15. Fejezet

Klaus Steinbach szinte öntudatlan állapotban tette meg az utat a szabadságos vonaton az ezredéhez. Nem látta a mellette elmaradó hegyeket, a zöld színek hamvában lebegő világot, nem látta a rozs dús szőnyegét, amely meghajlott a könnyű szél alatt. Semmibe meredő tekintete előtt az ég és a föld alkonyati párában folyt egybe, s lidércesen borzongott a messzeség.

Az első órákban csak ült gubbaszkodva a kupé egyik sarkában. Minden egyes döccenéskor úgy érezte, mintha éles körömmel vájkálnának a sebében. De mi volt ez ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a kisfia elvesztése okozott neki.

„Elvették a gyermekedet! Elvették a gyermekedet!” – kattogták, zakatolták a fülébe a kerekek s ő csüggedten, elborzadva hallgatta ezt a kaján, kegyetlen éneket.

Amikor először megállt a vonat, elvánszorgott az állomás épületéig, telefonálni akart, de nem talált senkit, aki segíthetett volna ebben. A következő állomáson újra próbálkozott, aztán újra és újra. Hiába. Nem sikerült beszélnie Dorissal.

Amikor megérkezett az ezredéhez, a segédtiszt döbbenten nézett rá.

– Te jó isten! Hogy néz ki maga, Steinbach? Jobb lenne, ha már menne is vissza szabadságra! – ingatta a fejét, és részvevően szorongatta a főhadnagy ép kezét.

– Szeretnék jelentkezni a parancsnokomnál – mondta Klaus, akinek a lelke megtelt számára addig ismeretlen vad érzésekkel, éles, rikító hangokkal és színekkel, a halepénél is keserűbb ízekkel. Csak fáradtan és tűnődve nézett kifelé szeme ólomkarikás ablakain. Aztán, ahogy felvillant, fellobogott benne az emésztő tűz perzselő lángja, annak a fényénél meglátta az igazságot. Felismerte, hogy ő eddig a társaival együtt egy olyan hatalomért vitte naponta vásárra a bőrét, amely intézményesítette a gyermekrablást.

– Most nem lehet, a parancsnok úr nem ér rá. Fél óra múlva felsorakozik az ezred, azt készíti elő. Jön a tábornok. Vegye fel maga is a díszegyenruháját! – mondta az adjutáns, és sokatmondóan hunyorított a szemével.

Huszonöt perc múlva éles sípszó hangzott fel, s újabb öt perc elteltével a repülőezred tisztjei és katonái a díszszemléhez felsorakozva, fél karéjban állva várták a tábornokot.

Középen, a félkör előtt állt Klaus.

Elkezdődött a ceremónia. Csillogó acélsisakokban, hatalmas port felverve, díszlépésben az egyik alegység vonult el a felsorakozott, feszes vigyázzban álló katonatársak előtt.

A parancsnok jelentett a tábornoknak. A magas rangú vendég egyenruháját cibálta a szél. Nadrágszárait, amelyeket függőlegesen húzódó fehér sávok díszítettek, combjához szorított kezével fogta, hogy vele együtt el ne repüljenek. Mert a generális cingár, kicsi ember volt. Klaus azon csodálkozott, hogy egy ilyen jelentéktelen külsejű valaki hogy juthatott ilyen magasra, egyáltalán, hogy lehet még csak katona is…

A főhadnagy most értette meg, hogy ez az egész ceremónia, a díszszemle, a tábornok, mind miatta van, hogy az örömtől vagy az irigységtől csillogó szemű bajtársak őt ünnepük. Őt, akit lovagkereszttel, valamikori álmai netovábbjával fognak kitüntetni.

De hol van az egykor elképzelt mámor, a boldogsággal teleszívott tüdő? Klaus, aki keserűséget érzett a szájában, most a legszívesebben eltűnt volna, mint egy bújócskát játszó kisgyerek a szekrénybe vagy az asztal alá. Úgy érezte, egy gyors hátraarc után el kellene futnia, el kellene menekülnie De csak állt földbe gyökerezett lábbal a szélben, és messze, nagyon messze nézett, valahová a semmibe.

– Hát erről a vasdarabról álmodoztam én valaha? Ezért hajszoltam magam bele az aknatűzbe, ezért törtem keresztül az ellenséges géppisztolysorozatokon? – kérdezte magától kiábrándultan. – Elrabolták a kisfiamat! Elrabolták a kisfiamat! Elrabolták a kisfiamat! – üvöltözött benne a fájdalom, amely a lelkében mindent eltemetett: az örömet, a becsvágyat és a büszkeséget.

– Heil Hitler! – kiáltotta a tábornok.

– Sieg! Heil! – mennydörögték vissza a katonák.

Klaus nem éljenzett. Nem kiáltotta hangosan a Führer nevét. Amikor a sajátját hallotta, amikor a Klaus Steinbach nevet egy hang végighömpölygette a sorakozótéren, úgy érezte, mintha nem is ő indult volna el a tábornok felé.

– Steinbach főhadnagy – mondta emelkedett, ünnepélyes hangon a generális –, érdemeinek elismeréseként a Führer, a mi legfőbb parancsolónk lovagkereszttel tünteti ki önt!

A sorokon halk moraj futott végig. A katonatársak így fejezték ki gratulációjukat.

A díszőrség vezényszóra sortüzet adott. A tábornoknak a segédtiszt – mint az erre a feladatra kijelölt ceremóniamester – egy kis ékszertokhoz hasonló dobozocskát nyújtott át.

Klaus szenvtelenül, rezzenéstelen arccal, már-már szinte unottan nézte, ahogy a magas rangú vendég felnyitja a kis szelencét, felvillantja a sötétkék bársonyborítású aljzat mélyedésébe belesimuló lovagkeresztet, majd díszes szalagjánál fogva meghimbálja a levegőben.

A főhadnagy leszegte a fejét.

– Először a kisfiamat adjátok vissza, addig nem kérek ebből az egészből! – gondolta, de mert nem tehetett mást, kicsit még meg is hajolt, hogy az aprócska embernek, aki úgy nyújtózkodott, mintha létra nélkül akarta volna feltenni egy, a mennyezetig érő karácsonyfa csúcsára a csillagot, valamelyest megkönnyítse a dolgát. Hogy a tábornoknak felágaskodva – rövid karjaival még így is nyújtózkodva – sikerüljön a nyakába akasztania a kitüntetést.

– Mintha malomkerék húzná le a fejemet, amivel kútba kell ugranom – gondolta Klaus a mellén fityegő medálra nézve, a díszes szalagot pedig akasztófakötélnek érezte.

Amikor, szinte falábakon visszabotorkált a helyére, látva bajtársai csillogó tekintetét, ragyogó arcát, a legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csapott le rá. Nagyon egynek érezte magát a többiekkel. Arra gondolt, hogy a test zárt, a bőr, ez az egyénenként a test méretétől függően különböző nagyságú, ám legfeljebb maximum két négyzetméternyi hám- és irharéteg szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart az egyik egyéniség, és hol kezdődik a másik. De a léleknek nincsenek ilyen határai. És egyszerre azok a bajtársai is megjelentek előtte sorban, akiket úgy ismert, mint a tenyerét, s akik már régóta valahol lengyel, francia vagy orosz földben nyugszanak. Úgy torlódtak fel emlékeiben ezek a halálba loholt cimborák, mint zajláskor a jégtáblák: egymás hegyén-hátán. Aztán elolvadtak, és ő összefolyt velük gondolatban. Úgy érezte, mintha ők lélegeztek volna vele, mintha ők adták volna neki most kölcsön a szívdobogásukat.

Nézte a még élő, derűsen mosolygó, az őt és benne saját magukat is ünneplő társakat, és tisztán látta, hogy már ők is halottak. Mind halott. Halott a parancsnok, halott a segédtiszt, halott maga a tábornok is.

Rendkívül művelt édesapjára gondolt, akitől nagyon sokat tanult. Az öreg egy temetés után hazatérve idézte Schopenhauert, aki szerint embertársaink elmúlása pillanatnyi kárörömet kelt bennünk. Az idősebb Steinbach nem szerette sem Schopenhauert, sem Nietzschét. Nem is értett velük egyet.

És Klaus Steinbach, a frissen kitüntetett hős ebben a pillanatban a ténylegesen halott bajtársait irigyelte a legjobban.

Úgy döntött, hogy kihallgatást kér a tábornoktól.

– Mi a problémája? – morogta a generális, és a kezét nyújtotta. – Nagyon örülök, hogy éppen ön… – mondta gépiesen, s látszott, hogy gondolatban már valahol nagyon messze jár. – Tíz perc múlva jelentkezhet nálam!

Amíg a „fő-főember” a visszautazása körülményeit beszélte meg, Klaus a gratulációkat fogadta. Krause páncélos főhadnagy beesett, mélyen ülő szeme, réveteg, üres tekintete az egyik folyóiratban megjelent, számára azóta is emlékezetes képet idézte. „A német katona győzelemittas arca a sikeres ütközet után” – állt a fénykép fölött, s a nyilvánvalóan beállított fotó egy ugyanilyen meggyötört arcot ábrázolt.

A tábornok kedélyesen megveregette Klaus vállát.

– Furcsa fickó maga, Steinbach. Úgy látom, nem is örül a kitüntetésnek.

– Tábornok úr, szeretném visszaadni a lovagkeresztet.

– Ez az ember megőrült – gondolta a főtiszt. – A nagy magasságoktól hegyi betegséget kapott, a kabinban való gyakori tartózkodástól pedig bármikor kitörhet rajta a dühroham. Nem csodálkozom rajta. Repülőnek lenni tébolydakeresés, az eszelősség törvényesítése szabadlábon. Közveszélyes, de leginkább a barátokat, a családot, elsősorban a feleséget fenyegető őrület. Lám, még Berendsen is… És a tábornok a diófaállú alezredesre gondolt, akit – bár neki jóval magasabb rangja volt – magánál is többre becsült, a legtöbbre a szakmában. – Istenem… – sóhajtott fel – olyan óriás, mint ő volt, már nem lehet senki. Tisztelettel hajtott fejet a nagy katona előtt. Berendsen szintén megkapta a lovagkeresztet, de nem érhette meg, hogy az őt megillető, csak a legnagyobb hősöknek kijáró tiszteletben, az egész német nép elismerésében részesülhessen.

A tábornok nagyot nyelt, aztán visszatért a valóságba, és az ünnepekhez fordult:

– Na, üljön le szépen, és mesélje el, mi a baja!

Klaus elővette zsebéből a táviratot, és átnyújtotta a főtisztnek.

– Gyermekrablás – dörmögte a tábornok –, végtelenül sajnálom. De hát ez semmi kapcsolatban nincs az ön kitüntetésével?!

– De van – válaszolta Klaus, és megvilágította az összefüggést.

A kis ember felállt, és tőle nem várható nehéz, szinte döngő léptekkel végigment a szobán.

– Ez súlyos visszaélés – mondta, szinte léptei ritmusában döngetve szavait. – Nyugodjon meg, Steinbach. Bízza rám a dolgot. Én majd elintézem.

– Köszönöm tábornok úr – mondta Klaus.

– Még ma felveszem a kapcsolatot az SS-ben szolgáló barátaimmal. Teszek róla, hogy ön nyugodtan viselhesse a lovagkeresztet.

* * *

A fiatal felügyelő, akiről sem megjelenése, sem viselkedése alapján nem gondolta volna senki, hogy a Harmadik Birodalom legrettegettebb hatóságához tartozik, Berlinből érkezett. Kabátja hajtókáján jól megfért egymás mellett az arany pártjelvény és az ezüst sebesülési érdemérem.

Igazi hivatalnok volt. Keskeny arcú, vértelen ajkú. Szeme már megtanulta, hogy a legtöbb esetben át kell nézni a vele szemben lévő szempár viselőjén. Különösen akkor, ha az illető a birodalom ellensége.

Dorist az őrök a felügyelő elé vezették, aki azonnal el is mondta, hogy miért jött.

– Steinbachné – fordult Dorishoz –, az ön esetét titkos üggyé nyilvánítottuk. Gyermekét a birodalom nevében biztonságba helyeztük. Örömmel mondhatom, hogy ez egy különleges jelentőségű, nagy horderejű dolog. Nem szokványos ugyan, de ehhez – aláírásával – ön is a beleegyezését adta. A gyermek mindaddig állami otthonban marad, amíg nem lesz kellő biztosíték arra, hogy szülei a nemzetiszocializmus világnézetének szellemében fogják nevelni.

– De hát önöknek ehhez nincs joguk… – rebegte a fiatalasszony.

– Ne-künk min-den-hez van jo-gunk – mondta fenyegetően, minden egyes szótagot külön hangsúlyozva a felügyelő.

– És… mikor kapom vissza a kisfiamat? – kérdezte szelíden Doris, a remény gyenge fényével és az aggodalom árnyékával az arcán.

– Ez teljes mértékben önökön múlik. Ha az említett követelményeknek eleget tesznek. Nem vagyunk mi emberevők… Szedje össze magát. Ez az alapfeltétele, hogy gyermekét visszakaphassa. És az, hogy minden cselekedetében az alázat, a hűség és az áldozatvállalás szentháromsága lebegjen a szeme előtt. Most visszaadom a szabadságát. Hazatérhet a szülővárosába. Nem fogjuk önt szem elől téveszteni. És mindenképpen kívánatosnak tartjuk, hogy valamilyen harci szolgálatra is jelentkezzék. Önként. Különben… – hömpölyögtette a felügyelő egymást követő hullámokban a mondatait.

Doris, akinek minden egyes szónál egy-egy újabb könnycsepp rezgett a pilláin, megtörölte a szemét, és bólintott.

– Klaus majd segít – gondolta magában.

– És még egy valamiről ne feledkezzék el, Steinbachné asszony – tette hozzá mondandójához az állambiztonsági hivatal tisztviselője. – Mint már említettem, a dolog titkos ügynek tekintendő. Senkinek egy szóval sem tehet róla említést. Bármilyen, akár meggondolatlanságból, akár szándékosságból eredő fecsegés súlyos következményeket vonhat maga után.

Doris ezek után elhagyhatta a börtönt. Visszakapta a szabadságát, de mit kezdhetett vele. Hiszen egyedül maradt. Teljesen egyedül.

* * *

A tábornok állta Klausnak adott szavát. Telefonon keresztül – hogy ne vesztegesse az időt – az SS-Reichsführer személyügyi osztályához fordult.

Az ezredes, akivel beszélt, megígérte, hogy átiratot küld azzal kapcsolatban, hogy Steinbach főhadnagynak szolgáltassák vissza a fiát. Így aztán a megkeresés a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba került, ahol Westroff-Meyer Obersturmbannführer éppen jelentést adott csoportfőnökének.

Az SS-Gruppenführer az éjszakai bőséges alvástól kipihent arcáról jóindulat sugárzott.

– Nem is kell mondanom, hogy mennyire elégedett vagyok a munkájával – fordult alárendeltjéhez az SS-tábornok. – De néha mintha túl temperamentumos lenne, nem gondolja?

– Mire céloz, Gruppenführer?

– Arra, hogy ez egyszer alaposan túllőtt a célon – mondta a csoportfőnök.

– Még mindig nem értem, mire tetszik gondolni.

– A Steinbach ügyről van szó – nézett az Obersturmbannführer szemébe a tábornok.

– Az egy…

– Nem érdekel. Az apa mégis csak a lovagkereszt birtokosa.

– Ez a légierő ármánykodása – lobbant fel a Westroff-Meyer.

– Jó, jó, de ez a fickó, úgy látszik, eléggé kitett magáért a fronton – válaszolta kedvetlenül a tábornok. – Ám nem erről van szó. Önnek megvolt a dologhoz a kellő alapja.

– Igenis, tábornok úr.

– Mi nem kívánunk a légierővel egy tálból cseresznyézni. Nagyon jól tudom, miféle fickókból áll. Ha vége lesz a háborúnak, mindegyiket… – és összecsíptette jobb keze hüvelyk- és mutatóujjának körmét, mintha egy tetű halálos ítéletét hajtotta volna végre. – De előbb meg kell nyernünk ezt a háborút – mondta, majd hátradőlt a foteljában, és erőteljes rúgással benyomta az asztalfiókot.

– Akkor semmit sem tehetünk az intézkedés ellen? – kérdezte Westroff-Meyer, aki azért reménykedett.

– Hát hogy tehetnénk? Nem akarok én botrányt… Semmiképpen nem akarok… Ezért azt tanácsolom, feltűnés nélkül rendezze el az ügyet, barátom. Adja vissza a fickónak a gyerekét.

– Igenis Gruppenführer! Csakhogy ezek a mozgalom ellenségei… Árulók! – csattant fel dühödt kétségbeeséssel.

Főnöke egyetértően bólintott.

– Már éppen elegünk van a sok disznóból. De nem lehet mindegyiküket egy nap alatt elintézni. Először jönnek a zsidók és a bolsevikok, aztán leszámolunk a többiekkel is. Róma sem egy nap alatt épült fel. Ne rohanjon hát a dolgok elé!

– Ígérem, hogy elintézem az ügyet – mondta Westroff-Meyer, akiben már körvonalazódtak az elképzelések, és a remek ötlettől, amely szinte csiklandozta a máját, sátáni vigyor jelent meg az ábrázatán.

A Gruppenführer észrevette beosztottja felélénkülését, és ő is fülig húzta a száját. Az Obersturmbannführert nagyon kedvére való embernek tartotta. Először is, mert messzemenően tisztelettudó magatartást tanúsított vele szemben, másodszor, mert rendkívül dörzsöltnek ismerte, harmadszor pedig, mert mindig feltétel nélkül követte az ő utasításait.

Bizalma jeléül kezet nyújtott hűséges alattvalójának. Westroff-Meyer összecsapta a bokáját. Közben agyának kerekei már a körül a gondolat körül forogtak, hogy miképpen lehetne az egyértelműnek látszó átmeneti csatavesztés után némi huncutság árán a háborút fényes győzelemmel befejezni.

* * *

Doris számára a kétségbeesés megszokássá, a megszokás félig öntudatlan állapottá vált. Úgy érezte magát, mint aki elveszítette legfontosabb testrészét. Mindenütt gyermeke arcát látta, mindenütt az ő hangját hallotta.

A RAD – azok után, hogy sorsa elrendeződött – szívesen elengedte, a szülői házban azonban meglehetősen hűvös fogadtatásban részesült. A kérdések, amelyekkel állandóan ostromolták – mivel szenvedéséről nem volt szabad beszélnie – egyszerűen leperegtek róla. Hozzátartozói egy idő után ezért fel is hagytak azzal, hogy tovább zaklassák.

A fiatalasszony külsőleg is nagyon tönkrement. Szemhéja szinte áttetszővé vált, kék erek ütöttek át rajta. Szempilláin – mert könnyei elapadtak – már nem csillogtak a fájdalom csöppjei. Úgy élt begubózva, elrejtőzve, mint egy kis csigabiga, amelyik soha nem meri kidugni szarvacskáit a házikójából. Legtöbbször leeresztette az ablakredőnyöket, mert a fény bántotta a szemét. Minden elmosódott előtte, mintha egy rossz álom lett volna számára a létezés. Még maga Klaus is szinte valószínűtlennek tűnt számára. Az, hogy lovagkeresztet kapott, hogy már esedékes a szabadsága, hogy rövidesen hazajön, különösebben nem is lelkesítette. Annyira elveszítette az életkedvét, hogy szinte félt a férjével való találkozástól. Érezte, hogy igazán nem is Klaus hiányzik neki, hanem a gyermeke, hogy voltaképpen minden gondolata a kisfia körül forog.

Egy napon csöngettek az ajtón. Szegény Klaus… – gondolta. De nem ő volt. Az ajtóban három idegen állt.

– Mit óhajtanak? – fordult hozzájuk, és nem vette észre, hogy a vendégek, akik mögött egy fehérruhás, karszalagos nővér állt, az egyik férfi kivételével rendőregyenruhában vannak.

– Ön Steinbachné asszony? – kérdezte a civil ruhás.

– Igen – válaszolta, és a nővért nézte, aki jókora csomagot tartott a kezében, amibe mintha valami bele lett volna bugyolálva. Ettől egyszerre gyorsabban kezdett verni a szíve.

– Bemehetnénk egy pillanatra? – kérdezte a civil.

– Igen – mondta Doris, és olyan gyengeséget érzett, hogy az ajtóhoz kellett támaszkodnia.

– Meglepetésünk van az ön számára – jelentette be mosolyogva a civil ruhás. – A megbízatásunkat jöttünk teljesíteni. A párt utasítására… Visszaadjuk a gyermekét.

A fiatalasszony – akinek egyszerre minden elmosódott a szeme előtt – felsikoltott. Nem hallotta a pártfunkcionárius nagy műgonddal megformált szavait, nem látta a két kugligolyófejű rendőrt, sem a birkaképű nővért. Csak kinyújtotta a kezét, szinte kitépte a batyut a nővér kezéből, és szenvedélyesen magához szorította. Egyszerre nevetett és zokogott. Az egyik rendőr széket tolt neki, hogy leülhessen. Aztán papírt vett elő, az orra alá tartotta, és tollat is adott a kezébe.

– Ezt szíveskedjék aláírni! – mondta zavartan.

Dorist csak az érdekelte, hogy visszakapta a kicsivel. Azon kívül semmi más. Reszkető betűkkel aláírta – mintha postai átvételi elismervényt kellett volna kézjegyével szignálnia hogy a gyermeket, akiről elismeri, hogy a sajátja, átvette.

A vendégek, miután küldetésüket teljesítették, elköszöntek.

Doris alig várta, hogy egyedül maradjon a kicsivel. Ezer aggódó kérdés foglalkoztatta. Vajon teljesen egészséges? Nem fogyott le nagyon? Most miért nem sír?

S azután telt-múlt az idő. Az első héten felidézte a kis Klaussal kapcsolatos összes élményét. Az „új” gyermeket hasonlítgatta össze a „régivel”. Korábban is ennyire szőke volt? Ja, persze, időközben megnőtt a haja… A szája is szélesebb lett egy kicsit…. S hogy megváltozott az a csepp kis orra!

Egy este megérkezett Klaus. Meghatottan állt gyermeke előtt, akiért – mint születése után elhatározta – képes minden harcot megvívni, és minden háborút megnyerni.

A Wehrmachtra gondolt, a tábornokra, és egy olyan Németországra, amelyben nem lesz többé gyermekrablás, és nem lesznek Westroff-Meyerek.

– Látod, hogy megnőtt… – büszkélkedett Doris.

Négy hetet töltöttek együtt gond, félelem nélkül. Hosszú sétákat tettek abban a parkban, amely már gyermekkorukban is olyan fontos volt számukra. Mindennap üde színfoltot jelentett a sétányon a fiatal nyárfa-sudár repülőtiszt, akinek egyenruháján – a járókelők elismerő tekintetének kereszttüzében – ott csillogott a lovagkereszt, és a bájos, szőke fiatalasszony, aki olyan kedvesen tudott nevetni a férjére és a gyermekkocsiban fekvő kisfiára. Mert Doris újra a régi volt. Úgy tudott örülni, mint korábban, olyan boldogan, olyan felszabadultan. Szemének újra jólesett a színek friss lüktetése. Klaus is el tudott gyönyörködni a természet szépségében.

Jól érezték magukat együtt a parkban. Kicsi, ártatlan nyírfák hajladoztak feléjük. A hirtelen jött kora nyári melegben rügyecskéik kidugták világoszöld levélnyelvüket. Minden pillanatban történt valami. Bogár szállt el mellettük, az égen felhők változtatták alakjukat. Ők pedig – mint a friss levelek – együtt fürödtek a boldogságban. Órákon keresztül figyeltek egy pici cinegepárt, ahogy váltakozva ide-oda repültek, csőrükben mohaszirmot, vékony gyökeret, fűszálat vagy finom pelyhet hozva. Élmény volt, ahogy az a két csöppnyi lélek rakosgatta, fonogatta a madárművészet csodáját, a fészket. Mintha magukat látták volna a kismadarakban. – De nekünk már van egy kicsi fiókánk is – mondta egymásba fonódó tekintetük.

Klaus most érezte meg igazán, hogy az ember élete attól lesz erősebb, dúsabb, hogy más emberéletek vannak beleszőve. Dorissal és a kisfiával ő is háromszor többnek érezte magát.

* * *

Egy napon Westroff-Meyernek az a gondolata támadt, hogy közelebbről is meg kellene már ismerkednie új titkárnőjével, Erikával. Kedve támadt arra, hogy egy kis ciróka-maróka játékot játsszon vele. Az Obersturmbannführert ugyan ebből az általa igen kedvelt szabadidős tevékenységből csak a „maróka” érdekelte, de megtanulta, hogy a „cirókát” a nők lovagias gyöngédségként értékelik.

A bájos másodtitkárnőnek a háta közepe sem kívánta főnökét. Amikor az Obersturmbannführer elefántlépteit meghallotta a folyosón, már a hideg rázta.

A rettenthetetlen elöljárónak aznap igen virágos jókedve volt „És mi tovább masírozunk, amíg csak a pia tart… amíg csak a pia tart… amíg csak a pia tart…” – énekelte, mintha a tű elakadt volna a hanglemezen. Úgy tépte fel az ajtót, olyan energikusan, ahogy az egy olyan „nagyságtól”, mint ő, aki élet-halál ura, feltétlenül ildomos.

– Nocsak, nocsak… – fordult kedélyeskedve Erikához –, ilyen szorgalmasak vagyunk még este is?

– Be kell pótolnom a lemaradást – válaszolta a másodtitkárnő anélkül, hogy felpillantott volna.

– Örülök, hogy ilyen komolyan veszi a munkáját – mondta Westroff-Meyer. – Egyébként tetszik magának nálunk? – kérdezte. Aztán elővette a zsebéből arany cigarettatárcáját, amelynek fedőlapjába a krakkói Tűztorony volt belekarcolva, és megkínálta belőle a lányt. Még tüzet is adott neki. Erika rövid pillantást vetett a nem mindennapi ötvösremekre. Elég jó fantáziával áldotta meg az ég, és sok mindent hallott az utóbbi időben. Maga elé tudta képzelni a macskaköves görbe utcában álló házat, a legjobb zsidó ötvösmester otthonát, sárkányfejes réz esőcsatornájával és bronzrácsos földszinti ablakaival. Látta a lépcsőházat, a rátámaszkodó könyököktől kikoptatott kacskaringós korláttal. Gondolatban benézett a műhely ablakán, ahol achátszelencék, sötétkék színű keleti akvamarinok, borostyánkövek, és a krakkói Tűztornyot ábrázoló cigarettatárca társaságában a bolyhos hajú, szakállas, alázatos, halk szavú, öreg mester dolgozott. Aztán látta ugyanezt a műhelyt kifosztva, látta a mester ujjáról lerángatott arany karikagyűrűt, kivert aranyfogait, s ahogy ő maga kifújta tüdejéből a finom illatú cigarettafüstöt, összeszoruló szívvel látta a Krakkó melletti Auschwitz krematóriumának kéményéből felszálló gomolygó barna felhőt. A füsttömegből egy megkínzottan is szelíden mosolygó, felül bolyhos hajjal, alul göndör szakállal keretezett finom öregember-arc rajzolódott ki a szeme előtt.

E látomása miatt eléggé megkésve, és meglehetősen ingerülten válaszolt főnöke kérdésére.

– Nem azért vagyok itt, hogy esztétikai gyönyörűséget keressek bármiben is. Mellékes, hogy tetszik, vagy nem tetszik, én dolgozni jöttem… – mondta.

– Jó, jó – csitítgatta Westroff-Meyer. – Én nagyon meg vagyok elégedve magával, de nem kell mindig dolgoznia. Úgy gondolom, jó lenne, ha mi ketten… egy kicsit… Nemcsak mint munkatársak, hanem mint emberek is… közelebb kerülnénk egymáshoz – nyögte ki, majd amikor a lány erre beleegyezően rábólintott, gyors mozdulattal ráterítette a viaszos vászon tokot az írógépre.

– Finita. Mára elég volt – mondta jókedvűen, és már hozta is a konyakot, és hozzá két poharat.

– Önthetek? – kérdezte.

– Miért ne? – válaszolta Erika, azzal a mellékzöngével a hangjában, amivel minden férfi szívét meg tudta bizsergetni. Olyan szép volt, olyan természetes, hogy még az Obersturmbannführer kérges lelkét is megcsiklandozta tőle valami.

– Tudja, hogy maga gyönyörű? Hogy nagyon tetszik nekem? Van magában valami ártatlanság – mondta, és Erika érezte, hogy erős, illetlen tűz perzsel a férfiból. A szeme izzott, durva arca zsírosán fénylett. Látszott, hogy fellobbant benne a vér.

A lány annyira komikusnak találta ezt az esetlen vallomást, hogy trillázva nevetni kezdett, majd főnöke csodálkozó arcát látva hahotára váltott. Aztán a pohár után nyúlt.

– A birodalomra, a Führerre és a hazára! – kiáltotta. Odakoccantotta poharát a stampedli kupica-ikerpárjához, és egy húzásra kiitta a finom francia borpárlatot.

Westroff-Meyer, akit a korábbi nevetés némiképp lehűtött, Erikának ettől a gesztusától újra férfinak, gazdának, igazi hímnek érezte magát. Úgy gondolta, ráfér, pontosabban belefér a lányba még egy kis „zsibbasztó”, ezért gyorsan újra töltött neki.

– Hát akkor egészségünkre! – mondta, s olyan lendülettel ütötte össze a két poharat, hogy a benne lévő italból vagy két nyeletnyi Erika kezére löttyent. A lány, mintha csak tudta volna, hogy ezzel még jobban felszítja a férfiban már így is nagy lánggal lobogó tüzet, mint egy kiscica, hegyes nyelvecskéjével fellefetyelte a szökevény cseppeket, amelyeket egy „Egészségére Obersturmbannführer úr!” – kiáltás követett.

– Hagyjad már a titulusokat – mondta Westroff-Meyer egy kicsit megint elszontyolodva. – Megállapodtunk, hogy most csak nő és férfi leszünk.

Erika, bár – mint a Ruthtal való első találkozásakor már megmutatta – nem volt híve a gyors tegeződésnek, beleegyezően bólintott.

– Tudsz táncolni? – kérdezte a gavallér szerepében egyre otthonosabban mozgó Obersturmbannführer.

– Hát nem tudom, már olyan rég nem próbáltam – mondta a lány.

– Akkor épp itt az ideje! – ugrott fel a férfi.

– De hát… Mégis csak háború van… Amíg mások harcolnak…

– Kit érdekel? Van itt nem messze egy pompás kis bárocska. Az a törzshelyem. Ott mindent megtalálunk, ami csak kell… – heherészett Westroff-Meyer.

– A felső tízezer látogatja?

Az Obersturmbannführer úgy kidüllesztette a mellét, hogy a zubbonya majd szétrepedt rajta.

– Miért, talán én nem tartozom közéjük? – kérdezte, és már le is szólt a kapuőrnek, hogy utasítsa a sofőrjét, álljon elő az autóval.

A kocsi néhány perc múlva egy elegáns vendéglő előtt parkolt le. A főpincér sietett az előkelő vendégek fogadására, és betessékelte őket a legjobb szeparéba.

– Pezsgőt! – rendelt nagyvonalúan, s meglehetősen szűkszavúan az SS-tiszt, meg sem kérdezve a jobbján ülő hölgyet, hogy mi az óhaja.

Az első üveg pezsgő után átmentek a kisterembe, ahol már javában húzták a talpalávalót. Az Obersturmbannführer úgy táncolt, mint egy thüringiai állatidomár láncos, tányértalpú mackója. Össze-vissza rángatta Erikát, jó, hogy a lábára nem lépett.

A második üveget követően – mivel előzőleg hol tegezte, hol magázta a lányt, éppen ahogy a szájára jött – felajánlotta, hogy most már annak rendje-módja szerint igyanak pertut.

– De hát ez mégsem illik – mondta Erika, ám a főnöke megnyugtatta, hogy a munkahelyen majd visszatérnek a magázódáshoz.

– Az első pillanattól kezdve beléd vagyok habarodva – folytatta Westroff-Meyer az udvarlást.

A lány kérdésére, hogy eddig ezt miért nem éreztette vele, azt hozta fel magyarázatként, hogy az ő állása visszafogottságot követel minden területen.

– Akkor is ugyanilyen mértékletes lennél, ha a pici lányodat elvennék tőled, hogy Hitler-bébit csináljanak belőle? – tette fel a kérdést Erika, aki az ital hatására felszabadultabb, gátlástalanabb lett.

– Nincs is lányom – húzta meg a vállát a férfi.

– De ha lenne…

– Most politizálni jöttünk ide, vagy…? – próbált kitérni a válaszadás alól az SS-tiszt.

– Vagy…? – szegezte neki a kérdést Erika.

– Te is ugyanabban a táborban voltál, mint az a Doris… Na, hogy a fenébe is hívják? – kanyarított a beszélgetésen az Obersturmbannführer.

– Steinbach? – kérdezte Erika, aki az elfogyasztott nem csekély italmennyiség ellenére is józanul, tiszta fejjel tudott gondolkodni.

– Azt a nőt kicsináltam. Úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva – hencegett Westroff-Meyer, és a pohara után nyúlt, hogy igyon a diadalra.

– De hát visszakapta a gyerekét… – mondta Erika.

– Hogyne… – dörzsölgette a kezét az Obersturmbannführer –, a gyereket. Visszakapott egy gyereket. Rosszul ismersz te engem, Erika, nagyon rosszul. Úgy gondolod, hogy jön egy macskajancsi a légierőktől, és padlóra küldi a jó öreg Westroff-Meyert? Panaszt tett ellenem ez a kis patkány! Énellenem… Kacagnom kell… Kac, kac, kac! – és egészen közel hajolt a lány füléhez.

Erika behunyta a szemét.

– Tüdőd, mikor kapta ő vissza a gyerekét?! Egy lengyel kölyköt, egy koszos kis pólyák fattyút küldtem neki!

A lány valami olyasmit érzett, amit egy ájulásából ébredező, összetört szerencsétlen érezhet, akit az a teherautó ütött el, amelyiknek a sofőrjével az előbb még békésen beszélgetett.

– És az ő gyerekük? – kérdezte, mire valamelyest felocsúdott.

– Az egyik otthonunkban van, úgy, hogy ez a Steinbach-madár még csak nem is sejti, hogy kakukkfiókát nevel a fészkében.

Erika falfehér lett. Fájt a feje, szédült, hányingert, kimondhatatlan undort érzett.

– Kiütötted magad? – kérdezte vigyorogva az Obersturmbannführer.

– Nem – válaszolta tisztán és határozottan a lány.

– Főúr! Még egy üveggel! – kiáltotta Westroff-Meyer a pincérnek, majd partnernője fülébe súgta:

– Becsomagoltatok még egy ampullát, és utána megyünk hozzám.

De Erika ezt már nem hallotta. Csak akkor tért magához, amikor elkezdtek üvölteni a légi veszélyt jelző szirénák, amelyek széttépték az Obersturmbannführernek az est folytatásával kapcsolatban szőtt terveit.

Milyen jól jött most ez a lélekbe markoló vészjel annak a se eleven, se holt szőke lánynak, akivel a fizetőpincér után kiabáló rossz arcú férfi ezt a számára balszerencsésen végződött estét töltötte!