TAKINÁL ÉS ILIÁNÁL; TOVÁBB NYUGATRA

PIAK NAGYNÉNJE, ILIA, ALACSONY, sötét hajú nő volt, kedves, pirospozsgás arccal. Piakot arcon csókolta, és Tiurit is nagyon szívélyesen üdvözölte.

Kunyhójuk egyetlen piciny, egyszerű szobából állt, Tiuri mégis úgy gondolta, még életében nem látott ennél barátságosabb otthont. A ragyogóra gyalult asztalon két gyertya égett, mellettük fatálak kenyérrel, sajttal, gyümölccsel, és zöld tejesbögrék. A kandallóban lobogott a tűz, a fölötte lógó zöld üstben vidáman sípolt a víz.

Taki épp belépett a túloldalról, azon az ajtón, amely a csűrrel kötötte össze a házat.

– Dobjátok csak le a holmitokat – mondta a fiúknak –, húzzátok le a csizmát a lábatokról, és gyertek velem a csűrbe! Egy picit még muszáj lesz kibírnotok éhen. Levette az üstöt a tűzről, és előrement.

A csűrben vízzel félig töltött dézsa állt. Taki hozzáöntötte a forró vizet.

– Így ni, most jó langyos – mondta. – Vetkőzzetek le, és be a dézsába! Semmi sem tesz olyan jót, mint egy kiadós fürdő.

A két fiút nem kellett győzködni. Taki magukra hagyta őket, és becsukta maga mögött az ajtót, de kisvártatva bekukucskált Ilia, és beadott nekik egy törülközőt.

– Adjátok ide a ruháitokat! – mondta. – Kikefélem és kiterítem őket. Tessék, addig itt van ez, vegyétek fel!

Miután megfürödtek, Piak újrakötözte Tiuri sebét.

– Szépen gyógyul – mondta. – Jó is, mert már alig van Menaures csodaszeréből.

Piak és Tiuri kisvártatva vizes hajjal és vöröslő arccal lépett be a szobába; egyikük hosszú, kék inget, a másik foltos, vörös nadrágot viselt, mindkettő Taki ruhatárából került elő. Ilia megkavarta a tűz fölött rotyogó ételt. Taki leült az asztalhoz, és intett nekik, hogy foglaljanak helyet.

– Lássatok hozzá – mondta Ilia –, csak hagyjatok helyet a levesnek is!

– Ilia néni – derült fel Piak arca –, hiszen ez bableves! De nem kezdjük el, míg közénk nem ülsz!

– Épp csak összedobtam valami egyszerűt – szabadkozott a háziasszony nem számítottam rátok.

– Nos, szerintem ez is több mint elég – mosolygott Taki. – Soha nem végeznek vele!

Piak és Tiuri bólintott, azután derekasan nekiláttak. A kutya az asztal alatt feküdt, és élvezte a nagylelkűen leejtett falatokat. Közben beszélgettek; Taki arról érdeklődött, milyen volt az útjuk, majd kikérdezte Piakot, hogy vannak közös ismerőseik a hegyek túloldalán. Piak is kifaggatta, hogy van ő és a felesége, és vannak-e érdekes híreik Filamenből. Tiuri volt az egyetlen, aki inkább hallgatott, semmint beszélt.

– Tőled szinte alig kérdeztem valamit, Martin – szabadkozott Taki –, de hidd el, ez nem udvariatlanság a részemről. Csak hallottam, hogy titkos küldetésben jársz, ezért, gondolom, nem örülnél, ha kérdezősködnék.

– Hálásan köszönöm – mosolyodott el Tiuri.

– Titkos küldetés, igen – kotyogott közbe Piak. – Menaures tud róla, és ő bízott meg, hogy legyek Martin vezetője. Egyszer talán majd elmondhatjuk, miről van szó.

– Még szerencse, hogy nem vagyok kíváncsi alkat – mondta Taki. – Ilia bezzeg igen. Gondolom, máris majd megőrül a kíváncsiságtól!

– Ez nem igaz! – tiltakozott Ilia. – Sohasem vagyok kíváncsi olyasmire, ami nem tartozik rám.

– Nos, akkor nagyon-nagyon sok dolog tartozik rád ezen a világon – incselkedett vele Taki. – Ejnye, nem is tudtam, hogy ilyen fontos személlyel élek együtt!

Ezen mindenki jót nevetett, még Ilia is.

Tiurinak ekkor eszébe jutott, hogy miután átkeltek a hágón, immár Unauwen birodalmában van. Megkérdezte Takit, jól gondolja-e.

– Igen, jól gondolod – felelte emez –, bár akadnak, akik szerint a Nagy-hegység nem tartozik senki uralma alá. Én azonban Unauwent tekintem királyomnak.

– Jártál Dangriában is, ugye? – kérdezte Piak.

– Sokszor, sokszor, még mielőtt megházasodtam volna! Szép város, de nem szívesen laknék ott.

– Miért nem? – érdeklődött Tiuri.

– Nekem túl szűk. Jobb szeretem ezt a kunyhót a hegyek közt, a friss levegőn. De Dangria szép város, bár Unauwen városa mögött elbújhat. Oda tartotok?

– Dangriába? Igen – felelte Tiuri. – Messze van innét?

– Nos, holnap estére elérhettek Filamen magasságáig, onnan egy újabb napba telik, mire leértek a hegyek lábáig. De várj csak, van egy ötletem! Lakik ott egy ember, akinél dolgoztam korábban. Ardocnak hívják. Gazdag, sok lova és kocsija van. Ha rám hivatkozol, talán megengedi, hogy vele utazz Dangriába. Gyakran megy a városba, mert ott adja el a piacon a földjein termett árut. Igen, biztosan szívesen elvisz! Kedves fickó, bár néha játssza a mogorvát. De ha vele akarsz menni, kora hajnalban ott kell lenned: általában napkelte előtt elindul, hogy még délelőtt Dangriába érjen.

– Köszönjük! Jó ötlet, nem... Martin? És hol lakik ez az Ardoc pontosan, Taki bácsi?

– Majd holnap elmagyarázom – felelte a házigazda. – Még az is lehet, hogy elviszlek titeket egy darabon. Valamelyest megváltozott az út, mert múlt héten volt itt a közelben egy kisebb földcsuszamlás.

– Csakugyan? – kérdezte Piak. – Hol? És hogy történt?

És Taki mindent elmesélt.

Vacsora után azonnal lefeküdtek. A két fiú nem volt hajlandó elfoglalni Taki és Ilia ágyát, úgyhogy Taki végül a padlón alakított ki nekik kényelmes fekhelyet. Jó éjszakát kívántak egymásnak, és pompásan aludtak ebben a barátságos házban.

Másnap kiadós reggelivel indították a napot. Ilia még útravalót is csomagolt.

– Ez a kenyér még friss – mondta. – Tegnap sütöttem. A szárazat hagyjátok csak itt, majd csinálok belőle kenyérfelfújtat Takinak.

Nagy hálálkodás közepette elbúcsúztak a gazdasszonytól, és útra keltek. Taki és a kutyája elkísérték őket egy darabon: először meredek, köves-sziklás lejtőn bukdácsoltak lefelé, aztán egy kiszáradt patak medrében botladoztak, végül pedig egy pompás, virágos mezők közt vezető úton gyalogoltak tovább. Dél körül Taki elbúcsúzott tőlük, ám előtte részletesen elmagyarázta, hogyan találják meg Ardoc birtokát. A két ifjú köszönetet mondott, és megígérték, hogy a visszaúton okvetlenül meglátogatják.

– Remélem, Ardoc tényleg magával visz bennünket – mondta Piak, amikor kettesben baktattak az úton. – Még soha nem ültem kocsin!

Tiuri hirtelen megtorpant, és barátjára meredt.

– Mi van? – hőkölt hátra Piak.

– Hiszen úgy volt, hogy csak a hegyeken vezetsz át, nem? – kérdezte Tiuri. – Nem kell visszamenned Menaureshez?

– Talán nem tarthatok veled? – kérdezte Piak. – Maga Menaures mondta, hogy ha tovább akarlak kísérni, tegyek úgy. Én pedig úgy teszek, már amennyiben nincs ellene kifogásod.

– Dg, nagyon is van kifogásom ellene! – felelte Tiuri.

– Miért? Jobban szeretnél egyedül gyalogolni? – csodálkozott Piak.

Tiuri borzasztóan örült volna, ha Piak vele marad, mégis ezt válaszolta:

– Veszélyes lehet. Úgyhogy nem, nem szeretném, ha velem jönnél.

– Ó, csak erről van szó? – könnyebbült meg Piak. – Nem félek a veszélytől. Gyerünk, menjünk Unauwen városába!

– Nem – mondta Tiuri. – Hidd el, jobb, ha egyedül megyek tovább.

Piak csalódott pillantást vetett rá.

– Komolyan mondod? Biztos azt gondolod, csak akadályoználak, igaz?

– Dehogyis – felelte Tiuri –, szó sincs ilyesmiről! Köszönöm a felajánlásodat, de ez tényleg...

– ...nagyon veszélyes! Ezt már mondtad – vágott közbe Piak. – Tudom jól, hogy kockázatos út vár ránk. Menaures is tudta, mégis elengedett veled. Azt mondta, ha akarok, tovább is mehetek. És én akarok! Vagy van valami más oka is, hogy nem szeretnéd, ha elkísérnélek?

– Nincs – válaszolta Tiuri. – De ez épp elég ok, hogy lebeszéljelek róla.

– Így ugrom át a veszélyt, ni! – kiáltotta Piak, és felugrott a levegőbe. – Nekem nem tudsz újat mondani a veszélyről, a Vörös Lovasokról, meg Ásporról, a kémről. És ketten többet látunk, mint egyedül. Gyorsan akarsz menni... hát majd én is szedem a lábam! Na, kérlek, hadd menjek veled: engedelmes fegyverhordozód leszek!

Tiuri habozott. Szabad elfogadnia Piak ajánlatát?

– Ha sokat töprengsz, sarkon fordulok, és itt hagylak! – jelentette ki Piak. – És majd csak később osonok utánad, mint valami kém...

Tiuri elnevette magát.

– Jól van, legyen! – mondta. – Jobb egy útitárs, mint ha a nyomomban liheg valaki!

– Hurrá! – kiáltott fel Piak. Futásnak eredt, de kis idő múlva megtorpant, és megvárta, míg Tiuri utoléri. Mélyen meghajolt.

– Szolgálatodra – mondta ünnepélyes hangon.

– Ne butáskodj – szólt rá Tiuri. – Útitársak vagyunk, egyenlő emberek.

– Barátok!

Egy darabig vidáman gyalogoltak egymás mellett.

– Te, mondd csak – szólalt meg Piak. – Ha majd lovag leszel, lehetek a fegyverhordozód?

– Még nem vagyok lovag – felelte Tiuri.

– De majd, ha az leszel? Vagy egy magamfajta legényből nem lehet fegyverhordozó?

– Dehogynem!

– Szóval, akkor lehetek?

– Ha ragaszkodsz hozzá – nevetett Tiuri – akkor lehetsz. Mindenképpen lovaggá üttetem magam, kerül, amibe kerül. De csak azért, hogy neked örömet szerezzek!

– Ez igazán kedves tőled – mondta Piak.

Gyorsan és különösebb gond nélkül ereszkedtek le a hegyről. Filament kikerülték, és a nap végére már jó messzire hagyták maguk mögött.

Másnap reggel Piak így szólt:

– Nos, mostantól nem lehetek a vezetőd, mert ennél távolabb magam sem jártam még soha. Mondd meg te, hogy merre tovább.

– Együtt biztosan megtaláljuk a jó utat – felelte Tiuri.

Könnyen ment, mert Taki pontosan elmagyarázta, melyik út merre vezet. Aznap délután teljesen maguk mögött hagyták a magas hegyeket, és most a hegység nyúlványai között jártak. Olykor falvakat is láttak, és találkoztak egy-két emberrel, akik illendően köszöntötték őket, ám sem meglepettség, sem kíváncsiság nem tükröződött az arcukon a két idegen láttán. Újra emberlakta vidéken jártak.

Piak hátra-hátrafordult.

– Isten veletek, hegyek! – kiabálta egyszer a csúcsok felé.

– Már bánod, hogy velem tartottál? – kérdezte Tiuri. – Visszafordulhatsz, még nem vagyunk messze.

– Hogy képzeled! – felelte Piak majdhogynem mérgesen.

Napszállta után egy darabig még folytatták az utat. Szép, tiszta éjszaka volt, és másnap reggelre mindenképp Ardoc házához akartak érni. Későre járt, mire megfelelő alvóhelyet találtak egy szénakazalban.

– Ejha, barátom – örvendezett Piak –, ezzel akkor megvolnánk! Holnap egy új élet kezdődik számomra, utunk következő szakasza, amely síkságon át vezet. Városokat fogok látni, és széles folyókat, hihetetlen! Neked persze ez nem újdonság...

– Egy kicsit mégis – válaszolt Tiuri. – Ezt az országot, hasonlóan a nagy hegyektől keletre lakó emberek többségéhez, én sem ismerem.

Elhallgattak, és mindketten azon töprengtek, vajon milyen kalandok várnak rájuk ebben az idegen országban. Aztán a nagy töprengés közben elnyomta őket az álom.