8. Fejezet

Doris az otthon vezetőjének parancsára megjelent Westroff-Meyer előszobájában. A Sturmbannführer az ajtónyíláson keresztül látta a lányt, de taktikai okokból megvárakoztatta. Gyűlölte a hozzá tartozó repülős tiszttel együtt, mert ellenszegültek, és mert érezte, hogy mindketten megvetik őt. Amikor jelentést tett Klaus és a közte zajlott közjátékról az SS-központba, Kempe „boszorkányszombatja” is szóba került, ami egyáltalán nem vetett jó fényt a Lebensborn-otthonra. Ez akár az ő leváltásához is vezethetett volna, amit nagyon nem akart, mert ilyen pompás kis állás ritkán adódik az ember életében.

Az otthonvezetőnek az volt a terve, hogy ha a két házasulandót közvetlenül már nem sikerült rávenni az egybekelésre, akkor lelki kényszert alkalmaz. Nem tudott beletörődni abba, hogy az elképzelése zátonyra futott. Mindenképpen keresztül szerette volna vinni akaratát. Dorist azért rendelte magához, hogy megtörje a makacsságát.

Miután fél órát várakoztatta, bebocsáttatta a lányt. Hellyel kínálta, de Doris állva maradt.

– Nem gondolta meg magát? – fordult hozzá az otthonvezető.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Doris.

– Az esküvőt illetően.

– Dehogynem – válaszolta a lány. – Klaus és én összeházasodunk.

– Mikor?

– Néhány hét múlva.

– Nem – felelte keményen az otthon vezetője –, most azonnal!

– Az nem megy.

– Mi az, hogy nem? – kérdezte fenyegetően Westroff-Meyer.

Doris nem hagyta magát megfélemlíteni. Mióta egynek érezte magát Klausszal, elvesztette minden bizonytalanságát. És most érte is meg kellett küzdenie.

– Tehát magát is megfertőzte – förmedt rá Dorisra Westroff-Meyer – az a beszari alak, az a gyáva kis repülős. Az a gyáva nyúl.

– Gyáva nyúl? – kérdezte felháborodottan Doris.

– Egy ökör – folytatta az otthonvezető, aztán rájött, hogy túlságosan elvetette a sulykot, és gyorsan hozzátette: – Ökörszem.

Westroff-Meyer nem nézett a lányra, aki azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.

A Sturmbannführer érezte, hogy kissé elragadtatta magát, ezért igyekezett gyorsan lehiggadni.

– Értsünk szót – mondta. – Jól tudja, hogy bármikor tönkretehetem a barátját! A markomban van. Olyasmiket mondott itt nekem, hogy könnyen kitörhetem a nyakát.

Doris megijedt. Erről nem beszélt neki Klaus. A lány érezte, hogy komoly hatalom van a Sturmbannführer kezében.

– Azért akartam magával beszélni – folytatta megváltoztatott, már-már szívélyes hangon az otthonvezető –, mert kettőjük közül magát tartom értelmesebbnek. Így is, úgy is összeházasodnak. Kéz kezet mos… – mondta, és kíváncsian várta a lány válaszát. – Tegye meg nekem ezt a szívességet, és én mindent elfelejtek, amit történt… Megértettük egymást?

– Rendben van – felelte Doris bátortalanul. Szédülni kezdett. A félelem megint úrrá lett rajta. És annál inkább fokozódott, minél kedvesebb lett hozzá Westroff-Meyer. A sátán és a jóakarat… – gondolta.

– Ugye, akkor beszél vele?

Doris megadóan hajtotta le a fejét.

– Igen – válaszolt halkan.

– Holnapra várom a válaszát – zárta le Westroff-Meyer a beszélgetést.

* * *

A Sturmbannführer olyan hősies pózban állt az emelvényen, mint egy szobor a talapzatán. A Lebensborn-otthon valamennyi lakója együtt volt a nagyteremben. Felállva hallgatták az otthonvezető tájékoztatását és véleményét Lotte haláláról.

– Bajtársak és bajtársnők! – harsogta Westroff-Meyer. – Azért hívattalak benneteket, hogy tisztázzuk, mit várok tőletek.

A férfiak hideg, üres tekintettel meredtek maguk elé, a lányok sápadtak voltak. A leghátsó sorban a tanfolyam egyik résztvevője a szemét törölgette a zsebkendőjével. Valahol, a ház halottas kamrává kinevezett helyiségében mereven, mint egy viaszfigura feküdt Lotte. Jobb halántékán, közvetlenül a szeme mellett, apró, barnásvörös lyuk árulkodott a történtekről. A lány egyike volt annak az ötven kiválasztottnak, akiket ebbe az otthonba küldtek…

Westroff-Meyer hangja szélviharként söpört végig a termen. Saját receptjét követte. Az igazságot hazugsággal, a kérdéseket üres frázisokkal helyettesítette. Gyakorlat teszi a mestert, és az otthon vezetője mestere volt a hazugságoknak és a sallangoknak.

– A részvétnek itt nincs helye – üvöltötte. – Egy olyan ember, aki életét nem a Führerért vagy Nagy-Németországért áldozza fel, nem érdemel semmiféle kegyeletet!

Csukaszemét összehúzva nézett végig a termen. Tekintete találkozott Kempéével. Az SS-tiszt valamit rágcsált, s ettől az arca azt a gyanút keltette az otthon vezetőjében, hogy a százados – cinikusan, lázadóan – az ő szavain mosolyog.

– Amit kimondtam, keményen hangzik – folytatta Westroff-Meyer –, átkozottul keményen. De nem tanúsíthatunk semmi megértést azok iránt, akik elveszítik szemük elől a célt…

Hangja egyre öblösebbé vált.

– Igen – harsogta –, ez a lány elárult minket… Belefeledkezett a szerelembe. Ahelyett, hogy a Führernek ajándékozott volna valamit, csak saját magával törődött… Számotokra, fiatal német nők számára az ő sorsa legyen intő példa.

Erikát elöntötte a düh.

– Hát egy férfi sincs itt közöttetek? – sziszegte.

– Lange Obersturmführer – szólt az otthon vezetője.

– Igen! – jelentkezett a szőke SS-tiszt.

– Magát is meg kell dorgálnom… Már régóta jelentenie kellett volna ezt nekem. Tudhatta volna, hogy az ilyen esetek – és újra öblösített a hangján – ártanak az elveinknek. Érti?

Lange csak állt, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Jól van, most megkapod, amit érdemelsz – gondolta a mellette álló Kempe.

– Igenis! – kiáltotta Lange, levegő után kapkodva. Úgy nézett ki, mint aki a nyújtó alatt áll, de a kezével – hiába ágaskodik –, nem éri el a keresztrudat.

– Alamuszi, pipogya alak – morogta Kempe.

– Tájékoztatóm végén háromszoros kiáltással fejezzük ki a Führer iránti tiszteletünket – mondta emelkedett hangnemben az otthonvezető, és előre lendítette a karját.

– Sieg heil! Sieg heil! Sieg heil! – kiáltották a jelenlévők, de hangjuk valahogy nagyon haloványan jött ki a torkukból. Mintha nem lett volna a lányokban és a férfiakban elég meggyőződés, mintha hiányzott volna belőlük az erő.

A gyűlés feloszlott. Kifelé menet Doris és Klaus egymás mellé kerültek. Elhúzódtak a folyosó egyik zugába, ahol a lány barátja vállára hajtotta a fejét.

– Rosszul vagyok, Klaus – mondta halkan.

– Én is – felelte a fiú. – Gyere, menjünk innen… különben nem állok jót magamért. Ezt a fickót…

– Légy észnél! – kérlelte a lány halkan.

– Nem – szólt Klaus keményen. – Az ésszerűség most gyávaság lenne, a gyávaság pedig az én szememben ésszerűtlen.

Doris szobájához értek. A lány a fiú vállára tette a kezét.

– Klaus – kérdezte aggódva mit akarsz tenni?

– Ide figyelj, drágám – felelte a főhadnagy – egy nappal sem maradhatunk itt tovább. El kell mennünk innen! Most, rögtön!

– Az lehetetlen – sóhajtotta a lány.

– De igen. Különben mi is bűnrészessé válunk. Már nem merek a tükörbe nézni… – mondta, és úgy megszorította a lány kezét, hogy fájdalmat okozott vele.

– Bemegyek a városba, és feladok két táviratot, egyet a RAD-vezetődnek, egyet pedig a parancsnokomnak. Ez a bevetés… önkéntes! És mi élni fogunk a lehetőséggel.

Doris lehunyta a szemét. Büszke volt arra, hogy olyan ember áll mellette, aki bátran kezébe meri venni a sorsát. Egy igazi férfi, aki hozzá tartozik. Olyan jó érzés volt, de ő mégis félt. Aggódott, hogy a társa túl sokat kockáztat.

– Klaus – kérlelte –, nem akarunk… előbb összeházasodni?

– Itt? – engedte el a lány kezét. – Soha!

– De én megígértem neki – hebegte Doris. Nem mert Klaus szemébe nézni.

– Kinek?

– A Sturmbannführernek.

– Hogyhogy megígérted?

– Miattad tettem.

– Miattam? – kérdezte a főhadnagy csodálkozva.

– Klaus – felelte Doris könnybe lábadt szemmel. – Elragadtattad magad… Mondtál valamit a mozgalom ellen. Ha összeházasodunk, nem fog feljelenteni, akkor minden rendben lesz. Ó, Klaus… annyira féltelek!

A fiatal főhadnagy, aki előtt a gyűlölettől és a dühtől vörös színben játszott minden, elnézett Doris válla fölött.

– Tehát megzsarolt – vonta le a következtetést.

– Klaus…

– Így már értem – folytatta megnyugodva. Érezte a lány tehetetlenségét, ugyanakkor azt is, hogy kész mindenben a segítségére lenni. Néhány pillanatig az jutott az eszébe: feladja a harcot, hogy megmentse a boldogságukat. De rögtön meggondolta magát. Úgy határozott, szilárd és eltökélt lesz. Az egyetlen szilárd pontra, a légierőre gondolt, ahol megvethetik a lábukat ebben a fertőben. Gyengéden megsimogatta a lány fejét.

– Doris – mondta –, ne félj, majd én mindent elintézek. Sokkal keményebb fiúkkal is elbántam már.

A lányon újra úrrá lett a szorongás. Szegény kis szobatársnőjére gondolt, és arra, hogy ő már megtalálta a kivezető utat…

Elérkezett az este. A kertben, a szobákban, az étkezőben Lotte árnyéka lebegett. Az otthon lakói valamennyien érezték, hogy a halállal szemben mindenféle emberi magatartás hamis. Szomorúság szállt a házra, mint amikor dér csap a csupasz sírkövekre, az agyagos hantok ásónyomaira. Mindenki a temetők lidércfényeit látta, gyertyák csillagait a sírokon, mindenki érezte, hogy már közeledik valahol a Nagy Tél, és fagyos, roppant lábával topog a messzeségben.

Még Kempe is a szobájába vonult vissza. Klaus Steinbach a városba ment, hogy feladja a táviratokat. Doris az ágyában feküdt, és megpróbált olvasni…

Erika a kertbe menekült. A gyermekkori, szamóca ízű nyarakra gondolt, amikor hófehér mosdótálban pancsolt délelőttönként, miközben édesanyja odabent a házban Mozartot próbálgatta a zongorán. Akkor még az ég is oly igézetes volt fölötte.

Azért jelentkezett a Lebensbornba, hogy megszabaduljon a krumplihámozástól, de amióta látta, hogy mi folyik itt, visszavágyott a vödörhöz és a felmosórongyhoz. Lottére gondolt, akit nem igazán kedvelt, de most mégis úgy gyászolt, mintha igazi barátnők lettek volna. Úgy tekintette őt, mint egy hőst, aki nem akart egyezkedni a közönséges világ követelményeivel, ragaszkodott lelke ifjúságához.

Erika nem volt egyedül. Mások sem bírták elviselni az eredetileg idegszanatóriumnak tervezett, de azóta elfajzott építmény levegőjét. Itt a parkban, ha tömör nyugalmat nem is lelhettek, legalább teleszívhatták a tüdejüket jó levegővel.

A lány felnézett az égre, amely tiszta kék volt, semmi felhő, semmi folt nem látszott rajta. Szédület és az álom előtti percek édes, semmihez sem hasonlítható érzése fogta el. Át szeretette volna ölelni a rettenetes végtelent, amely most uralkodott rajta, és minden pórusát magával ragadta.

Akik bent maradtak, a naptárt bámulták, s azt számolgatták, mikor lesz vége ennek a kísértetjárásnak. Néhányan az órát szuggerálták, azt remélve, így talán gyorsabban múlik az idő. A másodpercek azonban olyan lassan teltek, mintha a Harmadik Birodalom valóban ezer évig akart volna fennmaradni. Az idő darabokra esett szét. A mozgalom abban bízott, hogy előbb vagy utóbb eltörölheti a családot és az erkölcsöt, de ez sehogy sem sikerült. Legádázabb ellensége, a lelkiismeret, nem adta meg könnyen magát.

Erika észrevette, hogy egy árnyék követi. Egyedül szeretett volna maradni, ezért meggyorsította lépteit. De a mögötte haladó férfi kitartónak bizonyult. A páncélos tiszt volt az, aki a nagy mulatságot szervező százados árnyakaként mindenütt és mindenben követte Kempét.

– Erika – kérdezte mit csinálsz itt?

– Azt, amit te – felelte fáradtan a lány.

– Azért jöttem ki, mert odabent nagyon unalmas.

Erika meg akart tőle szabadulni, de a fiú nem hagyta magát lerázni.

– Csak így, egyedül, a barátod nélkül? – kérdezte a tiszt.

– Kempe nem a barátom.

– Akkor jó – vigyorgott a hadnagy. – Jó tudni… Hülye dolog ez a Lotte-ügy, igaz?

– Az – felelte foghegyről Erika, abban bízva, hogy minél hamarabb megszabadulhat a fiatalembertől.

– De az élet megy tovább – folytatta nem túl eredeti mondandóját a fiú. Megpróbálta megfogni Erika kezét, a lány azonban nem engedte.

– Ne legyél már ilyen – morogta.

Nem tudta, hogy kezdjen hozzá.

– Te… – mondta rekedten.

– Mi van?

– Gyere velem…

– Hová?

– A házba… A szobámba mehetnénk…

– Miért?

– Ne kérdezz már ilyeneket…

– Milyeneket? – vágott vissza ingerülten Erika.

– Tudod te azt jól…

– Nem tudom.

– De azt csak tudod, hogy miért vagy itt tulajdonképpen?

– Mert nem sejtettem, hogy ez egy szemétdomb!

– Ugyan már… – mondta a tiszt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Hagyj békén! – sziszegte dühösen a lány.

– Nem… soha… Gyere, Erika…

A lány kiszabadította magát. Az undortól elkapta a kíméletlen gyűlölet. Kezét ökölbe szorította, és a hadnagy arcába vágott. Az orrát találta el. A férfi feje hátracsapódott. És Erika másodszor is ütött. Haragját a megdöbbent emberen töltötte ki. Elégtételt vett Lotte, saját maga, Doris, a jó modor, az ésszerűség és a tisztaság nevében.

A hadnagy meghunyászkodott, mint egy kutya, akibe belerúgtak.

Erika összekulcsolta a karjait, és visszavonult a házba. Arca forró volt. Ujjai sajogtak. Én nem akartam ezt – gondolta. Szegény fiú, sajnálta meg később a hadnagyot, hiszen nem tehet róla, ő csak egy senki, egy ostoba katona.

De azért olyan megkönnyebbülést érzett, mintha legalábbis Westroff-Meyer széles képébe vágott volna bele.

* * *

Steinbach főhadnagy parancsnoka azonnal cselekedett. Kapcsolatba lépett a légierő központjával, amely rögtön visszahívatta a fiatal kapitányt. Az SS Birodalmi Biztonsági Főhivatala kivételesen nem tett semmilyen ellenvetést. Most, két nappal a távirati segélykérés után, Klaus utoljára állt az otthon vezetőjének előszobájában.

A tüzes szemű titkárnő ijedten vizsgálgatta, majd írógépe fölé hajolt, és figyelt. Félt attól a férfitől, aki magának választotta ki őt, és aki fütyült arra, hogy milyen a hajszíne.

Hirtelen felnézett.

– Ma nagyon rossz hangulatban van – közölte kedvesen.

– Tőlem aztán… – felelte ridegen a repülőtiszt.

Negyedóra várakoztatás után végre a szobába tessékelte Westroff-Meyer.

– Na – mondta –, magát visszarendelte a parancsnoka.

Majd gúnyosan hozzátette:

– A főhadnagy úr biztosan nagyon jó repülő!

Klaus nyugodt maradt. Kihúzta magát, s mintha ingerelni akarná Westroff-Meyert, zubbonyán megcsörrent a Wehrmacht egyik legmagasabb kitüntetése.

– Úgy is használhatatlan itt – folytatta az otthon vezetője. – Csak remélni tudom, hogy jobb katonának bizonyul majd, mint nemzetiszocialistának.

A fiatal tiszt még mindig hallgatott. Ökölbe szorult keze nagyon szeretett volna találkozni a Sturmbannführer képével, de a távolból egy hang, Doris lágy, könyörgő hangja visszafogta.

– Tűnjön el – mondta Westroff-Meyer –, és soha többé ne lássam itt!

– Biztos lehet benne, hogy nem fog.

– Hogy lehet az egyébként, hogy olyan hirtelen szükségük van magára?

– Én kértem az áthelyezésemet.

Az otthon vezetője majd szétrobbant a dühtől.

– Szóval, így állunk…

– Így – felelte a főhadnagy nyugodtan. – Ugyanezt kérte a menyasszonyom, Korff kisasszony is. Ezennel bejelentem kilépésünket a Lebensbornból!

– Ezt az örömöt nem szerzem meg magának – mondta meglehetősen nagy önfegyelemmel a Sturmbannführer –, én dobom ki magukat.

– Köszönöm.

Klaus zsebre dugta a kezét.

– Mit képzel maga? Húzza ki magát! – förmedt rá Westroff-Meyer.

Az első osztályú hadi érdemkereszt hivalkodóan megcsillant a főhadnagy zubbonyán.

Klaus még hanyagabb pózt vett fel.

– A párthoz fogok fordulni – mondta és kivizsgáltatom, hogy tud-e a Führer erről a disznóólról.

– Ki fogom magát készíteni – üvöltötte Westroff-Meyer –, úgy, mint még senkit! – Azzal odadobta Klaus Steinbachnak az eltávozási dokumentumot.

A fiatal főhadnagy hanyag mozdulattal zsebre gyűrte az irományt.

– És Doris… azaz Korff kisasszony papírjai? – kérdezte.

A Sturmbannführer szélesen és elégedetten vigyorgott. A káröröm kiült az arcára. Dörzsölte a kezét. Tudta, hogy egy túsz van a kezében. És tudta, hogy kell kihasználnia ezt a helyzetet…

– Ko-o-orff kisasszony? – kérdezte, gúnyosan elnyújtva a lány nevét. – A parancsnoka áthelyeztette őt is?

– Ő is átjelentkezett.

– Pompás – felelte az otthon vezetője.

– Ezért ő is velem jön holnap.

Az otthon vezetője rázkódott a nevetéstől.

– Jaj, de mókás – szólt magával megy holnap, pompás, pompás!

Az ablakhoz lépett.

– Mindenki tévedhet egyszer – mondta. – Dorisra, úgy tűnik, nincs olyan gyorsan szükség a RAD-nál, mint magára a légierőnél.

Westroff-Meyer láthatóan élvezte a helyzetet.

– Doris itt marad. Ő a kötelességét teljesíti.

Az otthon vezetője duhaj jókedvében csizmájával a falat rugdosta.

– Maga pedig takarodjon el innen, főhadnagy úr… Amilyen gyorsan csak tud!

Klaus szédelegve ment ki az irodából. Forgott vele a világ. Tőrbe csalták. Összeszorult a szíve. Istenem, Doris egyedül, ebben az otthonban, kitéve Westroff-Meyer mocskos cselvetéseinek.

Az ajtó úgy csukódott be utána, mint egy csapda.

Az ajtó becsapódásának zaja sokáig visszhangzott a fülében. Az is megfordult a fejében, hogy a legszívesebben feladná a harcot, mint Lotte tette. Csípőjén pisztolya súlyát érezte, kezében pedig valami tehetetlen zsibbadást. Tudta, hogy maga indult el a szakadék felé. És innen már nincs visszaút. Csak el ne veszítsem uralmamat az idegeim felett – gondolta.

Dorishoz akart menni, de aztán remegő térdekkel megtorpant az előszobában. Hogy menjen be így a lányhoz? Mit mondjon neki? Megsimogattassa magát, mint egy kisfiú? Vigasztalást keressen? Ismételje el, amit az a disznó mondott? Hallgassa végig a lány kérdéseit: mi a kiút, mikor jön a segítség? Mit teszel most, Klaus Steinbach?

Úgy érezte, a kérdések kutyaszorítóba kergetik. Kiszorítják arcából a vért, pórusaiból az izzadságcseppeket.

A főhadnagy magára kanyarította a kabátját, és kiment a házból. Vakmerő terveket szövögetett, de aztán elvetette őket. Nem vette észre, hogy ugyanazon az úton halad, amelyen Doris elszökött az otthonból. A kisváros utcáján. De Klaus nem akart szökni. Ő harcolni akart. Csak erősítésre volt szüksége.

Megszomjazott, és betért egy kisvendéglőbe, abban a tudatban, hogy itt nem fog lebensbornosokkal találkozni. A kocsmába járás ugyanis westroff-meierileg tilos volt.

Kékes cigarettafüst és sörszag fogadta, a söntésnél pedig hanyagul a kiszolgáló pultra könyökölve, ki más is állhatott volna, mint Kempe. Az arcán szélesen elömlő elégedettség nagyjából következtetni engedett az általa elfogyasztott „célzóvíz” mennyiségére.

Amikor Klaus észrevette, azonnal vissza akart fordulni, de a fekete humorral megáldott százados begörbített mutatóujjának gyors egymást követő mozdulataival jelezte: „Állj, vagy lövök!” Baljós tekintetével, amelyen átütött kaján mosolya, szintén azt igyekezett érzékeltetni, hogy aki innen megpróbál idő előtt megpattanni, az halál fia.

– Nocsak, nocsak… – vigyorgott Kempe, és a légierők fekete nyakkendőjére mutatott, amit Klaus szívesen viselt –, szalonkatona görbe úton?

A főhadnagy mosolygott.

Az SS-tiszt egy mozdulattal odaintette a vörös hajú pultos lányt.

– Két duplát kérek! Klaus, te a vendégem vagy.

– Semmi kedvem hozzá.

– Ivás közben jön meg az „ítvágy”. Egyébként is, ez az én törzshelyem, tehát itt én parancsolok, nem igaz, kisasszony? – kérdezte, és mint a szentély istennőjének, egy mókás pukedlivel egybehangolt teátrális, szélesre tárt karmozdulattal fejezte ki a pincérnő iránti lovagias érzelmeit.

A lány testszínű selyemblúzt viselt, melyen átsejlett formás melle. Bőre friss volt és üde, szája gusztusosán duzzadt, haját bodrosra fésülte. Úgy jártkelt a teremben, olyan természetesen kínálva-kelletve magát, mint egy fiatal üsző a mezőn.

– Látod — mondta Kempe –, itt még minden használatlan és romlatlan. Nincsenek mesterséges borsók, és halottak sincsenek. Sőt, ilyen két lábon járó tulipánok kerülgetik az embert forró pillantásaikkal, mint ez a harmatos kis gyönyörűség. Koccintsunk rá egyet.

– Kisasszony, még egy duplát! – mondta, és összeütötte poharát Klauséval.

A főhadnagy most először nézte meg a századost közelebbről. Szerette volna, ha visszataszítónak találja, de egyre szimpatikusabbá vált számára ez a híg erkölcsű bohém. Arra gondolt, hogy Isten adott valamit az embernek: egy kis fényt abból, ami ő maga, s ha ez a fény kigyullad, istenné teszi az embert. Kempének pedig – látszólagos ördögi jelleme ellenére – minden megnyilvánulásában volt valami sziporkázóan eredeti, teremtően ötletes.

A főhadnagy csendes, szelíd belenyugvással vette tudomásul, hogy a sziporkák a gyors ütemben rendelő Kempe jóvoltából, snapsz formájában, az ő belső világát is egyre jobban kitöltik. Közben a százados örökmozgó keze – a jobb belátás biztosítása érdekében – a lány testszínű selyemblúza felső gombját szerette volna kiszabadítani a gomblyuk fogságából, de eltévesztette az irányt, tett egy vargabetűt, s közben levert egy poharat.

Klaus torkán meg a pálinka ment cigányútra. Már meglehetősen ittas volt, de az agya még jól működött. Nézte a százados kivörösödött arcát, ködös tekintetét, és arra gondolt, hogy minden ember valami nagy-nagy titok. Kempe is megfejthetetlen, emberésszel elérhetetlen. Aztán a százados kezét figyelte meg, amely vörös volt, szőrös, és minden szőrszál tövén egy-egy izzadságcsöpp ült.

Ezek a kezek nemcsak a vörös hajú, buja pincérnő blúzába tudnak belenyúlni, ezek képesek a „Hitler-kaszának” becézett géppisztolyt is működtetni. Elképzelte őket Doris vállán. Holnap, derengett neki, holnap már nem leszek itt. Holnap már – ezeknek a kíméletet nem ismerő kezeknek – szabad a vásár.

– Még egy duplát? – kérdezte Kempe.

– Nem, köszönöm – mondta kedvetlenül Klaus.

– Na, ne hülyéskedj! Nem kérsz többet?

– Nem, nem – felelte a főhadnagy –, elég volt.

– És mit szólnál ehhez a szukához? – tett félreérthetetlen mozdulatot a pincérnő felé. – Fogadok, nem kéne neki kétszer mondanom, és hátrajönne velünk a raktárba. Tudod te, mi mindent csinálhatnánk ott vele?!

Klaus fáradtan legyintett.

– Mi bajod van már megint? – méltatlankodott a százados.

– Holnap elutazom.

– Jól van – mondta Kempe –, akkor te legalább elkerülsz erről a lepratelepről.

– Én igen – válaszolta Klaus –, de Dorisnak… itt kell maradnia.

Kempe megértően bólintott. A poharát kereste, és amikor meglátta, hogy üres, szenvedélyes mozdulattal lesöpörte az asztalról. A pohár csörömpölve apró darabokra tört.

– Van valamilyen ásványvizetek? – szólt oda a kiszolgálónőnek rekedt hangon.

A pincérnő hozott egy egész üveggel. Kempe a tenyerébe öntötte a felét, és prüsszögve megmosakodott. A víz csöpögött az álláról.

– Valahogy ki akarom hozni őt is… – mondta bizonytalanul Klaus.

– Úgy bizony, de minél előbb! – mondta Kempe, aki ekkor már egyáltalán nem tűnt részegnek.

Ennek tanúságaként – nem kis meglepetést okozva elsősorban saját magának – megállás nélkül kiitta a maradék ásványvizet az üvegből.

– Egyébként az SS a hibás mindenben – mondta Klaus.

– Ez nem igaz! Nekem… nekünk… A Waffen-SS-nek ehhez semmi köze!

– Hát akkor kinek van? – kérdezte Klaus.

– Ide hallgass, te pilóta – szólt fenyegetően Kempe, és úgy markolta meg a pálinkáspoharat, mintha az ellensége torka lenne. – Ne szemtelenkedj velem!

– Miért, Westroff-Meyer milyen egyenruhát visel? Ugyanolyat, mint te!

– Ugyan, hagyd már azt a barmot… A kötőjeles nevű balfácánoknak még a szagát sem bírom. Ezeknél sosem lehet tudni…

– Dorist el fogja…

– Nem fog semmit se tenni Dorisszal, amíg a jó öreg Kempe az otthonban van!

– Nem? – kérdezett vissza Klaus bizakodóan.

– Cimborák vagyunk, vagy nem?

Kempe a kezét nyújtotta, azt a kezet, amelyről Klausnak pár perce még furcsa gondolatok jutottak az eszébe.

– Majd én gondoskodom a lányról! Na, nem úgy, ahogy gondolod… A személyes védelmem alatt áll majd. Nem fog hozzáérni sem a kötőjeles, sem más…

Klaus fellélegzett.

– Be vagy csípve… – mondta halkan.

– Még ez is… – nevetett Kempe. – Az a legviccesebb, hogy mindig akkor mondom a legjózanabb dolgokat, amikor spicces vagyok… Még egy pálinkát?

– Jöhet – felelte most már felszabadultan és megnyugodva a főhadnagy.

– Na látod, öregfiú – mondta Kempe –, minden rendben lesz!

Most már mindkét kezével könyökölt.

– Tudod, Klaus, én mindig szomjas vagyok… De itt módszeresen kell innom, különben nem bírnám végighallgatni azt a sok baromságot… Dorisban és bennem pedig megbízhatsz.

Ezzel a százados a maga részéről átmenetileg lezártnak tekintette az ügyet. Odaintette a szamócaszájú lányt, gyöngéden megsimogatta a fenekét, és rendezte a számlát.

Ezt követően Kempe és Klaus – láthatóan nem csak, mint alkalmi ivócimborák –, távoztak a vendéglőből.

* * *

Az észak-franciaországi repülőtérre már úgy érkezett meg Klaus, mintha hazatért volna. A beton kifutópályán bevetésre váró Messerschmittek szárnyai a madarak eget hasító királyát, a büszke sast juttatták az eszébe. Amikor a nyitott kocsi befordult a reptér elé, a műszak befejeztével a bejáraton kiözönlő szerelők szeretettel, derűsen, jó ismerősként integettek neki, ő pedig visszamosolygott rájuk.

A szobájában gyorsan végigsimogatott minden ismerős tárgyat és holmit a tekintetével, még a szekrénye ajtaját is kinyitotta, hogy elgyönyörködjék a számára bármilyen szmokingnál vagy frakknál kedvesebb overalljában. Amikor Doris fényképének időközben beporosodott üvegét törölgette, gondolatban újra a Lebensborn II/l/Z, azaz központi-otthonban volt, és másodszor is búcsút vett a lánytól.

Mielőtt Klaus elindult az egykori idegszanatóriumból, öt percük maradt arra, hogy legalább néhány búcsúszót mondjanak. De csak szorították egymás kezét.

– Doris… – kérdezte a férfi –, akarod, hogy itt maradjak?

– Nem – felelte a lány eltökélten.

– Nem érzed úgy, hogy…

– Nem. Tudom, hogy nem fogsz cserbenhagyni.

– Ha kell, az egész repülőezredet mozgósítani fogom – mondta Klaus hevesen.

Doris nevetett.

– Ne gondold, hogy gyerekes vagyok – erősködött Klaus.

– Nem gondolom.

– Félsz?

– Nem… nagyon.

– Itt maradok – mondta Klaus, de ezt ő sem gondolta komolyan.

– Ne higgyem azt, hogy gyerekes vagy? – kérdezte a lány, és mutatóujjával végigcirógatta a fiú orrát, halántékát és ajkát. Klaus finoman eltolta magától, és az ajtó felé indult.

– Így akarsz elmenni? – kérdezte Doris halkan.

– Nem – felelte a főhadnagy –, egyáltalán nem akarok elmenni. Aztán mégis távolodni kezdett a lánytól.

Doris szerette volna elkísérni.

– Kérlek, ne – mondta Klaus.

– Nem mehetek le veled? – kérdezte Doris féléken.

– Kérlek, ne – ismételte a főhadnagy már így is elég nehéz…

– Ne is integessek?

– Csak semmi búcsúzkodás.

Doris nézte, ahogy a fiú lépdelt lefelé a lépcsőn. Nem ment utána.

Hallotta, amint a távolba veszett az autónak a hangja, amely a városba vitte.

A főhadnagyot az adjutáns zavarta meg a visszaemlékezésben.

– Jó, hogy újra itt van – mondta, és a kezét nyújtotta. – A parancsnok már várja önt.

– Még át kell öltöznöm.

Albrecht segédtiszt nevetett.

– Mióta ilyen szertartásos? Jól van úgy, ahogy van.

Berendsen alezredes, ahogy Klaus a szobájába belépett, felállt, odament hozzá, és erőteljesen kezet rázott vele.

– A lehető legjobbkor jött – mondta, miközben az elmaradhatatlan konyakot előhalászta a szekrényből. Keze nyugodt volt, ahogy az italt öntötte a poharakba, arca azonban belső feszültségről árulkodott.

– Egészségünkre! – mondta. – Milyen volt?

– Köszönöm, hogy visszavezényelt.

– Nagyon gyorsan megpattant. Unatkozott az óvodában?

– Igen, alezredes úr – felelte Klaus röviden.

Berendsen bólintott.

– Itt is rohadt a helyzet – mondta. – A Tommyk egyre többen vannak, mi pedig egyre kevesebben. A maga századából is alig van már itt valaki.

– Elestek? – kérdezte Klaus Steinbach fakó hangon.

– Nem mindegyikük. Maiert például áthelyezték. Hübner a katonai kórházban van. És persze néhányukat… elkapták. Na, igyunk még egy kortyot.

Vajon kiket? – tűnődött Klaus, de nem merte megkérdezni.

– Most pedig mesélje el, hogy milyen volt! – kérte Berendsen másodszor is.

– Nem akarok beszélni róla, alezredes úr.

– Olyan jó volt? – húzta szélesre a száját a parancsnok.

– Olyan iszonyú! – felelte a főhadnagy.

– Mit csinált ott tulajdonképpen?

Klaus vállalt vont. Hirtelen újra a hányinger kerülgette. Milyen jó lett volna a Lebensborn-otthonban legalább egyszer-egyszer pár szót váltania a parancsnokával!

És most hirtelen minden feltört belőle. Olyan elszánt volt a hangja, olyan mélységesen mély fájdalommal teli, hogy az alezredes – bár először mintha mondani akart volna valamit – csak hallgatott. Arca azonban egyre keményebb és ridegebb lett. Még a konyakról is megfeledkezett.

Klaus mindenről beszámolt. Részletesen elmesélte, hogyan használják ki a naiv lányokat, köztük a menyasszonyát. Hogy akarják őket rábírni arra, hogy parancsra szüljenek gyereket, akiket aztán elválasztanak tőlük. Semmit sem hagyott ki, még a „boszorkányszombatot”, az alkoholt és Westroff-Meyer zsarolását sem.

Berendsen olyan lendülettel állt fel; hogy eldőlt a széke. Ő, aki az ostoba gőgöt, a fölényességet, a jellegtelen, gyatra pózt hirtelen kitörő indulattal el tudta söpörni, most elbizonytalanodott. Tudta, hogy nagy gazembernek kell lennie annak, aki így fel tudta izzítani ennek az általa szinte saját fiaként szeretett tisztességes fiatalembernek a haragját, a dühét, bosszúra nehezen feltüzelhető lelkét.

– Miért nem húzott be egy jó nagyot annak a fickónak? – kérdezte.

Klaus hallgatott.

– Értem már – tette hozzá Berendsen –, ne haragudjon Steinbach… De értse meg, én katona vagyok. A mocskos politika engem nem igazán érdekel. Sok mindent láttam és hallottam már, ami nem tetszett. Mindig becsuktam a szemem és a fülem, de ha ez tényleg igaz…

– Ez igaz, alezredes úr!

– Tudja, mit jelent ez? – háborgott a parancsnok –, magára, rám, és mindenkire nézve? Most már nem is a szülőföldünkért küzdünk, hanem kuplerájokat védelmezünk!

– Ez így van, alezredes úr.

– Mi itt szép lassan megdöglünk sorra, azért, hogy ők ilyen disznóólakat…

Hirtelen félbeszakította a mondatot. Az íróasztalnak támaszkodott. Lángolt az arca. Olyan erővel nyomta a kezét az asztalra, hogy elfehéredtek az ujjai.

– Rendben van, Steinbach – mondta nyugodtan –, levonom a következtetést a dologból.

Klaus csodálkozva figyelte. Bár rajongott érte, még nem ismerte igazán a parancsnokát. Nem tapasztalhatta, hogy milyen vakmerő, következetes és könyörtelen tud lenni.