MÉG EGYSZER, UTOLJÁRA: ÁSPOR

MÁSNAP REGGEL A VÁROSI székesegyházban ünnepi szentmisét tartottak Forèstèrra ura, Edwinem emlékére. A misén részt vett Tiuri és Piak is.

Utána a palotában reggeliztek Mirian asszony, Tirillo és a királyi udvar más tagjainak társaságában. A palotában gyászt hirdettek a király egyik legderekabb vitézének halála miatt. Az udvaron nyugtalanság és aggodalom lett úrrá. A két barát hallotta, hogy az emberek Eviellan árulásáról beszélnek, de mintha senki sem tudta, vagy legalábbis senki sem akarta volna elmondani a teljes igazságot.

Evés után a két fiú a palotában bóklászott. Sok szépséget láttak: ilyen palotája, mondta Tiuri, még Dagonaut királynak sincs. Voltak termek, amelyekben díszes oszlopok sorakoztak, az égszínkék plafonon pedig aranycsillagok ragyogtak. Más termekbe hősök és szentek történeteivel telefestett, színes üvegablakokon áradt be a fény. Másutt színes mozaikpadlókon és márványlépcsőkön lépdeltek, szebbnél szebb fa-, bronz- és kőszobrok között. A legcsodálatosabb az egészben az volt, hogy az a sok pompa mindenhol illett egymáshoz, és sehol sem érezte túl soknak az ember.

Olykor csatlakozott hozzájuk egy várlakó, hogy csevegjen velük egy kicsit, de sosem túl hosszan: mindenkinek rengeteg dolga akadt. Továbbra is ki-bejártak a palotába az emberek: hírnökök, lovagok, katonák.

A két barát nemsokára a kertben találta magát, és leültek egy kőfal tetejére, ahogyan előző este Tirillótól tanulták. Nézték a teraszokban végződő hatalmas kertet, a fákat, a virágokat, a lépcsőket, a szökőkutakat. Épp ráláttak a hídra és a palotába igyekvő emberekre: sok fehér pajzsos, szivárvány fegyverzetet viselő lovag volt köztük. Piaknak valósággal kiesett a szeme.

– Azt nézd! – kiáltott fel, és egy lovagra mutatott, aki egy lovagláshoz szinte túlságosan is tüzes mén hátán közeledett. De csak szinte...mert a lovag gyönyörűen kordában tartotta a szilaj állatot, és úgy száguldott át a hídon, mint a szélvihar, hajadonfőtt, karján fehér pajzzsal, köpenye szivárványként lobogott utána.

– Hullámzó haja vörös, akár a nyugati napsütés, szeme kék, mint a tenger – szólalt meg váratlanul egy hang a hátuk mögül. Tirillo volt az.

– Ki ez? – kérdezte Piak a lovag után bámulva, míg annak lova egyetlen hatalmas ugrással el nem tűnt a palota udvarán.

– Idunai Marwen, akit a Tengeri Szél Fiának is neveznek – válaszolta a bolond. – Lovát Idanwennek hívják, egyike a birodalom legjobb lovainak. Ennek a testvérén lovagolt Edwinem lovag: Ardanwenen, más néven Éjjeli Szélen.

Tiuri arra gondolt, egykor alighanem Edwinem lovag is így festhetett lova nyergében, amikor átszáguldott Unauwen városán. Bár a két lovag igazából nem hasonlított, Tiurit valahogyan mégis egymásra emlékeztették.

– De nem azért jöttem, hogy ezt elmeséljem nektek – fűzte a szót tovább a bolond. – Három dolgot kell közölnöm veletek. Az első, hogy a király vár benneteket...

– Ó – kiáltott fel boldogan Tiuri. Piak és ő csak reggel, futólag látták a királyt a székesegyházban, ám Unauwen ezek szerint nem feledkezett meg róluk.

– Továbbá át kell adnom egy bizonyos Warmin, a Szivárvány-folyónál szolgálatot ellátó katona üdvözletét – folytatta Tirillo.

– Warmin? – néztek csodálkozva egymásra a fiúk.

– Igen, tegnap éjjel érkezett hosszú és kacifántos történetekkel. Szó esett valami követről is a Hold-dombok között, aki bejutott Iwein lovaghoz, de más volt, mint akinek kiadta magát... hallasz még róla szerintem. Szeretett volna beszélni veletek, de a király még napfelkelte előtt visszaküldte Ardianhoz egy fontos üzenettel.

– Hát ez az – töprengett Piak. – Az a küldönc a várban hogyan mondhatta, hogy Ásport elfogták, miközben ő már itt várt ránk a kapuk előtt?

– Áspor! – csapott a homlokára Tirillo. – Ez a harmadik, amit mondanom kell. El kell mennetek a bíróhoz, hogy pontosan elmondjátok neki, mit tudtok erről az emberről. Ezt úgy hívják, tanúskodás... Nagy kedved, úgy látom, nincs hozzá – folytatta, miután Tiurira pillantott de muszáj meglennie. Éspedig most azonnal.

– Engedelmeskedünk – felelte Tiuri.

– Helyes – biccentett a bolond. – Tudjátok, mit? Odakísérlek. A bíró hivatala és a börtön a folyó túlsó partján van, a téren. Legalább mindjárt láttok valamit a városból is.

Elég nagy nyüzsgés volt a városban, és az utcákon rendre megállították őket. Az emberek persze Tirillóra voltak kíváncsiak. Szoros, szivárványszínű kabátjában és csengettyűs sipkájában eleve feltűnő jelenség volt.

– Ott a király bolondja! – kiáltották az emberek. – Van valami híred, Tirillo? Gondolom, semmi vidám!

– Ugyan miért ne lenne? – kérdezett vissza a bolond. – Nézz körül, s mondd meg igaz szívedre: nem gyönyörű ma a város? Tán még szebb is, mint máskor! S tudod miért? Mert érzed, hogy talán veszélyben van! Csak akkor fogod fel, valójában mennyire szeretsz valamit, ha az a valami veszélybe kerül...

– Igaz, amit beszélnek, Tirillo, hogy háború lesz? – kérdezte valaki.

– Megtudod, amit meg kell tudnod, majd a maga idejében! – felelte a bolond. – Az igaz, hogy van egy ellenségünk, de a nevét még nem akarom kimondani.

– Eviellan – suttogták az emberek.

– Bízzatok királyunkban! – tanácsolta a bolond.

– Rajta, Tirillo, énekelj nekünk valamit! – nógatta valaki. – Szomorú a szívünk. Vidíts fel bennünket!

– A szomorúságotokat úgysem tudom elűzni – válaszolta a bolond. – Az embernek olykor szomorúnak kell lennie, hogy jobban értékelhesse később a boldogságot. Ahogyan esőre is szükség van a napsütéses időszakok között. Isten veletek!

A két fiút egy szép téren álló, nagy épülethez kísérte.

– Menjetek be – mondta. – Én kint megvárlak benneteket.

A fiúk tették, amit mondott, és a bíró máris fogadta őket. Kiderült, hogy a bíró nem más, mint Unauwen egyik lovagja. Már várta érkezésüket, és mindent tudott a küldetésükről. Most arról érdeklődött, mit tudnak még Ásporról. A fiúk minden kérdését megválaszolták, majd amikor végeztek, a bíró így szólt:

– Hálásan köszönöm. Áspor egyetlen szót sem hajlandó szólni. De talán megered a nyelve, ha meglát titeket. Idehozatom.

Behozták Ásport. Nem volt megláncolva vagy megkötözve, csak két fegyveres katona kísérte. Már nem emlékeztetett az öreg koldusra: ősz tincsei eltűntek, most rövid, gesztenyebarna haja volt. Csak a szeméről lehetett felismerni. Amikor meglátta a két fiút, összerázkódott:

– Jaj, nekem – szólalt meg éles hangon. – Hát nem elég, hogy rabul ejtettek? Muszáj idejönnötök, hogy szórakozzatok a legyőzött ellenség látványán? – Tiurira nézett. – Most persze azt hiszed, csoda okos legény vagy. Nézzétek, nézzétek, micsoda bátor lovag, hogy végrehajtotta ezt a veszélyes feladatot! De milyen feladatról is volt szó? Elvinni egy levelet Unauwen királynak! Megtenni sok-sok mérföldet, kockáztatni az életed... és miért? Mi áll abban a levélben, ami olyan rettentő fontos? Olyasmi, amit Unauwen király még nem tudott? Ugyan már! Naponta jönnek hozzá a követek, egyik a másik után, s mind azt hiszi, hogy valami fontos üzenetet hoz. Nevetséges! Ha-ha-ha! – kacagott kellemetlen, fals hangon.

Tiuri kibillent a nyugalmából, s megszólalni sem tudott. A legszörnyűbb az volt, hogy úgy érezte, mintha Áspor szavaiban rejtőzne némi igazság. Hiszen való igaz: fogalma sem volt, mi állt abban a levélben...

– Nem tudod elviselni a vereséged! – szólt rá a kémre Piak. – Hát persze hogy fontos volt az az üzenet! Máskülönben miért loholtál volna végig a nyomunkban, és miért akartad annyira keresztülhúzni a számításainkat?

Áspor abbahagyta a nevetést, és elképedve bámult a fiúra. Tiuri a legszívesebben ott helyben magához ölelte volna Piakot. Mert Piaknak igaza volt! Egyébként pedig... megint eszébe jutottak Tirillo szavai: lehet, hogy neki személyesen nem is a levél volt a legfontosabb, hanem az, hogy megtartotta Edwinem lovagnak tett ígéretét.

Áspor megint dühbe gurult.

– Nocsak – sipította –, nocsak, de okosak vagyunk! De tudod, mit? Igaz! Én is csak megbízatást teljesítettem, gazdám, a Vöröspajzsos Fekete Lovag parancsát.

A bíró azonnal a szavába vágott.

– Kicsoda a Vöröspajzsos Fekete Lovag?

Áspor gúnyos vigyorra húzta a száját.

– Hogy kicsoda? – kérdezte. – Nem tudom. És ha tudnám sem mondanám meg. De nemsokára úgyis találkozhatsz vele, amikor a vörös és fekete pajzsos lovagok idejönnek, hogy meghódítsák ezt az országot...

– Ugyan! Ezek csak meggondolatlan, gonosz és buta szavak – mondta a bíró szigorúan.

– Nem buták – vágta rá Áspor. – De gonoszak. Mert én gonosz vagyok! – Újra a fiúkhoz fordult. – Nem teljesítettem a feladatomat. Pedig sikerülnie kellett volna, mert erősebb vagyok nálatok. Igen, erősebb! Kik vagytok ti, mi? Az egyik egy apród, aki megszegi a kötelességét, és meglóg a kápolnából, ahol egy éjszakán át kellene virrasztania, mielőtt lovaggá ütik. A másik meg egy pásztorfiú, aki életében mást sem tett, csak a hegyeken rohangált. Fogalmam sincs, hogyan tudtatok megszabadulni Jarótól; azt viszont tudom, hogy ő árulta el nektek a nevemet. Vigye el az ördög! Sejtettem amúgy, hogy ő nem tud megfogni, Tiuri. Jaro gyenge, még ha jobbnak is tartja magát nálam. Ezért kerültem meg a hegyeket, az Első Nagy Úton át, és küldtem postagalambokat jó barátomnak, Dangria polgármesterének. Arra kértem, tartson fogva benneteket, míg oda nem érek. De mire odaértem, te meg a barátod már megléptetek, Dangriában pedig állt a bál. Ez a vége, ha az ember másra bízza az ügyeit. De ne félj, attól fogva magam vettem kézbe a dolgokat! Láttalak titeket a királyi vámszedő foglyaként, amikor a Szivárvány-folyó hídján álltam. Ej, később aztán rossz embert követtem, de mindegy, nem kár érte sem!

A két fiú irtózva nézte a kémet.

– El kellett volna kapnom benneteket – folytatta Áspor egyre szaporábban. – Túljártam mindnyájatok eszén! Én voltam a pásztor, aki úgymond elvágtatott a gyilkos lován, és én voltam a küldönc, aki üzenetet hozott Iwein lovagnak a gyilkos elfogásáról! És amit el akartam érni ezzel, azt el is értem: a kísérőitek, a vámszedő lovag tökkelütött szolgái cserbenhagytak titeket, és visszatértek a folyóhoz. Épp ezt akartam: arra volt szükségem, hogy egyedül maradjatok, védtelenül. Követtelek benneteket, de, az isten verje meg, mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenem! A földeken mindenütt emberek dolgoztak, és mégsem akartalak titeket fényes nappal eltenni láb alól. Éjjel meg annál a parasztnál aludtatok, aki az orrom előtt reteszelte be az ajtót, a kutyája pedig megugatott. No, nem mintha ez elvette volna a kedvem. Mentem tovább, elétek kerültem, és szegény, öreg koldusként vártam rátok. Sikerülnie kellett volna. Erősebb vagyok nálatok. Ti szánalmat éreztek egy szegény, öreg koldus iránt, és ez gyengeség. Pfuj! – A földre köpött, aztán folytatta: – Tessék, most mindent tudtok, amit akartatok. De figyelmeztetlek, ne érezd most magad túl jónak, túl okosnak, túl erősnek! Mert a végén csúnyán pofára eshetsz. És még egy utolsó szót hozzád, Tiuri, Tiuri fia! Felfogtad, mit tettél, amikor elszöktél aznap éjjel, és elpackáztad a lovaggá ütésed lehetőségét? Talán azt hiszed, Unauwen király majd lovaggá üt? Ugyan már, ez nem a te országod, ő nem a te királyod. Remélem, Dagonaut király megjutalmaz majd, ahogy megérdemled, és életedben nem viselhetsz sem kardot, sem pajzsot!

– Csendet! – kiáltott rá a bíró. – Most már elég legyen!

Megparancsolta a katonáknak, hogy vezessék el Ásport.

– Megkapja megérdemelt büntetését – mondta a fiúknak. – Ne is gondoljatok rá többé. Most elmehettek. Köszönöm a segítségeteket.

Amikor kiléptek az épületből, Tiuri megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Azta! – mondta Piak. – Mekkora disznó! Tényleg nem szeretnék gondolni rá soha többé.

De Tiuri nem hitte, hogy valaha képes lesz elfelejteni Áspor gonosz szavait és álnok pillantását.