ÚT A VENDÉGFOGADÓBA
SZÉP NYÁRI ÉJSZAKA VOLT; az égen ragyogtak a csillagok. Tiuri a kápolna mögött valóban rátalált a lóra. Ki volt kötve egy kerítéshez, és sem nyereg, sem kantár nem volt rajta.
Még szerencse, hogy korábban is lovagoltam már felszerszámozatlan lovon, gondolta Tiuri, miközben enyhén reszkető ujjakkal elkezdte kioldani a kötelet. Kár, töprengett, hogy nincs itt a késem, mert alaposan megcsomózták. Semmilyen fegyver nem volt nála, mindet a kápolnában hagyta.
A ló halkan felnyerített, ami azonban az éjszakai csöndben nagyon hangosnak hatott. Tiuri körülnézett. Most, hogy a szeme némiképp hozzászokott a sötéthez, meglátott a közelben egy épületet – alighanem a legelőhöz tartozó tanyát. Végre sikerült kioldania a kötelet.
– Gyere – súgta a lónak. – Induljunk!
Az állat újra felnyerített. Ugatni kezdett egy kutya, a házban fény gyulladt. Tiuri felkapaszkodott a ló hátára, és csettintett a nyelvével.
– Gyí!
Az állat lassan megindult.
– Hejj! – hallatszott hirtelen egy kiáltás. – Ki van ott?
Tiurinak eszébe sem volt válaszolni!
A kutya vadul és hangosan ugatott, a ház ajtajában pedig megjelent egy férfi, lámpással a kezében.
– Tolvaj! – kiáltotta. – Megállni! Jian, Marten, gyertek ide! Ellopták a lovamat!
Tiuri megijedt. Hiszen ő nem akart meglopni senkit! De most nem volt veszteni való ideje. Előrehajolt, és nagyobb iramra ösztökélte a lovat. Az állat engedelmeskedett, és átváltott ügetésbe.
– Gyorsabban – suttogta idegesen Tiuri. – Gyorsabban!
A háta mögül éktelen lárma hallatszott, kiabálás, üvöltözés, bősz kutyacsaholás. A ló megriadt, hátracsapta a fülét, és szélsebes vágtába kezdett.
Sajnálom, hogy kölcsön kellett vennem a lovadat, mondta magában Tiuri a férfinak, akinek még mindig hallotta a kiabálását. Nem loptam el. Nemsokára visszahozom!
Amikor egy idő után hátrapillantott, a tanya már nagyon távol volt, és az üldözőit sem látta maga mögött. Ennek ellenére vágtában folytatta útját.
Az ismeretlen igazán említhette volna, hogy a ló másvalaki tulajdona, töprengett magában. Alighanem tényleg nagyon fontos az a levél, és rettentő titkos is. Lassított a tempón, és megtapogatta az ingét, hogy megvan-e még az értékes irat. Megvolt – ugyanott lapult, ahová rejtette. Körülkémlelt, mert eszébe jutott, hogy az ismeretlen azt mondta, ellenségek lesnek majd rá. De senkit sem látott. A város felé meredt – szinte teljesen sötét volt –, aztán a kápolnára is vetett egy pillantást, amely most még kisebbnek látszott, és fehéren derengett a dombtetőn.
Utána továbblovagolt az erdő felé.
Az erdő nem esett messze Dagonaut városától. Hatalmas volt, és a szóbeszéd szerint egyes részein még sohasem járt ember. A vadászházhoz vezető utat Tiuri jól ismerte; többször is részt vett vadászaton a király kíséretében.
Az erdőben még nagyobb sötétség honolt, de szerencsére széles volt az út, így továbbra is gyorsan haladhatott. Olykor azonban lépésre váltott, hogy jól körülnézhessen. Nem látott senkit, mégis úgy érezte, hogy az erdőt láthatatlan lények népesítik be, akik árgus szemmel lesik lépteit, és bármelyik pillanatban rávethetik magukat...
Végül azonban gond nélkül elérte a vadászházat, és könnyen rátalált az útra, amelyről az ismeretlen beszélt neki; szűk, kanyargós ösvény volt, így Tiuri kénytelen-kelletlen visszavett a tempóból.
Remélem, időben megjárom az utat, mormolta magában. Mi van, ha nem leszek ott, amikor értünk jönnek a király lovagjai? De az ismeretlen azt mondta, három óra alatt odaérek a vendégfogadóhoz.
Aztán eszébe jutott a Fehérpajzsos Fekete Lovag, akinek kézbesítenie kell a levelet. Még sosem hallott róla. Ki lehet az? Honnan jön? Dagonaut király egyik lovagja sem viselt ilyen fegyverzetet – ezek szerint valószínűleg Unauwen király szolgálatában áll. De vajon mit keres itt, ilyen távol a hazájától? Rejtély. Tiurinak felrémlettek a történetek, amelyeket a déli vidékeket megjárt utazók meséltek, akik találkoztak Unauwen lovagjaival. A lovagok olykor leereszkedtek a Nagy Déli Úton Eviellan, a Szürke-folyó túlpartján fekvő, barátságtalan ország felé, amelyben Unauwen egyik fia uralkodott.
Tiuri azon tűnődött, vajon mennyi ideje kelhetett útra. Egy órája? Akkor most negyed három van. De lehet, hogy jóval több idő telt el – nagyon távolinak tűnt a jelenet, amikor a kápolnában térdelt, és az idegen hang arra kérte, nyissa ki az ajtót...
Dombos, lankás terepre ért; az út néha emelkedett, aztán újra lejtett. Úgy tűnt, a ló jobban lát, mint lovasa; legalábbis minden gond nélkül haladt előre.
Milyen csöndes az erdő éjjel! Mégsem ugyanolyan volt ez a csönd, mint a kápolnában. Tiuri furcsa, halk neszeket hallott – nyilván állatok lehettek. És levélzizegést, lova lépteit, meg a száraz ágak roppanását, amint letörtek, ha nekik ütközött. Valami az arcának repült – alaposan megijedt tőle. De hamar megnyugodott – csak egy éjszakai lepke vagy valamilyen más rovar...
Az út most ismét fölfelé vezetett. Kezdett világosodni. Gyérültek a fák. Biztosan közeledem a tisztáshoz, gondolta Tiuri.
Csakhamar egy fennsíkra ért, amelyen nem állt egyetlen fa sem. Bizonyára erről a helyről beszélt az ismeretlen. Itt kell balra fordulnia.
Végiglovagolt a fennsíkon, amikor hirtelen hangokat hallott – ám ezek egészen más hangok voltak, mint a korábbiak. Nyerítés és patadobogás!
Tiuri belátta az erdő egy részét. Ahogy meresztgette a szemét, a távolban sötét alakokat vett ki, és látta, amint a fény megcsillan a fegyvereiken: egy csapat lovas vágtatott arrafelé sietve.
Tiuri behúzódott a fák közé, és azon töprengett, kik lehetnek ezek a lovasok, és mi keresnivalójuk az erdőben az éjszaka közepén. Kis idő múltán visszamerészkedett a fennsíkra. Nem látott, nem hallott senkit; mintha az egészet csak álmodta volna. De nem merengett sokáig a dolgon, inkább gyorsan ráfordult a lejtős ösvényre, amelyről az ismeretlen tett említést.
Még ösvénynek sem nevezném, gondolta, miközben továbblovagolt: inkább csak csapás. Felsóhajtott – bosszantotta, hogy lassítania kell. Nemsokára még a lóról is le kellett szállnia, gyalogosan vezette tovább, miközben tapogatva próbált az úton maradni, rettegve, nehogy eltévedjen. Ágak csaptak az arcába, cipője átázott a harmatos, magas fűben.
Mennyi lehet az idő?, töprengett újra meg újra. Ha így haladok, sosem érek vissza!
Közben egyre világosabb lett, és az első madarak is csicseregni kezdtek.
Tiuri megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre kiszélesedett az út, és ismét lóra szállhatott.
Még szürke volt minden, de küszöbön állt a pirkadat, mire egy újabb tisztáshoz ért. Kis faépület állt rajta; bizonyára a vendégfogadó.