UNAUWEN KIRÁLY

A KÉT BARÁT ÁTMENT A KAPUN, be a városba. Ásport elvitték, nemsokára el is tűnt a szemük elől. Csakhamar két őr kíséretében a palota felé tartottak.

Tiuri alig látott valamit a házakból, az utcákból, az emberekből. Egyenes háttal ült a nyeregben, szemét az előtte haladó őr hátára függesztette, és kizárólag az üzenet járt az eszében. Nemsokára teljesíti küldetését, megtartva a lovagnak tett ígéretét. Néha oldalra pillantott, Piakra, aki ugyancsak komoly képpel ült a lován.

Csak akkor kezdett ismét a környezetére figyelni, amikor elérték a várost kettészelő Fehér-folyót. Szép folyó volt, tiszta, ezüstös vizű, de nem olyan széles, mint a Szivárvány-folyó. A túlparton magasodott Unauwen király palotája. Szürke és fehér kőből épült, kisebb magaslaton állt, kapukkal tagolt, alacsony falak, és teraszosan a vízig futó kertek vették körül.

Átlovagoltak egy fahídon, be egy kapun, majd megálltak egy második kapu előtt, ahol katonák őrködtek. A két fiú kísérői bebocsátást kértek.

– Kik ők? – kérdezték a katonák.

– Két követ, Unauwen királyhoz jöttek.

– Mehettek!

A következő kapunál le kellett szállniuk a lóról. Itt is katonák álltak, akik a kísérőikkel folytatott rövid beszélgetés után kinyitották a kaput. A két kísérő elköszönt a fiúktól, és visszalovagolt a városkapuhoz.

– Majd mi gondoskodunk a lovaitokról – mondta a fiúknak az egyik palotaőr. – Menjetek be, és jelentkezzetek az őrség parancsnokánál!

Tiuri és Piak belépett a hatalmas udvarra, amelyen sok-sok ember járt-kelt. Magához a palotához széles lépcső vezetett. Fiatal, fehér pajzsos lovag lépett hozzájuk: mint kiderült, az őrség parancsnoka.

– Mit kívántok? – kérdezte.

– Szeretnénk megjelenni Unauwen király színe előtt – válaszolta Tiuri.

A lovag meglepődött.

– Miért? – kérdezte. – Kik vagytok?

– Ő Piak, az én nevem Tiuri. Üzenetet hoztunk Unauwen királynak. Fontos üzenetet.

– Ki küldött benneteket?

– Forèstèrrai Edwinem lovag.

Az ifjú lovag felhúzta a szemöldökét, de csak ennyit mondott:

– Kövessetek. – Felment előttük a lépcsőn, és egy nagy terembe vezette őket.

– Itt várjatok – mondta. – Jelentem a királynak jöveteleteket. Mi az üzenet?

– Azt csak a királynak mondhatom el – felelte Tiuri – minél előbb. Ha lehet, most azonnal!

– Vagy úgy – nézett rá a lovag. – Megmondom a királynak. De előbb még áruld el, hogy...

Tiuri előhúzta az inge alól a gyűrűt.

– Íme, a bizonyíték, hogy Edwinem lovag küldött – vágott a másik szavába.

– Azonnal vezess a királyhoz!

A lovag nagy szemeket meresztett rá.

– Jól van – mondta végül –, gyertek velem.

Átkeltek számtalan termen, s az ifjú lovag végül megállt egy ajtó előtt. Kopogott, majd belépett. A következő pillanatban megjelent, és közölte:

– Unauwen király vár benneteket.

Tiuri máris indult volna, de látta, hogy Piak nem akar vele tartani. Megállt az ajtóban, és odasúgta neki:

– Piak, gyere velem!

Piak a fejét rázta.

– Gyere már! – suttogta Tiuri.

– Nem – mondta Piak.

– Ott kell lenned! – mondta Tiuri; kezdte elveszíteni a türelmét.

– Nem – válaszolta Piak. – Egyedül mész. Hidd el, jobb lesz úgy.

– Unauwen király vár benneteket – szólt újra a lovag, most valamivel hangosabban.

– Menj már! – súgta Piak. – Ne várasd meg a királyt!

Tiurinak nem volt más választása, egyedül lépett be a király szobájába, bár igencsak bánta, hogy Piak nem akar vele tartani. Átlépte a küszöböt, és észrevette, hogy reszket a térde. Mögötte halkan becsukták az ajtót.

Nem volt túl nagy helyiség: fehérre és kékre festették, két oldalán oszlopsor futott végig. Aztán Tiuri máris ott állt Unauwen király előtt.

A király felállt székéből, és ránézett. Öreg volt, haja, szakálla ezüstfehér. Fehér volt hosszú ruhája is, és nem viselt semmilyen ékszert, kivéve egy keskeny aranypántot a fején. Mégsem férhetett hozzá kétség, hogy ő a király: tartása fejedelmi volt, arca nemességet és bölcsességet sugárzott. Tiurit Menauresre emlékeztette: főképp a szeme hasonlított a remetéére.

– Lépj közelebb, követ – mondta a király. Hangja jól illett a külsejéhez.

Tiuri odalépett, és letérdelt, ahogyan korábban Dagonaut előtt. Beletelt némi időbe, mire összeszedte magát, és meg tudott szólalni.

– Felség, a Fehérpajzsos Edwinem lovag üzenetét hozom. Először azonban el kell mondanom, hogy Edwinem lovag halott. Mielőtt meghalt, átadott egy levelet, hogy kézbesítsem, a gyűrűjével együtt, amely, íme, itt van...

Unauwen király elvette tőle a gyűrűt.

– Állj fel – szólt oda a fiúnak.

Tiuri engedelmeskedett.

A király egy pillanatig szótlanul nézte a gyűrűt.

– Szomorú hírt hoztál, követ – szólalt meg végül, lassan ejtve ki a szavakat. – Hogyan halt meg a lovagom?

– Meggyilkolták, felség – felelte Tiuri. – Az eviellani Vörös Lovasok.

– Edwinem lovagot meggyilkolták... az eviellani lovasok! – ismételte a király. – Tartok tőle, hogy nem ez az egyetlen rossz híred. Add át a levelet, követ!

– Felség, a levél már nincs meg – mondta Tiuri. – Edwinem lovag a lelkemre kötötte, hogy semmisítsem meg, ha fennáll a veszélye, hogy valaki megkaparinthatja. Így kellett tennem. De előtte megtanultam fejből.

A király gyanakodva nézte a fiút, aztán váratlanul nekiszegezte a kérdést:

– Ki vagy te, követ?

– A nevem Tiuri, felség.

– Értem. Tiuri, mondd hát el az üzenetet! Figyelek.

Tiuri szólásra nyitotta a száját, de ijedten vette észre, hogy nem tudja, mit akart mondani.

Egy szóra sem emlékezett a levélből! Egyetlenegyre sem, pedig hányszor elismételte! De hát ez lehetetlen! Csak egy picit gondolkodnia kell, és rögvest minden eszébe jut. Lehunyta a szemét, és lázasan törte a fejét. Hiába: a feje üres volt. A rémülettől kirázta a hideg. Elfelejtette az üzenetet!

Kinyitotta a szemét, és a királyra nézett. Vajon türelmetlen? Lehajtotta a fejét, és érezte, hogy elvörösödik a szégyentől. Emlékeznie kell... Muszáj!

Akkor hirtelen eszébe jutott valami. Hiszen Piak is tudja! Még dalt is írt rá. Egy dalocskát... Elkezdte dúdolni, mire azonnal felötlöttek benne az ezerszer elismételt szavak. Felemelte a fejét, és látta, hogy Unauwen király némileg csodálkozva nézi.

– Ez egy kis dal – kezdte. – Piak, a barátom, írt egy kis dalt a szövegre...

De előbb a levél! Vett egy mély levegőt, és lassan elismételte a titokzatos szavakat; lassan, de tisztán és tétovázás nélkül.

Látta hogy amit mond, mélyen megrendíti a királyt. Mintha rémületet látott volna a szemében, viszolygást, szomorúságot, végül pedig dühöt. Amikor befejezte, a király elfordult. Egyszerre jóval öregebbnek nézett ki. Hatalmas csönd telepedett a szobára.

– Ismételd el, amit mondtál! – parancsolta a király egy idő után. Tiuri újra felmondta a levél tartalmát. Unauwen király továbbra is elfordított arccal hallgatta. Utána egy darabig mozdulatlanul állt, fejét lehajtva, mintha töprengene valamin.

Tiuri nem mert megszólalni. Rá sem mert nézni a királyra. Úgy érezte, végtelenül sok idő telik el. Már arra gondolt, hogy a király elfeledkezett a jelenlétéről. Mit tegyen? Osonjon ki a szobából?

Ám akkor Unauwen felemelte a fejét, mintha meghozta volna döntését. Tiurira nézett, és így szólt:

– Bocsáss meg, Tiuri. Fel kellett dolgoznom ezt a hírt. Fölöttébb komoly üzenetet hoztál, nagy jelentőséggel bír az országra és minden lakójára nézve. Képes lennél le is írni a szavakat, ahogyan a levélben olvastad őket?

– Igen, felség – felelte Tiuri. – Nem...nem tudom, mit jelentenek, de kívülről megtanultam az egészet, a helyesírással együtt.

– Helyes – mondta a király. – Most pedig meséld el, hogyan bízott meg téged Edwinem lovag, hogy elhozd nekem az üzenetet. Gyere. – Átkarolta Tiuri vállát, és odavezette a szoba egyik sarkába, amelyben asztal állt, körülötte székek. Leült, és Tiurit is hellyel kínálta. – Mesélj! – biztatta.

És Tiuri mesélt. Mesélt az öregemberről, aki éjjel bekopogott a kápolna ajtaján, s arról, hogy a segítségkérése hogyan vezetett a haldokló Edwinem lovag által rábízott feladatig.

– És akkor útra keltél – bólintott a király. – Át Dagonaut birodalmán, a hegyeken, a mi országunkon, egészen az én városomig. Nagy utazás volt, s, gondolom, veszélyes is. Az ellenség, aki megölte Edwinem lovagot, bizonyára téged is üldözött.

Tiuri bólintott.

A király rámosolygott – barátságos, szívet melengető mosoly volt. Aztán feléje nyújtotta a kezét:

– Mindent köszönök, Tiuri.

Tiuri egyszerre végtelenül boldognak és hálásnak érezte magát, hogy sikerült teljesítenie feladatát. Aztán eszébe jutott Piak.

– Felség – mondta. – Megtenné felséged, hogy barátomnak, Piaknak is köszönetet mond? Legalább annyit tett, mint jómagam. Nélküle felséged nem kaphatta volna meg az üzenetet. Ő, szóval, hogy neki...

Elhallgatott, mert a király ráütött az asztal mellett álló gongra. Belépett az ifjú lovag. Meghajolt, és megkérdezte:

– Mit parancsol felséged?

– Vezessétek elém a másik fiút is! – mondta a király.

A következő pillanatban belépett a szobába Piak. Végtelenül elfogódottan viselkedett. Az ifjú lovag kiment. Unauwen király felállt, odament Piakhoz, és kezet nyújtott neki. Ám a fiú letérdelt, és alig hallhatóan így szólt:

– Üdvözöllek, uram, királyom.

A király elmosolyodott.

– Állj fel, Piak – mondta –, hadd mondjak köszönetet felbecsülhetetlen szolgálataidért.

Piak felállt: igencsak meghatottnak tűnt. Tiuri is mérhetetlen meghatottságot érzett, még mindig alig tudta elhinni, hogy valóban elvégezte a rábízott feladatot.

A király megkérte Piakot, hogy ő is üljön oda hozzájuk, aztán feltett nekik még néhány kérdést. Kíváncsi volt, mikor indult útnak Tiuri, s arra is, amit Edwinem sorsáról tudott. Szerette volna tudni azt is, miért kellett megsemmisítenie a levelet. A két barát igyekezett legjobb tudása szerint válaszolni a kérdésekre, utána pedig Tiurinak le kellett írnia a levél szövegét.

Miután végzett, a király így szólt:

– Hamarosan szeretném meghallgatni az egész kaland történetét, Tiuri és Piak. De most vannak előbbre való dolgok, sok a teendőm.

Újra ráütött a gongra, és azt mondta a belépő ifjú lovagnak:

– Iwein lovag, a fehér pajzs viselői, a bírák és minden nemes úr gyűljön össze azonnal a lovagteremben, hogy tájékoztassam őket, milyen híreket kaptunk keletről. A legidősebb tanácsurat és Tirillót azonnal kéretem. Ami pedig ezt a két ifjút illeti, ők becses vendégeink. Kérlek, vezesd őket Mirian asszonyhoz, és mondd meg neki, hogy gondoskodjék róluk! Utána gyere vissza hozzám.

A lovag meghajolt, a fiúk követték példáját. Unauwen király szálfaegyenesen állt, most hatalmas volt, és tiszteletet parancsoló, erős és legyőzhetetlen.

– A mihamarabbi viszontlátásra – mondta.

A két fiú követte az ifjú lovagot.

Piak Tiuri füléhez hajolt.

– Szerinted Unauwen király nem hasonlít Menauresre?

– De, igen – felelte Tiuri –, nekem is feltűnt.

– A feladatunkat mindenesetre elvégeztük – sóhajtott Piak.

Tiurinak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, miről szól az üzenet, amit elhozott a királynak annyi kalandon át.