4. Fejezet

Klaus Steinbach a Harz hegységre gondolt, ahol ilyenkor, ősszel lenyűgözik az embert a fenyőerdők mogorva zordságukkal. Milyen jó lenne most is sétálni valahol egy parkban, hallgatni a koppanó vadgesztenyék morzeüzeneteit, vagy egy erdőben, nagy törzsű fák alatt szarvasbogárra lesni! Hagyni, hogy megérintse az embert a hervadás varázsa, mely azért valahol mindig magában hordozza az újrakezdés üzenetét.

Nemrég, amikor Dorissal sétáltak a parkban, a békák még a tóban lubickoltak. Mindig megcsodálták úszástudományukat, amikor szabályosan, ahogy nekik tanították az úszómesterek, zárták-nyújtották a végtagjaikat. S milyen igézetes volt az ég! Milyen boldogok voltak akkor! Az egyik gyékénybuzogányról béka pattant le, a nyálkás, nedves földről pislogott rájuk kíváncsian. Egyszer csak felfújta hófehér tokáját, és az arcukba brekegett. Képe gúnyos, értelmes erdei manó-arcra emlékeztetett. Kicsúfolta, kinevette őket. A kicsinyességeken átnéző filozófus fölénye volt benne a gyarló, lelkesedő, hétköznapi emberekkel szemben. De ez sem tudta lehűteni egymás iránti rajongásukat. Szívük befogadta a szerelem láthatatlan sugarait, lelkük ismeretlen szépségekben gyönyörködött.

A fiatal repülőfőhadnagy az egykori szanatórium kertjében felnézett a magasba. Az őszi égbolt ólomszürke volt. Sem felleget nem lehetett látni rajta, sem sötétség és világosság nem különült el benne. Egyszínű szürke, elviselhetetlenül közönséges, szomorú volt ez az égbolt. A szél felkavarta a varjak károgó, rikácsoló seregét. Olyan nap volt ez, komor, kékesszürke, párás, amilyentől mélabú száll az ember szívére.

Az ősz itt a Lebensborn-házban és környékén a lelkeket elnehezítő szomorúságot és egyhangúságot hozta magával. Az éjszaka sötét sátraiból árnyékok, emberek, emberi sorsok kászálódtak elő. A kavicsokon lépések csikorogtak. Bent, a nagy szobák puha fészkeiből álló házban, mint gerlicehang, felbúgott egy-egy lány nevetése, felcsapott a magasba, aztán puhán a semmibe hullt. Valaki izgatottan váltogatta a rádióállomásokat, mintha olyan zenét keresett volna, ami képes áttörni a várakozás falát, mintha olyan megnyugtató ritmust doboltatott volna valakivel, ami úrrá tud lenni a nedves tenyereken és a nyugtalan tekinteteken. Valami lélekemelő muzsikára lett volna szükség, mert az első találkozás, amelyet a Lebensborn az ötven fiatal számára szervezett, közönséges volt és ostoba.

Klaus Steinbach főhadnagy fejét lehajtva, céltalanul bolyongott az ápolt kertben.

Egyszer csak megállt előtte egy árnyék. Nem is árnyék volt az, inkább egy kedves, áttetsző mosoly, amely egyszerre elevenné vált és megszólalt.

– Klaus… – mondta árván, elesetten ez a mosoly, amely vékony volt, gyámoltalan és megható. A főhadnagy azonnal felismerte Dorist. A lány karja tétován kinyúlt, aztán félúton megmerevedett, mintha valami megbénította volna.

Mozdulatlanul és idegenül álltak egymással szemben. A fiatal tiszt arca sápadt volt, a lány szeme nedvesen csillogott. Valahol becsapódott egy ajtó, amelynek csattanását rozsdás hang követte a kertben: „Lehet-e bűn a szerelem?” – énekelte valaki.

Klaus ajkai szinte a dal ütemére rángatóztak. Nem nézett Dorisra. Valami gyengéden megérintette, mégsem engedett az áramlatnak. Szavakat, mentőmondatokat keresett, de csak üres gondolatokat talált.

– Klaus… – kezdte újra Doris. – Kérlek. Mondj valamit…

A fiú néhány pillanatra elbizonytalanodott, és arra gondolt, hogy csak rossz álom ez az egész. Nincs, nem is létezik a Lebensborn, nem ő itta le magát az eszméletlenségig Kempe SS-századossal, nem ő hallotta hajnalban, a nyitott ablakon keresztül az egymásra talált párok lihegését, a férfiak hördüléseit, a lányok előbb vinnyogó, majd sikoltozó kéjmámorát. Hirtelen Doris arcába nézett, szinte a homloka fölé, és nagyon közel, hihetetlenül közel ment hozzá. A lány megijedt.

– Szóval, ezt… – sziszegte a fogai közt Klaus –, ezt tartogattad magadnak. Emlékszel még, amikor szabadságon voltam?

Nem is mondta ezeket a szavakat. Szinte köpte őket. Arcizmai úgy rángatóztak, mint azok az érzések, amelyek ezen az éjszakán felvonultak benne: a kétségbeesés és a hiányérzet, a szerelem és a gyűlölet, a csalódás és a remény.

Nézte a vele szemben álló lányt, aki szinte áttetszően vékony volt és sápadt. Egy másodpercig azt gondolta, hogy még soha nem látta ilyen szépnek. Gyönyörködött lehunyt szemében, zárt, duzzadt ajkában. Végül elfújta a látomást, némán ízlelte és nyelte a keserűséget, amíg az a fájdalom mérgévé nem alakult át benne. Aztán továbbment. Gépiesen, céltalanul, csak úgy, egyik lábát a másik után rakva. Le kellett küzdenie gyengeségét. Elege lett belőle. Ezért úgy hagyta ott Dorist, mintha a lány nem is létezett volna. Mintha valaha nem ő lett volna számára a legfontosabb.

Istenem – gondolta Doris –, az nem lehet, nem szabad, hogy így érjen véget. Szerelme nagyobb volt, mint a lelkében dúló dac, vágya erősebb, mint a szívét facsaró fájdalom. Ezért hát követte a fiút a kerten keresztül, először tétován, majd egyre gyorsabban. Végül utolérte, és megfogta a karját. Klaus összerezzent, és görcsösen elhúzódott.

Doris beszélni kezdett. Kérlelte a fiút. Magyarázkodni próbált. Hiszen neki minden olyan egyszerű volt. Aztán kétségbeesetten megállapította, hogy nincs magyarázat, hogy ebben a helyzetben az egyszerű zavarosnak, az igaz hazugnak tűnik, mert a mondatok elveszítik valóságos értelmüket.

Klaus – maga sem vette észre letört egy ágat az út melletti csipkebokorról, és nyugtalanul ütögetni kezdte vele a csizmaszárát.

– Ne strapáld magad – morogta a fogai közt –, önként jelentkeztél ide… vagy nem?

Doris zavartan, és végtelenül elhagyatva hallgatott.

– Na, ugye – folytatta Klaus hűvös, magára kényszerített nyugalommal.

Szavai a semmibe szálltak. Aztán Dorissal elmentek egymás mellett. De a lány nem jutott messzire: szoknyája fennakadt egy rózsabokor tüskéjén, úgy, hogy alig tudta onnan lecibálni. A dühös rángatás közben egyszerre megszűntek a gátlásai, megtalálta régi hangját, magabiztosságát, önmagát.

– A mi parkunkban sokkal szélesebbek voltak az utak – mondta nyugodtan, majd szinte megijedt saját magától. Klausra pillantott. A fiú arcán nem tükröződött semmi. Vagy mégis? Elmúlhatnak-e az emlékek, feledésbe merülhet-e az az idő, amikor egy pillantás, egy kézszorítás, egy mosoly elég volt ahhoz, hogy megértsék egymást?

– És te, Klaus – gondolta Doris te hogy kerülsz ide…? Látod, te éppoly kevéssé tudod megmagyarázni, mint én. De nem mondta ki ezeket a szavakat. Szerelme olyan tiszta volt, mint az ég, és nem akarta azt mocskos gyanúsítgatással a mélybe rántani. Csak lehorgasztotta a fejét.

– Hová kerültünk, Klaus? – kérdezte.

Elérték a tisztásnál azt az útkereszteződést, amelynek közepén az Adolf Hitlerről elnevezett tölgy állt. Göcsörtös kis fa volt, amelyet a Führer tiszteletére ültettek, és ész nélkül öntöztek, hogy mint a nemzetiszocializmus fája, az egekig érhessen. A szegény kis fa, ahogy a fiú hozzáért, mintha megborzongott volna. Vékonyka ágait ijedten emelte a magasba.

Klaus Steinbach másodszor is megállt. Körülményesen elővette a zsebéből cigarettás dobozát, mintha időt akarna nyerni. Nem volt tisztában vele, hogy ezekben a percekben hidat keresgél büszkeségén, gázlót a mély folyóban. De semmi mást nem látott, csak egy gyufaszálat, amely a kezében lobogott.

– Mit akarsz még tulajdonképpen? – kérdezte ridegen.

Doris olyan halkan és kétségbeesetten mozgatta ajkait, hogy a fiúnak fájdalmat okozott a látvány. De nem engedett. Jólesett ez a fájás, és fájdalmat akart okozni a lánynak is, aki úgy állt mellette, mint egy elhagyott gyermek. Könyörgött a tekintetével. Nem volt képes kimondani, hogy haza szeretne menni Klausszal a fehér nyaralóba, amely a város szélén áll, haza a parkba, amelyben gyerekkorukban játszadoztak, és amelyben először csókolóztak. Vissza abba a paradicsomba, ahol nem létezik Westroff-Meyer SS-őrnagy. Vissza, csupán egy fél évre, hogy még egyszer mindent újrakezdhessenek, és másként csinálhassanak.

– Klaus, szeretlek… – mondta egyszerűen, miközben bátortalan, sápadt mosoly futott át az arcán.

A fiút ettől egyszerre forróság öntötte el. Langok lobogták körül, mintha a pokolban perzselődött volna. Átvonaglott a testén valami láz, borzongás. Ebben a percben gyűlölte saját magát és az egész Lebensbornt, annak minden vezetőjével együtt. Ebben a percben rothadás szagú volt számára az ősz, és azt kívánta, bárcsak elfújhatná ezt a szagot, s helyette érezhetné inkább a fedélzeti géppuska lőporfüstjének kesernyés, fojtó illatát. Menekülni akart innen, repülni, harcolni és elesni.

– Én viszont – szólalt meg idegen, rideg hangon –, én nem akarlak soha… soha többé látni… Hallod?

Doris nem mozdult.

– Menj! – kiáltott rá.

Doris elindult.

Amint tétova lépésekkel távolodott, Klaus azt remélte, maradni fog. Aztán a csenevész Adolf Hitler tölgyhöz lépett. Doris nem tehet róla, nem ő a hibás, becsapták, elátkozták, úgy, ahogy engem – gondolta, és a kis fához támaszkodott.

Az pedig forogni kezdett vele, mint egy repülőgép, amely a mélységbe zuhan.

* * *

Az este kötetlenül, egyelőre politika- és biológiamentesen zajlott. Westroff-Meyer SS-őrnagy hideg vacsorát szolgáltatott fel a mentateához.

– No, gyerekek – mondta kedélyeskedve, csakhogy oldja a szigorú protokollt –, csipegessetek…

Aztán, mint egy jó édesapa, komótos léptekkel lesétált az alsó étkezőbe, hogy megtisztelje jelenlétével azokat a RAD-Führerineket, akik a „Szent legyen minden anya, aki igaz vérből való!” felirat alatt éppen sonkás szendvicset eszegettek, és teát kortyolgattak.

– Na, hogy érzitek magatokat? – kérdezte nyájasan.

– Köszönjük, jól, Sturmbannführer úr – válaszolták kórusban a lányok.

– Hamar meg fogjátok szokni az ittlétet – mondta Westroff-Meyer. – Napközben ugyan keményen fogunk dolgozni, este azonban vidámnak és barátságosnak kell lennetek… Ugye értitek, hogy mire gondolok?

Biccentett egyet és kiadta az utasítást: – Folytatni!

Ezt követően odament két, a többiektől elkülönülten üldögélő SS-alparancsnokhoz, akik azonnal fel akartak ugrani, de ő egy intéssel leállította őket.

– Itt nem kell annyira komolyan venni a formaságokat – mondta leereszkedően. – Hogy érzitek magatokat? – kérdezte, de nem várta meg a választ, hanem rögtön hozzá is tette:

– Ne üljetek úgy, mint a fadarabok… Ne hagyjátok magukra a lányokat! – és apró csukaszemével a másik asztalra pillantott. – Ne féljetek tőlük, nem harapnak!

A lányok, akik a szemközti falon, a két katona feje fölött a Heinrich Himmler nevével fémjelzett „A fegyverek győzelmét a gyermekek győzelmének kell követnie!” jelszót olvashatták, kicsit megszeppenve, de kíváncsian figyelték a beszélgetést.

Westroff-Meyer az ajtóból még visszafordult, hogy ellenőrizze, követik-e parancsát az SS-fiúk.

Jó katonák lévén, ezt észrevették, és felálltak. Sután, esetlenül odamentek a másik asztalhoz. Zavarukat csak fokozta, hogy a lányok mintha szándékosan átnéztek volna rajtuk. Az első SS-esnek aztán valahogy mégis csak sikerült legyőznie gátlásait. – Na, mit csináltok itt? – kérdezte, miközben fogott egy széket és körülményesen odaült a lányokhoz.

– Talán süketnémák vagytok? – kérdezte a másik.

– Nem – felelte az egyik lány –, de ti sem vagytok éppen túl beszédesek.

– Gyere, menjünk innen – mondta az első. – Nem veszed észre, hogy ejtettek minket? A fenébe… – fordult egy gyors ötlettől vezérelve a társához, és félhangosan a fülébe morogta: – Nézzünk inkább valami pia után!

Az otthonvezetőt eközben igencsak lázba hozta, hogy a hangversenyteremben a mindig mindenben kezdeményező szerepet vállaló és hangulatilag már eléggé „fellobogózott” Kempe SS-százados biztatására egy kis fiatal hadnagy „beüzemelte” a zongorát.

Ez a szoba jelentette a nagy, puha fészket a Lebensborn-tenyészotthon kan- és nőstényszagú rengetegében. Itt egymásra találhattak és kedvükre dürröghettek azok a madárkák, akiknek együgyűségükből, esetleg egykedvűségükből adódóan párválaszthatnékjuk támadt. A „zongoracsalogány-hadnagy” körül, aki meglehetősen szegényes repertoárja ellenére igazi kívánságkoncertet produkált, valóságos karnevál alakult ki.

– Csapj a lovak közé! – adta ki kedélyesen a parancsot a zongoristának dübörgő basszus hangján Kempe.

A százados a zene ritmusára szenvedélyesen hadonászott a karjával, és állandóan azt üvöltözte:

– Ó, te szééép kerek erdő…

Közben a „szép” szót fájdalmasan, hosszan elnyújtva rezegtette és el-elcsuklatta a hangját. Az egysoros dalt harsogva két-három férfi is bekapcsolódott az éneklésbe, egy leány pedig sikoltozva nyilvánította ki a spontán kamarakórus szereplésével kapcsolatos tetszését.

Az egyik Untersturmführer nagy, csontos kezét egy csinos szőke cicababa törékeny vállára helyezte. A lány vihogott, úgy tett, mintha ellen akarna állni, valójában azonban igen nagy élvezettel ficánkolt az időközben megfickósodott alparancsnok kemény férfikezének markolászásai közepette.

– …Hűvösen süvölt a szellő – élvezte a saját hangját Kempe, akinek időközben – valami isteni sugallattól vezérelve – sikerült megtalálnia a dal második sorát is.

Az otthonvezető megpróbálta félbeszakítani a mulatságot.

– Ne foglalkozz vele! – ordította az SS-százados, miközben nagyokat csapott a szegény kis zongorista hátára. – Nem igaz, hogy nem tudunk valami kis életet hozni ebbe a siralomházba!

Westroff-Meyer Sturmbannführer – félve az újabb felsüléstől – távozott, de mielőtt elhagyta volna a helyiséget, megmutatva, hogy ki az igazi úr a házban, elkiáltotta magát:

– Uraim, holnap tízkor a tanteremben… Heil Hitler!

– Heil Hitler! – visszhangozták egy emberként a teremben lévők.

Alighogy kiment, a vad Kempe-szelek üvöltése alatt ismét felnyögtek a „kerek erdő” fái. Aztán, mintha megállt volna a szél, a százados felemelte a zongora tetejét, és bambán a húrokra meredt. Ha lett volna nála egy üveg sör, „megkeresztelte” volna a zongorát, mint ahogy Lengyelországban tette, ahol néhány helyen sikerült egy-egy jót törnie-zúznia.

A szenvedélyes Kempe a lányoknak nagyon elnyerte a tetszését. Tulajdonképpen egyáltalán nem ellenszenves – gondolták –, és rögtön látni rajta, hogy mit akar, legyen az jó, vagy rossz.

A századosnak lett volna alkalma a legszebbek után nézni, de ő mindig azt akarta megszerezni, akire egyszer már kivetette a hálóját, és akit úgymond már félig-meddig „megkóstolt”.

Ezért aztán Lottét, a gyepes agyú kis RAD-Führerint szemelte ki, aki – szobájában egy új ruhát próbálgatva magára – éppen azon gondolkodott, hogy mennyire fog ebben tetszeni a fiúnak. Bár a tegnap este óta voltak kétségei, hogy helyesen cselekszik-e, tapasztalatlan lévén, azt sem tudta pontosan, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Ruhán keresztül jó volt érezni a férfit, bár a mellét markolászó kezek inkább megijesztették, mint izgatták.

Szerencséjére a százados túl sok vodkát ivott, ezért inkább felajánlotta a lánynak, hogy majd folytatják.

Kempe megunta a zongorásdit. Úgy lecsapta a hangszer tetejét, hogy a húrok még sokáig rezegtek. Ott egye meg a fene, ha már sört nem tud beleönteni, a pálinka is megteszi. A szesz ugyan tilos itt, de van a szobában bőven. Ám sajnos a zongorakeresztelő – a polyákoknál ő maga alakította így a szertartást – csak sörrel jó, aminek habja van. Hab nélkül olyan a keresztségen átesett Beethoven-szamár, mint a habtalan habos torta.

A teraszon Kempe összetalálkozott Klausszal, aki a szakítás után a kertből a házba tartott.

– Na cimbora – szólította meg az SS-százados –, még egy nyeletet?

– Hagyj békén.

– Ja, persze, a menyasszonyod…

Klaus el akart sietni, de a százados követte.

– Na, ne lógasd a fejed, pajtás! Van itt elég menyasszonynak való… – nevetett harsányan. – Én már beszereztem egyet. Igaz nem a legszebb, de egyébként…

Klaus a szobájába menekült előle, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

A százados értetlenkedve csóválta a fejét, aztán csak legyintett…

* * *

Lotte a ruhapróba végén világoskék színű flanel szoknyája és fehér pulóvere mellett kötött ki.

– Na, kicsi… hát itt vagy! – köszöntötte a lányt Kempe. – Gyere, harapjunk együtt egy kis friss levegőt.

– Jó – válaszolta a RAD-Führerin halkan.

A parkon mentek keresztül. A férfi kényelmesen Lotte vállára tette a kezét, és mind szorosabban húzta magához. Talán ez volt az első alkalom a lány szürke kis életében, hogy egy férfi még szürkébb gyöngédségét élvezhette, és ez olyan hatással volt rá, úgy átfűtötte, mint amikor Münchenben, a kordonon áthajolva sikerült megérintenie Goebbels doktor kezét.

– Egészen illedelmes vagy…

A maga közel két méteres magasságának önbizalmával megáldott férfi a lány állát simogatta, ugyanakkor roppant küzdelmet folytatott azért, nehogy túl magas hangot adjon a gyomrából előkavargó pálinkagőz.

– Már sok mindenen túl vagy? – kérdezte a százados.

– Hogy érti ezt?

– De Lotte, hiszen tegeződünk…

– Igen – felelte. Lassan felemelte a fejét, majd belenézett a férfi szemébe.

– Még semmin sem vagyok túl – válaszolta halkan és nem is szeretnék túllenni. Így nem… Én…

– Így nem… akkor meg minek vagy itt?

Értetlenül bámulta a lányt, aki újra a földet nézte, aztán vállat vont.

– Nekem nincs ezzel semmi bajom… – mormogta Kempe, miközben szabadjára engedte gondolatait. Végül ittasságából valamennyire kijózanodva azt mondta:

– Egy rakás lótrágya ez az egész… Egy baromság!

Aztán hirtelen magához vonta Lottét. A lány olyan merev volt, mint egy kaucsuk baba. Remegett. Ajka hideg volt. Az áldozatra gondolt, amit meg kell tennie, és összeszorította a fogát. Ilyen nehéz hát – gondolta. – De hiszen nem magamért teszem… hanem a többiekért, a mozgalomért, amely kiválasztott engem, és amely Németországot a sötétségen át a világosságba vezeti.

– Gyere! – mondta halkan Kempe. – Menjünk fel…

A RAD-Führerin, mint egy automata bábu, bólintott a fejével. Nyaka merev volt. A tekintete is. Félt. Félt az áldozattól, amit meg kell majd hoznia.

* * *

Doris könnyek nélkül sírt. Gyenge volt. Görcsösen rázta a kétségbeesés. A fiú szavait, mint egy kísértet hangjait hallotta újra és újra. Mindig ugyanazt a mondatot: „Nem akarlak látni soha többé, hallod, soha többé…” Rendben van – gondolta Doris –, megkönnyítem a dolgodat.

Hangokat hallott az ajtó előtt, összeszedte magát. Titkon azt remélte, hogy a lépések hozzá vezetnek, éppen ezért félt attól, hogy mégsem. Nem áll valaki odakint?

Lentről nevetés- és beszédfoszlányok hallatszottak. Ajtók csapódtak. Távoli lépések dübörögtek a folyosókon. Valaki újra a rádiót babrálta. Vajon mit csinál most Klaus? – kérdezte magától Doris. – Legalább rám gondol? És miért van ez az egész?

Milyen egyesület az, amelyik így lealacsonyítja a fiatal lányokat? Kinek van joga ahhoz, hogy természetes érzéseikbe, személyes életükbe beleavatkozzon? Ki kezelheti őket úgy, mintha tárgyak, bakancsok, kapcák, karszalagok lennének? Amiket használat után le lehet húzni, de ha már nagyon vacakok, a szemétben a helyük? Ki követelheti tőlük azt a szörnyűséget, hogy gyermekeiket az államnak áldozzák, mint ahogy annak idején Babilonban az elsőszülöttekkel tették?

Néhány pillanatig valami halvány vigaszra talált. Megértelek Klaus – gondolta –, megértem, hogy nem akarsz velem szóba állni. Különben nem is szeretnélek…

Doris normális, világéletében természetesen viselkedő lány volt, aki egyszerű hétköznapi anyává akart válni. Olyanná, akinek a keze gyengéden simogatja kicsinyét, aki elragadtatva hallgatja, amikor a gyermeke először ejti ki a száján a mama szót. És ennek a gyermeknek Klaustól kell lennie, a szomszéd fiútól, akit kiskorától kezdve szeret, attól a Klaus Steinbach főhadnagytól, aki most gyűlöli, megveti őt, akit a mozgalom, mint az örvény, a mélységbe húzott, a mozgalom, amelyben még mindig hinni akart.

Doris újra lépéseket hallott. Rémülten felpattant. Kinyílt az ajtó. Klaus… – remélte egy másodpercig. Felkapcsolódott a lámpa. Csalódottan, mégis megkönnyebbülten látta, hogy Erika, a szobatársnője áll előtte.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Erika. – Egész este téged kereslek… Jó lent a hangulat. Gyerünk, csak semmi mentség, hogy fáradt vagy!

Doris elfordította a fejét.

– Mi bajod?

– Á… semmi…

– Történt valami?

– Nem.

– Doris… ugye nem veszed komolyan ezt a képtelenséget – fortyant fel, de rögtön meg is enyhült – ezt a baromságot…? Mi történt veled?

– Egészen másról van szó.

– Nem értem…

– Figyelj csak… – mondta Doris sápadtan, és megpróbált bágyadtan mosolyogni. – Én nem bírom ki itt… El kell mennem. Már holnap! Egy napig sem akarok tovább maradni…

– De hát ez nem úgy megy – lepődött meg Erika. – Ne csinálj semmi ostobaságot… Nem is olyan vészes az egész. Már egészen jól megvagyunk itt, és van, aki kifejezetten élvezi. Szó szerint, na… Érted? És nehogy azt gondold, hogy begyulladtam, és most félek mást mondani! Ugyan már, Führer-gyerekek… Ezeknél valami baj van itt fönt! – s ujjával a homlokára mutatott.

Erika felállt. Gondolatban újra a társalgóban volt, ahol nevetgélni és flörtölni lehetett.

– Elárulnád tulajdonképpen…

– Nem mondhatom meg. Ne haragudj…

– Rendben, csak ne csinálj semmi őrültséget… – mondta Erika. Lekapcsolta a lámpát, bezárta az ajtót, és elsietett. A szobában hagyta Dorist a gondjával együtt, nem szívtelenségből, hanem azért, mert fogalma sem volt barátnője kétségbeejtő helyzetéről.

Erika már túl későn, csak másnap délelőtt átkozta el magát, felszínes viselkedéséért, ami persze nemcsak őt, hanem a legtöbb lányt jellemezte.

* * *

Attól a perctől kezdve, hogy Lotte és Kempe átlépték a szoba küszöbét, mindkettőjüknek az a furcsa érzése támadt, mintha meztelenek lennének. A szoba berendezése spártaian egyszerű volt. A bútorokat világos színűre festették, mégis ridegnek tűntek. Az olajfestményt, amely a Führert magasított galléros szürke katonakabátban ábrázolta, az otthon minden szobájában meg lehetett találni.

Lotte az ablaknál állt, és amennyire csak lehetett, elhúzódott a fényforrástól. Szégyellte magát. Azonban ez a kellemetlenül perzselő érzés nem volt elegendő ahhoz, hogy addigi világképét porig égesse. Holnap – gondolta –, vagy holnapután… De ma még nem… Nem lehet, hogy így történjen! Hiszen alig ismerem őt! Természetesen ő is a kiválasztottak közé tartozik, mint én. De hiszen még meg sem nézett engem rendesen… Kitér előlem. Vigyorog, amikor kérdezek tőle valamit. És bűzlik az alkoholtól!

Kempe a táskájában matatott.

– Menetfelszerelés – mondta tömören.

Az ágyra ült, kinyitotta a táskát, akár a bűvész, aki mindjárt elővarázsolja a fehér galambot.

Ám fehér galamb helyett – csiribí-csiribá – a bűvös táskából egy üveg vodka kerül elő. És még a poharakról sem feledkezett el a „mester”. Megfogta az üveget, mintha ki akarta volna tekerni a nyakát, kihúzta belőle a dugót, és teletöltötte a színtelen, ám annál erőteljesebb illatot árasztó itallal a két poharat.

– Egészségünkre! – mondta. – Ülj már le! Helyezd magad kényelembe.

Lotte szorongott a számára kínos helyzetben. Sápadt arcán megjelentek a szokásos rózsaszín foltok. Körülnézett, az ajtót bámulta, mintha rögtön menekülni akarna. Ha legalább mondana valamit… Lenne egy kedves gesztusa, vagy súgna a fülembe valami szokványos bókot. Legalább ennyit… – gondolta Lotte, aki mindenekelőtt nőként szerette volna átélni, amit tőle követeltek.

– Nem vagy szomjas? – kérdezte Kempe. – Nagyon jó áru… A századom hordószámra vedelte.

– Nem szeretem – felelte Lotte.

– A vodkát?

– Azt, hogy annyit iszol…

– Kóstold meg – kínálta a százados. – Ja, tudom már. Ez az ostoba fény…

A mosdókagylóhoz ment, elhozta onnan a törülközőt, és ráterítette a zöld lámpaernyőre.

– Így ni – mondta vigyorogva. – Akkor lássunk neki!

– Nem értelek – szólt Lotte, akit csalódottságában a hideg rázott, és józan maradt.

– Mit nem értesz?

– Hisz egy komoly ügyért vagyunk itt…

– Persze. De a komolyság kellemes is lehet, nem igaz?

– Csak azt kell tennünk, amit a nép elvár tőlünk…

– Állati jó! – mondta az SS-tiszt, akinek képe szinte olvadt a gyönyörűségtől. Megállapításának igazolására gyorsan le is csapott még egy pohárral.

Lotte a fogságba esett állat riadtságával húzódott át a másik oldalra. A Hitler-kép alá állt, majd rápillantott, mintha a Führertől várt volna védelmet. Összeszorította éles, apró fogait, úgy hallgatott a sarokban, mint egy szürke kis rágcsáló, ha a macska neszét érzi.

– Ő a mi Adolfunk… – mondta Kempe –, ismered ugye?

Újra megtöltötte poharát, és felemelte:

– Egészségedre, öreg!

Azután Lottéhoz fordult.

– Találkoztál már a Führerrel?

– Nem – felelte zavartan a lány.

– Én viszont igen. Már kezet is fogtam vele – mondta a százados, s közben komolyan, büszkén és jelentőségteljesen a kép felé bólintott.

Kempe nemzetiszocializmusa teljesen gyakorlatias volt. Úgy érezte, bármikor készen áll arra, hogy kiirtsa a mozgalom ellenségeit, de a barna elmélet alapjában véve hidegen hagyta. Még mások előtt sem átallott kijelenteni olyan dolgokat, amelyekért könnyen valamelyik munkatáborban találhatta volna magát. Például senki emberfia nem beszélhette be neki, hogy csak az a szex az igazi, amelyiknek egy kicsi árja lurkó a végeredménye.

– Mindannyian ilyenek vagytok? – kérdezte Lotte.

– Milyenek?

– Ilyen… ilyen tiszteletlenek… És részegek… és… – Lotte a megfelelő szót kereste, mígnem meg is találta ilyen felelőtlenek.

– Ide hallgass, te lány! Te nagyszájú RAD-vezér! Mi harcolunk, gyilkolunk és meghalunk. Mindezt a Führerért. És most rajtad a sor…

Kempe megemelte a poharat, az üvegben maradt vodkára pillantott, és újra töltött. A RAD-Führerint figyelte, aki még mindig a Hitler-kép alatt állt, és aki olyan volt, mint maga a megtestesült szerencsétlenség.

– Tudom már – dörmögte, alaposan megnyomva a szavakat –, a Führer nem iszik, nem dohányzik, nem alszik, nem hibázik…

A lány minden egyes „nem”-nél összerázkódott, mintha záporeső verné a testét.

– És még vegetáriánus is ráadásul… Na, de most Lotte, hagyjuk a tréfát, igyál már egy kicsit.

– Menj! – mondta a lány hangosabban, mint akarta. – Menj el azonnal! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád… Magához… Maga olyan, mint egy…

– Hallgass, ide kedvesem! Lassan begurulok. Hidd el nekem.

– Ha nem megy el azonnal, hívom az otthon vezetőjét!

Ettől a százados úgy elkezdett hahotázni, hogy félő volt, soha nem hagyja abba.

– Ugyan már! – gurgulázott hangosan a férfi. Odament Lottéhoz, és átkarolta. Tenyerével villámgyorsan végigpásztázta a lány testét. Úgy érezte, tűz szaladt át az ujjai hegyén keresztül az idegein, be az agyába. A következő pillanatban vasmarokkal szorította magához a lányt. Kicsit meg is ijedt, nehogy összetörje. Lotte arca kipirult, ruhagallérja felgyűrődött, egy kapocs kipattant, fehér bőréből több villant elő, mint korábban bármikor. Kempe vágytól remegő ajakkal, kimeredt szemmel próbálta megtalálni a lány tekintetét. Aztán újból magához szorította, forrón, gyötrőn, szenvedélyesen. Hirtelen mozdulattal elkapta a szoknyája alját, s addig rángatta felfelé, amíg elő nem villant a lány bugyija. Most már nincs sok hátra – villant át az agyán –, mindjárt belémegyek… Érezte, hogy lüktet az ágyéka. Eszeveszetten marcangolta Lotte alsóneműjét, és arra gondolt, az is elég lenne, ha sikerülne kicsit félrehúznia… Megpróbálta lerúgni a saját nadrágját, mert a vastag szövet egyre inkább zavarta, csaknem fájdalmat okozott duzzadó férfiasságának. Már majdnem célhoz ért, amikor Lotte, mint egy szívós testű kis állat, szinte elvékonyult a markában, s kiszabadult.

Kempe lehűlt. Megelégelte a lány ellenállását. Kiolvasta szeméből az undort. Elengedte. Újra odament a táskájához, bedugaszolta a már majdnem teljesen üres vodkásüveget, és levette a törülközőt a lámpaernyőről. Az erős fényben észrevette, hogy a lány sír.

– Tudod, mit – mondta dühösen –, menj a francba, te átkozott kis RAD-kurva.

Azzal becsapta az ajtót, megrázta magát, és elindult lefelé, készen arra, hogy megpróbálkozzék valaki mással.

* * *

Másnap, pontosan tíz órakor elkezdődött az oktatás. Az étkezőt tanteremmé alakították át. Az asztalok a falnál, a székek a szoba közepén, menetoszlopban álltak. A teremben Westroff-Meyer őrnagy különböző képeket akasztott fel, amelyeket mutatópálcával böködött, mint az iskolában. Úgy beszélt, mintha a hangszálait beolajozta volna. Úgy érvelt, mintha egész élete ezen a hallgatóságon múlna. Mindenesetre sikerült felkeltenie néhány fiatal érdeklődését. Mivel a jog és az orvostudomány egészen hétköznapi, de meglehetősen makrancos lovának megülésére irányuló próbálkozásai nem jártak túlzott sikerrel, egy jóval kezesebb, ráadásul díszesen felkantározott, felsallangozott lóra nyergeit át, a mozgalom paripájára. Ennek a paripának a hátán pedig a fajhigiéniának nevezett cirkuszi mutatvány gyakorolta.

A kartonokra virágokat, borsókat és gesztenyéket festettek. Zavaros vonalak mutatták, milyen keresztezések eredményeként jöttek létre, hogy lettek a piros virágokból fehérek, a kerek borsószemekből szögletesek, a tüskés gesztenyehéjból hogyan lett sima. Az otthonvezető a biológia sajátságos értelmezése szerint folytatta magyarázatát.

– Ezeket a botanikai ismereteket minden további nélkül az emberekre is vonatkoztathatjuk – mondta hallgatóinak, és nem vette észre, hogy a teremben ülők se nem borsók, se nem gesztenyék, hanem emberek, akiknek nagyobb része unott közönnyel mered maga elé, és csak a kisebbik hányada figyeli az ő csupa zöldségeket kínáló gondolatait.

Erika, a leggyakorlatiasabb lány is éppen arra a zöldségre gondolt, amit konyhaszolgálatosként kellett tisztítania, amikor egyszerre belevágott a felismerés: Dorist nem látta a teremben. Fel akart állni, körülnézni, de az feltűnő lett volna. Te jó ég – gondolta mi van, ha valóban lelécelt menetparancs és szabadságos levél nélkül…?!

A lányhoz egészen közel ült Klaus, aki nem akart többé Dorisszal foglalkozni, ennek ellenére folyton rá gondolt, és ugyanúgy kereste a tekintetével, mint Erika. Azután megpróbálta elhessegetni a gondolatait, úgy, hogy ő is igyekezett nagy buzgalommal a fajtiszta zöldségféleséget hallgatni.

Abból pedig jutott mindenkinek, jó bőven.

Az igazsághoz tartozik, hogy az adminisztrációs központokban dolgozók a Lebensborn-otthonokat – csakúgy, mint a hozzájuk tartozó csecsemőotthonokat, ahol tisztaságtól ragyogtak a termek – nagyon rendesen vezették. Tálán tudat alatt már arra számítottak, hogy ha másért nem, hát ezért a precizitásért évekkel később a nürnbergi bíróság mindenképpen felmenti majd őket. A Lebensbornnál is érvényes volt, hogy amit a jobb kéz tesz, arról nem szükséges tudnia a bal kéznek. A jobboldali mozgalom természetesen balkezes volt. Miközben kifelé majdhogynem idillikus volt a kép, miközben az első számú „faji” vezető: Heinrich Himmler SS-Reichsführer személyesen bizonygatta, hogy a gyermeknevelésben semmi sem helyettesítheti a családot, ő maga az 1939. október 29-én kibocsátott közigazgatási rendeletében már elrendelte a házasságon kívüli gyermeknemzést. Himmler magát a természetet akarta megerőszakolni, hogy még az új életek létrejötte is az SS parancsára történjék. Születést akart bármi áron, bármilyen eszközzel! Tervszerűen irányítva, az SS faji- és települési főhivatalának ellenőrzése alatt, amely a mozgalomba vonta be a tenyészprogramot, hogy az később a Lebensborn gyűjtőnév alatt váljon ismertté.

A Sturmbannführer folytatta féligazságokból, tévedésekből álló, közhelyekkel, szóvirágokkal felcicomázott előadását. A szónok előtt gondolatban Himmler, a példaképe lebegett. De azért szeme, mint a szövőszék vetélője a szálak között, ide-oda járt a hallgatóság soraiban.

Aztán, mintha ez a vetélő beleakadt volna a szálakba, hirtelen megállt. A szónok nem látta azt a lányt, aki alig akart belépni a programba.

Leengedte mutatópálcáját. Az erek kidagadtak a homlokán.

– Az egyik résztvevő hiányzik – kiáltotta. – Követelem, hogy a jövőben a létszámot pontosan jelentsék! Menjen – mondta Erikának –, hozza ide Dorist!

– Nem hiszem, hogy sikerülni fog – válaszolta tétován a lány.

– Mit jelentsen ez? – üvöltötte Westroff-Meyer.

– Doris… elutazott.

– Elutazott? – ismételte az otthon vezetője vészjóslóan visszafojtott hangon.

Aztán üvölteni kezdett:

– Szökés! Dezertálás! Szökés!

Most már Klaus Steinbach is felfogta, hogy mit történt, és megijedt. Szökés, visszhangzott a fülében.

Pontosan tudta, hogy ez mit jelent…