PIAK KISZABADÍTÁSA

A POLGÁRMESTER ÉS A VÁROST kormányzó tanács – így mesélte Iruwen útközben Tiurinak – rendszeres időközönként összeül a városházán. Ezeken a megbeszéléseken bárki ott lehet, aki akar. Régebben hetente egyszer tartottak ülést, amelyeken Dangria minden lakója megfogalmazhatta javaslatait, feltehette kérdéseit, elmondhatta panaszait. Az utóbbi időben azonban gyakran elhalasztották, vagy valamilyen átlátszó indokkal zárttá nyilvánították a tanácskozásokat; bírálói többek között épp emiatt támadták a polgármestert.

Tiuri meglepve nézte és hallgatta, ahogy Iruwen embereket toborozott maga köré a piactéren. Az öregember szenvedélytől izzó beszédet mondott. Elismételte a város irányítójával szemben megfogalmazott bírálatait, utalt a fenyegető veszélyekre, végül pedig elmesélte, hogy a polgármester elvette két fiatal idegen szabadságát.

– Egyiküknek sikerült megszöknie, és most itt áll mellettem – mondta. – A másik még a tömlöc mélyén sínylődik. Bizony, amikor a polgármesterünk a mi pénzünkből kicsinosíttatta a városházát, hogy lassan már inkább emlékeztet királyi palotára, egy füst alatt a pincében lévő tömlöcöket is megnagyobbíttatta! Vajon miért? Úgy gondolta, ideje több embert lecsuknia? Vagy valamilyen ellenségtől tartott? Netán tőlünk fél, Dangria békés lakóitól, Unauwen király hű alattvalóitól? Vagy esetleg ártatlan idegeneknek szánta a kibővített börtönt?

– Egy városvezetőnek bizony gyakran szigorúnak kell lennie – folytatta. – És olykor elkerülhetetlen, hogy börtönbe zárjon valakit. Ám soha nem szabad ok nélkül, pontosan megfogalmazott vád hiányában elvenni mások szabadságát!Ez a mi törvényünk, és a törvény szent! Ha mégis ilyen igazságtalanság történik, fel kell lázadnunk ellene! Ez az ifjú nemsokára bemegy a városházára, és követeli, hogy bocsássák szabadon a barátját. Bocsássák szabadon, most azonnal! És aki közülünk a jog és az igazságosság híve, annak követnie és támogatnia kell!

Az emberek körbevették az öreget és Tiurit. A többség helyeselt, bár akadtak néhányan, akik egymás szavába vágva magyaráztak, és kérdések özönét zúdították rájuk. Kisvártatva megjelentek a polgármester katonái, hogy megtudják, mi ez a nagy felfordulás.

Iruwen ekkor felkiáltott:

– Indulunk! Aki egyetért velünk, és többre kíváncsi, jöjjön velünk! Ez az ifjú ismét fel mer menni a városháza lépcsőjén, mert tiszta a lelkiismerete, és nincs mitől tartania... feltéve, ha létezik még Dangriában igazságosság!

Tiuri néhány perc múlva másodszor is belépett a nagy csarnokba. Ardoc és Iruwen követte, utánuk pedig még többen jöttek. Tiuri azon töprengett, vajon Piak hallja-e a nagy nyüzsgést föld alatti börtönében, és sejti-e, hogy ez a sok ember miatta jött ide. Hevesen vert a szíve. Nem félt, de küldetése kezdete óta, most első ízben lépett ilyen jól láthatóan a nyilvánosság elé.

A csarnokban, a lépcsőhöz közeli emelvényen nagy asztal állt, amely körül tucatnyi uraság foglalt helyet, középen maga a polgármester. Egy kisebb asztalnál, oldalt, az írnokok ültek: a polgármester írnoka is köztük volt. A lépcsőn és az oszlopok között katonák álltak lándzsával és fáklyákkal a kezükben. Voltak mások is a teremben, alighanem érdeklődők. Többségük állt, bár volt a csarnokban néhány szék is. Iruwen rámutatott egyikükre, és halkan megjegyezte, hogy ő Dirwin úr, az ezüstművesek nagy hatalmú mestere.

Amikor a polgármester megpillantotta Tiurit, mintha villám csapott volna belé. Egy darabig farkasszemet néztek. Aztán a polgármester a jobb oldalán ülő férfihoz hajolt, és a fülébe súgott valamit.

Közben egyre többen nyomakodtak be a csarnokba. Iruwennek láthatóan sok ember kíváncsiságát sikerült felkeltenie.

A polgármester jobb oldalán ülő férfi felállt, és hangosan így kiáltott:

– Csendet! Termet bezárni!

A tömegen morajlás futott végig.

– Az ülés nyilvános! – kiáltotta valaki.

– A terem megtelt – kiáltotta a polgármester embere. – Nem jöhetnek be többen! Zárjátok be az ajtót!

Eltartott egy darabig, míg bezárult az ajtó, és nagy nehezen mindenki megnyugodott és elcsöndesedett.

A polgármester hátradőlt a székén, és izgatottan babrálta az előtte fekvő pergament. Aztán felállt, és így szólt:

– A polgármester és Dangria tanácsa összeült! Aki hallja, értse, aki szólna, szóljon!

A lépcsőn álló egyik katona háromszor megfújta a trombitát.

– Az ülést ezennel megnyitom! – mondta a polgármester, azzal leült.

A jobb oldalán ülő férfi ismét felállt.

– Az Első írnok olvassa fel az előző ülés jegyzőkönyvét!

A polgármester írnoka felállt, és meghajolt. Körbenézett. Tekintete egy pillanatra megpihent Tiurin. Aztán olvasni kezdett. Rosszul, dadogva olvasott, mintha máshol jártak volna a gondolatai. Aztán egyre jobban belemelegedett.

Tiuri kérdőn nézett Iruwenre.

– Hamarosan! – suttogta az öreg. – Amint lehetőség lesz kérdéseket feltenni.

Tiurinak tehát várnia kellett. Oda sem figyelt, mit olvas fel az írnok. Körülnézett a teremben, és észrevette, hogy a polgármester láthatóan nyugtalan, és kerüli a tekintetét.

Miután az írnok végzett a felolvasással, és leült, a polgármester jobbján ülő férfi így szólt:

– Ezt az ülést egyetlen fontos témának szenteljük: hogyan jobbíthatjuk városunk építészetét. Ez mindannyiunk szívügye, ezért kérjük, a jelenlévők csak ezzel kapcsolatban kérdezzenek és tegyenek javaslatot. A következő ülésen lehetőségük lesz általános kérdések feltételére.

– Aljasság! – suttogta Iruwen.

Az emberek morogtak.

– Csöndet! – kiáltotta a polgármester embere. – Aki hangoskodik, azt kivezettetem! Ismeritek a szabályokat!

– Ismerjük őket, bizony! – kiabált Iruwen. – És ismerjük a törvényeket is, Marmuc úr! Aki igazságot követel, azt bármikor megteheti!

– Csöndet! – ismételte meg Marmuc úr. Aztán mosolyogva folytatta: – Természetesen bármikor kérhetsz igazságot. De ma este nem erről, hanem egy új építkezésről fogunk...

– Miért beszélünk új ügyekről, míg a régiek rendezetlenek? – kiabált közbe Iruwen.

Most a polgármester emelkedett szólásra.

– Hallgass, Iruwen! – mondta szigorúan. – Mindent a maga idejében.

– Polgármester uram – válaszolt Iruwen –, igazad van. De nyilván te sem tartanád jónak, ha igazságtalanság történne a városodban. És, gondolom, te sem szeretnél várni a következő ülésig az igazságtalanság helyrehozásával. A sürgős ügyek elsőbbséget élveznek!

A polgármester elsápadt.

Néhányan Iruwen mellé álltak.

– A sürgős ügyek elsőbbséget élveznek!

– Csend legyen! – üvöltötte a polgármester, és öklével az asztalra csapott. – Ha nem lesz csend, kiüríttetem a termet!

Erre valóban csend lett. Egy magas férfi – Tiuri mellett ült egy széken – felállt. Dirwin úr volt az.

– Polgármester uram – kezdte –, amint látod, ma este sok ember eljött a városházára. Ez azt jelzi, hogy valami fontos történhetett. Kérem, hagyd szólásra emelkedni a polgárokat, ahogyan az régebben is szokás volt!

– Valami fontos? – állt fel most a polgármester is. – Valóban? Lecsukattam egy kis gonosztevőt, ennyi történt. Ez mióta számít olyan végtelenül fontos történésnek Dangriában? Felnőtt emberek vagyunk, Dirwin úr, és mindketten tudjuk, hogy az ifjúságra olykor ráfér egy kis nevelés.

– Polgármester úr – válaszolta Dirwin úr –, senki egy szót sem szólt a bezárt fiúról. Te hoztad szóba! Ami azt jelzi, hogy szerinted igenis roppant fontos ügyről van szó.

A teremben heves sustorgás támadt. Néhányan nevettek. Egy pillanatra mintha a polgármester is kizökkent volna a szerepéből, de hamar összeszedte magát.

– Hát persze hogy szóba hoztam azt a kis gonosztevőt! – felelte villámló szemmel. – Hiszen látom, hogy ott a barátja! Nem is értem, hogy merészeli még idetolni a képét. Ma délután elsáncolta magát a városháza egyik szobájában, engem pedig halállal fenyegetett. Egyik katonámat megsebesítette. Nekem kellene vádolnom őt, nem neki engem!

Erre mindenki Tiuri felé fordult, aki előrelépett. Újra farkasszemet nézett a polgármesterrel. A teremre síri csend telepedett.

– Vendégként fogadtalak a városházán téged is, a barátodat is – kezdte a polgármester –, ám ti furcsa módon háláltátok meg vendégszeretetemet! Katonáim tanúskodhatnak róla, hogy te, fiú, bezárkóztál az egyik emeleti szobába, és nem voltál hajlandó előjönni, amikor felszólítottunk rá. Közben az ablakon keresztül meglőtted az egyik íjászomat...

– Így igaz, de talán nem ártana, ha azt is elmesélnéd, hogy az íjászaid előbb engem próbáltak lelőni! – szólt közbe Tiuri tisztán és hangosan. – És meséld el azt is, miért zárkóztam be az emeleti szobába! S hogy miért adtál parancsot a barátom elfogására! Igen, ezt mondd el! A barátom mit sem ártott neked. Az égvilágon semmit! Csak kiment az ajtón, mert nem akart itt maradni. Miért akartál itt tartani bennünket akaratunk ellenére?

– Nem akartalak itt tartani benneteket akaratotok ellenére! – kiáltotta a polgármester. – Miért akartalak volna? Hiszen nem is ismerlek titeket! Kedvesen meghívtalak a városházára, de nem akartatok maradni. Megsértettetek. Ezért pedig meg is büntethetlek benneteket, tudtad?

– Azért jöttem, hogy követeljem a barátom szabadon bocsátását – jelentette ki Tiuri. – Nem tett semmi olyat, amiért börtönben lenne a helye. Az itt összegyűlt emberek talán el sem hiszik majd nekem, ha elmesélem, a barátom mit mondott és mit tett, mielőtt ráuszítottad a katonáidat. Mondd el inkább magad, és tedd hozzá azt is, mivel vádolod őt!

A polgármester szólásra nyitotta a száját, de néma maradt. Láthatóan nem tudott válaszolni.

– Akkor kérj meg valaki mást, mondja el ő! – folytatta Tiuri. – Az írnokod például jelen volt. Ő elmesélheti, mi történt. – Tiuri az írnokhoz fordult, aki fülig vörösödött, és reszkető ujjal gyűrögette az írólapjait. – Tanúskodj mellettem, írnok uram! – mondta neki Tiuri. – Mit tett a barátom, amivel megsértette a polgármestert?

– Valóban jelen voltál? – kérdezte az asztalnál ülő egyik férfi. – Ha igen, beszélj! Mit mondott az a fiú?

A polgármester leült.

Az írnok felállt, és így válaszolt:

– Semmit.

– Micsoda? Semmit? – csattant fel Marmuc úr.

– Úgy van. Semmit – felelte az írnok. – Nem tett semmit. Bejöttek a barátjával, én pedig már elő is készítettem számukra egy szobát, ám azt mondták, nem maradhatnak sokáig. A polgármester igyekezett rábeszélni őket, hogy mégis maradjanak: szeretett volna friss híreket hallani keletről. Erre a másik fiú – már az, amelyik most a tömlöcben ül – hirtelen felkiáltott, hogy majd ő kézbesíti... Ne aggódj! – kiabálta. – Nálam van. Majd én elviszem! Valami ilyesmit mondott. Aztán felpattant, és kirohant a teremből. Ennyi történt.

– Ennyi történt csupán, valóban? – fordult Marmuc úr a polgármesterhez.

Emez nem felelt.

– Mi az, amit kézbesíteni kellett volna? – kérdezte Dirwin úr előbb az írnokra, onnan a polgármesterre, róla pedig Tiurira nézve.

– Kérdezze meg a polgármestert – felelte Tiuri.

– Én nem tudom – válaszolta a polgármester. – Semmit sem tudok.

– Dehogynem tudod! – kiáltotta Tiuri. – De megértem, hogy nem mered elmondani. – Körbenézett a teremben. – Én sem mondhatom el – folytatta –, egyvalamit azonban tudok. A polgármesteretek nem azért hívott meg bennünket, mert oly nagyon vendégszerető. Parancsot adott a kapuőröknek, hogy minden tizennégy és tizennyolc év közötti ifjút, aki belép Dangria kapuján, vezessék elé. Hogy miért? Ezt tőle kérdezzétek! És kérdezzétek meg azt is, kitől hoznak neki üzenetet a postagalambok. Kérdezzétek meg, kinek a megbízásából veszi el idegenek szabadságát. Kérdezzétek meg, milyen úrnak szolgál, miközben a várost Unauwen király nevében vezeti! – Elhallgatott, mert megijedt, nem mondott-e máris túl sokat. De aztán folytatta: – Idegen vagyok ebben a városban, semmi közöm az ügyeitekhez. Én csak a barátom szabadon bocsátását kérem. Most azonnal!

Látta, hogy a polgármester le van győzve: a férfi hamuszürke volt, és nem talált szavakat.

A teremben nagy lárma tört ki.

– Engedjék szabadon! – kiáltotta valaki.

A tanács egyik tagja felállt, és csendet parancsolt.

– Be tudsz nyújtani valamilyen keresetet a tömlöcben lévő vagy ez ellen a fiatalember ellen? – szegezte a kérdést a polgármesternek.

– Nem – válaszolta a polgármester alig hallhatóan. – Nem tudok. De amit mond, az első szótól az utolsóig hazugság! Szemenszedett hazugság! – Majd, valamivel hangosabban, hozzáfűzte: – Ez félreértés, roppant sajnálatos félreértés...

Nem tudta befejezni, mert a termet újra betöltötte a kiabálás.

– Engedjék szabadon!

Az asztalnál ülő urak ijedten sugdolózni kezdtek. Egyikük felállt, és mondott valamit a katonáknak. Utána ismét csöndet parancsoltak, de beletelt egy kis időbe, mire mindenki elhallgatott.

– Az ülést mára berekesztem – közölte Marmuc úr.

– Miért? – hallatszott a dühös kiáltás a teremből. – Hiszen még csak most kezdtük!

– Az ülést berekesztem – ismételte meg Marmuc úr. – A fiút szabadon engedjük. Kérem, távozzatok!

A katonák megindultak, hogy érvényt szerezzenek Marmuc felszólításának.

Tiuri nézte a hullámzó, harsány tömeget és az asztal körül ülő, halottsápadt férfiakat. Nem messze meglátta Ardocot és Doalwent, Iruwen azonban eltűnt. Valaki megkocogtatta a vállát. Dirwin úr volt.

– A barátod mindjárt jön – mondta. – Utána beszélni szeretnék veletek.

Kisvártatva két katona vezette be a terembe Piakot. A fiú meglepve bámulta a rengeteg embert, aztán megpillantotta Tiurit, és nyomban felderült az arca. Tiuri odaszaladt hozzá. Félre kellett tolnia néhány embert, hogy odaférjen a barátjához.

– Szabad vagy! – kiáltotta, és vadul szorongatta Piak kezét. – Ó, Piak, én...

Aztán elhallgatott, és csak mosolygott.

– Mit csinál itt ez a rengeteg ember? – kérdezte Piak Tiuri kezét rázva.

– Segédkeztek a kiszabadításodban – felelte Tiuri, de nem tudta folytatni, mert a tömeg egyik része hangos ujjongásban tört ki.

– Hurrá, a fiú szabad!

A polgármester és a tanácstagok felálltak a helyükről, és megindultak az emeletre vezető lépcsőn. Úgy tűnt, mintha menekülnének.

– Gyere – szólt oda Tiuri a barátjának –, menjünk innen!

Nem tudta, mennyi időbe telt, mire barátjával kijutott a térre. Az emberek izgatottan vitatták meg az eseményeket, és mit sem törődtek a katonákkal, akik újra meg újra felszólították őket, hogy menjenek haza. A két fiúnak végül sikerült észrevétlenül távoznia a tömegből.

Az egyik szomszédos utcában összetalálkoztak Dierickel, Ardoc legényével.

– Á, hát itt vagytok! – mondta emez. – Itt mindenki megbolondult! Senkit sem találok. Gyertek a Fehér Hattyúba, valószínűleg mindenki ott köt ki a végén.

Tiuri a Fehér Hattyúban valóban viszontláthatta segítői többségét. A fogadós bort töltött a kupákba, és őket is hívta, hogy igyanak egyet a dolgok kedvező alakulására. Piaknak és Tiurinak rengeteg mesélnivalója akadt egymás számára, bár voltak dolgok, amelyek megbeszélésével várniuk kellett, míg kettesben maradnak.

Piak megnyugtatta barátját, hogy remekül érzi magát.

– Persze nem valami kellemes egy ilyen sötét lyukban csücsülni – mondta –, de azért ki lehet bírni. Bár jó lett volna, ha közben is tudom, hogy csak ennyi időt kell ott töltenem...

Aztán megkérdezte, Tiurinak hogyan sikerült kiszabadítania.

– Ezt az itt lévőknek köszönd! – felelte Tiuri, és – Iruwen, Ardoc meg a többiek beszámolóival kiegészítve – elmesélte, hogyan zajlottak az események.

– Ejha! – mosolygott Piak. – Ez már döfi! A végén még fontos személynek érzem magam!

Tiurira nézett.

– Szóval akkor minden rendben van? – kérdezte sokat sejtető tekintettel.

– Igen, minden rendben – válaszolta Tiuri. Újra megszorította barátja kezét, némán köszönve meg felbecsülhetetlen segítségét.

Ekkor Dirwin úr lépett be a fogadóba, és rögtön Tiurihoz sietett.

– Üdvözöllek, fiatalember – mondta. – Sejtettem, hogy itt talállak. Szeretnék beszélni veled. Sok minden nem világos nekem ebben az egész históriában.

– A fiú nem mondhat túl sokat, Dirwin úr – szólt közbe Iruwen.

– Annál biztosan többet mondhat, mint amennyit tudok – simította meg a szakállát a nagymester. – Most jövök a városházáról. Beszéltem a tanácstagokkal. Rendkívüli ülést hívtak össze holnap reggelre, amelyen a polgármesternek magyarázatot kell adnia furcsa viselkedésére. – Tiurira nézett. – Eviellani kémekről is suttogtak egyesek! Szeretném tudni, mi igaz ebből. Ahogyan azt is, a polgármester voltaképpen miért akart letartóztatni benneteket. Érzem, hogy jóval több van a dolog mögött, mint amit elmondtál, fiam. Hogy is hívnak? Téged, meg a barátodat?

– A nevük Martin és Piak – válaszolta meg a kérdést Iruwen.

– Martin és Piak, szeretném, ha holnap reggel ti is részt vennétek az ülésen.

– De hát miért, Dirwin úr? – kérdezte Tiuri, bár pontosan tudta a választ.

– Természetesen azért, hogy töviről hegyire elmondjátok, mi történt – válaszolta a férfi. – S persze nem csak azt, tudnunk kell azt is, mi áll a történések hátterében. Nekem máris mindent elmondhatsz, de holnap a tanács előtt is meg kell ismételned.

– Holnap? – kiáltott fel Tiuri. – Az lehetetlen! Nem maradhatunk itt addig.

– Miért nem? Ez nem lenne éppen méltányos viselkedés, fiatalúr! Jómagam, ahogyan sokan mások is, úgy vélem, igazságtalanul bántak veletek. Ezért is engedték szabadon Piakot. Ezek után nem oldhattok kereket csak úgy!

– Nem akarunk kereket oldani – felelte Tiuri. – Én csak azt mondom, hogy nem szabad itt maradnunk, és nem is tudunk!

– A városban kis híján felkelés tört ki miattatok! – fakadt ki Dirwin. – Nem tudom, milyen indok gátolhatna meg abban, hogy maradjatok még egy kicsit. Hiszem nem is olyan régen megvádoltad a polgármestert... Persze nem nyíltan, de azt azért jól értettük, hogy szerinted vizsgálatra lenne szükség az eljárásával kapcsolatban. Városunk érdekében felszólítalak, hogy maradj. És most nemcsak mint Dangria polgára, hanem mint a városi tanács tagja beszélek!

– Nocsak, újra tanácstag lett, Dirwin uram? – kiáltotta Iruwen.

– Úgy van: ma este, az ülés után ismét beléptem a tanácsba – felelte Dirwin úr.

– Ez jó hír – mondta Iruwen.

A nagymester újra Tiurihoz fordult.

– Beszélj, fiam!

Tiuri erre elismételte neki, amit az imént mondott a Fehér Hattyú ebédlőjében összegyűlteknek.

Dirwin úr némán hallgatta, de úgy tűnt, nem elégedett.

– Szavak, üres szavak! – mormolta, miután Tiuri befejezte a történetét. – De most békén hagylak. Sok még a dolgom. Remélem, holnap többet is megtudhatok tőled. Igen, holnap: megparancsolom, hogy a városban maradjatok!

– Nálam kaphattok szobát – mondta a fogadós. – Mindjárt meg is mutatom, és akkor lefekhettek, amikor csak akartok.

– Akkor hát, jó éjszakát – búcsúzott Dirwin úr. – Holnap találkozunk. Majd eljövök értetek. Nyolc óra körül. Jó lesz úgy?

– Jó lesz, uram – felelte Tiuri.

Nem volt értelme ellenkezni, mert a nagymester láthatóan lezártnak tekintette az ügyet. Elköszönt a jelenlévőktől, majd távozott. Tiuri sóhajtott, igazából nem is tudta, mit mondhatott volna még.

– Elmegyünk aludni? – súgta oda neki Piak.

– Igen – felelte Tiuri. – De mondd csak, nem vagy éhes?

– Hát, hogy őszinte legyek – válaszolta Piak –, délután óta egy falatot sem ettem.

– Hozok neked valami harapnivalót! – kiáltotta a fogadós. – Felviszem a szobátokba.

– Aludjatok jól – mondta a fiúknak Ardoc. – És higgyétek el, nincs mitől tartanotok. Dirwin úr okos, s ami még fontosabb, nagyon tisztességes ember, bízhattok benne.

A fiúk mindenkinek jó éjszakát kívántak, és követték a fogadóst, aki egy pici, kétágyas, takaros szobába vezette őket.

Piak nemsokára hozzálátott késő esti lakomájához. Tiuri is evett néhány falatot.

– No, végre – mondta teli szájjal Piak. – Csakhogy magunk vagyunk!

– Igen. És most végre megköszönhetem, amit tettél.

– Már megköszönted – felelte Piak. – Megvan még?

Tiuri a mellére szorította a kezét. Kitapintotta Edwinem lovag gyűrűjét, ám az oly sokáig magánál hordott levél pergamenjét és pecsétjét már nem érezte.

– Elégettem – mondta suttogva. – De kívülről tudom, mi állt benne.

– Vagy úgy – mormolta Piak. Nem kérdezősködött, mi volt a levélben, pedig neki köszönhetően nem jutott az ellenség kezére.

– Titkos nyelven írták – mondta Tiuri. – Nem értem, mit jelent. Ó, Piak, a cseled nélkül biztosan a polgármester kezére jutott volna a levél! Nem is tudom, hogy köszönjem meg!

– Jaj, fogd már be a szád! – szólt rá kissé félszegen Piak.

Tiuri azt kérdezte:

– Honnan tudtad, hogy a polgármester meghívása valójában csapda?

– Nos, nem tudtam rögtön – válaszolta Piak. – Csak akkor fogtam gyanút, amikor megnéztem azokat a pajzsokat. Egészen hátul, a csarnok végében lógott egy, vörös, mint a vér. Akkor eszembe jutott, mit meséltél: hogy Eviellan lovagjai vörös pajzsot viselnek. Persze ez, gondoltam, lehet, hogy puszta véletlen. De akkor odaértem egy ajtóhoz, amely nyitva állt; férfiak hangját hallottam, épp arról beszéltek, hogy körül kell zárniuk a városházát. Ezt igen különösnek találtam, úgyhogy hallgatóztam egy picit. Nem hallottam sok mindent, de az épp elég volt.

– Mit mondtak?

– Hogy mit? Egy tizennégy és tizennyolc év közötti fiúról beszéltek, aki keletről érkezett, a hegyeken túlról. És hogy ennek a fiúnak nem szabad megszöknie. Miután kihallgattam őket, úgy döntöttem, tennem kell valamit. Akkor eszeltem ki azt a cselt – és ők rögtön beugrottak!

– És utána? Mi történt, miután elfogtak?

– Jó nagy butaság volt – felelte Piak –, hogy hagytam magam megfogni! Levittek a városháza alá abba a lyukba. Illetve, nem is lyuk az: nagyon is nagy és tágas, bár egyáltalán nem olyan fényűző, mint fent! Nyirkos és sötét. A földre löktek, és akkor bejött a polgármester, és rám ripakodott: add ide! Én persze adtam a bambát, és visszakérdeztem: micsodát? Igencsak méregbe gurult, és a dühe csak fokozódott, amikor rájött, hogy tényleg nincs nálam semmi... legalábbis az, amit keres, biztosan nincs. Ne, nehogy nekem megint hálálkodni kezdj! Hiszen ezért jöttem veled. Hogy segítsek, nem? Amúgy pedig az ilyen kalandok nagyon is élvezetesek, főképp, ha jó véget érnek, és az ember a végén nagyot ehet meg aludhat.

Tiuri nevetett. De aztán újra elkomolyodott.

– És most mit csináljunk? – kérdezte. – Sietnünk kellene, de holnap muszáj lesz itt maradnunk, hogy tanúskodjunk és vallomást tegyünk. És mindezt úgy, hogy igazából nem mondhatunk el semmit!

– Dirwin úrnak sem mondhatod el? – kérdezte Piak.

– Ezen már én is gondolkoztam. Ha továbbra is itt akar fogni minket, végül kénytelen leszek. De nem szívesen tenném. A küldetésem titkos. Borzasztó, de tényleg nem bízhatok senkiben. Látod, a város polgármesteréről is kiderült, hogy az ellenséghez tartozik! Ki tudja, hány hasonló ember van még itt. Máris túl sokan ismernek bennünket Dangriában.

– Ez az én hibám – lógatta az orrát Piak. – Jobb lett volna, ha szép csendben továbbmész, és csak később jössz vissza értem!

– Dehogy! – tiltakozott Tiuri. – Erre nem lettem volna képes. Hiszen neked köszönhetem, hogy nem jutott idegen kézre a levél! Ám az igaz, hogy jobban örültem volna, ha máris folytathatjuk az utunkat.

Eszébe jutott valami.

– Mégiscsak elmondom Dirwin úrnak – folytatta. – Csakis neki. Talán még ma este tudok beszélni vele...

Kopogtak.

– Tessék! – kiáltotta Tiuri.

Iruwen volt az.

– Még nem feküdtetek le? – kérdezte, és becsukta maga után az ajtót. – Sejtettem.

– Ülj le – mondta Tiuri. – Hadd köszönjem meg még egyszer a segítségedet. Nélküled nem sikerült volna kiszabadítanom Piakot.

– Úgy van – csatlakozott Piak is –, ezer köszönet!

– Jól van, jól van – mosolygott az öreg. Leült, és körülnézett. – Most pedig, gondolom, minél előbb szeretnétek eltűnni a városból – mondta. – Nos, van egy barátom, aki az északi kis kapu kapuőre. Tíztől kettőig van szolgálatban. Nemsokára indulhattok is.

A két fiú döbbenten nézett rá.

– Segítesz, hogy elszökhessünk? – kérdezte Tiuri.

– Hát persze. Hiszen sietős a dolgotok, nem? Ha maradtok, az eltarthat egy darabig. Tudom, hogy megy ez. Tanácsülések, kérdések, válaszok, még több kérdés, nyilatkozatok, tanúvallomások. Rém körülményes és bonyolult az egész. Dirwin úr jó ember, és örülök, hogy ismét a tanács tagja lett, de, mint már mondtam is, a sürgős ügyek elsőbbséget élveznek!

– Végtelenül hálás vagyok, hogy újra segíteni kívánsz nekünk – mondta Tiuri. – De honnan tudod, hogy sürgős ügyben járunk el?

– Nos, csak úgy gondolom – mosolygott Iruwen. – És általában, ha gondolok valamit, az helyes szokott lenni. Elnézést, ez kissé szerénytelenül hangzik, de hát mit tegyek, ha így van... Határozott céllal érkeztetek, és valami azt súgja, hogy küldetésetek mindannyiunk érdekét szolgálja. Épp ezért nekem az a dolgom, hogy segítsek közelebb jutni a célotokhoz.

– Nagyon köszönjük – felelte Tiuri. – Mikor indulhatunk?

– Amint végeztetek a vacsorával. A hátsó ajtón megyünk ki, akkor senki sem vesz észre.

– Én már befejeztem – közölte Piak –, egy falat sem férne már belém!

– Jó is, hogy mondod! – csapott a homlokára Tiuri. – Még ki kell fizetnem a vacsoránkat. És a szobát. Tedd meg, kérlek, hogy odaadod a pénzt a fogadósnak!

Az övén lógó erszényhez nyúlt, de nagyon megijedt: az erszény eltűnt!

– Látod, te szamár! – kacagott Iruwen. – Hiába mondtam, nem ügyeltél a zsebtolvajokra!

– Sajnálom – röstelkedett Tiuri. – Most mi lesz?

– Ugyan, emiatt ne fájjon a fejed – felelte Iruwen. – Valahogy majdcsak kifizetjük. Kérek kölcsön, vagy ilyesmi. Megoldjuk.

– Ez roppant kellemetlen – csóválta a fejét Tiuri. – Nálad sincs pénz, Piak?

– Egy lyukas garasom van – felelte a fiú.

– Azt tartsd meg, hátha szerencsét hoz! – mondta Iruwen. – Elég, ne emésszétek magatokat lényegtelen dolgok miatt! De azért azokat a zsebtolvajokat még elkapom... Nyilván a nagy nyüzsgésben csórták el a pénzed, a városházánál. Hiába, Dangria nagyon megváltozott...

– Miért, milyen volt régebben? – kérdezte Piak, miközben szedelődzködni kezdett.

– Amilyen újra lesz – válaszolta Iruwen. – Csak legyen új polgármesterünk, és térjenek vissza Unauwen lovagjai! No, indulunk?

– Mit fog szólni Dirwin úr? – töprengett fennhangon Tiuri.

– Alighanem dühös lesz, de nem sokáig, annál jóval több dolga van. Úgy hallottam, tele van tervekkel. Holnap reggel például futár indul Unauwen királyhoz.

– Futár a királyhoz? – kérdezte Tiuri.

Iruwen szúrós szemmel nézett rá.

– Igen, futár a királyhoz. Vagy talán nincs rá szükség?

– Hogy érted ezt? – kérdezett vissza Tiuri.

– Hiszen lehet, hogy már megy a királyhoz egy követ... Mondjuk, éppen te...

– Igazad van – felelte Tiuri halkan. – Unauwen királyhoz megyünk.

– Akkor máris induljatok! – mondta Iruwen. – Majd én beszélek Dirwin úrral. Előttünk az éjszaka, sokat haladhattok reggelig.

 

Nemsokára a kihalt utcákon haladtak az északi kapu felé, ahol Iruwen barátja volt az őr. Útközben találkoztak néhány fegyveres lovassal.

Iruwen a fiúk lelkére kötötte, hogy mindig maradjanak hátul. Ő megállította a lovasokat, és elcsevegett velük. Kiderítette, hogy a lovasok megbízást kaptak: minden kapunál meg kell erősíteniük az őrséget.

– Senki sem hagyhatja el a várost – mondták. – Ez Dirwin úr parancsa a tanács nevében.

Miután a lovasok elmentek, Iruwen így szólt:

– Szedjük a lábunkat! A kiskapuhoz nyilván utolsóként mennek. Oda kell érnünk még az erősítés előtt.

Időben elérték a kaput, de búcsúzkodni már nem maradt idő. Piak és Tiuri gyorsan megköszönték az öregnek a segítségét, aztán a kapuőr kieresztette őket.

Így hagyták el Dangriát, hogy folytassák útjukat nyugat felé.

Levél ​a királynak
titlepage.xhtml
index_split_000.html
index_split_001.html
index_split_002.html
index_split_003.html
index_split_004.html
index_split_005.html
index_split_006.html
index_split_007.html
index_split_008.html
index_split_009.html
index_split_010.html
index_split_011.html
index_split_012.html
index_split_013.html
index_split_014.html
index_split_015.html
index_split_016.html
index_split_017.html
index_split_018.html
index_split_019.html
index_split_020.html
index_split_021.html
index_split_022.html
index_split_023.html
index_split_024.html
index_split_025.html
index_split_026.html
index_split_027.html
index_split_028.html
index_split_029.html
index_split_030.html
index_split_031.html
index_split_032.html
index_split_033.html
index_split_034.html
index_split_035.html
index_split_036.html
index_split_037.html
index_split_038.html
index_split_039.html
index_split_040.html
index_split_041.html
index_split_042.html
index_split_043.html
index_split_044.html
index_split_045.html
index_split_046.html
index_split_047.html
index_split_048.html
index_split_049.html
index_split_050.html
index_split_051.html
index_split_052.html
index_split_053.html
index_split_054.html
index_split_055.html
index_split_056.html
index_split_057.html
index_split_058.html
index_split_059.html
index_split_060.html
index_split_061.html
index_split_062.html
index_split_063.html
index_split_064.html
index_split_065.html
index_split_066.html
index_split_067.html
index_split_068.html
index_split_069.html
index_split_070.html
index_split_071.html
index_split_072.html
index_split_073.html
index_split_074.html
index_split_075.html
index_split_076.html
index_split_077.html
index_split_078.html
index_split_079.html
index_split_080.html
index_split_081.html