harcoló alakulatokat és a lakosságot nyugtalaníthatná. A népnek a megfelelő időben történő felvilágosítása a közvélemény megváltozását fogja eredményezni…

A SS-őrnagy megszakította diktálás közbeni szokásos menetelését.

– Megvan? – kérdezte a titkárnőjét.

– …A közvélemény változását fogja eredményezni – darálta a sápadt lány.

– Jól van – mondta Westroff-Meyer. – Heil Hitler… és a szokásos szöveg.

Ledobta magát egy székre, és cigarettára gyújtott.

– Magam vezetem a II/l/Z akciót… Nagy dolog ez, különleges dolog! – tette hozzá. – A Reichsführer egy zseni!

A nő, akit Schmidtnek hívtak, de mivel alacsonyabb volt százhetven centiméternél, mindenki csak Schmidtkének szólított, odaadóan bólintott. Leszokott róla, hogy bármivel kapcsolatban is véleményt nyilvánítson. Hitt a mozgalomban, de mióta a Lebensbornhoz került, szegény fejében nagy volt a zűrzavar.

1939-ben alakult ez a különös szervezet. Mindaddig szinte észrevétlen maradt, amíg a vezetését maga Himmler nem vette át. A nagy és tekintélyes főnök kiszámolta, hogy az új világháborúban százezrével, ha nem milliószámra esnek majd el fiatal férfiak. Az ő létszámukkal megegyezik azoknak a hasonló korú nőknek a száma, akik emiatt kényszerűségből hajadonok maradnak. A mérleg egyértelmű gyermekveszteséget mutatott.

Ez a felismerés vezette el Himmlert addig a gondolatig, hogy a háborúban elesetteknek a haláluk előtt még eleget kell tenniük „biológiai” kötelességüknek. Elképzelése szerint egyetlen szőke fürtnek sem szabad addig nyírfakereszt alá, sírgödörbe kerülnie, amíg gazdája apává nem lesz. Természetesen a Lebensborn végső célja a tiszta északi faj szaporítása volt.

Az SS vezetője ezért úgy gondolta, hogy összeköti a szükségest a hasznossal, és igyekezett irányítása alá vonni a faj fejlődését. A mit sem sejtő pap, Gregor Mendel növényeken végzett kísérleteit a Harmadik Birodalom hatalmasai egyszerűen átültették az emberekre. Céljaik elérése érdekében minden eszközt felhasználtak. Talán semmi sem mutatja ezt világosabban, mint a Lebensborn léte. A Lebensborné, amely nem volt más, mint a tisztesség belefojtása az őrületbe.

Tisztátalan céljaik támogatására kitaláltak egy új tudományt, az úgynevezett „fajhigiéniát”. Egy bizonyos Günther úr lett a butaság prófétája, aki meg is adta a morbid terv sava-borsát.

Már a kisegítő iskolákban arról tanultak a gyerekek, hogy a német nép évszázadok során alakult ki különböző népek olvasztótégelyében. Ezzel a történelmi folyamattal kellett a Westroff-Meyer-féle férfiaknak rövid úton leszámolniuk. Ezek az urak arra készültek, hogy egy új fajt hozzanak létre, olyan módon, mint ahogy egy korhadó almafába friss, fiatal ágat oltanak…

– Jó – szólt az SS-őrnagy –, mára befejeztük.

– Hol van tulajdonképpen ez a központi otthon? – kérdezte Schmidtke.

– Lengyelországban – hangzott a válasz. – Egyelőre. Hamarosan azonban áttelepítjük Felső-Bajorországba.

– Es a lányok… egyszerűen csak úgy… hajlandók?

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Westroff-Mayer élesen.

– Nos, én csak úgy gondoltam… Azt hiszem… a gyerekek…

– Mi van a gyerekekkel? – kérdezte a férfi, és vészes tekintettel nézett megemelt szemöldöke alól.

– Milyen anyák azok… akik a gyermekeiket…

Az SS-őrnagy feje dagadni kezdett. Húsos füle vörösen égett.

– Ne pocskondiázza ezeknek a nőknek az áldozatát, akik mindenkinél németebbek! – ordította.

Bevágta maga mögött az ajtót, és átviharzott a folyosón.

Még igen jelentős tennivalóink vannak a népnevelés terén – gondolta magában.