2. Fejezet

A kinyíló ernyő rántását már nem érezte. Egy-két perc múlva azonban Steinbach főhadnagy magához tért, és jobbra-balra lengett, mint a pitypang hófehér termése, amikor a gyerekek lefújják a szárról. Az egyik zsinór a fehér selyem fölé került, aminek következtében a pilóta nagy sebességgel közeledett a föld felé.

A fiatal tisztnek sikerült háromezer méter magasságban, néhány másodperccel a robbanás előtt katapultálnia az égő gépből. Ahogy lepillantott, azt látta, hogy a világ hintázik alatta.

A főhadnagy egy kis erdő irányába tartott. A szél jobbra sodorta, a fák felé. Egy magasfeszültségű vezeték volt kétszáz méterrel alatta. Néhány pillanatig abba az irányba vitte az ernyője. Átvillant az agyán, hogy a drótokon fennakadva úgy ég majd össze, mint a sütőben felejtett pecsenyecsirke. Kiszolgáltatva himbálódzott a hevedereken, igyekezett ellenkező irányba lendíteni magát.

Egy bozótosban ért földet. Az ágak összevágták az arcát. Pokolian fájt a lába. Próbált mozogni, de érezte, hogy tehetetlen. Nem tudott felállni. Kificamította, de lehet, hogy el is törte a bokáját. Négykézláb próbált mászni valamerre, ösztönösen, maga sem tudta, hová.

Valaha milyen jólesett kúszni a zöld fűben – gondolta –, puhán és csendesen, s a fejét belefektetni a kaszálni való perjébe. De most szenvedett az erőlködéstől. Néhány száz méter után feladta, és a hátára feküdt. A langyos szeptemberi napfény simogatta az arcát. Mintha a nap is vigasztalni akarta volna, mert megérezte, milyen őszi bajok gyűrűznek a lelkében.

Normandia felhőtlen kék ege mosolyogva nézett le rá. Ugye jó élni? – kérdezte az égbolttól Klaus, s ahogy egy kicsit körülnézett, elcsodálkozott. Mintha otthon lenne, komoran, sötéten, élesen vették körül a bércek és az erdők színei. Csak a levegőnek volt keserű az íze. Elbóbiskolt. Késő délután mardosó éhség ébresztette, de még mindig képtelen volt megmozdulni.

Az órák egyre csak teltek. A repülős ruha nem melegítette a testét. Az ég már lilába borult. Mély színek voltak rajta és a földön is, mintha a fiatal repülőtiszt érzései olvadtak volna a természetre. Mintha a mindenség maga is borzongott volna az éjszakától. Mert Klaus kegyetlenül fázott. De örült is ennek. Katona volt. Tudta, hogy a hideg jó, felfrissíti a testet, az ember – ha elfogadható szigorral találkozik – ellenállóbbnak érzi magát a betegséggel vagy a halállal szemben. Sehol egy lelket, sehol egy ismerős tárgyat nem látott. Tudta, hogy az, aki itt esetleg rátalál, akár a gyilkosa is lehet. Vagy a megmentője. Hiszen az elfoglalt, éppen ezért nem kifejezetten baráti Franciaországban is vannak jó és rossz emberek. De mindegyik gyűlöli a „boche”-okat. A fiatal főhadnagy arra gondolt, hogy milyen igazságtalan minden ilyesfajta általánosítás.

A lába egyre jobban kínozta. A bokája teljesen bedagadt. Valószínűleg nincs eltörve, gondolta, különben sokkal pocsékabbul érezném magam. Lassan elhervadt a fény a fák fején, s Klaus már a tiszta éjszakai égbolt csillagait bámulta. Szeme szinte önkéntelenül megkereste a Nagy Göncölt, a Kis Göncölt és az esthajnalcsillagot. Dorist képzelte maga elé, akiről csak annyit tudott, hogy a RAD-nál, a Női Birodalmi Munkaszolgálatnak elnevezett, de tulajdonképpen a lányoknak és az asszonyoknak létrehozott félkatonai szervezetnél szolgál. Talán éppen ő is a csillagokat nézi – elmélkedett magában és most rám gondol, ahogy én őrá…

Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy milyen vékony hajszálon múlik az ember élete.

Reggel meghallotta egy trágyaszállító kocsi zörgését. Teli torokból, kétségbeesetten kiabálni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. A szekéren ülő paraszt rémülten állt meg, lekászálódott, majd felsegítette a sebesültet maga mellé. Sikerült – gondolta a főhadnagy boldogan. Jó másfél óra múlva, nem kis erőfeszítés árán, a kocsis segítségével bejutott egy kocsmába. Elégedett mosolyra húzódott a szája, amikor meglátta a telefont. Néhány másodperc múlva Albrecht adjutáns hangja hallatszott a vonal másik végén.

– Ember, maga él? – kiáltotta boldogan a segédtiszt. – Már rögzítem is a tartózkodási helyét. Maradjon ott, ahol van. Azonnal küldök egy kocsit magáért.

Százötven kilométer volt a reptérig, aminek Klaus minden egyes méterét érezte sajgó lábában. Az ott dolgozó francia orvos megvizsgálta és ellátta. Csak egy alapos ficam – mondta –, semmi több, és helyre rakta a „kibillent” testrészt. A fiatal tiszt a fájdalmas művelet közben fel sem szisszent, mert arra gondolt, hogy két hét múlva akár újra repülhet.

Klaus csodálatos megmenekülését a cimborák nagy dáridóval ünnepelték. Most is a parancsnok tűnt a legjózanabbnak, pedig szokás szerint ő ivott a legtöbbet. Az „Öreg” barátságosan megveregette Steinbach vállát.

– Nagyon örülök, őszintén és igazán örülök! – mondta, majd feltűnően tiszta fejjel a mellette álló adjutánsához fordult:

– Segítsen már… Volt valami, amit Steinbachhal akartunk… vagy nem?

– Igen. A Lebensborn.

A parancsnok leült Klaus mellé egy székre, aki úgy érezte, illene felállnia.

– Maradjon csak, főhadnagy. Mondja, milyen magasra is nőtt maga? Steinbach teljesen értetlenül nézett Berendsenre.

– Egy méter nyolcvankettő, jelentem.

– Pompás. Hitlerjugend?

– Igenis.

– Rangja?

– Rohamvezető, alezredes úr!

– Párttag?

– Természetesen, alezredes úr!

– Tagja valamilyen más szervezetnek is?

– Igen. A Nemzetiszocialista Repülőszövetségnek.

– Te jó ég! Maga aztán mindenben benne van. Eggyel több vagy kevesebb, már nem oszt, nem szoroz.

– Mire gondol, alezredes úr?

– Egy meggyőződéses nemzetiszocialistát keresnek, ami rendben is volna – folytatta kaján képpel az „Öreg” –, de ráadásul magasnak, szőkének és még tudom is én, milyennek kell lennie! Na, mit szól hozzá, Steinbach?

– Parancsára, alezredes úr!

– Ne legyen komolytalan! Nem parancsra, hanem önkéntesen kell jelentkeznie.

– Természetesen önként jelentkezem, alezredes úr!

– Pompás. Na, kapjunk be még valamit, aztán írja alá ezt a flepnit!

És a fiatal főhadnagy, aki égett a vágytól, hogy bizonyítsa népéhez és Führeréhez való hűségét, mindkettőt megtette.

Aláírta a belépési nyilatkozatot a Lebensborn Egyesületbe.

Nem is sejtette, hogy ezzel egy biankó csekket állított ki hús-vér önmagáról.

* * *

A lányok tréningruhában sikálták a padlót. Szemle előtti napokon mindig alaposan végig kellett takarítaniuk a szálláshelyükként szolgáló faházakat. Mindezt rengeteg vízzel és nagy cécóval tették. Olyan különleges időket éltek, ami megkövetelte tőlük a sikálást, a menetelést, és az éneklést. Utóbbi kettőt egyszerre lépve, egyszerre mozdulva, egy ritmusban.

Az esti gyülekezőnél szinte őrjöngött az évfolyamvezető, mert egy szeméttároló még nem volt kiürítve, és a Führer egyik képét sem porolták le. A RAD száz leendő Jungführerinje állt a faházban, a szekrények előtt, és mindegyikük igyekezett „szánom-bánom bűnömet” arcot vágni. Nem tudták eldönteni, hogy a főnökasszony a szemlétől fél, vagy az ifjúvezető-jelöltek nem megfelelő hozzáállása miatt dühöng.

A lányok között volt a szép szőke Doris Korff is, aki négy hónappal azelőtt érkezett a RAD-hoz. A szűk, fülledt helyiségek már rég elfeledtették vele a szülői ház tágas szobáinak édes illatát. De ő ezt egyáltalán nem bánta. Önként cserélte fel a családi jólétet és biztonságot a meglehetősen katonás szervezetre, ahol azonnal gondoskodtak arról, hogy sor kerüljön hazafias megmérettetésére. Úgy érezte, ha Klaus a fronton harcol, neki ezen a másik „csatatéren” kell helyt állnia. Ez az egyszerű gondolat lassan a meggyőződésévé vált. Édesapja megpróbálta eltántorítani szándékától, anyja viszont annál lelkesebben támogatta őt elhatározásában. Korff nagyságos asszony egyik politikai teadélutánja alkalmával büszkeségtől csillogó szemmel mesélte a barátnőinek, hogy Doris is a haza szolgálatába állt. Arról persze nem szólt, hogy lánya partvisnyéllel, kiskapával és hámozó késsel harcol.

Doris a szemle előtti takarítás alatt oly módon lengette a seprűjét, mintha legalábbis a partnerével lejtene táncot. Erős szövésű, barna ruháját úgy viselte, mintha elegáns estélyi simulna a testére. Olyan lendülettel irtotta napközben a gyomokat, mintha azok Németország legádázabb ellenségei lennének. Harcba szállt a buja dudvákkal, a soklevelű bürökkel, az alattomosan meglapuló drótszárú porcfűvel. Úgy rengett-ringott a dereka munka közben a kapanyélen, mint rózsatő lombja a karón. De a kemény munka a legfinomabb testet is eldurvítja. Doris tenyere kikérgesedett, ujjain sebhelyek sorakoztak. Lemondott parfümről, piperéről, és igyekezett megszokni a jelent. Nem akart kislány lenni többé, igazi nőként akart szolgálni. A Führerért, Klausért és a hazáért.

Felettesei hamar felfigyeltek a fiatal lány buzgalmára. Alig négy hónap telt el, Dorist soron kívül kinevezték ifjúsági vezetővé, és elküldték továbbképzésre, egy különleges tanfolyamra.

– Holnap szemle lesz – gondolta izgatottan Doris. – Nem az első, és szerencsére nem is az utolsó.

Az ilyen komoly megbízatással járó események, amelyek állandóan a barakk napirendjén voltak, mindig alaposan felkavarták a lányt.

Már éjfél is elmúlt, mire az évfolyamvezető úgy döntött, hogy a tábor állapota megfelelő ahhoz, hogy nyugodtan nézhessenek az elkövetkező szemle elé.

– Na, kíváncsi vagyok, hogy holnap miféle „cukros bácsik” jönnek hozzánk, hogy rajtunk legeltethessék a szemüket! – mondta Erika, Doris egyik szobatársa, és karjait összefonta a feje alá gyűrt kockás párnán.

Lotte, a másik szobatárs, kinyújtott testtel, csendben feküdt az ágyon.

– Fáradt vagyok – mondta Doris. – Kapcsold már le a lámpát!

– Mindig ez a nagy hercehurca! – morogta Erika. – Minek kell az egész tábornak a feje tetejére állni csak azért, mert néhány ócska pasi idedugja a képét. És mi a francot akarnak megnézni? A lábainkat, semmi mást…

Lotte harciasan pattant fel az ágyából. Gretchen-fizuráját éjszakára már feltűzte, mindenesetre megfogta a hajtűjét, nehogy leomoljanak szőke tincsei.

– Kikérem magamnak – kiabálta magából kikelve –, hogy… hogy ilyen közönségesen beszéljetek a vezetőinkről!

* * *

Másnap a szemle nagyjából úgy zajlott le, ahogyan azt Erika előzőleg megjósolta. Nagyjából.

Erika nagyon gyakorlatias volt. Nem csupán lelkesedésből ment a RAD-hoz, hanem mert képtelen volt úgy élni, mint a legtöbb ember: munka, gyerek, házasság stb. Az egyenruhát mindenféle más öltözéknél kényelmesebbnek tartotta, és ami számára a szabadságot jelentette, azért szívesen vállalt ideiglenesen kötelezettséget. Führerinnek ő maga jelentkezett, mert a „magaslati” levegőt egészségesebbnek tartotta, mint a „lentit”. Szekrényét férfifotókkal ragasztotta tele, szabadidejében pedig üdvözlőlapokon kürtölte szét ismerőseinek, hogy milyen jól megy a sora.

A lányok csodálkozva vették észre, hogy a szemlét ezúttal egy SS-vezető tartja. Valamennyien csendben álltak, amikor a főnökasszony a vendég elé lépett. Az SS-tiszt szívélyesen megköszönte a katonás jelentést, majd a horogkeresztes lobogóval bevont emelvény felé indult, amely mellett egész éven át olyanfajta növények álltak, mint amilyeneket a nagyobb áruházak kirakataiba szoktak tenni.

– Csinos fiú – mondta Erika, és lebiggyesztette telt ajkát.

Az SS-vezető „Bajtársnők!” kiáltására Lotte szinte templomi áhítattal emelte fel a tekintetét. Sápadt egérarcán világos piros foltocskák jelentek meg, mintha pártrangjelzését matricaként nyomták volna fel rá.

– Örülök, hogy én beszélhetek ma hozzátok – harsogta a fekete egyenruhás. Kefefrizurája úgy nézett ki, mintha hajszálait egyenesen a bájos barna egyenruhások kedvéért állította volna fel.

– Mi mindannyian egy eszméért, egy elképzelésért, egy műért harcolunk: a végső győzelemért! Ti lányok, fiatal asszonyok, ifjúsági vezetők, akik részt vehettek ebben a küzdelemben, akik személyes áldozatot hozhattok céljaink megvalósításáért, biztosak lehettek abban, hogy mindezt a Führer százszor is viszonozni fogja nektek, és mindig, mindenkor gondoskodni fog rólatok!

A párt nyelvének mézes-mázas, elcsépelt szavai betöltötték a termet. A lányok nem tűnődtek rajta, vajon Hitler hogyan tudná valaha is viszonozni a több tonnányi reszelt burgonyahéjat, ők csak a Führer kék szemére és vágyakozó ajkára gondoltak.

– Mindannyian azt fogjátok mondani – folytatta az SS-tiszt –, ha most megkérdezem, hogy nemzetiszocialisták vagytok-e, azt fogjátok mondani: igen… De legyetek őszinték! Valóban azok vagytok? Forró szívvel, teljes odaadással, szívvel-lélekkel, teljes valótokban?

Végigpásztázta a széksorokat. Néhány lány nagy hangon azt kiáltotta:

– Igen!

Lotte egyetértése szuperszopránként emelkedett ki közülük.

A szónok nem mosolyogott. Leszegte a fejét. Úgy tűnt, mintha el akarta volna rejteni meghatódottságát.

– De ha azt kérdezném tőletek – újra felpillantott, és tekintete fátyolossá vált ki az, aki közületek igazi áldozatot akar hozni a Führerért? Egy igazi, nagy, egyedi születésnapi ajándékot…? Ki tenné meg? Ki tenné meg érte? – ordította, mintha a nürnbergi pártnapon lenne.

Száz kéz röppent azonnal a levegőbe. A fekete egyenruhás funkcionárius éppen olyan ügyes volt, mint amilyen hazug, és éppen olyan esetlen, mint amilyen ravasz. Mosolygott és intett a kezével. Változtatott a hangnemén, és elmesélte a lányoknak, miről van szó, anélkül, hogy bármit megmagyarázott volna.

– Ne rohanjatok bele semmibe könnyelműen, amit aztán esetleg nem tudtok teljesíteni – mondta. – Nagyra értékeljük szolgálatkészségeteket… de tudnotok kell, hogy ez egy nagy áldozat. A legnagyobb, amit egy német nő hozhat… Gondoljátok meg! – szinte heccelte tovább a lányokat. – Szabadon dönthettek…

A fiatal arcokon újra a bizonyítás vágya égett, annak ellenére, hogy a lányoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a szónok, aki a látszólagos nyíltságot használta fel hazugságai leplezésére, miről beszél. De egy idő után a lelkesedés lankadni látszott.

Már nem nyújtózkodott száz kéz a magasba. A lányok közül néhányan elbizonytalanodtak. De nem voltak túl sokan, akik bajtársnőik előtt vették a bátorságot, hogy gyávák legyenek. Erre a cselre alapozódott a terv. Az SS-vezető mosolyogva várta a végeredményt, miközben ujjaival a pulton dobolt.

Doris még mindig fenn tartotta a jobbját. Csak néhány pillanatra ingott meg. Bizsergést érzett az ujjaiban. A mellette ülő Lotte azonban gúnyos szemmel követett mindenkit, aki visszavonta a jelentkezését.

– Micsoda szégyen – suttogta –, micsoda szégyen!

Lotte számára hihetetlennek tűnt, hogy egy német lány vonakodjék megajándékozni a Führert azzal, amire az kéri őt. Véleményét mindjárt meg is osztotta a barátnőjével.

Ezért aztán Doris újra érőt vett magán. A jelentkezésnél maradt. Mi történhet, morfondírozott komolyan és eltökélten. A Führer nem kérhet semmi rosszat! Frontkórházba fognak beosztani minket. Közelebb leszek Klaushoz. Tartozom neki ezzel a jelentkezéssel – gondolta…

A toborzó tiszt még egyszer megszámolta a kezeket. Azután összeállította a „születésnapi listát”. A lányoknak egyenként elő kellett lépniük, és fel kellett iratkozniuk. A csapda bezárult. Hangtalanul. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Mialatt a tiszt szónokolt, addig észrevétlen segítői íróasztalokat és műszereket hordtak be a három szomszédos terembe.

Miután a lányok bediktálták nevüket az emelvényen, a másik helyiségbe irányították őket. Doris az akta borítóján felfedezte a Lebensborn feliratot. Ez a név azonban nem mondott neki semmit.

Két fehér köpenyes orvos állt előtte. A köpenyből alul – mint reverenda alól az ördögpata – kibukkant fényesre pucolt, fekete katonacsizmájuk, gallérjukon pedig látszottak az SS-jelzés villámra emlékeztető rovásai. Egyszerre mindig öt lány ment az első szobába.

– Szép műtőasztal – mondta Erika halkan Dorisnak, az orvosi eszközökre célozva.

A doktorok csendben tették a dolgukat. A lányok szeme előtt mérőeszközök sorakoztak. Körzőt helyeztek a tarkójukra és a fülükre, furcsa faléceket a homlokukra és az orrukra. A fehérköpenyesek számokat mormogtak, majd odavetették írnokaiknak, mint ahogy a raktárosok kezelik a különböző méretű egyenruhadarabokat.

Doris megpróbált belenézni az orvosok szemébe, de csak kifejezéstelen tekintetekkel találkozott. Ezek az emberek csupán a fejét vették észre, az arcát nem. Csak a koponyája érdekelte őket. Úgy bántak vele, mint valami áruval.

– Északi típus – konstatálta elégedetten az egyik orvos, ám nem állta meg, hogy ne vessen titkon egy pillantást a lány ágyéka felé.

– Szép fej – felelte a másik –, ideális a formája.

Ezt nem Dorisnak mondta, hanem az egyik kollégájának, mintha nem is a lányról beszélne, hanem valami fiatal kancáról a lóvásáron.

– Arra hölgyeim, kifelé – mondta az írnok.

Doris és Erika beléptek a következő szobába.

A szőke berlini lány odasúgta társának:

– Nem is tudtam, hogy az SS csupa nyak–, orr- és fülspecialistából áll.

– A koponyánkat már az iskolában is méregették – felelte Doris.

Most orvosnők következtek. A lányoknak le kellett vetkőzniük. A vizsgálat alapos volt, és sokáig tartott. Végül mindenki újra felöltözve állt a folyosón. Aztán a társaság több mint felét, akiket a vizsga alapján alkalmasnak találtak, visszahívták.

– Hál’ istennek, mégis csak kiválasztottak! – lihegte Lotte boldogan.

Tizennégy lány maradt, akiket a bizottság érdemesnek talált arra, hogy a német asszonyok nevében áldozatot hozzanak a Führernek. A kiválasztottak egyelőre tanácstalanul néztek egymásra. Nem sejtették, mi vár rájuk.

– Te jó ég! – mondta Erika, amikor tekintete egyik bajtársnőjéről a másikra vetődött. – Ezek a szőkéket kedvelik? – Mind szőke… mind kékszemű… mind magas.

A lányok elkezdték magukat nézegetni. Egy kicsit megijedtek, mint a kismacskák, amikor először pillantják meg magukat a tükörben.

– Micsoda véletlen – nevetett visszafojtva Lotte.

– Hát még nálam – vigyorgott Erika –, az apám kopasz, az anyám vörös, a testvéreim pedig koromfeketék. Még jó, hogy nekem ilyen szerencsém van, legalább én szőke vagyok!

A többiek hallgattak s várták, hogy mi sül ki ebből az egészből.

Az SS-tiszt újra megjelent.

– Gratulálhatnak maguknak! – harsogta. – Felvételt nyertek… Kapcsolatban fogunk maradni.

A bizottság elutazott. A lányok visszamentek szobáikba. A vizsgálat utáni első napon még találgattak. A másodikon már feladták. A harmadikon el is felejtették az egészet. A negyediken újra sikálták a padlót, hüvelyezték a babot, és hámozták a krumplit. Azt gyakorolták, hogyan lesz valakiből kiváló RAD-Führerin, és miképp lehet értelmetlen munkára parancsolni fiatal lányokat.

Nyolc nappal később Erika levegő után kapkodva esett be Lottéhoz és Dorishoz a szobába.

– Becsaptak minket! – kiáltotta magánkívül. Az értetlenkedő Lottére nézett és kicsit meglökte. – Tudod, mit kell ajándékoznod a Führerünknek, te buta liba?

A hangja elcsuklott.

– Egy gyereket!

Doris úgy nézett a szobatársnőjére, mint valami őrültre.

– Nem hiszitek el? – kérdezte Erika. – Én magam olvastam… a dolgozószobában.

Doris a fejét rázta.

– Mindannyiunkat elküldenek egy otthonba – kiáltotta Erika. – Már a kakasokat is megrendelték nekünk – tette hozzá, miközben hangja túlságosan hangossá, szinte eszelőssé vált. – És aztán… jó éjt! Jó szórakozást… tojótyúkok vagytok, semmi más!

– Fogd be a szád! – támadt rá Lotte.

– Ez nem lehet igaz – szólt Doris halkan, aztán kitörölte oda nem illő gondolatait a tudatából. – Az egész nem más, mint buta fecsegés – nyugtatta meg magát.

* * *

Másnap megjelent a RAD-iskolában Heinz Westroff-Meyer SS-őrnagy, és összehívta a tizennégy kiválasztott lányt. Elég furcsán néztek ki. Erős, katonazubbony anyagból készült szoknyájukat nem a legjobb berlini szabók varrták… Fehér blúzt viseltek hozzá, amelyből szinte kivirított napbarnított karjuk. Abban az időben a lapos sarkú cipők és a lapos szövegű dalok voltak a „menők”.

Elöl, a jobb oldalon állt Lotte, aki nagy áhítatában szinte elragadtatta magát. Mellette Doris, aki félt és csalódott volt; mögötte pedig Erika, aki élvezte a helyzetet, és közben szinte fejedelmi megvetéssel viseltetett környezete iránt. Aztán még ott volt a maradék tizenegy lány a csapatban. Mindannyian szőkék voltak, magasak, kékszeműek, fiatalok, idealisták. Mindannyiukat arra szemelték ki, hogy testükkel szolgálják a rendszert.

– Bajtársnők – kezdte az SS-őrnagy –, azért jöttem Berlinből, hogy közvetítsem a Führer személyes háláját áldozatotokért.

A lányok büszkeségébe nyugtalanság keveredett. Figyeltek és reméltek, örömittasak voltak, ugyanakkor rosszat sejtettek.

– Eljött a bizonyítás ideje. Holnap indultok a bevetésre. Megpróbálom elmagyarázni, miről is van szó…

Feltűnően sötét szőrrel borított keze nyugtalanul matatott egy bőrtokon.

– Az árja faj legjobbjai halnak meg a bolsevista alsóbb rendű emberek elleni küzdelemben. Meg fogjuk nyerni ezt a háborút! De csak nagy áldozatok árán. Arról van szó, hogy meg kell védenünk népünket és fajunkat…!

Az SS-őrnagy itt megállt. Tekintete a lányok pillantásait fürkészte gyorsan és mélyrehatóan. Az arcán lévő vörös sebhelyek megrándultak. Harcsaszája olyanná vált, mint egy torpedó. Ajkai szinte katapultálták a lányokat, akik úgy ültek a zsámolyokon, mint akiket hipnotizáltak.

– Holnaptól kezdve egy különleges tanfolyamon vesztek részt. Olyan férfiakkal fogtok megismerkedni, akik már a csatákban bizonyítottak, és akiknek a faji tisztaságát éppúgy megvizsgálták, mint a tieteket. Büszkék lehettek rá, hogy az elithez, a legfőbb kiválasztottakhoz tartoztok…

Westroff-Meyer lassan rátért a részletekre. Közölnie kellett a tizennégy lánnyal azt az elképesztő programot, amit a szervezet, a Lebensborn akart megvalósítani. Ebben a pillanatban már nem az a sötét hajú, olajbőrű cézár volt, a maga magasztos, ám üres pátoszával, mint pár pillanattal korábban, hanem teljesen egyszerűnek tűnt, vagy még inkább olyannak, mint egy sarokba szorított patkány.

Doris nem figyelt. A „fajhigiéniai oltóanyag” rá nem volt hatással. Ő most Klaust, a repülő főhadnagyot látta maga előtt. Barátja rámosolygott, és eközben eltűntek az ajkától jobbra és balra lévő ráncok.

Újra a gondtalan nagykamasz állt előtte. Doris ajka hangtalanul a fiú nevét formálta. A lány mosolygott. Klausnak igaza volt. Most le kell küzdeniük a félénkségüket.

Ők már összetartoznak. Az egész világ szemében. Doris a fiú karját érezte a vállán. A szeme sugara az arcát égette, ő pedig simogatta a kezét, a haját, a halántékát.

Látta, ahogy Klaus beszáll a gépbe, és ettől összeszorította mellkasát a félelem. Aztán látta, ahogy a gép kigördül. Majd a visszatérés utáni kép jelent meg előtte, amikor a kabintetőt kétoldalt felemelik, és egy mosolygós, elegáns tiszt száll ki a gépből. Doris a látomás után nézett, valamit akart mondani neki. Klaus, a következő szabadság idején… – ám Westroff-Meyer SS-őrnagy állt előtte.

– Az a kívánságom, az egész népnek az a kívánsága, hogy azok a legnemesebb férfiak, akik a tanfolyamon részt vesznek, a társaitok legyenek… Nem akarom palástolni, hogy a Lebensborn elvárja: ebből a találkozásból gyermek szülessék…

A tiszt azonnal, szinte védekezően felemelte a kezét.

– Annak örülnénk a legjobban, ha házasságot kötnétek ezekkel a férfiakkal. De… – folytatta vontatottan –, a mozgalom nem hagyja többé, hogy utódaink a véletlen szülöttjei legyenek… Ezért a jövőben nekünk kell a szülők kiválasztását elrendezni. Akkor is, ha nincs esély a házasságra, ami egyébként a nemzetiszocializmus teljes védelmét élvezné.

A szónok lazított megterhelt hangszálain, majd szelíden és kedélyesen folytatta:

– Azt kérditek majd, és hol marad a szerelem? Helyes – válaszolt ő maga –, a mozgalom támogatja a szerelmet, de csak a megfelelő partnerek között… A megszokott, tisztátlan, buja erotika – ki kell végre mondani – zsidó találmány, amit el kell utasítanunk a jövőben. Tisztaságot akarunk tisztátlanság helyett! Felelősséget követelünk érzelgősség helyett…! Nem véletlenül született csecsemőket akarunk, hanem olyan gyerekeket, akik a birodalom letéteményesei, jövőnk biztosítékai lesznek!

A Führerin-tanfolyam mind a tizennégy önkéntese megrémült. Még Lotte is összerezzent, arcára fagyott a mosoly. De aztán tágra nyílt a szeme, s össze is borzongott. Elpirult attól, ami abban a pillanatban az eszébe jutott, ám megadta a választ: ő készen áll. Elsőként.

Erika csak a fejét rázta. Irene lesütötte a szemét. Ő mindenképpen RAD-Führerin akart lenni. Ezért azt kellett tennie, amit parancsoltak neki. Vagy amiről úgy hitte, hogy parancsolhatják.

Doris előtt forgott a világ. Soha! – gondolta. Ezt senki sem kérheti tőle, még a Führer sem, aki lehet, hogy nem is tud semmit erről az egészről. A lányok hallgattak, izzadtak, libabőrösen borzongtak. Nem mertek egymásra nézni. Időre volt szükségük, hogy ezt az elképesztő követelményt meg tudják emészteni.

– Még egyszer hangsúlyozom – folytatta az SS-őrnagy hogy ez az egész önkéntes alapon történik. Nem vagytok kötelesek a tanfolyam során olyan dolgot vállalni, amit aztán később nem tudtok teljesíteni…

Újra gyorsan és megfélemlítően kereste pillantásaikat.

– Az elsők között választottak ki benneteket. Legyetek rá büszkék, hogy Nagy-Németország előharcosai lehettek! Tudom, még nem érett meg az idő, hogy teljesen megértsétek áldozatvállalásotokat… Talán a szüleitek még túlságosan a tegnapban élnek ahhoz, hogy felfogják egyedülálló tettetek jelentőségét. Esetleg személyes okotok van rá, amit nem akartok a nyilvánosság elé tárni. Ezért intézkedéseket tettünk annak érdekében, hogy a mozgalom teljes védelmét élvezhessétek…

Újra leeresztette a hangját, miközben arra gondolt, hogy a lányok persze mást is élvezhetnek. Mert miért is ne? Csak ne lenne ilyen sötét a hajam, s lennék néhány évvel fiatalabb, bizony én is kipróbálnám a Lebensborn előnyeit… Egy pillanatig küzdött a szavakkal, de aztán újra a rutin győzedelmeskedett ábrándjai felett.

– Gyermekeiteket nem fogják anyakönyvezni. A Lebensborn egyik otthonában szülitek meg őket, ahol azután elzárva, igazi németekké és nemzetiszocialistákká nevelkednek… A legjobb kezek között. Ők lesznek a jövő Führer-nemzedéke. A róluk való gondoskodást az állam átveszi tőletek. Sem lelkileg, sem gazdaságilag nem fognak terhelni benneteket. És nem kell kötöttséget éreznetek a partneretek iránt sem… Persze, ha kedvetek szottyan, nyugodtan házasodjatok meg. Legyetek többszörös anyák. De az első gyermeketeket ajándékozzátok Adolf Hitlernek!

Még tíz percig beszélt a lázítás és a csillapítás furcsa keverékével, a nemzetiszocialista párt ismert és beidegződött nyelvén. Kihasználta a lányok legtöbbjének zavarát. Szavakkal korbácsolta, kifejezésekkel simogatta, gondolatban magáévá tette őket. Kivétel nélkül mindegyiket: hol egyszerre, hol egymás után. Mindenesetre szóban nem hagyott nekik sok lehetőséget a gondolkodásra.

Aztán egyenként behívta őket a szomszédos szobába, hogy kimondassa, majd aláírassa velük a végső döntést a Lebensbornnal való elkötelezettségükről illetően. Még egyszer mindegyikkel négyszemközt is akart beszélni.

A lányok várakozás közben lassacskán csoportokba verődtek, és félhangosan diskuráltak. Doris, Lotte és Erika, akik egy szobában laktak, az ablak mellé álltak, ahol azért frissebb volt a levegő.

– Na, most mit szóltok ehhez? – kérdezte Erika.

– Hihetetlen! – rebegte Doris dermedt ajakkal.

– Egy gyerek… – lelkesedett Lotte. Szavai szinte simogatóak voltak.

– Te buta liba, neked biztosan ikreid lesznek – vetette oda nem kis gúnnyal Erika.

Lotte nem figyelt. Egyik pillanatról a másikra új evangéliumot kapott, amit kész volt vakon követni.

– Micsoda szerencse, hogy ehhez az elithez tartozhatunk.

– Naná – szólt Erika, miközben félrehúzta a száját fajilag minél tisztább, annál butább… Ez kutyáéknál is így van.

Mielőtt Lotténak bármi ellenvetése lehetett volna, szólították. Sietve indult, nehogy lemaradjon valamiről.

A többi lány tanácstalanul álldogált. Az agyuk nem tudta, vagy nem akarta feldolgozni azt, amit legbelül többé-kevésbé mindegyikük megfogalmazott: ez egy embertelen követelés. A mozgalom azonban, amiben felnőttek, megtanította őket, hogy a hó forró, a tűz hideg, az éjszakák világosak, a nappalok sötétek. A zászló pedig vörös, fehér és fekete. Így aztán hiába tétováztak, nem volt bátorságuk ahhoz, hogy visszalépjenek vagy nemet mondjanak… Főleg azok után, hogy az SS-őrnagy még egyszer, egyenként a lelkűkre beszélt.

Mindenki meglepetésére még Erika is úgy döntött, hogy aláírja a szerződést, egész egyszerűen kíváncsiságból. Érdekelte, hogy folytatódik majd a dolog. Biztos volt benne, hogy túl tudja tenni magát az egészen.

Doris volt az utolsó előtti a sorban.

– Én visszalépek – jelentette ki.

– Miért? – kérdezte Westroff-Meyer.

– Személyes okokból – felelte. – De ha tudni akarja, menyasszony vagyok.

Az SS-őrnagy bólintott.

– Tisztában van azzal, hogy a bevetés önkéntes?

– Hát ezért nem akarok részt venni benne…

– Elsősorban egy tanfolyamról van szó – folytatta Westroff-Meyer egy beiskolázásról. A másik dolog csak mellékes célkitűzés… Bajtársnő – mondta, és tegeződni kezdett –, szerintem, az iskola nem árthat neked sem!

Doris tehetetlenül vállat vont. Westroff-Meyer tett néhány gyors lépést, és megállt mellette.

– Nemzetiszocialista vagy?

– Igen, az – felelte tétován.

– Megbízol a Führerben?

– Igen – mondta.

– Hát akkor? – zárta le erőszakosan feltett kérdésével a beszélgetést az őrnagy.

Odanyújtotta Dorisnak az űrlapot, a hármas pontra mutatott, ami a szabad akaratot tanúsította. Töltőtollat nyomott a kezébe, és még öt percen keresztül győzködte a lányt. Nem volt neki nehéz, hiszen csakis „az” járt az eszében. Mintha magának győzködte volna.

Doris nagy, kék szeme elsötétült, mint az ég. Nem mosolygott, hanem tépelődött. Homloka magas volt és szigorú, egy olyan lány homloka, aki tiszta asszony akart lenni.

Az SS-őrnagy minden követ megmozgatott. Csalogatta, fenyegette, szidta, óvatosan simogatta a lányt. Végül három perc gondolkodási időt adott neki.

Időközben behívatta az utolsó RAD-Führerint, Hertát. Ő azonnal aláírt.

– Te akarsz egyedül kimaradni a dologból? – kérdezte Westroff-Meyer Dorist.

A lány becsukta a szemét. Úgy érezte, valami furcsa, sejtelmes, buja szagú köd lebegi körül. Érzett már ilyet, egyszer az U-Bahnon szorosan mellétapadt egy férfi. Akkora volt a tömeg, hogy nem tudott ellépni mellőle. Érezte, hogy valami kemény feszül a combjához. A férfi homloka gyöngyözött, meg-megrándult a szája széle, ahogy előbuggyantak belőle a szavak: „Gyere, hadd nyomjam beléd… Élvezzünk együtt… Most…”

Dorisnak remegett a keze, miközben kézjegyével látta el a papírt. Egyre azt sulykolta magában, hogy szerelmét a repülő főhadnagy, Klaus Steinbach iránt semmi sem veszélyeztetheti. Amúgy szép hosszú betűi voltak, de most akaratlanul is néhány apró pacát spriccentett a papírra. Mintha szívének izgatott dobbanásait követte volna a toll.

Hamarosan eljött az az idő, amikor a lány már kívülről tudta a feltételeket. A kikötések élete csapdájává, női mivoltának bilincseivé váltak.