A LEVÉL

TIURI MEGNÉZTE A LEVELET. Már csak egy volt ép a három pecsét közül. Eszébe jutott, amikor legutóbb zárt ajtók mögött nekikészült, hogy elolvassa. Ezúttal azonban mások voltak a körülmények.

Feltörte a pecsétet, és kihajtogatta a pergament. Annyira izgatott volt, hogy táncoltak a szeme előtt a betűk, és elsőre egy kukkot sem értett az egészből. Lehunyta a szemét, majd miután kinyitotta, újra nekilátott az olvasásnak. Betűket silabizált és szavakat, és elejétől a végéig elolvasta az egészet, de még így sem értette, mi áll benne! Az üzenetet ugyanis titkosírással írták, vagy olyan nyelven, amelyet nem ismert. Egyetlen szó volt ismerős, valahol a levél közepe táján: Unauwen. Egy darabig még bámulta a betűket, és igencsak csalódott volt, hogy a titok továbbra is titok marad előtte.

A közelből lépések és hangok hallatszottak. Meg kell tanulnia az üzenetet fejből, amilyen gyorsan csak lehet, hogy utána megsemmisíthesse az írást. Tudta, hogy ez nem lesz könnyű, mivel nem érti a levélben szereplő szavakat. De azonnal belekezdett, miközben fél füllel hallgatózott, mi történik az ajtó előtt. Hallotta, hogy valaki egészen közel jön, ám az illető csakhamar eltávolodott. Ekkor minden figyelmét az olvasásra összpontosította: némán motyogta a szavakat. Olykor lehunyta a szemét, és hangtalanul ismételte magában a mondatokat.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire úgy érezte, hogy az egész üzenetet kívülről tudja. Ekkor rádöbbent, hogy a helyesírásra is ügyelnie kell: ha ugyanis helytelenül ejti ki a levélben szereplő szavakat, fontos, hogy betűről betűre le is tudja írni őket.

Ekkor azonban újra hangokat hallott kívülről. Valaki megpróbálta kinyitni az ajtót.

– Van ott valaki? – kiabálták.

Tiuri hallgatott.

– Hé, hiszen ez az ajtó zárva van! – mondta az iménti hang. – Hozzátok gyorsan a kulcsot!

Tiuri megint nyert néhány percet, amely alatt minden idegszálával a levélre összpontosíthatott.

Nemsokára azonban kulcs csikordult a zárban, ám az ajtó ettől még természetesen nem nyílt ki.

– Ki van ott? – kiáltotta valaki. – Rajta, válaszolj!

Tiuri nem felelt.

Halk szitkozódást hallott, aztán gyorsan távolodó lépteket...

Még egyszer végigmondta az üzenetet, hogy biztos lehessen abban, az elejétől a végéig sikerült megtanulnia. Utána a kandallóhoz lépett, szerencsére feküdt benne néhány fahasáb. Elővette a tűzköveket, amelyeket még Ardanwen nyeregtáskájában talált, és azóta is mindig magánál hordott. Összeütötte őket, és tüzet csiholt. Miután megvolt, a pergament határozott kézzel a tűzbe tartotta. Fogta egészen addig, míg a láng az ujjait nem kezdte nyaldosni. Miután teljesen elégett, összegyűjtötte a hamut, összemorzsolta, aztán elfújta. A levélből immár nem maradt más, mint a fejében kavargó, rejtélyes szavak. Eloltotta a tüzet, és nagyot sóhajtott. Ezzel megvolnék, gondolta. De továbbra is fogoly vagyok.

– Nyisd ki az ajtót! – hallatszott a kiáltás a túloldalról. – Gyerünk, engedj be! Tiuri egy szót sem szólt, meg sem moccant.

– Hozzatok egy fejszét, és nyissátok ki! – parancsolta egy másik hang.

Tiuri felismerte: a polgármester volt az.

Vett egy mély levegőt, és hangosan kikiáltott:

– Íj és nyílvesszők vannak nálam! Aki átlépi a küszöböt, lelövöm!

Erre nem érkezett válasz az ajtó túloldaláról.

– Törjétek be az ajtót! – mondta a polgármester egy idő után. – Gyerünk, gyáva kutyák, mire vártok?

Morgás, suttogások...

– Én szóltam! – kiabált ki Tiuri. – Aki belép, azt lelövöm!

Kifeszítette az íjat, és a húrra helyezett egy nyílvesszőt. Vajon, ha úgy alakul, töprengett, tényleg képes leszek lőni? Igen!, bátorította magát. Nem érdemelnek mást!

– De hát mire véljem ezt? – hallotta a polgármester hangját. – Hogyan eszelhettél ki ilyen gonosz tervet, fiatalúr? Mi ütött beléd, hogy elbarikádozod magad, és a megölésünkkel fenyegetőzöl? Mi az oka ennek a botor, hogy azt ne mondjam, őrült cselekedetnek?

Tiuri nem válaszolt. Nem fogsz beugratni, gondolta magában.

– Semmit sem értek! – kiabálta a polgármester. – Meghívtalak a házamba, erre most így viselkedsz! Tedd jóvá ballépésedet, és gyere ki szépen onnan!

Tiuri továbbra is hallgatott.

– Nem tudsz válaszolni? – hallotta a polgármester sértett hangját. – Mi nyomja a lelkiismeretedet, hogy így bezárkózol? Úgyis te húzod a rövidebbet! – Aztán ismét más hangnemben folytatta: – Hidd el, nincs mitől tartanod! Nyisd ki szépen!

– És akkor utamra engedsz? – törte meg a hallgatást Tiuri.

– Bár nem érdemled meg – felelte a férfi pillanatnyi hallgatás után –, de igen. Pedig roppant furcsán viselkedtél. Én azonban nem vagyok haragtartó. No, gyere ki szépen! Így nem lehet beszélgetni.

– Nem én viselkedtem furcsán kettőnk közül! – válaszolta Tiuri. – És eszem ágában sincs megbízni benned!

– Hogy merészeled! – üvöltötte a polgármester. – Utoljára mondom, gyere ki!

– Nem – felelte Tiuri. – Addig nem, míg el nem árulod, ki a barátod, akit emlegettél. Aki beszélni szeretne velem.

A polgármester nem válaszolt.

– Talán Áspornak hívják? – kiáltotta Tiuri.

A férfi továbbra sem felelt, de Tiuri hallotta, hogy dünnyög valamit. Utána ismét távolodó és elhaló lépteket hallott.

– Törjétek csak be az ajtót! – kiabált ki Tiuri. – Már felhúztam az íjamat!

Állt kezében a megfeszített íjjal, várva, mi történik. De nem történt semmi, és az ajtó túloldalán teljes csend honolt.

Nem mernek bejönni, gondolta.

Végül leült, de azért éberen, feszülten figyelt továbbra is. Lassacskán mégis kezdett inába szállni a bátorsága. Megsemmisítette ugyan a levelet (és biztos volt benne, hogy jó döntést hozott), de be volt zárva. Üldözőinek voltaképpen nem is kell rátörniük az ajtót: nyugodtan megvárhatják, míg éhen pusztul. Nem! Felpattant, odalépett az ablakhoz. Épp csak kikukucskált rajta, amikor valami elsüvített a füle mellett. Ijedten hátraugrott, aztán meglátta a falba fúródott nyílvesszőt.

Várt egy picit, majd visszalopakodott az ablakhoz. Újra kikémlelt.

A szoba ablakai egy keskeny sikátorra néztek. A szemközti ház tetején íjászok álltak. Egyikük éppen új vesszőt helyezett a húrra. Tiuri lebukott, de a fickó ezúttal rosszul célzott, a vessző be sem repült a szobába.

Hohó, így biztosan nem kapnak el!, mondta magában.

Körülnézett a szobában: bőven akadt benne védett hely. Utána átment a szomszédos kamrába; kicsi helyiség volt, egyetlen ablakkal, amely ugyanarra a sikátorra nyílott. Tiuri kifeszítette az íját, célzott, és lőtt.

A nyílvessző szinte súrolta az egyik íjászt. A férfi láthatóan halálra rémült.

Most pedig el is találom valamelyiket, gondolta Tiuri, miközben újabb nyílvesszőt helyezett a húrra. Nem akarok megölni senkit, csak rájuk ijeszteni. Az ablak melletti falhoz simult, és kinézett.

Az íjászok izgatott megbeszélést folytattak, és közben az ablakok felé mutogattak.

Azt hiszem, még nem jöttek rá, hogy ebben a szobában húztam meg magam, gondolta Tiuri szinte vidáman. Kivárta a kedvező pillanatot, és újra lőtt.

A hangos kiáltásból rájött, hogy ezúttal valóban eltalált valakit. Az egyik íjász elejtette fegyverét, és a karjához kapott. A többiek kilőttek még néhány nyilat, de még az ablakkeretet sem sikerült eltalálniuk. Utána lesegítették sebesült társukat a tetőről. Tiuri búcsúzóul utánuk lőtt még egy vesszőt, amellyel újfent jól rájuk ijesztett.

Visszament a másik szobába. Megszámolta a nyílvesszőit: már csak négy maradt.

Ha bejönnek, mindenképp elkapnak, még akkor is, ha az elsőt, vagy az első kettőt sikerül lelőnöm, gondolta. Eltöprengett, mi történik, ha a polgármester kezére kerül. Megpróbálják erőszakkal kiszedni belőle a levél titkát? Kiszolgáltatják Áspornak, aki Jaro szerint „a legjobb kém és a legrosszabb ember” a világon? Vagy azonnal megölik, mert tudják, hogy az üzenet úgy biztosan nem jut el a címzettjéhez?

Tiuri kénytelen volt beismerni magának, hogy fél. Szinte reménykedett benne, hogy hamarosan történik valami – újra dörömbölnek az ajtón, vagy lőni kezdik a túloldalról... Minden jobb, mint ez a tehetetlen várakozás, gondolta. Hogy elüsse az időt, elismételte magában a levél tartalmát, s szinte meglepődött, hogy továbbra is szóról szóra tudja. Utána óvatosan kikémlelt az ablakon. Sehol senki, az utcán sem látott egyetlen lelket sem.

Mennyi idő múlhatott el azóta, hogy Piakkal beléptek a városháza kapuján? Úgy érezte, órák teltek el, de odakint még világos volt. Ó, Piak, hol lehet most szegény?! Hogy lehet, hogy korábban megérezte a bajt, mint én?, töprengett Tiuri. Ha végül sikerül teljesítenie a feladatát, azt nagyrészt Piaknak köszönheti... Piak!

Nagyot sóhajtott: nyugtalan volt, és aggódott a barátja miatt.

Újra kikukucskált. Az ablakon át nem menekülhetett, túl magasan volt. Piak tarisznyájában volt kötél, de az lent maradt az előcsarnokban. De ha nála lenne is, a szökés alighanem akkor sem sikerülne. A sikátoron épp két katona sétált végig. Tiuri szemmel tartotta őket, míg el nem tűntek a sarkon.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Miért maradjon itt, ha tudja, hogy idővel úgyis veszít? Egyetlen esélye volt: ha cselekszik. Csakis az ajtón át menekülhet – ki az ajtón, aztán pedig a városházán keresztül! Őrült ötletnek tűnt, de miért ne próbálkozhatna meg vele?

Az ajtóra tapasztotta a fülét: csönd. Lehet, hogy nem is áll senki a szoba előtt? Valószínűleg eszükbe sem jut, hogy errefelé kísérelné meg a szökést. Épp ezért kell ezt tennie!