16. Fejezet

A városi kórház jóvoltából Klaus Steinbach és felesége számára egy kicsit hosszabbra nyúlt a boldogság. Mielőtt visszatért volna a frontra, az időközben századossá előléptetett tisztnek meg kellett jelennie egy utóvizsgálaton. Dr. Jáger, a főorvos, akinek civilként – bár úgy állt rajta, mint tehénen a klott gatya – egyenruhát kellett viselnie, lehajtotta szomorúfűz fejét, és kedves, dörmögő hangján, mintha csak magában beszélgetne, duruzsolni kezdett:

– Nem tetszik nekem a maga karja – mondta. – Feltétlenül utókezelést kell kapnia… Elektromos masszázst. Ezzel a kézzel semmi esetre sem repülhet. A továbbiakban járó betegként részesül majd ápolásban, azt pedig nálunk ugyanúgy megkaphatja, mint bármelyik más kórházban. Ki is fogom önt kérni…

Miután Klaus köszönetét mondott a doktornak, és elbúcsúzott tőle, a főorvos ránézett fénylő, nagy barna szemével, és azt mondta:

– Adja át üdvözletemet az édesapjának!

A százados csak az utcán értette meg az összefüggést az apja, Jáger doktor, a karja, a szabadságolás, Doris és a gyermek között.

– Ennek a jóindulatú embernek köszönhetem, hogy a háború engedélyezett még egy szusszanásnyi szabadságot – gondolta.

A kis Klaus néhány hét alatt rendkívül életerős, mozgékony gyerekké nőtte ki magát. Apja és anyja nem is értették, kitől örökölte hihetetlen vitalitását.

Amikor Klaus Steinbach hazatért, és bejelentette, hogy egy ideig még nem kell visszamennie a frontra, Doris örömében majd kiugrott a bőréből. Majd – bár elég nehezére esett – elmondta a férjének, hogy járt a nőgyógyásznál, aki megállapította, hogy nem lehet több gyerekük.

– Örüljünk, hogy egy már van – mondta nevetve, elkeseredett feleségét simogatva Klaus. – Erre az egyre nagyon fogunk vigyázni. Különben is, mire gondoltál, hogy egy egész óvodát fogok neked produkálni? – tréfálkozott.

Az ambuláns kezelés nyolc hétig tartott. Az alatt az idő alatt a fiatal tiszt egységét más ezredekbe osztották szét. Minél reménytelenebbé vált a levegőben a hadi helyzet, annál több átcsoportosítást hajtottak végre a légierőnél. A bombázóháború új fegyvernemet teremtett, az éjszakai vadászokat.

Klaus néhány heti kiképzés után Potsdamba, a fővároshoz közel lévő állomáshelyre került. Számára a hadszíntér ettől az időtől kezdve Németországba helyeződött át, a harc pedig többnyire este tízkor kezdődött.

– Klaus – mondta Doris a búcsú napján –, szeretnék én is veled menni, hogy minél többet együtt lehessünk.

– Ez nagyon veszélyes! És a gyerek… – tiltakozott a repülőszázados.

– A rajodhoz tartozó összes pilótát elkíséri a felesége – érvelt a fiatalasszony.

Klaus végül beleegyezett, így mind a hárman áttelepültek a főváros szomszédságába.

* * *

Erika életében először került olyan helyzetbe, amiből nem látott kiutat. Az első gondolata az volt, hogy elutazik Dorishoz, és felfedi előtte a szörnyű csalást. Aztán meggondolta a dolgot.

Westroff-Meyer is tett arról, hogy változtasson az elképzelésén. A gyűrött arcú, meglehetősen másnapos kinézetű Obersturmbannführer a nagy közeledési kísérletét követő reggelen sunyi, alattomos tekintettel, csak úgy alulról fel-felpislogva nézegetett titkárnőjére.

– Ami tegnap este történt, természetesen kettőnk között marad – mondta.

– Hogyne, Obersturmbannführer – válaszolta a lány, érezhető gúnnyal a hangjában.

– Tudja, mivel jár az, ha valaki a szolgálati titkot véletlenül is elárulja? Egyébként kellemes volt a tegnap este…

– Nem mondhatom el Dorisnak – gondolta Erika –, mert ha meg is tudja, hogy mi történt, semmit sem tud tenni…

A lány gyötrődött, őrlődött, nem talált megoldást. Végül egy névtelen levél mutatta meg neki az utat. Egy lengyel anya írta, akinek a gyermekét Németországba hurcolták. A megrázó sorok mély nyomot hagytak a lányban. Érezte, hogy egyetlen ember van, akivel megbeszélheti a dolgot, ez pedig Steinbach repülőszázados.

Miután sikerült megszereznie a címét, felkereste a férfit az állomáshelyén. Amikor az őrök közölték vele, hogy látogatója van, a tiszt jókedvűen fütyörészve sietett elő.

– Ezt a meglepetést! – kiáltott fel örömmel. – Hogy kerül ide? Mi újság van? Na, meséljen! Hol van, mit csinál? – érdeklődött, s ahogy beszélt, kérdezett, egész arca mosolyban fürdött.

– Berlinben vagyok, egy irodában dolgozom… – nyögte ki zavartan a lány.

– Na, jöjjön, igyon meg velem egy kávét! – invitálta Klaus. – A gyermekünket mindenképpen meg kell néznie! – mondta nevetve.

Erika elsápadt, a keze remegni kezdett! Bájos, kedves arca hamuszürke lett, minden idegszála pattanásig feszült.

– Látom, hogy van valami problémája. Talán segíthetek? – kérdezte Klaus.

– Nem rólam van szó – válaszolta Erika, aztán „ugorjunk rögtön a mély vízbe” alapon összeszedte minden bátorságát, és megmondta, hogy Westroff-Meyer irodájában dolgozik.

Klausnak ettől a bejelentéstől sötét árnyék futott át az arcán, de megpróbált fegyelmezett maradni.

– Árulja már el, hogy mi nyomja a szívét! – kérte a lányt.

És Erika – aki úgy érezte magát, mintha hazaáruló lenne, aki a legféltettebb hadititkokat mondja el az oroszok legjobb ügynökének – ha nagy szenvedések közepette is, de elmondta, amit el kellett mondania:

– A gyerek, akit… akit… nem visszaadtak… vagyis odaadtak… nem a maguk gyereke – szakadoztak ki belőle a szavak, mint amikor csákánnyal szaggatják fel a szívós, kemény földet.

Klaus, akire úgy zuhant rá minden, mint a bomba, némán, mélyen magába szállva, elmerülve ült, de az arca – amely néhány másodperc alatt szinte elvékonyodott, és olyan zavaros lett, mint a felhőkön átszűrődő holdsugár – mindennél többet mondott. Fájdalmat, keserűséget, panaszt árasztott. Azt fejezte ki, hogy nem érdemes élni, hogy csalás, hiábavalóság minden.

– Dorisnak nem szabad megtudnia… Neki ezt nem mondjuk el. Én tudom, hogy hol van… a gyerekük. Oda fogok rá figyelni… Magának semmit nem szabad tennie! Semmit… Nem lenne értelme. Láthatta, eddig is… – mondta Erika, akinek tüskeként jöttek ki a szájából a szavak.

Klaus úgy állt fel, mint a szélütött, aki megpróbál újra járni. Elkísérte vendégét a buszmegállóba, és amikor észrevette, hogy Erika szempilláin nagy könnycseppek gördülnek lefelé, még ő vigasztalta.

– Nem sírunk… nem sírunk… nem sírunk – mondogatta, és megsimogatta a lány haját. Aztán visszatért a szobájába, leült tábori ágyára, és csak nézett maga elé.

A Dorissal való legközelebbi találkozásra gondolt, és iszonyú félelmet érzett. Azt már eldöntötte, hogy a felesége elől mindent eltitkol. Eddig nem volt rá szüksége, de most az élet arra kényszeríti, hogy megtanuljon hazudni. Tudta, hogy ez lesz a legnehezebb, mert az emberi hang, az emberi mozdulat mindig őszintébb, mint az emberi szó.

Félt a gyermekével való találkozástól is. – Az én gyermekem? – gondolta keserűen, de aztán elszégyellte magát. Az a szegény kisfiú semmiről sem tehet – mondta magában.

A félelmet álmodozással próbálta meg feloldani. Elképzelte azt a napot, amikor fiát kitépi az őt visszaszolgáltató nővér kezéből, és görcsösen magához szorítja. Már most szilárdan elhatározta, hogy a két gyereket együtt fogják felnevelni. Mintha ikrek lennének.

De vajon mikor kerülhet erre sor?

Klaus nem sokáig bújhatott el Doris elől. Pár nap múlva találkoztak.

– Sokkal rosszabb, hogy itt vagy a közelünkben – mondta a fiatalasszony. Minden egyes légiriadó alkalmával majd megőrülök, úgy féltelek…

– De Doris – válaszolta –, tudod jól, hogy még nem veszek részt bevetéseken. Egyelőre az új gépemet kell bejáratnom… És már nem sokáig leszünk ennyire közel egymáshoz. Előbb-utóbb el kell mennetek innen. Felső-Bajorországba vagy Tirolba…

Az asszony kézen fogta a férjét, és gyöngéden behúzta maga után a gyerekszobába. Eljött az a pillanat, amit Klaus százszor átélt már gondolatban. Úgy állt a bölcső előtt, mint egy idegen. Görcsösen vigyázott, hogy el ne árulja magát, de ettől még sutábbnak, még esetlenebbnek tűnt. Szerencsére Doris ebből semmit nem vett észre. Látszott, hogy a gyerek látványa valósággal felszította benne a tüzet, nagy kedvet és vidám életérzést adott neki.

– Nézd meg, milyen ügyesen tud már fogni! – mutatott büszkén a kisfiúra, aki egy kaucsuk csörgőt markolászott vékonyka kezével.

– Igen – mondta Klaus gépiesen, majd odament az ablakhoz, és üres, kifejezéstelen tekintettel nézett kifelé az utcára. Kábulatában nem talált szavakat, gondolatai kilátástalanságba vesztek.

Az asszony olyanná változott a gyerekszobában, mint amikor a tavasz egyszerre lobbant virágot minden bokron.

– Nézd meg, ahogy nevet! Mintha a te szádat látnám – fordult lelkesen a férjéhez. – Gyere már ide hozzá! Hát nem éppen olyan, mintha te lennél kicsiben?

– De… De igen – bökte ki kurtán-furcsán Klaus, aki csak hallgatta, ahogy feleségéből, mint a bő vizű forrásból a nedű, bugyognak elő a szavak.

Doris végül észrevette Klaus kedvetlenségét.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte. – Nem sok tehetséget mutatsz az apai szerepben – tette hozzá kicsit durcásan.

– Van itthon konyak vagy valami hasonló? Innék egy pohárral – mondta Klaus lehajtott fejjel.

– Kikészültek az idegei. Nem szabad haragudnom rá, őt egész más dolgok foglalkoztatják mostanában… – gondolta Doris, és megsimogatta férje fejét.

– Azt szeretném — súgta a fülébe –, ha sok örömet találnál a fiadban…

– Találok, hidd el, hogy találok – mondta gépiesen Klaus, aztán odament a vitrinhez, kivette belőle a konyakosüveget, öntött magának, és egy hajtásra kiitta. Dorist, amikor látta, mennyire reszket a keze, milyen elgyötört és öreg az arca, egyszerre valami ismeretlen szorongás, aggódás és félelem kerítette a hatalmába.

* * *

A repülőgép dübörgött az éjszakában. Steinbach százados a műszereken tartotta a szemét. Rádiósa a füléhez tapadó fejhallgatón keresztül leste a beérkező híreket. A Junkers 288-as pilótafülkéjében kísérteties zöldes-kék fény futkosott. A gép úgy rohant a feneketlen sötétségben, mint egy alagútban, amelynek csak egy kijárata van, és ez a kijárat az ellenségre nyílik. Az ellenség pedig a Berlin irányába érkező két szövetséges repülőezred volt.

Klaus gondolatai messze jártak. Messze, Bajorországban, ahová Dorist az idegen gyerekkel – az idegennel, akit sajátjaként kellett elfogadnia – átköltöztette. Látta maga előtt asszonyát, aki ha szükséges, akár a saját vérével is táplálja kicsinyét. Figyeli minden köhintését, szeme rebbenését, minden szépet, amit benne lel.

Attól kezdve, hogy ezt a lépést megtette, szinte fellélegzett. Egyrészt megnyugodott, hogy a légi háború veszélyes zónájából kimenekítette őket, másrészt örült, hogy véget ért számára az a gyötrelmes időszak, amikor minden mozdulata erőltetett, minden gesztusa görcsös, minden kimondott szava hazug volt.

A rádiós egykedvűen tekergette a készülék gombját, jobbra-balra mozgatva a skálán lévő állomások jeleire állítható, függőleges pálcikát.

Hirtelen összerezdült, és szinte belebújt a recsegő készülékbe.

– Már három is van! – kiáltotta.

– Mi három? – kérdezte Klaus gépiesen.

– Egy harmadik kötelék is érkezik! Délről… Csak ez hiányzott – dörmögte a főtörzsőrmester.

– Nem, nekünk a százszoros halál egyáltalán nem hiányzik – gondolta Klaus –, és úgy megrántotta a magassági kormányt, hogy a gép, amely egyszerre nyirkos kriptává, repülő ravatallá változott a szeme előtt, szinte felszökkent.

A következő pillanatban egy sötétnél is sötétebb árnyék suhant el alattuk a koromfekete éjszakában.

– Láttad? – kiáltott fel rémülten a főtörzsőrmester.

Klaus bólintott. Valóban egy hajszálon múlt, hogy össze nem ütköztünk! – gondolta magában.

A legénység tagjai – jól begyakorolt mozdulatokkal, tökéletes összhangban – maguk is gépként működtek a gépezetben. Az volt a feladatuk, hogy célozzanak, tartsák az irányt és időben nyomják meg a fegyver elsütő billentyűjét. A többit elvégzi majd a fedélzeti gépágyú, amely úgy szórja a halált, mint a szántóvető tavasszal a magot.

A rádiókészülék nyikorgott, recsegett. Antennája finoman tapogatózott a pokollá változott égbolton, miközben Steinbach gépe másodpercről másodpercre közeledett az ellenség felé.

A pilóta gondolatai ismét elkalandoztak. Látta magát annak a közjegyzőnek az irodájában, akit az édesapja ajánlott neki. Engel úr, apja barátja rendkívül szívélyesen fogadta. Némán hallgatta, amit ő elgyötört arccal, megroggyant bátorsággal szóban megfogalmazott előtte, és amit úgy fejezett be befejezetlenül, hogy „Majd a halálom után…”

Doris csak akkor tudhatja meg, hogy vérszerinti gyermekét Westroff-Meyer elvette tőle, ha ő már nem él.

A dokumentum aláírása után a közjegyző és Klaus egy darabig még némán álltak egymással szemben. Hallgatták a csendet, amely olyan mély volt, mintha az Istennek elakadt volna a lélegzete, amikor elért hozzá az égbe Klaus Steinbach a földi igazságtalanság súlya alatt megrokkant lelkének csak az ő számára hallható, mindenki más számára néma, görcsös zokogása.

– Tudom, mit érez most. És akkor ebben a lelkiállapotban még harcoljon is. Maga pilóta. A gyakorlatban tapasztalja, hogy az ember a technika terén óriási lépésekkel halad előre. Blériot, Wright, Latham megcsinálták a gépet, mindennapivá tették, mint a járást az ősünk, aki négy lábról kettőre emelkedett, de mi van az etikával? Az agy sugározza a fényt, de hová lett a szív, amely kitermelhetné a jóságot? – szólt dr. Engel, eleinte halkan, szelíden, aztán egyre jobban felemelve a hangját. – Ez a banda, ez az istenverte szemét banda! – kiabálta rángatózó arccal.

– Négy évet… húztam le. Az első világháborúban. A fronton… – folytatta nehézkesen, mintha a tüdejéből szakadtak volna ki a szavak. – Fagyott lelkű… kemény öregember vagyok. Jégcsap. Én az életben… még soha… nem sírtam – mondta, és elfordult, hogy a másik férfi ne lássa érzelmeinek a jégcsap hegyén csillogó csöppjét. Ne lássa egy öregember könnybe lábadt szemét, amelyben röpke fél óra alatt szürke és ónos lett az életkedv színe. Csak állt a magas, sovány, gondolkodó ember magafeledten, és sírt.

Klaust – bár a közjegyzőt nem találta ellenszenvesnek – valami idegesítette a vele való találkozás első pillanatától kezdve. Csak amikor kábultan és zavarodottan kilépett az utcára, akkor vágott bele a felismerés: a közjegyző kabátjának hajtókáján ott díszelgett a náci párt horogkeresztes jelvénye.

– Vigyázz! – dörögte a fedélzeti tiszt, visszatérítve a kapitányt a valóságba. – Itt vannak mellettünk.

A rádiólokátor távmérő homályos üvege, furcsa tejszerű csillogással, valamilyen visszatérő jel érkezését mutatva, kivilágosodott.

Klaus kinyújtotta a nyakát, és az ablakon keresztül feszülten figyelt abba az irányba, ahonnan a bombázókötelék árnyékának fel kellett bukkannia. A fülke levegője megtelt a tüdőt fojtogató olajgőzzel. A főtörzsőrmester köhögni kezdett.

Azután óriási fény villant fel, betört az ablakon keresztül, és bent is maradt a fülkében. Klausnak be kellett csuknia a szemét.

A szivárványhártyájába hatoló éles fájdalom világossá tette számára, hogy a gyilkos fény a rájuk irányzott reflektorból jön.

Az első robbanás hullámai a gép mellett dübörögtek.

– A szemétládák! A rohadtak! A mocskok! – szitkozódott a főtörzsőrmester, mintha a káromkodása darabjaiból összecsomózgatott vékony kötélen akart volna áttáncolni félelme feneketlen szakadéka fölött. Ökölbe szorított kezével hevesen gesztikulált, hörgő hangok jöttek ki a torkán.

Csak akkor csendesedett le, amikor saját ágyújuk is elkezdte köpködni tüzes pofájából a halált hordozó lövedékeket. A „szemétláda-rohadt-mocskok” megpróbálták reflektorral becserkészni a Junkers 288-ast, de ez nem sikerült nekik, mert Klaus manőverezni kezdett. Bedobott mindent: fejre állította, majd dugóhúzóba vitte a gépet, felrántotta az esésből, aztán végigfürkészte a térképét, és megcélozta a keleti irányt.

– Ott kell lenniük – gondolta magában.

– Meg kell vámunk, míg visszajönnek – mondta a fedélzeti tiszt.

Klaus tagadóan rázta a fejét.

– Százados úr – erősködött a főtörzsőrmester –, ha ledobják a mocskos bombáikat, akkor olyanok lesznek, mint a tehén, amikor letejelt. Nekünk ez felér egy életbiztosítással. Különben az összes gané a fejünkre esik, amikor kilőjük őket, és felrobbannak.

– Az ilyenek soha nem tanulják meg a szakmát – gondolta Klaus. – Ha ezek „letejelnek”, akkor odalent, a megkínzott földön néhány száz ember megint meghal.

Villámgyorsan döntött, és a Junkers – még Berlin előtt – már össze is csapott az első kötelékkel.

A szél süvöltött a szárnyakon. Klaus az ellenséges gépek mögé került. A következő pillanatban kattogni kezdtek a fedélzeti gépágyúk. A százados látta, hogy az ellenséges fémmadár hatalmas szárnya leszakad, és a fegyver sorozatai, mint kialvó szikrák, becsapódnak az egyik tagját vesztett monstrum fekete hasába.

– Mindjárt lezuhanunk – gondolta a főtörzsőrmester. – Egy őrült ül a kormány mellett. Miért kell nekem itt lennem, ahol egy ilyen eszelős játszik az életemmel?!

A bombázó felrobbant. A Junkers legénységének tagjai hatalmas nyomást éreztek a fülükben, gépüket pedig úgy repítette el a detonáció ereje, mint a forgószél a száraz őszi levelet.

Mielőtt lezuhantak volna, pár száz méterre a darabokra hullott bombázótól, Klausnak sikerült vízszintesre állítania a gépet.

A rádiólokátoros újra üzembe helyezte készülékét.

– Alattunk Mecklenburg – jelentette.

Klausnak mintha egy hatalmas követ gördítettek volna a mellére.

– Mecklenburg… Ott van az otthon… és az otthonban az ő kicsi fia… Az igazi!

A rádiólokátor skáláján egy gyenge árnyék futott át.

– Ott jön! – üvöltötte a főtörzsőrmester. – De szerencsénk van, ezt már félig-meddig kicsinálta valaki – mutatott a bukdácsoló, nyomorék, „sánta” gépre.

Klaus keze remegett a fedélzeti ágyú gombján. Látta maga előtt, ahogy a négymotoros rázuhan az otthonra, ahol a kisfia alszik, vagy játszik, vagy szopja a cumisüveget…

– Itt van, itt van! – ordította a főtörzsőrmester.

Klaus csak ült, mint aki megbénult. Mint a hegymászó, aki már ott áll a csúcs előtt, de nem tud tovább menni, annyira szédül.

– A gyermekem – gondolta, és meg sem mozdult a keze.

– Lőjön, százados! Lőjön már! – kiáltotta a lokátoros.

De Klaus, aki érezte, hogy az izzadság már a tarkóján csurog, nem lőtt. Nem lőtt, mert nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha lelövi, a bombázó az otthonra zuhan. Ezért egy szelíd fordulatot hajtott végre, és – mintha a kisfia fejét simogatta volna meg – elfordította masináját az ellenséges bombázó irányából.

Így aztán a sérült angol gép, amelynek kipufogólángja úgy lebegett az éjszakában, mint a lidércfény a mocsár felett, sértetlenül „elbicegett”. Eltűnt az éjszakában.

Fél óra múlva Klaus masinája leszállt a repülőtér kifutópályájára. A százados lehorgasztott fejjel indult szálláshelye felé.

– Ez egy hazárdőr – mondta félhangosan a főtörzsőrmester, aki nem a legkellemesebb érzésekkel gondolt vissza az első légi csatára, amelynek részese volt.

– Hazárdőr? Gyáva nyúl! – sziszegte a fedélzeti tiszt.

– A rohadt életbe! – káromkodott a szerelő, amikor meglátta és végigtapogatta a gép törzsén a lövedékektől és, bombaszilánkoktól származó lyukakat.

* * *

A hosszú erkélyteraszon ágyikók sorakoztak. Azt hihette volna róluk az ember, hogy kalitkák. Csak ezekben nem sárga kanárik vagy tarka tollú papagájok, hanem szürke kis emberfiókák csipogtak, tátogtak kicsi szájukkal.

A hazafiak számára a bölcsőt és szemfödelet jelentő állam a domború talpain ringó csecsemőágyacskáktól az igen praktikus és gazdaságos tömegsírokig mindent alaposan megtervezett.

Az otthon Mecklenburg déli részén állt. Kifogástalanul berendezték. Az „à la Westroff-Meyer” funkcionáriusok még azt is pontosan kiszámolták, hogy mennyi fehérjére, szénhidrátra, zsírra és vitaminra van szüksége a tiszta fajú árjacsemetéknek, hogy kiváló hazafivá nőhessék ki magukat.

A falakról – ugyancsak „à la Westroff-Meyer” – étlapok, pontosabban az egészséges étkezést népszerűsítő magvas mondások hirdették a tökéletes célszerűséget.

„Sárgarépa-főzelék? Abból soha nem elég… Itt egy évben elfogy kábé, két tonna főtt kalarábé… Sok vitamint! Az a cél, kemény légy, mint az acél… Tejbegrízt, ha bőven eszel, mint a nyúlbőr, szívós leszel…”

Az ilyen jelmondatok tették – a nagyfőnök szerint – élettelivé a termeket.

A magvas mondások magas kalóriatartalma a rácsok mögül kandi szemmel kikukucskáló csecsemőknek már a hasában volt, mélyebb értelmüket pedig bekapott hüvelykujjukból igyekeztek kiszopni az apróságok.

Egy másik falon a gyermekek testi nevelését, a felegyenesedett, két lábon álló emberré válást, a gyalogló, de még inkább a futó képességet elősegítő jelmondatokat lehetett olvasni. Ilyeneket, mint „A mi Retyénk s a mi Rutyánk, fürgébb, mint az agárkutyánk”, vagy „Ne fulladj bele a porba, ugrálj, mint a dörzsölt bolha!”

A példásan felszerelt, makulátlan tisztaságú otthonban – „Állam nevelőapuka” és „Mozgalom nevelőanyuka” teljes bizalmát élvezve – a gyermekek testi és lelki táplálásáról kiválóan felkészített csecsemőgondozó nővérek és dajkák gondoskodtak. Legfeljebb a szeretet hiányzott belőlük. De a kicsiknek egy idő után gyöngédségre már nem is volt szükségük. Mindegyikük könyv nélkül gügyögte a bébitársuk szellemi szintjén megrekedt állami költő alkotta kétsorost: „Elég, ha a dajkám etet, nem kell a túlzó szeretet.”

Az otthon ma látogatókat fogadott. Egy férfit és egy nőt. A nő Erika volt, aki Westroff-Meyer nevével visszaélve elhozta Klaust. A századosnak a kíváncsiskodó kívülálló szerepét kellett eljátszania ahhoz, hogy ne keltsen gyanút, és találkozhasson a gyermekével.

Amikor a vendégek autója a ház előtt lefékezett, az otthonvezető nővér, aki már az ajtóban leskelődött, eléjük sietett. Magasra emelt karral üdvözölte őket. Lapos mellén ott díszelgett a mozgalom jelvénye.

A látogatók beléptek a hallba, megnézték a konyhát, felmentek az első, majd a második emeletre, ahol a főnöknő megmutatta nekik a kis szekrénykéket, és a gyermekekre méretezett fürdőszobát az aprócska WC-csészékkel, a fél méter magasan elhelyezett mosdókkal és törülközőtartókkal.

A hallból a vendégek átmentek a kicsik hálószobájába.

Klausnak már előre a torkában dobogott a szíve. Amikor meglátta a szélső ágyban fekvő kisfiú szőke haját, ökölbe szorított aprócska kezét, rögtön tudta, hogy ez az ő gyermeke. Erika érezte, hogy a századosban mi játszódhat le. Szerette volna megsimogatni a fejét, de nem akarta az otthonvezető gyanakvását felkelteni. Szinte már bánta, hogy a férfit ilyen tortúrának tette ki.

A főnöknő, akinek a gyermekszeretetéről legfeljebb a diplomája volt a tanúsítvány, odalépett a kiságyhoz.

– Na, Klaus, mutasd meg, milyen kiváló gyerek vagy! – mondta, és kivette, majd magasra emelte a kisfiút.

– Klausnak hívják? – kérdezte a tárgyilagos, mit sem sejtő kívülálló álarcát magára öltött, és most a poklok minden kínját érző apa.

– Ráadásul ő egy igen-igen kiváló, rendkívüli Klaus – idétlenkedett a főnöknő. – Mondd szépen a bácsinak, hogy „jó napot!”

Erika ezt a színjátékot már nem bírta gyomorral, inkább elment néhány lépés távolságra a kiságytól.

A gyermek két kézzel nyúlt az apja felé.

– Biztosan a kitüntetés tetszik neki – okoskodott az otthonvezető –, a lovagkereszt.

– Ú-ú-úgy gondolja? – kérdezte Klaus, elnyújtva a szót, és érezte, hogy most… most kitépi kisfiát a nő kezéből, átöleli, magához szorítja, és többé el sem engedi.

De erőt vett magán, a nyakához nyúlt, meglazította a gallérját, és a csillogó érmet a gyermek felé nyújtotta.

A kisfiú pufók arcocskája felragyogott, kezével a kitüntetés felé kapdosott, majd megragadta a neki csak játékszert jelentő fényes keresztet.

– Ha tetszik neki – mondta Klaus nyugodt hangon – nekiadom.

– Na, de százados úr! – méltatlankodott az otthonvezető. – A kitüntetést… amit a Führertől… – hápogott, és a felháborodástól piros foltok jelentek meg a képén.

– Ugyan már, mit van annyira oda? – mosolygott gúnyosan a férfi. Két márka nyolcvanért bármelyik ócska butikban vehetek helyette másikat!

A főnökasszony visszatette a gyereket az ágyba, és úgy nézett a katonatiszt zubbonyára, mint egy meggyalázott oltárra.

Klaus ismét odament a kiságyhoz. Megállapította, hogy a kisfiú homloka éppen olyan, mint Dorisé, aztán csinált egy hátraarcot.

Abban a pillanatban az SA barna uniformisában nagy hangú, tolakodó, nyüzsgő látogatócsoport özönlött be a terembe. A kis Klaus ágyához tódultak, mintha már eleve oda igyekeztek volna. Az egyik – egyenruháján hatalmas jelvényt viselő – mitugrász előrefészkelődött a tömegben, és a kiságyhoz tolakodott.

– Tetszik nekem – mutatott a gyerekre – nem kelt még el?

– Úgy gondolom, még szabad – válaszolta az otthon vezetője.

– Magának is tetszik, igaz, százados úr? – kedélyeskedett az egyenruhás pimaszul.

Klaus meg sem rezdült.

– Tartsd vissza az öklödet! Gondolj Erikára, Dorisra és a kicsire! Nyeld le a nyálad, amit ennek a senkiházinak a képébe szeretnél köpni! Szedd össze magad, ember! – mondogatta magában.

Sikerült erőszakot vennie magán, lecövekelnie a lábait, és gúzsba kötnie az ökleit.

Abban a pillanatban Erika – maga sem tudta, honnan jött a mentőötlete – előrelépett.

– Otthonvezető asszony! Westroff-Meyer Obersturmbannführer megparancsolta, hogy ezt a gyereket senkinek sem szabad odaadni.

– Kár – mondja a barna inges, jelvényes keljfeljancsi.

– Nézzen ki magának egy másikat, körzetvezető úr! – szólt oda neki Erika. – Van itt annyi gyerek, mint rostán a lyuk.

Klaus – kihasználva, hogy az otthonvezető a barnaingesekkel van elfoglalva –, utoljára még megállt a kisfiú ágya mellett. Édesapjára gondolt, akinek minden szava, minden tette olyan volt számára, mint a bibliabeli magvető cselekedete. „A jövő gyermekeink kezében leledzik. Gyermekeink azonban a mi kezünkben vannak” – mondta unokája születésekor.

– Ha csak ki nem veszik a kezünkből, apám – beszélgetett most gondolatban az öreg Steinbachhal a fiatalabb. – De visszaszerezzük, és akkor a jövőnket vesszük vissza… – mondta magában, és esetlenül, gyámoltalanul megsimogatta gyermeke szőkefürtös fejét. Aztán a markába fogta a két aprócska, puha kezet, és odasúgta:

– Ne félj, kisfiam, később soha… Soha, de soha nem leszel egyedül.

– Ugye, ez különleges élmény volt a százados úrnak? – kérdezte a főnökasszony.

– A százados úrnak volt már éppen elég különleges élményben része – válaszolta Erika szárazon.

– Hát igen – nyafogta sírós hangon az otthonvezető. – Szegény katonáinknak mennyi megpróbáltatást kell elszenvedniük!