A MENEKÜLÉS

TIURI CSAK EGYVALAMITŐL FÉLT nagyon, miközben halkan elhúzta a reteszt: hogy időközben kívülről is bezárták az ajtót. Óvatosan lenyomta a kilincset: hála istennek nyitva volt! Kikukucskált. Egyetlen embert látott: egy katonát, aki félig hátat fordított neki.

Kinyitotta az ajtót, és halkan odaszólt neki:

– Fordulj hátra, és maradj csendben!

A katona riadtan megpördült, és a kardjához kapott.

Tiuri ráfogta a nyílvesszőt, és megismételte:

– Maradj csendben! A kardodat tedd le a földre. Jól van. Gyere ide! Tedd a két kezed a fejed fölé!

A katona engedelmeskedett. Tiuri hangokat hallott az épület más részei felől. Látta, hogy a katona szeme felcsillan, és rájött, hogy igyekeznie kell.

– Befelé, a szobába! – parancsolta. – Gyorsan!

Miután a katona bement, Tiuri rázárta az ajtót, a kulcsot pedig a zsebébe süllyesztette. Szaladni kezdett. Nem járt messze, máris hallotta a katona kiabálását. Tiuri folyosókon és szobákon rohant át, és közben leste, hol találna megfelelő rejtekhelyet. Abban nem bízhatott, hogy akadálytalanul lejut az előcsarnokig.

Ez az! Talált egy szekrényt, amely nem volt bezárva. Belebújt, behúzta az ajtót, és várt. Hallotta, hogy emberek járnak-kelnek a szobában, de a szekrénybe senki sem nézett be.

Egy idő után előbújt, és folytatta útját a hatalmas épületben. Sikerült lejutnia az első emeletre. Akkor hirtelen felülről is, alulról is dobogást, hangokat hallott:csapdába került! Bemenekült egy szobába, részben, hogy újra elbújjon, vagy, ha úgy adódik, ki tudjon ugrani az ablakon. Kis szoba volt, még nem fordult meg benne korábban. Asztal állt benne, rajta írószerszámok, a falakon térképek függtek. A helyiségből újabb szoba nyílt.

Alighogy belépett, megjelent valaki a másik szoba felől. A sápadt, sötét hajú fiatalember volt az, a polgármester írnoka.

Tiuri megfeszítette az íját:

– Egy szót se, vagy lövök!

Az írnok rámeresztette tágra nyílt, szürke szemét: szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang.

A folyosó felől kiabálás hallatszott:

– Itt kell lennie valahol! Ti keressétek ezen az emeleten!

Tiuri közelebb lépett az írnokhoz.

– Ha bejönnek, mondd nekik, hogy nem láttál – suttogta. – Menj az ajtóhoz! Vigyázz, rád célzok!

Az írnok engedelmeskedett.

– Nyisd ki az ajtót! – folytatta Tiuri. – Állj úgy, hogy engem ne lássanak. Küldd el őket, ha jönnek, de eszedbe ne jusson kimenni a szobából, mert lelőlek, mielőtt még egy lépést tehetnél!

Az írnok kinyitotta az ajtót.

– Hé! – kiáltott oda valakinek; Tiuri nem látta, ki az. – Gyorsan, ide! Azt hiszem, lerohant a lépcsőn! Az előcsarnokban lesz, kapjátok el!

Tiuri hallotta üldözői távolodó lépteit. Az írnok bezárta az ajtót, és odalépett hozzá.

– Jól csináltam? – kérdezte nyugodt hangon. Még el is mosolyodott közben. – És most hogyan tovább? – folytatta. – Lent biztosan várnak. Nem jutsz le a lépcsőn.

– Akkor megpróbálom másfelé – felelte Tiuri. – Állj, ne gyere közelebb!

Az írnok megállt, összefonta a karját, és figyelmesen méregette Tiurit.

– Hogyan tovább? – kérdezte ismét. – A legjobb talán az lenne, ha most azonnal lelőnél. Minél tovább vársz, annál kevesebb esélyed marad rá. De választhatod azt is, hogy eldobod a fegyvert, és kimászol az ablakon, úgy talán sikerül meglógnod. Én pedig leszek oly kedves, és tartom a számat, míg el nem tűnsz a szemem elől.

Tiuri habozott.

– Rajta, használd ki a lehetőséget! – mondta az írnok. – Persze, nem bízol bennem, de itt biztosan nem maradhatsz. Sokáig semmiképpen. Én viszont szeretnék még élni egy darabig, úgyhogy egyáltalán nem érdekel, ha elmenekülsz. Fogalmam sincs, mit akar tőled a polgármester, s azt sem tudom, honnan valók a vérszomjas hajlamaid, de nyilván valami végtelenül sötét ügyletről van szó, amelyből jobb, ha teljes egészében kimaradok...

Kívülről rángatni kezdték a kilincset.

– Hé, te! – üvöltötte egy dühödt hang. – Nyisd ki az ajtót!

– Menj be a szomszéd szobába – szólt oda az írnok Tiurinak, miközben az ajtó felé indult.

Tiuri behúzódott a másik helyiségbe, az ajtó mellé, és kifeszítette az íját.

Az írnok elfordította a zárban a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

– Mi van már megint? – kérdezte. – Miért zavartok folyton?

– Miért zártad be az ajtót? – kérdezte az iménti dühös hang gazdája.

– Hiszen az az ádáz ifjú még itt van a házban, nem? Semmi kedvem nyilat kapni a bordáim közé!

– Ó, te gyáva alak! – kiáltotta a másik félig nevetve, félig mérgesen. – Ez aztán rád vall, tintanyaló! De én a helyedben akkor sem bujkálnék tovább. A polgármester is keres.

– Máris jövök – felelte az írnok. – Elfogtátok már azt a csirkefogót?

– Még nem, de nemsokára elkapjuk. Itt kell lennie az épületben. A polgármester tajtékzik. Hamarosan kezdődik a tanácsülés, addig véget akar vetni a felfordulásnak. Gyere, segíts!

– Eszemben sincs! – kiáltott az írnok. – Ez nem az én dolgom! Nem vagyok köteles fegyvert viselni, és nem is vágyom rá különösebben. Nekem a tollat kell jól forgatnom, nem a kardot.

Becsukta az ajtót, és odament Tiurihoz.

– Most már elhiszed, hogy nem állok az utadba? – kérdezte. – Furcsa ez az egész ügy, egyáltalán nem tetszik. – Sóhajtott. – Tartok tőle, hogy kénytelen leszek felmondani az állásomat a polgármesternél. Vagy talán rosszul látom, hogy rossz urat szolgálok?

– Ezt neked jobban kell tudnod nálam – válaszolta meglepetten Tiuri.

– Vannak itt, akik gyűlölik, de nekem mindig jó gazdám volt. Ám lehet, hogy ez kevés.

Tiuri az ablakhoz lépett.

– Ki vagy te? – kérdezte az írnok, és követte.

– Nem érdekes – felelte az ifjú.

Álltak az ablaknál, egymással szemközt. Az írnok kíváncsian, Tiuri éberen.

– A polgármester tudta, hogy ide fogsz jönni – mondta az írnok. – Megparancsolta a kapuőröknek, hogy hozzanak elé minden tizennégy és tizennyolc év közti fiatalembert, aki belép a városba.

– Valóban? – kérdezte Tiuri.

– Igen. Nemrég üzenetet kapott keletről vagy délkeletről. Postagalamb hozta. Nem engedte, hogy elolvassam a levelet, és a levéltárba sem vehettem fel.

– Kitől jött az üzenet? – kérdezte Tiuri.

– Nem tudom. Te alighanem jobban tudhatod.

Ásportól?, töprengett Tiuri. Vajon Áspor követte az Első Nagy Úton, aztán maga is átkelt a hegyeken? Áspor küldött üzenetet a polgármesternek, hogy tartóztassa fel, míg ő maga is Dangriába nem ér? Könnyen lehet.

– Nem ismerem a polgármesteredet – mondta végül – de azt hiszem, jobban teszed, ha más urat szolgálsz, feltéve, ha királyod, Unauwen hű alattvalója vagy.

– Tessék? – kérdezte az írnok döbbent hangon.

– Most mennem kell – mondta Tiuri.

– Várj egy kicsit! Megnézem, nem állítottak-e őrt. – Az írnok kikukucskált az ablakon. – Indulhatsz – mondta. – Néha elmegy egy-egy katona, de ha elég gyors vagy, el tudsz osonni köztük. Már alkonyodik. Több szerencsét kívánok neked, mint a barátodnak!

– Piak! – kiáltott Tiuri. – Hát elfogták?

– Igen. Itt van lent, a tömlöcben.

– Jaj, ne! – suttogta Tiuri. – Segítenem kell rajta!

– Ne késlekedj tovább! – sürgette az írnok, és újra kilesett az ablakon. – Épp most ment el egy őr. Indulj! A barátodon csak akkor tudsz segíteni, ha te magad szabad vagy. Gondolom, nem értékelné túlságosan, ha hagynád, hogy téged is elfogjanak.

Igaza van, gondolta Tiuri. Felmászott az ablakpárkányra, és körülnézett. Az ablak alatt volt egy kiugró perem, amelyre könnyedén ráléphetett, onnan pedig le tudott ugrani az utcára.

– Ez a városháza hátoldala – tette még hozzá az írnok. – Siess!

– Köszönöm! – súgta Tiuri.

A következő pillanatban az utcán volt. Nekiiramodott. Látta, hogy a városháza sarkánál befordul néhány katona, úgyhogy gyorsan bekanyarodott az egyik mellékutcába. Hallotta a kiáltásukat – vajon észrevették? Rohanni kezdett, és csak akkor lassított a léptein, amikor észrevette, hogy a járókelők furcsán néznek rá.

Nemsokára kiért a piactérre. Bebújt egy sötét kapualjba, és azon töprengett, merre tovább ebben az ismeretlen városban, ahol ellenség lohol a nyomában.

– Gyere velem – suttogta valaki, aki a semmiből tűnt fel mellette.

Tiuri megijedt, de aztán felismerte az öregembert, aki már korábban is leszólította.

– Karolj belém – mondta az öreg –, és gyere! Ugye megmondtam, hogy kerüld el azt a lépcsőt! Mégis felmentetek rajta, és tessék! A barátod tömlöcben van, te meg menekülhetsz az üldözőid elől.

Míg beszélt, belékarolt a fiúba.

– Dobd el az íjat meg a nyilakat! – folytatta. – Túl feltűnő.

Tiuri szó nélkül engedelmeskedett. Nem tudta, helyesen teszi-e, de semmi jobb nem jutott eszébe. Váratlan segítője átsétált vele a téren, és közben esze ágában sem volt elkerülni a legforgalmasabb szegleteket. Némelyik bódéban lámpást gyújtottak, az árusok többsége elkezdett összepakolni. Senki sem szentelt különösebb figyelmet Tiurinak és társának, de a fiú éberen figyelt, és bármikor készen állt a menekülésre.

Az öregember megállt egy ruhaárus asztalánál.

– Mondd csak – szólította meg a kereskedőt –, van-e egy jó, olcsó kabátod az én barátomnak?

– Ha kifizeti, miért ne volna? – felelte az árus. – Azt tudom, hogy tőled hiába is várnék pénzt.

– Ó, ő biztosan ki tudja fizetni – nézett Tiurira az öreg. – Figyelmeztettelek, hogy ügyelj a zsebtolvajokra, emlékszel?

Tiuri belekotort az övén fityegő erszénybe, és elővett néhány érmét.

– Elég lesz! – fogta meg a kezét az öreg. – Egy ezüst megteszi. Ennyiért már jó kabátot kaphatunk.

– A lényeg, hogy ne ismerjék fel – mondta az árus, és végigmérte Tiurit. Aztán kutatni kezdett a kabátok között. – Itt van ez – mondta. – Próbáld fel!

– Egy ezüstért valami szebbet is adhatnál – zsörtölődött az öreg. – Kihasználod, hogy nincs időnk alkudozni!

– Egy szökevény ne legyen válogatós – kacsintott Tiurira a kereskedő. – Nos, amint látom, épp jó. Úgy nézel ki, mint egy igazi dangriai: legalább öt szín egyetlen ruhadarabon. És nesze, ezt a kalapot ajándékba adom hozzá. Fura kalap, de a célnak megfelel.

Tiuri és segítője nemsokára elhagyták a piacteret, és elindultak az utcákon.

– Ezzel megvolnánk – mondta az öreg. – Most pedig együnk valamit! Menjünk a Fehér Hattyúba, ott biztonságban leszünk.

Tiuri megállt.

– Nem hiszem, uram. Az őrök tudják, hogy Ardockal, a földbirtokossal jöttem ide, és azt is tudják, hogy Ardoc a Fehér Hattyúban száll meg.

– Ó – felelte az öreg. – Ezt nem tudtam. Viszont akkor ott alighanem már kerestek. Tudod, mit? Előremegyek. Ha már jártak ott a katonák, minden rendben. Még egyszer biztosan nem keresnek ugyanott. Ha pedig mégis, a fogadós elrejt majd valahová. De mindenekelőtt tájékozódom. Te lassan gyere utánam. Ha nincs veszély, gyertya ég majd az ablakban. Akkor bátran beléphetsz a fogadóba!

Elmagyarázta Tiurinak, merre találja a Fehér Hattyút, majd szó nélkül távozott.

Tiuri várt egy darabig.

Utána nekiindult a sötét utcáknak. Miközben haladt a fogadó felé, csöndben örvendezett magában a váratlan segítség miatt. Gond nélkül megtalálta a fogadót. Az ablakban, a hattyút ábrázoló cégér alatt, gyertya pislákolt.